[Grem] Sík Sándor megemlékezések (forrás: Piarista hírlevél)

[Emoke Greschik]

50 éve hunyt el Sík Sándor piarista atya

2013.október 2-án 18 órától a Piarista Rend Magyar Tartományának
szervezésében kerekasztal-beszélgetéssel kísért irodalmi emlékestet
tartanak Sík Sándor halálának 50. évfordulója alkalmából a Sapientia
Dísztermében (1052 Budapest, Piarista köz 1.).
Az est során Sík Sándor életútját kísérhetjük végig különböző aspektusokból
gyermekkorától haláláig. A piarista szerzetes, a tartományfőnök, a
cserkészvezető, az irodalmár, a pap-költő mind egy külön "arc", amely egy
személyben testesül meg. Horváth Bálint irodalom szakos piarista gimnáziumi
tanár kérdéseire válaszol Borián Tibor, Jelenits István, Lukács László
piarista atyák és Koltai András levéltáros, miközben felcsendülnek Sík
Sándor legszebb költeményei Dóczy Péter színművész tolmácsolásában.
Az estet követően lehetőség nyílik a "Sík Sándor arcai" c. emlékkiállítás
megtekintésére a Piarista Gimnázium épületében. (1052 Budapest, Piarista
u.1.)

Sok szeretettel várunk minden érdeklődőt!
(Az estre a belépés ingyenes.)

"Embernek lenni,
Csak embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld szülte földnek
És Isten lehelte szépnek!"

  Sík Sándor élete

Sík Sándor (Budapest <http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest>,
1889<http://hu.wikipedia.org/wiki/1889>
. január 20. <http://hu.wikipedia.org/wiki/Janu%C3%A1r_20.> -
Budapest, 1963<http://hu.wikipedia.org/wiki/1963>
. szeptember 28. <http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeptember_28.>)
piarista<http://hu.wikipedia.org/wiki/Piarist%C3%A1k> tanár,
tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író,
cserkészvezető, a Magyar Tudományos
Akadémia<http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Tudom%C3%A1nyos_Akad%C3%A9mia>
levelező
tagja (1946-49),
Kossuth-díjas<http://hu.wikipedia.org/wiki/Kossuth-d%C3%ADj> (1948),
a 20. század jelentős magyar lírikusa.
Kutatási területe: a barokk <http://hu.wikipedia.org/wiki/Barokk> korszak
irodalma, az újabb irodalom,
esztétika<http://hu.wikipedia.org/wiki/Eszt%C3%A9tika>,
verstan.
1889. január 20-án született Budapesten<http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest>.
Apja Sík Sándor ügyvéd, anyja Winternitz Flóra, akik zsidó vallásból még
gyermekeik születése előtt katolikus hitre tértek. Apja korai halála után
anyja nevelte négy kisebb testvérével együtt. A család
Gödöllőn<http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B6d%C3%B6ll%C5%91> lakott,
ott végezte az elemi iskolákat és onnan járt be a budapesti piarista
gimnáziumba. Itt öt osztályt végzett, majd 14 éves korában,
1903<http://hu.wikipedia.org/wiki/1903>-ban
a piarista rendbe lépett. A Vácott
<http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1c> töltött
novíciusév után a 7. és 8. gimnáziumi osztályokat rendi studensként
Kecskeméten <http://hu.wikipedia.org/wiki/Kecskem%C3%A9t> végezte és ott
tett érettségit. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészkarán
magyar-latin szakos tanárjelölként végezte.
1910<http://hu.wikipedia.org/wiki/1910>-ben
a középiskolai tanári oklevélen kívül doktori diplomát is szerzett.

Piarista <http://hu.wikipedia.org/wiki/Piarist%C3%A1k> tanári működését az
1910/1911. iskolai évben Vácott <http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1c> kezdte
meg, majd a közvetkező évtől a rend budapesti gimnáziumába kapott
beosztást. Tanári, költői és irodalomtudósi munkája mellett 1912/1913-tól
egyik alapítója és irányadója volt a magyar
cserkészmozgalomnak<http://hu.wikipedia.org/wiki/Cserk%C3%A9szet>,
illetve első parancsnoka a budapesti piarista
gimnázium<http://hu.wikipedia.org/wiki/Piarista_Gimn%C3%A1zium_%28Budapest%29>
cserkészcsapatának
([2. sz. BKG<http://www.piar.hu/Sik/index.php?menu=csapat&path=content/csapat/&file=tortenet>
).
1915 <http://hu.wikipedia.org/wiki/1915>-ben két hónapig tábori
lelkészként<http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1bori_lelk%C3%A9sz>
 szolgált Péterváradon <http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9terv%C3%A1rad>.
Budapesten 1929 <http://hu.wikipedia.org/wiki/1929>-ig tanított,
amikor a szegedi
egyetemen <http://hu.wikipedia.org/wiki/Szegedi_egyetem> a II. sz. Magyar
Irodalomtörténeti Tanszék nyilvános rendes tanára lett.
1943<http://hu.wikipedia.org/wiki/1943>
. május 2-án <http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1jus_2.> római katolikussá
keresztelte Radnóti
Miklóst<http://hu.wikipedia.org/wiki/Radn%C3%B3ti_Mikl%C3%B3s> a
budapesti Szent
István-bazilikában<http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Istv%C3%A1n-bazilika>
.
Budapestre újra csak 1945-ben költözött, mint az Országos Köznevelési
Tanács<http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Orsz%C3%A1gos_K%C3%B6znevel%C3%A9si_Tan%C3%A1cs&action=edit&redlink=1>
ügyvezető
alelnöke. 1946 <http://hu.wikipedia.org/wiki/1946>-ban rendjének
tartományfőnöki tanácsosa, majd 1947. október 1-jétől magyarországi
tartományfőnöke<http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tartom%C3%A1nyf%C5%91n%C3%B6k&action=edit&redlink=1>
lett.
Utolsó éveiben sokat tartózkodott pihenés céljából
Mátraszentimrén<http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1traszentimre>,
majd Klotildligeten <http://hu.wikipedia.org/wiki/Klotildliget>. 1963.
szeptember 28-án halt meg Budapesten, a Mikszáth Kálmán téri piarista
rendházban. Temetése 1963. október 4-én volt a Farkasréti
temetőben<http://hu.wikipedia.org/wiki/Farkasr%C3%A9ti_temet%C5%91>,
de ott sírját 1980-ban fölszámolták, és hamvait a Kerepesi
temető<http://hu.wikipedia.org/wiki/Kerepesi_temet%C5%91> újabb
piarista sírboljtába (511/A-512/A) szállították.
Testvére Sík Endre<http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%ADk_Endre_%28diplomata%29>
külügyminiszter,
történész, jogász, Afrika-kutató.
forrás: hu.wikipédia.org <http://hu.xn--wikipdia-f1a.org>

"Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:
Immár a föld emlőit eleresztem.
A föld tejével telnem szűk-kevés:
Csak Tebenned a beteljesedés.
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül
Árnyak suhognak. Már-már nehezül
A forró szerszám hűsödő kezemben.
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!"

  Sík Sándor munkássága, művei és tisztségei

Fiatalkorától fogva foglalkozott az irodalom szinte minden ágával. Már a
gimnáziumban feltűnt költői tehetségével, később írt irodalomtörténeti és
esztétikai értekezéseket, kritikákat és színműveket. Szerkesztett
imakönyveket, tankönyveket és újságokat, működött mint
lelkigyakorlat<http://hu.wikipedia.org/wiki/Lelkigyakorlat>-vezető
és előadó.

A cserkészet <http://hu.wikipedia.org/wiki/Cserk%C3%A9szet> mellett számos
más közéleti és irodalmi társaság életében és irányításában is részt vett.

Költői művek

   - Szembe a Nappal, Bp., 1910.
   - A belülvalók mécse, Bp., 1912.
   - Sík Sándor költeményei, Bp., 1916.
   - Maradék magyarok, Bp., 1920.
   - Csend, Bp., 1924.
   - Sarlósboldogasszony, Berlin, 1928.
   - Fekete kenyér, Bp., 1931.
   - Magányos virrasztó, Bp., 1936.
   - Az Isten fiatal!, Bp., 1940.
   - Sík Sándor összes versei 1910-1940, Bp., 1941.
   - Győzöd-e még?, Bp., 1945.
   - Tizenkétcsillagú korona: Versek a Boldogságos Szűz Máriáról, Bp., 1947.
   - Őszi fecske, Bp., 1959.
   - Áldás, Bp., 1963.
   - Sík Sándor összegyűjtött versei, Bp., 1976.

   Színművek


   - Ébredés, Bp., 1916.
   - Salamon király gyűrűje, Győr, 1916.
   - Alexius, Bp., 1918.
   - Zrínyi, Bp., 1923.
   - A boldog ember inge, Bp., 1930.
   - István király, Bp., 1934.
   - Advent, Szeged, 1935.

   Széppróza


   - Hét szép história, Bp. 1921.

   Irodalomtudományi munkák


   - Mindszenthy Gedeon élete és költészete, Bp., 1910.
   - Gárdonyi, Ady, Prohászka: Lélek és forma a századforduló irodalmában,
   Bp., 1929.
   - Pázmány, az ember és író, Bp., 1939.
   - Zrínyi Miklós, Bp., 1940.
   - Esztétika, I-III, Bp., 1943; 1946; Szeged, 1990.
   - Az olvasás tudománya, Szeged, 2000.

   Lelkiségi és pedagógiai munkák


   - Magyar cserkészvezetők könyve (Német fordítás, 1929)
   - Imádságoskönyv (Schütz Antallal), Bp., 1913. és számos további kiadás
   1949-ig.
   - Magyar cserkészvezetők könyve, Bp., 1922, 1925, 1934-1936.
   - Zsoltáros könyv, Bp., 1923, 1955, 1961.
   - A cserkészet, Bp., 1930; Székesfehérvár, 1999.
   - Szent vagy Uram! (Harmat Artúrral) Eger, 1931; Bp., 1932. és számos
   további kiadás.
   - Szent magyarság: Hat rádióbeszéd az Árpád-házi szentekről, Bp., 1936,
   1994.
   - Dicsőség! Békesség! Imádságosköny, Bp., 1940, 1944, 1946.
   - Himnuszok könyve, Bp., 1943, 1989, 1997.

   Válogatáskötetek


   - A kettős végtelen, szerk. Kardos Klára-Rónay György, Bp., 1969, 2003.
   - Válogatott költemények, szerk. Rónay László, Bp., 1989.
   - Kereszténység és irodalom, szerk. Rónay László, Bp., 1989.
   - A magam módján, szerk. Rónay László, Bp., 1996.
   - A szeretet pedagógiája, szerk. Rónay László, Bp., 1996.

