[Grem] Pál Feri / néhány nehéz kérdés, amire nehéz választ adni

2013. Sze. 27., P, 12:24:09 CEST

Pál Feri atyacsaladhalo.hu2013. 09. 27. 08:59

<http://csaladhalo.hu/system/files/imagecache/nagy-kep/cikk/2013/09/uid-11/palferi_0.jpg>

Életünk legnagyobb kérdéseire sokszor nem kapunk kézzel fogható választ. Ha
tovább akarunk lépni, érdemes ezt elfogadnunk, és inkább arra
összpontosítani, mire akar tanítani minket az élet, mit tehetünk ebben a
helyzetben. Feri atya az előző alkalomhoz hasonlóan ma is az írásban
feltett kérdésekre reagált, egy-egy kérdés esetében a megszokottnál nagyobb
részletességgel. Ezek közül szeretnék néhányat felidézni.
   ------------------------------

*Édesanyám hosszú évekig gyógyíthatatlan beteg volt. Szenvedéseit
édesapámmal és öcsémmel együtt sajnos tehetetlenül kellett végignéznünk.
Testvérem 10, én 13 éves voltam, amikor örökre itt hagyott bennünket.
Kérdésem, mindenféle harag nélkül, csupán a megértés szándékával az lenne,
hogy Istennek mi célja lehet az ehhez hasonló esetekkel.*

Klasszikus kérdés, ha a témát nézzük. Az a benyomásom, hogy ennek a 13 éves
kori élménynek nem történt meg a fölülírása. A múltunk eseményeit később
más hangsúlyokkal, más összefüggéseket, távlatokat látva idézzük föl, de
itt az a benyomásom, hogy a kérdésben ott feszül, hogy ezt a kérdést én
most valójában úgy teszem föl, mint 13 évesen, legföljebb van bennem egy
felnőtt, aki erre az egész helyzetre reflektál. A felnőtt most kérdezi,
hogy most mit kellene ezzel a 13 éves kislánnyal kezdeni?

Az egyik szál: Van bennünk egy késztetés, hogy megértsük az életet. Ez nem
azonos azzal, hogy értelmes életet éljek, tehát lehet úgy is értelmes
életet élni, hogy valamit nem értünk benne. Nem mindenkiben van meg
élményszerűen ez a tudás, ezért aztán természetes, hogy újra és újra
gyűrjük ezt a kérdést, s a vívódás során felsejlik egy-egy számunkra
személyes válasz. A fájdalomban, a sötétségben felsejlik valami fény. Ez a
belső folyamat szükséges hozzá, a kívülről érkező, megfogalmazott válaszok
nem pótolhatják azt a belső munkát, aminek gyümölcseként a te személyes
válaszaid megszületnek, esetleg valami kis kapaszkodót, megerősítést
adhatnak ahhoz, hogy van esélyem továbblépni.

A másik szál: az összes olyan kérdésre, hogy Isten mért engedi, Isten miért
hagyja, a legrövidebb válasz az, hogy én nem tudom. Nem tudom Pál
Feriként,nem tudom papként, nem tudom keresztényként,
ezért nem akarom megválaszolni, mert nem akarok úgy tenni, mintha tudnám.

A legszívbemarkolóbb kérdéseinkre sokszor nincs szavakban válasz, hanem
tettekben van válasz. Ha valami nagyon fáj, és nem értem, hogy miért. De
valaki jön, és azt mondja: "megértem, hogy ez milyen nehéz neked." Ezzel
nem adott választ, de azzal, hogy velem volt, hogy mellém állt, hogy volt
benne együttérzés, mégiscsak adott valamit.

Nézhetjük úgy is ezeket a kérdéseket, hogy most nem én kérdezek rá az
életre, hanem úgy tekintem, hogy *az élet most rám kérdezett*: "Na most
ebben a helyzetben *hogyan reagálsz?*" *Erre a tetteinkkel adhatunk
választ. *Akár annak tudatosításával, hogy kérdezhetném én is tovább az
életet, de valószínűleg annak sosem lenne vége. Ezt összeköthetem úgy a
hittemmel, hogy Isten éppen ezt akarta, hogy az élet legnagyobb kérdéseire
ne is lehessen szavakkal válaszolni. Vagyis, hogy cselekednünk
kelljen.*Fogadjuk el, hogy nincs válasz, és inkább azt keressük, mit
tehetünk.
*

