[Grem] szorongás, hiszti, toporzékolás - 'Segíts a gyereknek, hogy elviselje önmagát!'
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2013. Sze. 3., K, 15:02:15 CEST
PORONTY <http://divany.hu/poronty/> Segíts a gyereknek, hogy elviselje
önmagát!
- Cziglán Karolina,
pszichológus<koncza at mail.index.hu?subject=http://divany.hu/poronty/2013/09/01/segits_a_gyereknek_hogy_elviselje_onmagat/&cc=cikkszerzonek@mail.index.hu>
*Vannak pillanatok, mikor a szülő számára az is kihívást jelent, hogy
elviselje gyermekét anélkül, hogy olyat mondana vagy tenne, amit később
megbán. *Van az a decibel, az a *nyafogás, dacolás*, ami a legedzettebb
idegeket is megtépázza. Ilyenkor érdemes észbe kapni, és feltenni a
kérdést: "Ha én, aki felnőtt vagyok, és már egy csomó eszközöm van az
érzelmek kezeléséhez, így vagyok, vajon hogy érezheti magát a gyerek?" Még
ha látszólag direkt provokál is az átok kölyök, még ha van is agresszió a
viselkedésében, *valószínűleg azért dühöng, sikít, csapkod, mert abban a
pillanatban nem tud hozzáférni más, jobb megoldási módhoz, amivel
könnyíthetne lelkiállapotán.*
*Ha arra gondolunk,* *vannak felnőttek, akik olykor, érzelmileg felkavaró
helyzetekben átalakulnak négy-ötéves gyerekké*, könnyen belátható, *mennyire
nagy szerepe van a szülőnek abban, hogy segítsen a gyereknek a rossz
közérzet feloldásában*, milyen fontos ezt megtanulni. Ám nemcsak a *harag*ról
van szó, hanem a *szorongás*ról, *szomorúság*ról is.
Ezekkel kapcsolatban *két hibába eshet a szülő*: egyik, *ha legyint* rájuk,
mondván, majd megvigasztalódik a csemete, amúgy sem szabad elkényeztetni.
Másik, *ha annyira szívére veszi a gyerek szenvedését, hogy végül szinte őt
kell pátyolgatni.*
Előbbivel az a gond, hogy néha tévesen mérik fel a szülők a gyermek
képességeit. Aki először kerül olyan helyzetbe, hogy elveszett a
kismackója, vagy összeveszett az ovis játszótársával, nem tudja, mit
kezdjen magával, szomorúságával. A szülőtől a legnagyobb segítség nem az,
hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy segít elhordozni az érzelmet. Ha anya
vagy apa mosolyogva legyint, hogy "eh, veszek én neked másik macit, sokkal
szebbet", vagy, hogy "majd játszik veled más", azzal azt üzeni, hogy
kihátrál a helyzetből, ő köszöni, jól van, a gyerek pedig ott marad egyedül
azzal, hogy hiába jön új maci, az ő szíve azért még facsarodik.
*Na de akkor mit csináljunk?* Erről csak metaforákban lehet beszélni, mert
épp ez az, hogy *csinálni* nem kell semmit. Hacsak nem megsimogatni a
gyereket, meghallgatni. Érzékletes, hogy *a pszichológia olyan
kifejezéseket használ ezzel kapcsolatban, mint* *holding, azaz tartás,
illetve tartalmazás*.
Ezek között vannak különbségek, de a lényeget úgy fogalmazza meg *Melanie
Klein, a fejlődéslélektan egyik legnagyobb alakja*, hogy *a csecsemő
kivetíti a számára feldolgozhatatlan tartalmakat, azaz érzelmeket,
gondolatokat, képeket a szülőre, aki más formában, fel- és átdolgozva
juttatja vissza a csemetéhez.* Mindez persze nem szándékos, a gyerek
részéről egyáltalán nem tudatos, a szülő részéről is kevéssé, inkább
történik, semmint teszik. Még hétköznapibb módon megfogalmazva arról van
szó, hogy *az anya, az apa ráhangolódik a gyermek hullámhosszára, de ő
érettebb, erősebb, többet tud, és ezáltal szavak nélkül is képes segíteni a
gyermeknek, hogy feldolgozza, ami számára megterhelő.*
Bizonyára ezek után még kínzóbb a kérdés: mit kell tenni ahhoz, hogy ez
működjön. Leginkább jelen lenni, nem kimenekülni, nem elhessegetni az
érzelmeket. *Átélni és elfogadni, hogy a gyereknek valami nehéz, ugyanakkor
megtartani azt a felnőtt tudást, hogy mégis, alapvetően minden rendben
van.*Vele lenni érzelmi értelemben.
A szomorúság kapcsán talán könnyebb elfogadni ezt a nézetet, de *mi a
helyzet más kellemetlen érzelmekkel, a haraggal, indulattal, ahogy
leggyakrabban nevezi a szülő, a hisztivel?* Gyakori javaslat, hogy
ignorálni kell, így tanulja meg a gyermek, hogy ez nem megfelelő
kommunikációs csatorna, ezzel nem ér célt. Itt két kiegészítésre van
szükség.
Egyik, hogy a szülő jó esetben sejti, *milyen érzelem van a hiszti mögött*.
*Valóban kétségbe esett a gyermek, és tehetetlen frusztrációjában csapkodja
magát a földhöz, vagy nagyrészt színjátékról van szó, választott
cselekvésről*. Előbbinél is előfordulhat, hogy annyira belehergelte magát a
kicsi, hogy nincs más tennivaló, mint hagyni, hogy vége legyen, de inkább
az utóbbira vonatkozik az otthagyós tanács.
A másik kiegészítés, hogy *többféle módon lehet nem tenni semmit*. *A
gyerek nagyon is érzi, hogy hideg fölény van-e emögött, beszállt-e a harcba
a szülő, arra gondolva, most megmutatja a kis gazembernek, hogy hisztivel
nem ér el semmit*, *vagy vele van érzelmileg, és türelmesen, nyugodtan vár.
Nem fogja teljesíteni a követelést, nem veszi meg a csokit, nem adja oda a
törékeny gyertyatartót játszani, de vele van.* Persze, a toporzékolás
pillanatában nem figyel erre a gyerek, de mégis érzékeli, és a kapcsolatba
beágyazódik ez a tapasztalat.
*Sok helyzetben arra tanítják az embert, legyen aktív, asszertív, oldja meg
a problémákat, és ez jó is. Ám fontos tudni, hogy a szülői létben néha a
puszta nyugalom, a lelki egyensúly megtartása az aktív segítség, anélkül,
hogy egy szó elhangzana,* egy mozdulatot tenne a szülő. És hogy hogyan *
maradhat* valaki *nyugodt éles helyzetben, például egy vadul dühöngő gyerek
mellett?* Talán éppen úgy, ha emlékezteti magát: csupán ennyi a dolga, nem
kell semmi más csodamegoldást kiagyalnia.
Cziglán Karolina pszichológus <http://www.lelki-segely.hu/>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20130903/0a913218/attachment.html
További információk a(z) Grem levelezőlistáról