   Tudományos tisztség


   - Magyar Tudományos
Akadémia<http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Tudom%C3%A1nyos_Akad%C3%A9mia>
levelező
   tagja 1946-tól
   - Magyar Irodalomtörténeti
Társaság<http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Irodalomt%C3%B6rt%C3%A9neti_T%C3%A1rsas%C3%A1g>
alelnöke
   1949-től

   Társasági tagság


   - Szent István
Akadémia<http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Istv%C3%A1n_Akad%C3%A9mia>
tagja
   1919-től
   - Kisfaludy Társaság<http://hu.wikipedia.org/wiki/Kisfaludy_T%C3%A1rsas%C3%A1g>
rendes
   tagja 1923-tól
   - Dugonics Társaság<http://hu.wikipedia.org/wiki/Dugonics_T%C3%A1rsas%C3%A1g>
elnöke
   1945-1952.


"Mikor kapod
Végső napod,
Nincs tudni agy.
Fontos csak egy: ember maradj!
Mígnem kinő
Belőled ő,
Ki egy veled,
Aki embernél emberebb."
(Ember maradj!)

  Koltai András: Sík Sándor arcai

Ötven évvel ezelőtt, 1963. szeptember 28-án Budapesten, a Mikszáth Kálmán
téri rendházban elhunyt Sík Sándor piarista, a magyar tartomány
provinciálisa, aki nem csak a magyar piaristák, hanem a XX. századi magyar
katolikus egyház szellemiségének egyik meghatározó alakja volt. Életének 75
éve alatt számos területen, sokféle szerepben működött, de életét mindvégig
a piarista szerzetesi hivatás és az irodalom szeretete határozta meg.

A diák
Budapesten született 1889-ban, de gyerekkorát Gödöllőn töltötte. Zsidó
származású szülei, akik fiatal korukban keresztelkedtek meg, mélyen hívó
katolikusok voltak. Apja jó ismeretségben volt a budapesti katolikus élet
vezetőivel, így amikor legidősebb fia, Sanyi gimnáziumba készült, Kanter
Károlyt (később a budai királyi palota plébánosát) és Hock János képviselőt
(későbbi józsefvárosi plébánost) kérdezte meg, hogy melyik iskolát tartják
a legjobbnak. Egybehangzóan a piaristákat ajánlották. Így ott végezte a
gimnázium első öt osztályát úgy, hogy az első években Gödöllőről járt be
vonattal. "Dér a kerten, csíp a reggel. / Táskarázó víg kezekkel / Indul
két apró kamasz. / Dohog, prüszköl a vonat már: / Várja őket, mint a
kaptár, / Zümmögő diákszakasz" - emlékezett vissza Diákszakasz című
versében.

Nagyon megszerette osztályfőnökét, a magyar-latin szakos Palásti Gyulát.
"Azért lettem piarista, mert úgy akartam élni, ahogy ő" - emlékezett
vissza. 1903-ban jelentkezett a piarista rendbe és beköltözött a váci
noviciátusba. "Életem egyik legboldogabb nyara a noviciátusi nyár volt,
mert nagy kertje volt a rendháznak, és oda jártunk le egész nap.
Mindenkinek volt egy saját kis kertje, ahol azt ültetett, amit akart;
gyümölcsfák is voltak, amikről azelőtt eladták a gyümölcsöket, de a mi
időnkben nekünk adták."
A gimnázium utolsó két osztályát piarista studensként Kecskeméten fejezte
be 1906-ban, majd a budapesti Kalazantinum növendékeként az egyetem latin
és magyar szakos hallgatója lett. Nagy hatással volt rá Zimányi Gyula, aki
Kecskeméten, majd Budapesten is prefektusa volt.

A tanár
Az egyetem elvégzése után a rend 1910-ben Vácra küldte, majd a következő
évtől Budapestre, ahol majdnem húsz éven át tanított. Tanárként akkoriban
egészen új stílust képviselt. A kor távolságtartó szigorú, professzorai
helyett közvetlen és a fiúk egyéniségét megbecsülő nevelő volt. Jellemző
rá, hogy a negyedévi kötelező iskolai gyóntatások során nem a katedrán
gyóntatott, hanem lejött a padok elé, s úgy hajolt a mellé térdelő diák
fölé.
De mindenekelőtt szaktárgyai, elsősorban az irodalom szeretetére nevelte
diákjait. Irodalmi magyarázatai élményszámba mentek. Ekkor volt igazi
elemében, ahogy Nagy fiúk című versében megörökítette: "Olvasom Zrínyit. /
A szemek kigyúlnak / És rámlobognak, mint megannyi égő / És nyugtalan és
szomjasfényű csillag. / De én már nem is látom a fiúkat, / Én már nem
látom, csak az Óriást, / Akinek boldog és alázatos / Kis apostola lettem,
akinek / Igéit hirdetem a kicsinyeknek".
Nevelői munkájához tartozik, hogy 1913-ban rendtársával, atyai barátjával
és lelki vezetőjével Schütz Antallal közösen (aki később a budapesti
egyetem dogmatika-professzora lett) Imádságoskönyvet állítottak össze,
"egyszersmind kalauzul a lelki életre a tanulóifjúság számára". A
"Sík-Schütz" a következő évtizedekben egész nemzedékek lelkét formáló
eszköz lett.

A költő
Okos, olvasó gyerek volt, aki szerette verseket, és eszményképeinek Arany
Jánost és Vörösmarty Mihályt tartotta. Diákkora vakációin egyedül szeretett
kóborolni Gödöllő "szelíd halmain, a Fácános, az isaszegi és a mogyoródi
erdő sűrűjében, a Malom-tó fűzfái alatt és a kertünk alatt folyó
Rákos-patak partján, sőt a királyi parknak legtöbbször elhagyatott kavicsos
útjain is." Ott írta első verseit is.
Irodalmi kreativitásának a piarista iskola újabb lökéseket adott, hiszen az
élénk önképzőköri élet akkoriban természetes dolog volt. A gimnázium utolsó
éveiben, Kecskeméten több önképzőköri pályázatot is elnyert, nemcsak
versekkel, hanem hittani dolgozatokkal, sőt kisregényekkel is. Tehetségét
tanárai is támogatták, főként prefektusa Zimányi Gyula, aki "zseniális
megérzéssel és mesteri tapintattal tudta vezetni a kispapban a poétát is.
Hogy a pap és a költő soha egy pillanatig sem jutott egymással ellentétbe
bennem, sőt egyik sem szűnt meg állandóan a másik elmélyítésén dolgozni,
hogy életem alapélménye a meglátott sötét mélységeken és belsőleg átküzdött
diszharmóniákon keresztül is boldog harmónia maradhatott, azt elsősorban
neki, az ő szeretetének köszönhetem."
Még diákkorában kapcsolatba került a Regnum Marianum egyesülettel és annak
országos hatású diáklapjával, a Zászlónkkal. "Minden fiú, aki megismerte,
magáénak érezte. De legalább annyi felnőtt olvasta, mint fiú. Meg tudta
találni a közvetlenségnek, szellemi felsőbbségnek és meleg szeretetnek a
hangját" - mondta Sík Sándor. A lap szerkesztője, Izsóf Alajos, egy
"roppant élénk szellemű, villogó szemű, tótos kiejtésű kis ember
hasonlíthatatlan hatást tett minden valamirevaló fiúra." Sík Sándor együtt
nőtt föl a Zászlónkkal, ott jelentek meg első versei, majd amikor Izsóf
Alajos 1910-ben átvette az Élet című irodalmi lap szerkesztését, amolyan
segédszerkesztőjévé vált. A verseken kívül bírálatokat, színikritikákat,
utóbb cikkeket is írt a lapba.
Első verseskötete (Szembe a Nappal) is az Élet kiadásában jelent meg
1910-ben. Költői hangjának frissessége, elevensége és optimizmusa akkoriban
(főként a katolikus költők között) szokatlan volt, és nagy sikert aratott.
A következő évtizedekben versei a fölolvasóestek, iskolai ünnepségek és
irodalmi folyóiratok biztos és szívesen látott pontjai lettek.
Költészetéről tanulmányok és kötetek sorát írták, egyesek fiatalkori,
mámorosan repeső szimbolizmusát zárták szívükbe, mások számára élete végén
írt, letisztult versei jelentenek sokat. Érzékeny emberként mindig
megérkezte kor érzését és hangulatát, akár a világháborúról, a trianoni
katasztrófáról, az újjáéledő Magyarországról, a nemzetiszocialista vagy
kommunista diktatúrák fenyegetéséről volt szó.

A cserkész
A cserkészettel - saját visszaemlékezése szerint - 1911-ben találkozott,
amikor a nyári szünetben Münchenben meglátott egy német cserkészkönyvet. Az
új nevelési módszernek hamarosan Izsóf Alajos és a Regnum Marianum vált az
egyik legfőbb magyarországi támogatójává. 1912/1913-ben Sík Sándor
szervezte meg a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatát, és részt
vett a Magyar Cserkészszövetség megalakításában is. Életének ettől kezdve a
cserkészet alapvető meghatározójává vált. 1913-ban részt vett a Izsóf
Alajos által szervezett vági tutajúton, majd 1919 után ő lett a kommunista
terror után újjáéledő Cserkészszövetség elnöke. Ő vezette 1925-ben a
piarista csapatok nagymarosi táborát, majd 1926-ban a Megyeren
(Káposztásmegyer) megtartott első Nemzeti Nagytábort. Talán legfontosabb
tette azonban az volt, hogy ő "kodifikálta" a magyar cserkészeszményt
1922-ben az általa szerkesztett Magyar cserkészvezetők könyve egyik
fejezetében. "A cserkészetnek emberileg is sokat köszönhetek." - emlékezett
vissza később -"Itt tanultam megismerni az élet gyakorlati oldalait, amihez
nem nagy felkészültségem volt, és azt hiszem, hogy a természettel való
intim viszonyt is részben ezeknek a nyaraknak köszönhetem."

Az egyetemi tanár
1929-ben Sík Sándort a szegedi egyetem irodalomtörténet professzorának
nevezték ki. Előadásait az 1929/1930. tanév második felében kezdte meg, és
azonnal új, modern európai levegőt vitt az egyetemre. Előadásain kiemelten
foglalkozott a XX. század, tehát a kortársak költészetével, így jelentősen
hozzájárult ahhoz, hogy egyesek (például József Attila) bekerüljenek az
"irodalmi kánonba".
Egyetemi tanítványait barátokként kezelte. Előadásai után a Tisza-parton
sétálva egyénileg is elbeszélgetett azokkal, akikben érdeklődést fedezett
fel, szemináriumaiból pedig egész baráti társaság nőtt ki, amely közös
teadélutánokat, kirándulásokat, felolvasóesteket és színpadi előadásokat
szervezett.
Ebben az időben jelentek meg irodalomtörténeti tanulmányai és monográfiái
is, például a századforduló vallásos költészetéről (Gárdonyi, Ady,
Prohászka), Pázmányról, Zrínyiről. Irodalomtörténészi munkásságának
megkoronázása az 1943-ben kiadott három kötetes Esztétika.