Egy apuka kérdezte tőlem mit mondjak az 5 éves kisfiamnak, akinek már napok
óta fáj a torka, és köhög, és azt kérdezi, hogy Isten miért nem gyógyít
meg? A kérdés mögött valójában arra kérdez rá, hogy a világ biztonságos
hely-e, hogy lesz-e segítség, hogy egyedül hagytok-e, hogy a bajban van-e,
aki mellém áll, hogy a jó valóban erősebb-e, mint a rossz, hogy van-e
oltalom, van-e gondviselés, hogy Isten tényleg jó-e? Ezt ő 5 évesen úgy
fogalmazza mag, hogy "Isten miért nem gyógyít meg?", de mi tudhatjuk,
hogy *valójában
filozófiai kérdései *vannak. Ha mi erre filozófiai válaszokat adunk, vagyis
csak szövegelünk, pl: "Tudod kisfiam, Isten nem akarja a rosszat, de
megengedi. De Isten nagyon szeret mindannyiunkat, mert ő Gondviselő mennyei
Atya." Bár ez igaz, mégsem jelent segítséget a gyereknek. A gyereknek a
valódi válasz a segítség: a kapcsolatból származó, érzéseket, érzelmeket
kifejező, konkrét, gyakorlatias megnyilvánulások. pl. "Nagyon siettem haza,
hogy vagy?", "Hadd adjak egy puszit!" "Meg fogsz gyógyulni!" "Mire van
szükséged?" "Mi itt vagyunk, csak szólj!" "Egy mesét mondjak neked?" Ez a
válaszunk arra a kérdésre, hogy Isten miért nem gyógyít meg. A szülők
tettekben választ adnak a gyerek ki nem mondott kérdéseire, de főképpen
arra a világra, ami a ki nem mondott kérdés mögött van, az pedig az ő
teljes ember volta, hogy bizonytalanul, szorongva, aggódva éli meg azt,
hogy ez majd el fog múlni. De a gyerek átéli, hogy apa ott ül az ágya
mellett, hogy szeret és a világ biztonságos hely akkor is, ha nem gyógyulok
meg gyorsan. Ez a legfontosabb üzenet! Az apa, ha elég ügyes, nem
szavakkal, hanem a tetteivel, össze tudja kötni a hitével: "Isten egy-egy
dolgot nem konkrétan intéz el itt a világban, hanem minket küld. Engem, meg
anyucit, hogy mi tegyünk meg mindent azért, hogy te meggyógyulj." S bár a
kimondott kérdésére nem kapott választ, de választ kapott onnan, ahonnan a
valódi kérdés származott és ezt azért tudja összekötni a hitével, mert
látja, hogy az apja is ezt teszi.

*Mit lehet tenni, ha valaki 25 évet úgy élt le a nagyon durván nárcisztikus
házastársa mellett, hogy maximálisan alkalmazkodott, folyton engesztelte, s
ezt annyira megszokta a házastársa, hogy nem változik. Ha elválok, lehet-e
egy ilyen embertől úgy elválni, hogy hajlandó legyen a gyerekek érdekét a
maga érdekei elé helyezni, és a válást ne arra használja, hogy bosszút
álljon a házastársán? Ha nem válok, hogyan lehet együtt maradni úgy, hogy a
házastárs emberi méltósága megmaradjon és a rossz minta ne menjen tovább?  *

A válasz: ezt vagy lehet vele, vagy nem. Ha nagyon sérült, nem fog tudni
lemondani azokról a rövid távú előnyökről, hogy bosszút áll, hogy téged
hibáztat, hogy te leszel a bűnbak. Ha kevésbe sérült, akkor van esély, mert
akkor fáj neki, az a veszteség, hogy nem leszel a felesége. Ha elég mély a
veszteségérzet, mondhatja, hogy ezt nem akarom elveszteni, mert te fontos
vagy, a házasság fontos. Az emberi méltóságunkat úgy tudjuk legjobban
érvényesíteni, hogy kifejezzük. Határokat húzunk: ezt nem teheted meg
velem. Sokszor a fordulat kulcsa pont az, hogy végre már ki tudom mondani:
"Ezt már nem teheted meg velem! A tegnapi nap volt az utolsó!" Ez a
határozottság lehet az egyetlen erő, ami a másikat arra készteti, hogy most
már nekem is kell valamit tenni a kapcsolatért. Amíg mindig csak te teszel,
addig semmi nem fog változni. Arra viszont nincs biztosíték, hogy a
határozottságra nem ismét egy nárcisztikus választ fog adni. De hogy
élhetünk mindannyian teljes emberi méltóságunk tudatában, kifejezve azt, az
egészen biztos. Az is egészen biztos, hogy Isten nem akarja, hogy mi
áldozatként, mások elé vetve magunkat éljünk.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20130927/a0c93a09/attachment.html 