A tartományfőnök
A második világháború után Sík Sándor hirtelen új helyzetbe került.
1945-ben a Köznevelési Tanács elnöke lett Budapesten (egészen 1947-ig,
amikor fakultatív vallásoktatás bevezetése miatt lemondott), 1947-ben
pedig, amikor barátját, Tomek Vincét generálissá választották, ő Sík
Sándort nevezte ki utódjaként tartományfőnökké. E tisztségében a sajátos
politikai helyzet miatt - ugyanis a diktatúra miatt nem lehetett szabad
tartományfőnökválasztást tartani - élete végéig megmaradt.
Tartományfőnöksége sajátos volt a rend történetében. Rendtársait valóban
testvérként és atyaként kezelte. Mindenkivel igyekezett személyesen
törődni, azonban ez egy háromszáz fős testületben nehezen ment, még úgy
sem, hogy az adminisztratív munkát lehetőleg az asszisztensek (főként
Albert István) és a titkár (Darvasy Mihály) végezte. A titkár nem csak a
provinciális atya egészségére, hanem idejére is vigyázott. Ha valaki túl
sokáig maradt a fogadószobában, egy asztal alatti gombbal telefoncsörgést
imitált, így késztetve távozásra a vendéget. Ráadásul Sík Sándorra nehéz
helyzetek és döntések sora nehezedett: az iskolák államosítása, a rend
kétharmadának "kereten kívülre kényszerítése" és egyesek bebörtönzése. "Én
nagyon gyönge és alkalmatlan elöljáró vagyok" - mentegetődzött élete végén
- "igazán csak a szükség magyarázza. Szóval nagyon félek az ítélettől ebből
a szempontból."

Koltai András, 2013. július 13.

  Vass Gábor egykori piarista diák emlékezése Sík Sándorra

Kedves Tamás!

Felhívásodra az alábbi sorokkal szeretnék reflektálni:

Abban az időben kezdtem tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban,
(pontosabban az Általános Iskola 5. osztályában,) amikor Tomek Vince után ő
került a magyarországi rendtartomány élére. Első maradandó emlékem az
1947/48-as tanév végén, az évzáró szentmisén mondott beszéde. (Szövegét
máig őrzöm.) Ekkor már tudni lehetett, hogy az államosítás elkerülhetetlen,
így nem csak a tanévet, hanem a kalazanciusi szellemben történő
oktatást-nevelést is búcsúztattuk. Megható szavaival nem csak az akkor
érettségizőknek, hanem valamennyi piarista diáknak adott útmutatást,
bíztatást a további évekre.
Pár évvel később, már a Mikszáth-téri épületben hallgattuk
konferencia-beszédeit, a nagy létszám miatt a folyosókon elhelyezett
hangszórókon, amelyek szerelésében magam is részt vettem. Ezekről a
beszédekről hangfelvétel is készült, az akkoriban idehaza újdonságnak
számító magnetofon-szalagra, még pedig egy olyan készülékkel, amelynek
meghajtó-szerkezete egy korábban már létezett gramofon-lemez lejátszó
készülék volt. (Mára már sem a szalagos magnetofonokra, sem a gramofonra
nem-igen emlékszünk.) Sok évvel később ezekből a kezdetleges
hangfelvételekből egy Sík Sándor lemez is készült, így őt ma is saját
hangján hallgathatom.
Legkedvesebb költőim közt tartom nyilván. Verseskötetét a rongyolódásig
lapozgattam. Alkalomadtán nyilvánosan is felolvastam belőlük az alkalomhoz
illő verseket itt-ott. Meglepően sok olyan verset találtam kötetében, amely
az élet számos eseményéhez illik.
A piarista évekre immár sok-sok évtized távolából visszanézve
megállapíthatom, hogy ő, bár tanítványa sohasem   voltam, gyönyörű
verseinek jelentős részével  -  úgymond'  -  megtanított minket a szépen
megöregedésre. Ma hozzám ezek a versei állnak legközelebb, amelyekkel oly
megható sorokkal készült az élet méltó befejezésére.

Piarista köszöntéssel:

Vass Gábor

  "Ha nem fogunk is együtt dolgozni, rajtatok lesz a szemünk és veletek
lesz a szívünk szüntelenül" - Sík Sándor 1948-as "Te Deum"-i beszéde

Sík Sándor: Tedeum

"Édes Fiaim! Kedves Szülők!

Tedeumra gyűltünk össze. A tedeum minden időben kettős arcú ünnepség volt.
Megvolt az örvendetes jellege: hálaadás az Úristennek az év folyamán nyert
kegyelmekért. Hálát adunk ma is az év kegyelmeiért, elsősorban azért a nagy
kegyelemért, hogy ebben az évben is becsületesen teljesíthettük
kötelességünket, jó munkát végezhettünk, fiúk és tanárok egyaránt. De a
tedeumnak mindig volt egy kissé szomorkás, fájdalmas arca is. Befejezés
volt és búcsúzás; az örömbe és hálába mindig belekapcsolódott egy kis
fájdalom, melankolikus hang az iskolától való ideiglenes búcsúzás könnyű
meghatottsága. Ki ne érezné, hogy ez a mai tedeum, ez a mai búcsúzás több,
nagyobb - bízvást mondhatom, szomorúbb búcsúzás, mint más éveké. Mindnyájan
tudjuk, hogy néhány óra még és benyújtják a magyar parlamentben az egyházi
iskolák államosításáról szóló törvényt. Semmi sem áll távolabb tőlem - és
különösen nem innen, az oltár elől -, mint hogy bíráljak politikai
intézkedéseket. Ehhez sem szólhatok hozzá, nem is akarok, ilyen
intézkedésekkel szemben a katolikus egyháznak egyetlen védőfegyvere az
imádság és a több, a nagyobb szeretet. Ez a szeretet parancsolja nekünk,
hogy jóhiszeműséget vélelmezzünk azok részéről is, akik ilyen
intézkedéseket hoznak, hisz már az Úr Jézustól halljuk Szent János
evangéliumában: >>Eljön az óra, hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot
vél tenni az Istennek<< (Jn 16,2). Hinnünk kell, hogy sokan hiszik, hogy jót
cselekszenek, mikor ezt cselekszik. Nem is szólhatnék hozzá ehhez a
kérdéshez már csak azért sem, mert nagyon általánosak a törvény szavai, és
nem tudhatjuk, hogy a valóságban mi lesz a sorsa iskoláinknak a
gyakorlatban, és milyen sors vár erre a mi iskolánkra is. Akarunk bízni a
jövőben és akarjuk hinni, hogy amitől félünk, nem következik be. De nehéz a
szívünk, a diákoké is, és ezerszer inkább - jól tudom én azt - a kedves
édesapáké és édesanyáké is, nem tudnak szabadulni a fenyegető
gondolatoktól. Gondoljuk végig: mit jelenthet számunkra - e kis családi kör
számára, amely most itt egybegyűlt - a nekünk legfájóbb lehetőség. Két fájó
gondolatot kell magunk elé állítanunk.

Az egyik, az elvi valóság, amely bekövetkezhet: ebben az iskolában ősztől
kezdve már más szellemű nevelés lesz, mint eddig. Lehetséges, hogy ez a más
szellemű nem lesz kevésbé haladó, mint a mienk volt - haladóbb nem lehet!
-, lehetséges, hogy nem lesz kevésbé demokratikus, mint a mienk volt -
demokratikusabb nem lehet! -, lehetséges, hogy nálunk különb nevelők fogják
átvenni az ifjúságot, nagyobb tudással, felkészültséggel, jóakarattal,
odaadással. Ez lehetséges! De nagyobb szeretettel nem fogják tehetni, mint
ahogy mi tettük. Bizonyos azonban, hogy két aggasztó dolog fenyeget. A mi
nevelésünknek, a keresztény nevelési rendszernek alapvető gondolata, hogy
mi ifjúságunkat az egész valóságra neveltük. Beállítottuk a valóság
egészébe, amely magába foglalja a természetet és a természetfölöttit, időt
és örökkévalóságot, embert és Istent, a valóságnak azt a mérhetetlenül
nagyobb és jelentősebb felét és amit az isteni, az örök és a
természetfölötti jelent. Bekövetkezhet, hogy erre az egész igazságra nem
fognak nevelni az új iskolában. És lehetséges - adja Isten, hogy ne úgy
legyen -, hogy nem fog érvényesülni a keresztény pedagógia másik alapvető
elve sem. Az, hogy mi az emberi személyiségetmérhetetlenül tiszteljük és
értékeljük. Mi tudjuk az Úr Jézustól, hogy a lélek - egyetlen lélek is -
több, mint az egész világ. Azért áhítatos tiszteletünk övezte mindig
ifjúságunknak, neveltjeinknek személyiségét, annak teljes kifejlődését,
emberi és isteni keretek közötti szabadságát. Mindenesetre számolnunk kell
azzal, hogyha az új pedagógiai szellem vallani fogja is a tiszteletet, nem
azt fogja érteni rajta, amit mi értettünk.
A másik tény, amellyel szembe kell néznünk, ha bekövetkezik, amitől félünk,
az az érzelmi valóság, hogy nem dolgozunk tovább együtt. Én nagyon jól
tudom, mit jelent ez az édesapáknak, édesanyáknak! Nem akarom az amúgy is
nehéz szíveket még nehezebbé tenni, nem folytatom ezt a gondolatot. Jól
tudom, hogy mit jelent ez a diákoknak. Magam is voltam diák, és azóta is
számtalan diákkal érintkeztem és érintkezem: jól tudom, hogy a mi diákjaink
minden esetleg kellemetlen, bántó, fájdalmas emléken túl is, amik
kétségtelenül hozzátartoznak az iskolai emlékekhez, mégis örömmel,
önérzettel és visszavágyódással gondolnak ebben az iskolában töltött
életükre. Hisz mi tanárok is - akárhány van köztünk, aki, mint én is,
életének nagyobb felét töltötte ennek az iskolának falai között -, ha
tanári éveinkre visszagondolunk, sok kellemetlen emléket, bosszúságot,
kényelmetlenséget látunk magunk előtt, és mégis szívünk szakadna meg, ha
meg kellene válnunk ettől az iskolától.
Ha ezzel a két lehetőséggel szembenézek, mit tudok mondani búcsúzóul ennek
a mi kis iskolacsaládunknak?
Az ifjúságnak annyit mondok: Először is: fiúk, sohase legyetek kisebbek
magatoknál. Sohase csonkítsátok meg magatokban azt az egész valóságot,
amelyre mi itt neveltünk, s amely nélkül, úgy érezzük, nem méltó az ember
az ember névre és nem érdemes élni ezen a földön. Ne alkudjatok meg csonka
emberséggel, a legmagasabbnál alacsonyabb eszménnyel, hanem akarjatok egész
emberek lenni, egész valósággal, akiktől semmi emberi és isteni nem idegen.
És ne engedjétek megfogyatkozni magatokban a keresztény jellemnek azt a
tisztaságát, határozottságát és erejét, amelyre mi neveltünk benneteket s
amelynek továbbfejlesztésére elindultatok. Ez a nevelés, ez az elindulás
kötelez. Menjetek tovább a Krisztus-követés útján, nincs más útja az igazi
emberségnek.
A másik, amit mondani akarok: ha nem fogunk is együtt dolgozni, rajtatok
lesz a szemünk és veletek lesz a szívünk szüntelenül.
Mit mondjak a kedves szülőknek? Mélységes meghatottsággal köszönöm nekik,
hogy bíztak bennünk, és ránk bízták legdrágább kincsüket. Köszönöm nekik -
talán még nagyobb meghatottsággal -, hogy most is, ma is úgy bíznak
bennünk. Erről félreérthetetlen tanúságot tesznek nap nap után, szinte
óráról órára. Köszönöm nekik és kérem őket, hogy ezt a bizalmat tartsák meg
számunkra, mert az eljövendő időben Isten után e bizalom lesz nekünk a
legnagyobb erőnk... Az előbb azt a szót használtam, hogy egy kis család
vagyunk itt. Ki ne érezné, apák és anyák, idejáró gyerekek szülei, hogy itt
minálunk diák, tanár és szülő egy kis családot alkotott, a családot
összekötő eszmei és érzelmi kötelékekben. Arra kérem a kedves szülőket,
hogy ez a család ne bomoljon fel ezután sem. Ez a templom, ez a kápolna
mindenkor középpontja lesz ennek a családnak.
Azt hiszem, magunkról kell még mondanom valamit, diákoknak, szülőknek, az
országnak, de mindenesetre az Úristennek. Haszontalan szolgák vagyunk; jól
tudjuk, hogy nagyon sokszor nem álltunk hivatásunk magaslatán, az eszméknek
és az eszményeknek, amelyeknek realitásáról és egyetlen értékéről meg
vagyunk győződve, nem voltunk mindig méltó képviselői. Bánjuk és
szégyelljük. De kettő ellen nem vétettünk, és nem akarunk és nem is fogunk
véteni a jövőben sem. Az egyik a kalazanciusi hivatás. Mi piaristák
Kalazanci Szent József nyomán rátettük életünket az ifjúságnak az értelem
és a jámborság szellemében való nevelésére. Ezt cselekedtük eddig és nincs
más lehetőségünk a jövőben sem. Mi nem lehetünk hűtlenek sem az értelemhez,
sem a jámborsághoz, sem ahhoz, hogy életünket az ifjúságnak adjuk, mert ha
piaristákká lettünk, nincs létjoga másképp életünknek. Tehát ezt fogjuk
tenni továbbra is. Hogyan? Nem tudom! Egy bizonyos: ezért éltünk és ezért
fogunk élni, akármi történjék. Az élet majd gondoskodni fog magáról. De a
hivatásnak kötelessége is, szenvedélye is kiirthatatlanul él és élni,
dolgozni fog bennünk.
És élni fog és dolgozni az is, ami ennek a hivatásnak a lelke:
a szeretet az ifjúság, minden egyes fiatalunk iránt. Azt olvassuk a
rómaiakhoz írt levélben: >>Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem
fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, se erők, sem
magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az
Istennek szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban vagyon.<< (Róm
8,38-39) Nekünk, akik életünket a kalazanciusi hivatásra tettük rá, az
Isten szeretete és Krisztus szeretete elsősorban az ifjúság szeretetében,
cselekvő szeretetében kell hogy megnyilatkozzék. Azért Isten és ember előtt
nem búcsúszóval, hanem ezzel a szent fogadással végzem: Sem halál, sem
élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem
jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem
szakíthat minket az Istennek szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi
Urunkban vagyon. Ámen."

forrás: Vigilia, 1948, 385-387.

  Sík Sándor 1949. évi három beszéde

Az 1948-as év megrázkódtatásai után Sík Sándor 1949-ben az év folyamán
elmondott három beszédének olvastán érzékelhető a rend helyzetének egyre
reménytelenebbre fordulása, a rendtagok kezdődő és egyre
megállíthatatlanabbul gyorsuló szétszóródása, a hivatásuktól megfosztott
szerzetesek kiüresedés ellen folytatott elkeseredett küzdelme és a
folyamatosan növekvő súlyos anyagi nezézségek.
*
1949 Újév
*Az újévi beszéd a rendet ért minden csapás ellenére azt a reményt
sugallja, hogy a rend akkori mélypontjáról most már csak lassan felfelé
vezethet az út. Dícséri a rendtagok munkáját az új körülmények között és a
"kalazanciusi munka'' folytatásáról is szó esik.

,,...caeterisque commerciis cohabitamus in hoc saeculo. Navigamus et nos
vobiscum et militamus et rusticamur et mercamur, proinde miscemus artes,
operas nostras publicamus usui vestro.'' Ennek a szent öntudatnak és
hivatástudatnak kell dolgoznia bennünk, ma elevenebben, mint valaha. Magyar
önérzet és piarista öntudat - az egyszerűségnek, a nemes alázatosságnak és
szent büszkeségnek ez az imponáló egysége - hála Istennek sohasem hiányzott
belőlünk; most itt az idő, hogy ez a hagyományos kettős öntudat is a papi,
az apostoli hivatástudatban szülessék ujjá: a világ világossága vagyunk, a
föld sava vagyunk, tanítanunk kell minden népeket - de minden népek közül a
mi drága magyar népünkhöz szólított bennünket a hivatás Istene. Itt kell
nekünk helyt állnunk; nem akarunk különb sorsot az övénél, de ezért a
sorsért, ennek alakulásáért felelősnek érezzük magunkat. És helyt kell
állnunk: dolgoznunk vele és érte, azt és ott, ahová állít Isten bennünket.
[...]

Szinte napról-napra kapok köszöneteket és elismeréseket szóban és írásban,
amelyek hálával, tisztelettel, sőt csodálattal szólnak testvéreink új
munkájáról. [...] Kifejezik bámulatukat, hogy emberek, akik évtizedeken át
mással, előkelő szellemi munkával foglalkoztak, akik más életnívóhoz
szoktak, akik megszokták, hogy a katedrán ülve fölülről lefelé nézzenek,
most olyan hamar, olyan jól, olyan buzgósággal állnak helyt az egészen más,
sokszor épen nem kedvező nem egyszer épen nem nekik való munkában. A
piarista becsületesség és szolidság, az egyszerűség és lelkiismeretesség
hála Istennek megtette a magáét és állíthatom, hogy a piarista név a magyar
katolikus társadalomban ma szebben hangzik, mint valaha. [...]
Tudom, hogy vannak köztünk, akik céltalannak érzik az iskola nélkül
piarista életüket és más országokba kívánkoznak, ahol folytathatnák azt a
munkát, amelyre egyedül éreznek hivatást. Ha kifelé törekvésük törvényes
alapon áll, a Generális Atya engedélyével, olyan országba, ahol piarista
közösségben fognak élni - nem lehet szavunk ez ellen sem. Mégis, azt
hiszem, rendtársaim többsége velem együtt nemcsak érzi, hogy ,,szívet
cseréljen az, aki hazát cserél'', hanem lelkiismerete is -magyar, papi és
piarista lelkiismerete egyaránt - azt mondja, hogy a pásztor akkor
hagyhatja el nyáját legkevésbé, amikor annak legnagyobb szüksége van az
erőslelkű és melegszívű vezetőkre.
Az első századok nagy példája másra tanít. Annak a nagy korszaknak a
keresztényei meg tudták őrizni magukat ''a világtól'', de nem a passzivitás
kényelmes puhaságában, hanem a virrasztó szeretetnek, a (bár nem
keresztény) társadalomért való felelősségérzetnek, az építő közösségi
munkának hősiességével. És ezt a magatartást nem tették függővé attól, hogy
az állam és társadalom, amelyben éltek, hogyan viselkedett velük szemben,
milyen életlehetőségeket biztosított számukra. Megadták Istennek, ami
Istené, de megadták - amit az Istennel nem ellenkezett - a császárnak is,
ami a császáré, akkor is, amikor a császárt Nerónak, Deciusnak,
Diocletianusnak hívták. Kivették részüket a társadalom munkájából, pedig ez
a társadalom a puszta keresztény névért csak kínzást és halált tartogatott
számukra.
De a pasztoráció a legtöbbünknek aligha tölti ki az egész idejét. Maradék
időnkben el ne feledkezzünk róla, hogy a szellem adeptusai vagyunk és ne
tűrjük el, hogy a körülmények kisebbé tegyenek magunknál. Az _önképzés_, az
olvasás, tanulás nélkülözhetetlen követelményére gondolok, amely ha lehet,
ma még sürgetőbb számunkra, hiszen a tudománnyal való mindennapos
érintkezés, az iskola munkája megszűnt számunkra. Alig volna öngyilkosabb
gondolat a piarista hivatás számára, mint ha bele tudnánk nyugodni abba,
hogy most már "lecsúszunk'' a tudományos gondolkodás fennsíkjáról.
Nekünk minden pillanatban készen kell lennünk arra, hogy amikor lehet,
azonnal felvegyük és törés nélkül folytassuk a kalazanciusi munkát -
spiritu intelligentiae et pieatis.
Soraink az egyes házakban megfogyatkoztak. Számos rendtársunkat hivatásbeli
kötelessége idegenben való életre kényszerít és csak a hétnek egyes napjait
vagy még annál is kevesebbet tudnak a testvéri körben tölteni. Mindnyájan
rajtalegyünk, hogy legalább erre a néhány napra igazán _meleg otthonná_
tegyük számukra a házi kört, ahol lelkük megpihenhessen és
felmelegedhessen. Egyébként is látogatással, kisegítéssel, levelezéssel -
éreztessük velük, hogy nem feledkeztünk meg róluk, magunkéhoz tartozóknak
érezzük és óhajtjuk őket és egy ideig-óráig tartó távollét után
visszavárjuk őket a rendház családi egységébe.''
*
1949 Pünkösd
*Sík Sándor szavai: ,,mintha felhő burkolná el azt, amit hivatásunknak
érzünk'' találóan jellemzik a rend helyzetét. A felhő egyre gomolyogva és
sűrűsödve baljósan átláthatatlanná kezd válni. Újabb letartóztatások,
aposztáziák, a növendékek kitiltása az egyetemről. A tény hogy a rendfőnök
a marxizmus klasszikusainak oktatását ajánlja és szervezi a rendházakban
bizonyára azt a felismerést tükrözi, hogy hosszútávra kell berendezkedni a
jelen állapot fenntartásában.

"Mikor nekifogok, hogy papírra vessem gondolataimat, melyeket a közelgő
Pünkösd sugall nekem, az áldozócsütörtöki evangélium képe jár a lelkemben:
az apostolok a hegyen, amint néznek a távozó Úr Jézus után, akit felhő vesz
el szemük elől. Nem ugyan tárgyilag, de hangulatilag van valami rokonság a
közt a lelkiállapot közt, melyben az apostolok lehettek ott a hegyen és a
közt, amely minket töltött el egy évvel ezelőtt, amikor a történelmi
események elvették tőlünk a hivatásunk gyakorlásának megszokott és nekünk
oly kedves módját. Mintha előttünk is felhő burkolná el azt, amit
hivatásunknak érzünk és mindazt, ami evvel összefügg: a megszokott jó
munkát, a piarista életet, az egész jövőt. De nekünk is szólnak az Úr Jézus
búcsúzó szavai és az angyal szavai, melyeket az égre néző apostolokhoz
intézett: nekünk sem szabad tétlenül állni az égre nézve, hanem vennünk
kell a felénk szüntelenül áradó Szentlelket és az Ő erejével tanúnak lenni
Jeruzsálemben és az egész Júdeában, Szamáriában és a föld határáig'
(Ap.Csel.1,1). Nem az égre bámulni, se nem a múlt felé sóhajtozni vissza,
hanem előre nézni, a tanúságtétel nagy feladatai felé: ez a mi törvényünk.
[...]
Az első gondolat, aminek el kell töltenie bennünket, nem lehet más, mint a
mélységes _hála_ a mindenható Úristen iránt, aki megengedte, hogy immár egy
évvel a nagy kibillenés után vagyunk és élünk, [...] nem megtörve és nem
letörve, még megfogyva is alig. Ha sorainkon végignézünk - és e sorokban
ott látjuk azokat is, akiket Generális Atyánk akarata másfelé szólított
kalazanciusi munkára - örömmel és önérzettel állapíthatjuk meg, hogy alig
egy-két olyan testvérünk akadt, aki hűtlenné vált a kalazanciusi zászlóhoz,
viszont [...] a Rendünkbe jelentkezők száma jóval felülmúlja a múlt évit
[...].
Az egyházmegyék főpásztorai örömmel hívják munkára rendtársainkat. [...] 'A
piarista atyákkal a legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve mindenütt.' -
mondotta nemrégiben az egyik megyéspüspök. 'Soha ilyen káplánjai nem voltak
plébánosaimnak.' - 'A piaristák vernek bennünket a pasztorációban' -
mondotta nemrégiben egy másik püspök. 'Csodálatos dolog: a mi káplánjaink
és plébánosaink örökké szidják egymást: a piarista káplánok közül egy sem
szidja plébánosát és a plébános sem szidott előttem egyet sem közülük; itt
alighanem a nevelésben kell lenni valaminek, ami ezt magyarázza' - mondta
nemrég az egyik egyházmegye nagyigényű és dicséretben épen nem bőkezűnek
ismert vezetője. [...] szeretettel gondolunk azokra is, akinek ezt a
nevelést köszönhetjük.
[...] Egyelőre nem szenvedünk igazi szükséget. Ez a helyzet [...] arra
csábíthat egyeseket, hogy megfeledkezzenek az igények leszállításának elemi
kötelességéről és azt higgyék, hogy az élet, vagy a Rend, vagy a ház
tartozik neki a régi, vagy akár a mai életszínvonal fenntartásával. [...]
Akadhatnak olyanok is, akik azt hiszik, hogy az a 2-3-400 Ft, amelyet
munkájukkal megkeresve a közösségnek átadnak, feljogosítja őket a követelő
magatartásra, - holott az igazság az, hogy az egyes egyén maga is többe
kerül ma a Rendnek 400 Ft-nál, úgyhogy majdnem minden egyes ma is kap a
Rendtől. [...]
A többség számára [...] a lelkiismeretesen végzett iskolai munkánál
összehasonlíthatatlanul könnyebb, mennyiségben mindenesetre jóval kevesebb
munkát jelent. Így rendtársaink tekintélyes része bőven rendelkezik szabad
idővel, sőt számosan vannak, akiknek munkája legalábbis rendes körülmények
között, a hétnek csak két vagy három napját foglalja le, és a többi időt
szabadon hagyja. [...] maguknak kell teremteni tudni a maguk számára újabb
lehetőséget apostoli munkára és, hogy jobban hozzájárulhassanak a közösség
szolgálatához, vagy a házimunka különböző formáiból kell szabad idejükben
másnál jobban kivenni részüket [...]
Sokféle elfoglaltságunk nem egyszer elkerülhetetlenné teszi, hogy
egyik-másik rendtársunk nem jelenhetik meg pontosan a közös imádságokon és
étkezéseken, sőt számos olyan eset is lehetséges, hogy az elmaradásnak
egyébként mindenkire feltétlenül kötelező bejelentésére sincsen módja.
Minden ilyen esetben érvényesülnie kell a keresztény szabadságnak és a
nagyvonalú piarista felfogásnak. Minél határozottabban állunk azonban a
szabadság mellé, annál inkább becsületbevágó, hogy avval vissza ne éljünk
és igénybe ne akarjuk venni a magunk számára, mikor arra semmi okunk és
jogunk. Ugyanígy vagyunk a világi ruha viselésének tekintetében. Az
alapelv: legyünk méltók a szabadságra! [...]
Valamennyi eddigi említettnél veszedelmesebb [...] az elparlagiasodás
veszedelme [...] tétlenség és a vele járó ellustulás hozhatja magával [...]
kiesünk a szellemi élet folytonosságából, abbahagyjuk az önképzést,
elmaradunk a tudomány és a társadalmi fejlődés sodrából, nem veszünk
tudomást a világegyház problémáiról és a szó szellemi értelmében
elnyárspolgáriasodunk. [...] Bármilyen nehéz akárhányunk számára, - sem
időt, sem fáradságot, sem pénzt nem szabad kímélnünk -, hogy evvel a
halálossá válható veszedelemmel szemben védekezzünk. [...] Semmi föl nem
menthet bennünket önképzésünk folytatásától. Akinek van szabad ideje, azt
elsősorban erre kell fordítania, és akinek nincs, annak _törik-szakad
teremtenie kell_ legalább valami időt rá, még ha ez esetleges jó munkákról
vagy anyagi lehetőségekről való lemondással járna is. [...] szaktárgyunk a
pedagógia és - ma tízszeresen - a teológia és a valláspedagógia is. Hozzá
kell ehhez tennünk napjainkban még egy tudománykört, melyben - és ezt
bizonyos bűntudattal kell konstatálnunk - végzetesen elmaradtunk, és ez a
szociológia gondolatköre. [...] Lehetetlen, hogy kevesebbet tudjunk ezekről
a dolgokról, mint 14-15 éves gyerekek és ne lássunk tisztán elemi
fontosságú kérdéseket, [...] Budapesti rendházunkban hetek óta folyik egy
szociális szeminárium, amelyben egyes arra fölkészült vagy most felkészülő
rendtársaink foglalják össze eredeti források és a legfőbb művek (Marxtól
Sztálinig a marxista klasszikusok) alapján a legfőbb tudnivalókat. [...]
Nem tehetünk le arról a biztos reményről, hogy a magyar szellemi életnek
lesz még szüksége a mi közreműködésünkre [...] Hasznos és nagy jelentőségű
munka lehetne rendtársaink számára a jelenleg használatos tankönyvek
tanulmányozása és a katolikusok, a pedagógia és a szaktudomány
szempontjából való szabatos és gyakorlati értékelése is. [...]
Bizonyos, hogy az utóbbi évek történelmi eseményei nem mehettek el
nyomtalanul gondolkodásunk fölött sem, amint ugyancsak nyomot hagytak
életformánkon és munkánkon. Ebből és a ma körülöttünk élő élet új formáiból
sokat kellett és kell tanulnunk. Már most meg kell állapítanunk e
tanulságok világánál: mi az, amit jól, mi az amit rosszul csináltunk? Mit
kellett volna nevelésünkben és életünkben másképpen csinálnunk és miképpen?
Hogyan lehet biztosítani jelen életlehetőségeink közt a kalazanciusi
hivatást? Milyen új igényekkel lép fel velünk szemben ma és milyenekkel
léphet fel a jövőben a katolikus és a magyar társadalom? És főleg: milyen
új igényekkel kell fellépnünk magunkkal szemben, [...] Nagyon örülnék, ha
ezekre vonatkozólag és ilyenekre vonatkozólag gondolataikat és
megbeszéléseik eredményét Kedves Rendtársaim eljuttatnák hozzám. [...]
Ezekben a napokban rendi alkotmányunk értelmében tartományi káptalant
kellett volna tartanunk. Ez a káptalan - így láttam és így akartam -
számomra a törvényes felmentést jelentette volna az alól a küldetés alól,
melyet egyéni lelkiismeretem szavainak elnémításával, elsődleges
kötelességemnek érzett munkáim jóformán teljes kikapcsolásával, isteni és
elöljárói akaratból kellett vállalnom, és ha vállaltam, akkor természetesen
készséges lélekkel és becsületesen vállaltam, - erre a két évre. A káptalan
elmaradása így számomra legmélyebben gyökerező és leghőbb kívánságom
meghiúsulását jelentette. Meg kellett azonban hajolnom rendtársaim akarata
előtt, amelyet ebben a pontban körülbelül egységesnek kell tartanom, -
hiszen ez nem egy olyan rendtársam részéről is félreérthetetlenül
kifejezést nyert, akik egyéb okokból a káptalan megtartása mellett voltak -
és meg kellett hajolnom az előtt az erkölcsi megfontolás előtt, hogy amíg
az ütközet tart, a parancsnok nem hagyhatja el helyét. [...]''
**

1949 Karácsony
A rend a végállapot előtt áll egy lépéssel. A hivatásszerű működés
megszűnt, és annak újjáélesztését is reménytelenné teszi, hogy a növendékek
államilag elismert egyetemi végzettséget nem szerezhetnek többé. A beszéd
lelkesítő szándéka ellenére is tükrözi, hogy a rend reménytelen állapotba
került - ,,Meg kell találnuk a módját, [...] különben nincs értelme rendi
létünknek'' - írja. Hogy a rendi létnek nincs értelme talán már írásban is
megfogalmazódott az állami kormányszervek számára. A feloszlatásig, és az
elhucolások megkezdődéséig alig 6 hónap van hátra.

"Közeledik a Karácsony ünnepe, - talán az első Karácsony, amikor Rendünk
olyan helyzetben van, hogy nem tud karácsonyi ajándékot adni fiainak. [...]
Szeretném megosztani minden egyes Testvéremmel mindenekelőtt az isteni
szeretetnek azt a kincsét, azt a felülről jövő ajándékot, amely egyedül
tartja bennem - bennünk - a lelket a nehéz napokban, amikor ,,az emberek
elszáradnak azok félelmétől, amik eljövendők'' (Lk.21,26) [...]megszólal
bennem a mai szentmise lekcióján keresztül a Timóteust intő apostol: Tu
vero vigila, in omnibus labora, opus fac Evangelistae, ministerium tuum
imple!'' (2Tim4,5)
TU VERO VIGILA! [...] Kísértés a kislelkűségre, a félelemre, a gyávaságra,
az elernyedésre. [...] Kísértés az elkényelmesedésre; hiszen a régi,
megszokott, egész napunkat betöltő nehéz munkánk helyett ma akárhányunkat
másfajta, ha nem kevesebb, de többnyire könnyebb és az idő egy részét
betöltetlenül hagyó tevékenység foglalkoztat. [...] Kísértés a fegyelem
meglazítására, hiszen sokféle külső elfoglaltság nem egyszer lehetetlenné
teszi a házi kötelességek (napirend, közös imádságok, közös étkezés)
teljesítését, vagy legalább is az abban való pontosságot [...] Kísértés a
kifelé-fordult életre, a testvéri közösség elhanyagolására, hiszen sokan
vannak köztünk, akiket új elfoglaltságuk a kívánatosnál erősebben és
gyakrabban tart távol testvéreitől, és ez könnyen elfelejtetheti az
illetőkkel, hogy a kifelé való "orientálódás'' a szerzetes számára
természetellenes, bűnös és végzetes állapot.
IN OMNIBUS LABORA! Viseld el a szenvedéseket mindenben! El kell tűrnünk,
[...] sőt örvendezve tűrnünk - a nélkülözéseket. [...] Mi nem hívtuk, nem
idéztük elő ezeket a nélkülözéseket, nem is csodálkozunk rajtuk, nem
szegülünk ellenük és nem bánkódunk miattuk. Amink volt és ma nincs, azt
Isten adta és Isten vette el, legyen áldott az Ő szent neve! [...] Tűrjük
el jó lélekkel az esetleges kellemtelenségeket vagy megalázásokat is [...]
Semmisem gyakoribb emberek között, mint a félreértés, - sokan még egymást
sem értjük meg, hogyne lennénk hát kitéve idegenek részéről még legjobb
szándékaink félremagyarázásának is. - És el kell tűrnünk, ha az Úristen
_igazi szenvedést_ találna ránk küldeni;
OPUS FAC EVANGELISTAE! [...] És amint nem vagyunk öncél magunknak, nem
öncél a rendház sem. Nem azért van, hogy fönntartsa magát és biztosítsa az
életfeltételeket tagjainak, hanem azért van, hogy szent közössége legyen az
Úrért élő testvéreknek és kirepítő fészke a _hivatásnak_, a kalazanciusi
munkának. Sőt még a Rend maga sem öncél, nem azért van, hogy legyen és
fönnmaradjon, hanem azért, hogy legyen és fönnmaradjon az a munka, az a
hivatás, amire Szent Alapítója létrehozta. Az ,,evangelista munkáját'' kell
végeznünk, mert ezért vagyunk, létjogunk szűnik meg, ha ezt nem végezzük.
És végeznünk kell ezt a munkát ,,peculiari cura circa puerorum
eruditionem''. Meg kell találnuk a módját, hogy végezhessük és ezt
végezhessük, különben nincs értelme rendi létünknek. Ennek kellene lenni
éjjeli-nappali gondunknak, még a megélhetés gondjainál is inkább. Az élet
előbbrevaló, mint a filozofálás, de a mi életünknek értelme és tartalma a
hivatás.
MINISTERIUM TUUM IMPLE! [...] Egésznek kell lennünk, hogy egészen
betölthessük helyünket a Rendházban.
A piarista Rend nagy jubileumi éve véget ért. [...]''


  Medvigy Mihály SchP: Történetek Sík Sándorról

Nem tartoztam Sík Sándor bizalmas rendtársai közé olyan értelemben, ahogyan
valakinek a bizalmasairól beszélni szokás. Ő mindenesetre bizalmat
előlegezett mindnyájunknak, akik körülötte éltünk. Nem volt gyanakvó, nem
volt zárkózott sem, szívesen beszélt önmagáról. Sok érdekeset megtudhattunk
gondolatvilágáról és értékítéleteiről. Ezek a kötetlen beszélgetések
kiadatlan töredékei egy meg nem írt életrajznak. Hadd mondok el belőlük
egyet-mást csak úgy töredékesen, ahogy az eszembe jut.
Mint született verselőnek nagy volt a ritmusérzéke. A komoly zenét élvezni
tudta, bár zenei hallása és dallamemlékezete nem volt tökéletes. Énekes
misét sose mondott. Amikor a "Szent vagy, Uram" népénektárat a zeneszerző
Harmat Artúrral együtt szerkesztette, a régi dallamokra neki kellett
megírnia számos új énekszöveget, mert a két szerkesztő hasztalan várt
elegendő versanyagot a felkért magyar papköltőktől. A szövegíráskor Síknak
ügyelnie kellett, hogy a kottában leírt dallamhoz jó! illeszkedjenek
versei, hogy a szóhangsúly egybeessék a dallam hangsúlyával, és hogy hosszú
szótagok kerüljenek a dallam hosszú hangjaira. Ilyen értelemben
módosítaniuk kellett nem egy régi énekszöveget is. Így került a kiadványban
"az aranyoszlopok között" helyébe "az aranyos oszlopok közt", vagy a
"királyi zászlók lobognak" helyébe a "királyi zászló jár elöl" (ami
egyébként valamivel tökéletesebb magyar fordítása is az eredeti latin
költeménynek). A munkához a költő - dallamemlékezetének támogatására -
Harmattól egy kis gyerekjáték fémcimbalmot kapott ajándékba, hogy azon
pötyögtesse le magának a hangjegyekkel leírt dallamot. Ezt a "hangszert"
Sík maga mutatta meg nekünk. A fémcimbalomnak hasznát látta zsoltárfordító
munkájánál is. A bibliai Zsoltárkönyvet három ízben fordította magyarra. Az
első kiadás (1923) állt a szívéhez legközelebb.

Dohányzott: szivarozott, de nem állandóan. Olykor vágni lehetett volna a
dohányfüstöt, miközben fel s alá járt dolgozószobájában. Ilyenkor készült
"valami". Máskor szűztiszta levegőben ült íróasztalánál. Ilyenkor még
elmélyültebben alkotott. Édesanyámnak trafikja volt, ezért én szállítottam
neki a füstölnivalót. Hogy régente mit szívott, nem tudom, az utolsó
évtizedekben mindenesetre Nikotex Csongort.
Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy 1945-ben, amikor a budapesti
piarista gimnázium újból megnyílhatott, igazolnunk kellett kifogástalan
politikai múltunkat. Sík erre elmesélte, hogy 1919 után is voltak
igazolások, és épp ő volt az igazoló bizottság elnöke a budai ciszterci
gimnáziumban. Waldapfel Józsefet, aki érettségi előtt állt, a forradalmi
időkben tanúsított magatartása miatt ki akarták zárni az ország összes
középiskoláiból. A döntés előestéjén megjelent Sík Sándornál a piarista
rendházban az öreg Waldapfel, akárcsak Ábrahám pátriárka. "Főtisztelendő
tanár úr - kérlelte -, mentse meg a fiamat!" Síknak másnap sikerült
elérnie, hogy az igen tehetséges ifjút csak abból az egy gimnáziumból
zárják ki, vagyis hogy egy másik középiskolában érettségizhessen. Később
fényes tudományos pályát futott be.
Sík Sándor nagyobb szabású tanulmányt tervezett Magyar költők Isten-élménye
címmel Amikor a negyvenes évek második felében a Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja lett, székfoglaló értekezésként két kidolgozott részletet
olvasott fel belőle, a Vörösmarty-ról és József Attiláról szólót. Jelen
voltam és élveztem, mily szeretettel olvasta fel és értelmezte a
szocialista költő Isten-verseit, köztük a kései, megrendítő "Bukj föl az
árból" címűt. Mind a két tanulmányrészlet a Vigiliában is megjelent az
1948. év folyamán.
Sík egyébként verseket is kitűnően olvasott fel, nemcsak a magáéit. Nem
szavalt, ám tárgyilagos, pátosz nélküli, tanáros hangvételét átmelegítette
a megindultság. Ez volt hatásának titka.
Mint tudnivaló, József Attila nem fejezte be bölcsésztanulmányait a szegedi
egyetemen, mert a rektor, Horger Antal eltanácsolta a "Nincsen apám sem
anyám" kezdetű, lázítónak minősített verséért. Sík, miután az újabbkori
magyar irodalom tanára lett ugyanazon az egyetemen, orvosolni szerette
volna a sérelmet, hiszen módja nyílt rá. Felkínálta József Attilának, hogy
őnála szerezze meg a bölcsészdoktori fokozatot az egyetemen. Elbeszélte
(később meg is írta), mily hosszasan sétálgatott költőtársával a Duna-parti
piarista gimnázium és rendház körül, megbeszélve vele a tanszékénél
benyújtandó doktori értekezés tárgyválasztását. A terv mégis meghiúsult.
Nem Sík Sándoron múlt, hanem József Attila idegállapotán.
Mindig tanulságos volt Sík Sándort irodalmi kérdésekről hallanunk. Egy
alkalommal cikket kért tőlem a Vigilia számára, én viszont, ismerve a
nyomda ördögét, levonatot kértem. Meg is kaptam. Szövegem az oldal felső
felében végződött, és így egy költeményt, nem Sík Sándorét, tudtak még alá
elhelyezni. Természetesen azt is korrigáltam, elláttam vesszőkkel az egyes
mellékmondatok között, ahogyan az Akadémia megkívánja. A kefelevonat
visszaadásakor meg is mondtam Sík Sándornak. Azt válaszolta: "Nem kellett
volna csinálnod. Nekünk, költőknek, külön helyesírásunk van."
Egyszer volt két ingyenjegyem főpróbára a Katona József kamaraszínházba.
Sík Sándort kértem meg, jöjjön el velem. Garcia Lorca drámáját, a Bernarda
Alba házát játszották. Major Tamás rendezte. Csupa női szereplő, többek
közt Máthé Erzsi, Mészáros Ági, Tőkés Anna. Az első felvonás közben Sík
elkezdett feszengeni. Valami nyugtalanította: "Itt valami nincs rendben, de
nem tudom megmondani, mi" - súgta oda nekem. A szünetben aztán találkozott
íróbarátaival, és megbeszélte velük. Amikor visszajött mellém, így szólt:
"Most már tudom. Ez szürrealista darab, de naturalista módon van rendezve."
Egy ízben Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója volt
vendégünk. Előadása után Az ember tragédiájakülföldi sorsáról
beszélgettünk. Sík elmondta, hogy Madách remekének három német fordítása is
készült. Fischer Sándor munkájáról a nagynémet kritika fanyalogva
állapította meg, "ez osztrákul van". A fordítók sorában Dóczi Lajos
következett, miután kitűnő magyar fordítást készített a Faustból.
Vállalkozott, hogy németül tolmácsolja a Tragédiát. Természetesen Goethe
nyelvezetét használta, ami igazán nem osztrákos. Ámde a fogadtatás ismét
nem volt kedvező. "Ó, ez valami Faust-utánzat" - mondták rá a német
irodalmárok. Végül Mohácsi Jenő kitűnően sikerült német szövege alapján
fogadták be a művet értéke szerint.
Egyszer Sík Sándor véleményét kérdeztük századunk elejének magyar íróiról.
Így nyilatkozott: "A század első évtizedeiben élt három olyan jeles írónk,
akinek a kisujjában volt az írói mesterség minden csínja-bínja: Bródy
Sándor, Molnár Ferenc és Heltai Jenő. Csak az a paraszthajszál hiányzott,
amitől művészek lettek volna."
Vérbeli tanár volt. Szűkebb körben is szívesen előadott. Magyarázott, és
utána beszélgettünk. Egyszer az elbeszélő műfajról volt szó. "A
regényirodalom terén - mondotta - az oroszok a legnagyobbak. Nemcsak
Tolsztoj és Dosztojevszkij, hanem Goncsarov is méltó hozzájuk
nagyregényével, az Oblomovval. Előremutat Proust és Joyce felé. A
szovjet-orosz időnek eddig csak két hozzájuk hasonló nagyságú elbeszélője
van: Makszim Gorkij és Alekszej Tolsztoj."

Kár, hogy Sík Sándor már nincs közöttünk! Nem kérhetjük tőle a Zsivago
doktor értékelését.

Megjelent: Vigilia 54/1989, 20-21.

Forrás: Sík Sándor Emlékszoba

  Veszprémi Tibor SchP visszaemlékezése

Egyszer Kecskeméten jártam és mikor visszajöttem, az csúszott ki belőlem,
hogy erkölcstelennek tartom azt, hogy mi ma tanítunk. Erre rendfőnök úr
szokás szerint irtózatos dühbe gurult és számon kérte, hogy milyen alapon
mondom ezt. Erre én nem tudtam mást válaszolni, mint hogy nekem, mint
matematikusnak és fizikusnak nincs problémám, de az együttérzés kötelez a
történelem és magyar szakosok felé. Ő ekkor valami érdekeset mondott, szó
szerint nem emlékszem rá. A lényege az volt, hogy a magyar és
történelem-szakosoknak is keresztényeknek kell lenni. Ez kb. tíz évvel a
halála előtt történt.
Én Sík Sándor kötetét kispap koromban forgattam, attól kezdve ki sem
nyitottam. Kikerültem tanárnak. Egyszer a cserkészettel kapcsolatban
jubileum volt és én beszélni voltam kénytelen. Akkor eszembe jutott, hogy
Sík Sándornak is van valami verse erről. Elővettem a penészedő kötetet és
elolvastam a Megyeri hitvallást. Mondhatom, hogy vers még nem volt rám
olyan hatással. És az, hogy a "A Hegyi Beszéd próféta-szavát / Falánk idők
fertelmes bálna-gyomra / Hiába nyelte el"... Nézzük csak, hogy van az a Hegyi
Beszéd pontosan? És akkor az volt olyan megdöbbentő, hogy akkor döbbentem
rá tulajdonképpen: mi az a Szentírás. Persze én ezt sose akartam neki
elmondani. Mindig éreztem, hogy engem tulajdonképpen ő eszméltetett rá a
hivatásomra, de nem akartam elmondani. Mostanában egyszer valakinek neve
napja volt és miről volt szó, miről nem, de beszélgetés közben eljött ez a
probléma, az evangélium vagy mi, és akkor kibuggyant belőlem, hogy
tulajdonképpen rendfőnök úrnak köszönhetem, hogy úgy elkapott az
evangélium. És akkor kérdezte: hát hogyan? - és elmondtam neki ezt a
históriát. Csak annyit mondott: "Látod, másnak van a neve napja, aztán én
kapom az ajándékot." A folyosón történt, kísértem ott, épp a csapóajtóhoz
értünk, mikor ez úgy kijött.

Az egyik rendházunkban történt: nem voltam éppen otthon, Pesten voltam és
mikor jöttem haza, éjféli vonattal, azt a kis cédulát látom az ajtón:
"Diákoknak a rendházba lépni tilos." Első mérgemben le akartam tépni, de
aztán nem tudtam a hátterét és otthagytam. Másnap érdeklődöm utána és akkor
mondják, hogy valami fölmordulás történt a gimnáziumban és valakinek az
volt az ötlete, hogy elveszik a házunkat, ha a diákok járnak tovább. Néhány
nap múlva jött oda a rendfőnök úr és én megkérdeztem tőle, hogy melyik
értékesebb: a házaink vagy a diákjaink. Megint azzal az impulzív
meglepődéssel kérdezte: "hogy lehet ilyet kérdezni? Hát világos, hogy a
diákjaink!" Akkor elmondtam, hogy miért kérdezem, mire szólt a házfőnöknek,
hogy nem szabad tiltani, hogy a gyerekek bejöjjenek. És a cédula lekerült.
Sík nem volt rendfőnök, ő családatya volt - de az aztán volt. Amit
elintézett, azt úgy intézte el, ahogy mondták neki. Úgyhogy meglepett
engem, hogy a gyakorlati érzéke egész minimális. Mindig csodálkoztam azon,
hogy cserkésztábort vezetett. De hát mit várjunk egy embertől - ez mind
együtt egy kicsit sok.
A "kereten kívüli" piaristák problémája. Ő nem tudott ezekről. Ha tudott,
akkor segített. Úgy volt ez, hogy ő érezte, vagy legalábbis gyakorolta a
családfőséget itt benn. De egyszerűen nem tudta azt elképzelni, hogy
odakinn mi van, és hogy ezekkel baj is lehet. Ezt valakinek meg kellett
volna mondani, de az a valaki nem volt. Ha a kereten kívüliek bejöttek,
örömmel fogadta őket. De őt meggyőzték arról, hogy a belső rend számára
veszélyes lehet, ha ő a külsők után jár. Egyszer mondtam neki, hogy ez
nincs jól és sokan kint így lekopnak. Azt ajánlottam neki, hogy minden
külsővel a rendből legalább egyvalaki tartson kapcsolatot, levelezzen, néha
találkozzék. Ő erre azt mondta, hogy ez nem rossz ötlet, és nyilván meg is
kell valósítani. Többet erről nem esett köztünk szó. Talán 2-3 hét múlva
jött egyszer egy cédula az asztalomra, hogy írja föl mindenki, milyen külső
rendtársakkal tart kapcsolatot. Hogy annak következménye volt-e, amit én
mondtam, vagy nem, azt nem tudom, és azt se, hogy miért volt ez, de semmi
többről nem tudok, hogy történt volna. De hangsúlyozni kell, hogy itt benn
nem a többség, hanem a kisebbség volt gyáva.
Ő maga azt mondta, hogy a pasztorációnak most nincs más területe, mint a
családlátogatás.
Egyszer valamivel kapcsolatban idéztem neki: "A hangos ember erőt nem
teremt." Azt felelte: "Rettenetes, mikor az embert a saját munkájával
kólintják fejbe."
Nagyobb volt, mint ahogy megélte.

forrás: Sík Sándor Emlékszoba

  Stadler Frida visszaemlékezése (részlet): Sík Sándor jelleme

Jótékony volt, jóhiszemű, jószívű és alázatos. Beszédeit mindig
ellenőriztette teológus társaival. "Nagyon hálás érte, - mondta - és
azoktól nagy áldozat annyi éven át megbírálni." Mikor édesanyja
szemrehányást tett, hogy kihasználják: "Nem kell engem kihasználni, én
odadom magamtól, amit akarok. Telik, van miből." Másvalaki mondotta, hogy
vajon nem lopják-e meg az inasok. És amikor az atya tagadólag válaszolt,
sőt fölháborodva, hogy hogy lehet ilyet mondani, erre az illető (talán
Flóra néni) azt mondta, hogy ő nem veszi észre, hogy meglopják. És erre azt
felelte: "Ha olyat vesznek el, amit én észre sem veszek, ő pedig hiányolja,
akkor neki van igaza. Miért őrizen meg az ember olyan dolgokat, amit
egyáltalán semmire sem tud használni, észre sem veszi?"
A dinnye eset. Jöttünk haza miséről, Flóra néni és én. Én cipeltem a
cekkert, Flóra néni egy nagy görögdinnyét vitt. Mikor a sekrestyéből
utánunk jövő Sík Sándor meglátta, rögtön elvette a dinnyét. Mire Flóra néni
azzal akarta kicsalni a kezéből, hogy mondta: "Édes fiam, az nem lehet,
hogy egy pap itt menjen és dinnyét vigyen." Mire az atya: "Hát még mennyire
nem szeretném, hogy valaki azt lássa, hogy könnyű léptekkel megengedném
azt, hogy édesanyám cipelje a dinnyét."

És aztán egy napon lehullott az első sárga levél. Ott a Bükkösben. Igaz, az
a falevél talán csak úgy száradt el véletlenül, mint ahogy önmagának szánta
azt a megállapítást: "Fontolgatom, hogy elmélgetem harminchatéves életem."
De a hervadt falevélnek a szimbóluma lett egy mély, bensőséges szembenézése
a halállal. Látszólag minden különösebb ok nélkül, míg egyszer a szentmise
után elájult az oltárnál. Második-harmadik házban a templomtól lakott az
orvos, ott voltak a szociális testvérek is, és mindenkit megszomorított ez
a mindenesetre súlyos aggodalom. Végül is azzal vígasztaltuk magunkat és
egymást, hogy valami napszúrás lehetett ez. Ebbeli gondolatunkat
megerősítette az orvos, csak már az aluszékonyság küldte első hírmondóit. A
kirándulások elmaradtak. Két vagy három év múlva volt az, hogy másodszor
ájult el, akkor már sétálni is csak egy kicsit lehetett (a kirándulások
helyett), és ha kimentünk a kőbányáig, az már egy nagy séta volt.
Testvérek, barátok kezdték bíztatni.
Az utolsó napokról talán már nem kell beszélni.

forrás: Sík Sándor Emlékszoba

  "Aki a nagy dolgokban helytáll, ahhoz méltatlan lenne, hogy kicsiségek
elhomályosítsák benne azt az arcot, amelynek Krisztust kell tükröznie." -
Kardos Klára visszaemlékezése Sík Sándor "a lelkivezető"-re

Sík Sándor, a lelkivezető
Szolgálat 1973:20, 72-80. A következő bevezetéssel jelent meg: "Ezt a
megemlékezést Sík Sándor egy külföldön élő volt tanítványa küldte el a
Vatikáni Magyar Rádiónak, amelynek adásában 1973. szept. 4-én és 8-án
hangzott el. Szíves engedélyükkel közöljük."


Tíz éve már, hogy - 1963. szeptember 28-án - elköltözött közülünk századunk
magyar katolicizmusának egyik legnagyobb alakja. Nehéz eldönteni: mit
markoljunk ki életének, munkásságának valósággal zavarbaejtően sokoldalú
bőségéből. Ebben a kis megemlékezésben talán próbáljuk magunk elé idézni
lelkivezetői egyéniségét és gyakorlatát.
Hogy itt is a legnagyobbak és legszélesebb látókörűek egyike volt, annak
igazolására elég ádventi és nagyböjti konferenciabeszédeinek majd húsz éven
át tartó sorozatára gondolnunk. Kezdettől kényesen vigyázott ezeknek a
beszédeknek a műfajára: nem "prédikált", hanem tanított bennük és velük.
Így aztán valóban egy kicsit az egész főváros, sőt - kézről-kézre adott
lejegyzéseken és egynéhány (sajnos, mindmáig igen kevés) nyomtatásban
közzétett darabon
[1<http://archivum.piar.hu/siksandor/eletut/visszaemlekezesek/kardos.htm#fnt1>]
át - az egész ország lelkivezetőjévé vált. Izgatóan érdekes feladat lenne
ezekből a beszédekből gyűjteni össze lelkivezetői egyéniségének
alapvonásait, hozzávéve még két imádságos könyvét,
[2<http://archivum.piar.hu/siksandor/eletut/visszaemlekezesek/kardos.htm#fnt2>]
bennük a magaszerkesztette imákat és főleg a keresztény életről, jellemről
adott tanításokat. Mi azonban most egy intimebb jellegű és egyszerűbb utat
választunk: személyes benyomásokból, jóismerőseinek, lelkigyermekeinek
emlékezéseiből próbáljuk lelkivezetői alkatának arculatát megrajzolni.
A legelső, ami a vele kapcsolatba kerülőt megigézte, természetesen a nagy
egyéniség ereje, varázsa volt. "Életem legnagyobb élménye volt - vallja
róla valaki. - Olyan roppant nagy egyéniség, hogy annak, aki közelébe
került, nem egyszerű ismeretet jelent, hanem elsősorban élményt." A másik:
"Mint lelkivezetőben én azt éreztem, hogy lényével és a jelenlétével hat."
És a harmadik: "Miért is jelentettek olyan nagy élményt ezek a
beszégetések? Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az Atya sugárzó
egyénisége miatt. Az ember utána úgy érezte, mintha egész nap szebben sütne
a nap,, mélyebb, teljesen értelmet nyert volna az élet."
És itt nyomban egy érdekes ellentmondásra bukkanunk. Ez a nagy lelkivezető
első benyomásra mintha egyáltalán nem is lenne ideális lelkivezetői
egyéniség. Legalábbis semmiképpen sem olyan, amilyennek az idevágó
"sablont" sokan elképzelik. Mindenekelőtt volt benne valami nehezen
megközelíthető jelleg, valami nem éppen bátorító distancia. Valaki így
fogalmazta meg első személyes benyomását egy beszéd után: "Vonultunk kifelé
a belvárosi templomból a sekrestyén át; ő ott állt és fesztelenül
beszélgetett. Egészen kedves volt és közvetlen, ugyanakkor távolságot
parancsoló, akit egyáltalán nem lehet >>csak úgy<< megszólítani..." -
"Általában havonta egyszer kerestem fel - mondja egy lelkigyermeke. - Ez
nem rajta múlt, hanem rajtam. Többször nem mertem igénybevenni drága
idejét." - Valaki, aki több mint kilenc évig volt gyónója, egyenesen így
vall róla: "Úgy éreztem, óriási önmegtagadásába kerül a velem való
foglalkozás." Bizony, semmi sem állt messzebb egyéniségétől, mint holmi
"olvatag" kedvesség, nem lehetett vele úgy "feloldódni", mint ahogyan főleg
érzékenylelkű hölgyek a lelkivezetést sokszor elgondolják... "Ő nem volt
szentimentális a vezetésben, az már igaz!" - jelentette ki kategorikusan
valaki, aki jó negyven évet töltött irányítása alatt.
Másrészt viszont - hagyjuk csak meg a csorbítatlanul a látszólagos
ellentmondásokat - egészen meglepően, egyes "széplelkekre" szinte
kiábrándítóan hatott közelről roppant természetessége, fesztelensége,
közvetlensége. Semmi sem volt benne a koturnusos "pap" magatartásából (mai
szóval: nem volt "klerikális"...) Már kora ifjúságában sem, amikor pedig ez
Magyarországon egyáltalán nem volt közönséges dolog. "Mivel hódította meg
az embereket?" - kérdeztük egyik jó ismerőjétől. "Azzal a kimondhatatlan
egyszerűségével. Ő volt az első, akivel valahogyan embermódon lehetett
érintkezni; neki minden természetes volt és minden magától értetődő volt."
Végül még egy, egészen mély lélektani nehézség: A papi hivatás nagyon
sokoldalú; egyik ebben, másik abban a feladatában tűnik ki jobban. Nos, Sík
Sándor egyáltalán nem az a fajta pap volt, aki az egyéni lelkivezetésben
"kiéli" magát, akinek ez "vág". Ellenkezőleg - kitűnő pedagógus létére
szinte húzódozott tőle. Ő maga mondta egyszer: a Gondviselés nyilván tudta
mit tesz, amikor nem közvetlen papi, lelkipásztori, hanem inkább irodalmi
és pedagógiai munkára szánta. Mert annyira tiszteli az emberi lelket, hogy
valósággal visszariad attól, hogy irányítólag belenyúljon, ami a
lelkivezetőnek sokszor kötelessége. Pedig hát alapjában véve nagyon értett
az ilyen irányításhoz. De mindig valósággal ki kellett provokálni belőle.
Persze, fogékony lelkek számára ez éppen nem rossz pedagógia. Szívesen és
többször fölemlítette nagy tanítványa, Radnóti Miklós esetét. Fényesen
sikerült doktorátusa napján állított be hozzá azza a kéréssel, hogy
keresztelje meg. A professzor elképedt: "Hiszen semmi ilyesmiről soha nem
beszéltünk!" - "Éppen azért!" - volt a válasz.

Természetesen a diszkréciónak és az egyéniségtiszteletnek ezen a szokatlan
méretű adományán túl közrejátszhatott húzódozásában roppant emberi
becsületessége és hűsége is. Hiszen minden új lélek egy életre szóló
feladatot és terhet jelentett amúgy is zsúfolt napirendjében és roskasztó
lelki elkötelezettségében. És ő hűséges volt ahhoz, amit elvállalt,
mindvégig, mindenestül. Most megint mintha az ellenkezőjét mondanánk az
előbbinek, de kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy a lelkivezetés
bizonyos mértékig konkrét, személyes viszonyt jelent. Vállalta ezt, minden
felelősségével és következményével. Nemcsak tanácsadója, irányítója, hanem
személyes jóbarátja is volt a rábízottaknak. "A barátaim" - mutatta be
egyszer egymásnak egész természetességgel két összetalálkozó
lelkigyermekét. "Problémáit hordom" - mondta valakinek, mikor először tárta
föl neki lelkét, s ez a két szó egy életre szóló kapcsolat megalapozása
lett. Nagy bajban, válságos helyzetben fokozottabban rendelkezésére állt
gyermekének, de önmagát is jobban bevetette érte Isten előtt. Ahogyan
egyszer egyiküknek írta: "Együtt-kínlódást, imát, misét, áldást folytatom."
Tehet-e ember többet, termékenyebbet a rábízottakért? És hányszor marad ez
az egyetlen tartó-és hatóerő!
Amikor egyszer egyik vezetettje messze készült tőle, ezzel vígasztalta:
"Maga ott is hallani fogja a hangomat." - "Imaközösségben maradunk" -
búcsúzott egy másiktól halála előtt. És mikor egyikük nehéz döntés előtt
állt, felsorolta neki a lehetőségeket és ezzel zárta: "Én mindhárom esetben
atyja maradok és maga mellett állok."
De vállalta azt a hallatlanul nehéz és kényes feladatot is, hogy -
tisztéhez híven - megszabja ennek a kapcsolatnak jellegét és határait,
Isten szándéka szerint. "Meg tudta éreztetni és el tudta fogadtatni az
emberrel, hogy majd ő megszabja azt, ameddig menni lehet, ő tud elég
tárgyilagos lenni."
Lelkigyermekei egyértelműen kiemelik abszolút készségét mindenkinek minden
ügye iránt. Ez különben közismert jellemzője volt más téren is. "Nem
lehetett másként elképzelni sem, mint teljes odaadással. Nem adhatott elő
az ember semmi olyan kis saját ügyet, hogy ne érezte volna,hogy most teljes
figyelme az övé, minden más megszűnik, ez a nagy ember most csak vele
foglalkozik." - "Isten hozta - mindig így köszöntött, pedig sokszor mentem
- tudatlanságból - alkalmatlan időben hozzá." - Egy rendtársa mondja: "A
legnagyobb készséggel folyton rendelkezésre állt. Nem volt olyan időpont,
akár dolgozott, akás más egyéb elfoglaltsága volt, hogy ilyenfajta
kérdésekkel ne lehetett volna hozzá bejutni." Valakinek életreszóló élménye
maradt egy találkozás a rendházban, halála előtt egy évvel. Éppen egy
emelettel följebb lakó beteg rendtársánál járt és szemmel láthatólag
holtfáradtan ballagott lefelé a lépcsőn, de mikor látogatóját meglátta,
egész természetességgel csak ennyit mondott: "Parancsoljon velem!"
Nézzük már most: ebből a meglehetősen bonyolult egyéni alapvetésből hogyan
alakul ki, a Szentlélek Úristen segítségével, egy kristályosan áttekinthető
lelkivezetői gyakorlat.
Aki ennyire tiszteli az egyéniséget, hogyne tisztelné mint lelkiatya is!
Sík Sándor lelkiségével kapcsolatban gyakran emlegették Szalézi Szent
Ferencet, akinek irányát nagyon szerette; ez a diszkréció is igazi
szaléziánus vonás, amit azonban neki nem kellett Szent Ferenctől "tanulni".
Idevágó megnyilatkozások: "A legnagyobb szabadságot hagyta nekem!" - "Soha
nem akart betörni valakinek a lelkébe, rákényszeríteni dolgokat, erőszakkal
téríteni akár a leghelyesebb irányba is. Mindig mindenkiben mélységesen
tisztelte a >>mást<<, az >>egyént<<." - A döntés előtt állót nem befolyásolta
előre ("sohasem ült rá", mondta jellegzetesen valaki), csak megvilágította
a helyzetet, megmutatta a lehetőségeket, azután elküldte, hogy néhány napig
imádkozzék, és térjen vissza elhatározásával. Valaki konverziója előtti
forrongó korszakában hitbéli problémáival fordult hozzá. Nem adott
gyakorlati megoldást, hanem a Szentlélek Úristenhez utasította: tartson
hozzá kilencedet világosságért. Csak mikor az illető kitartott és
visszatért, akkor bocsátkozott részletekbe. - Igazi nagykorú
keresztényekhez illő vezetés volt az övé. Erős, önálló, független lelkeket
nevelt. Egészen abban a zsinatutáni szellemben, amely felé most olyan
erőteljesen haladunk, vagy legalább kellene haladnunk. Olyanokat, akik
lelkük gazdagságában szuverénül függetlenek tudtak lenni sajátmaguktól, és
- minden szeretetük, tiszteletük, hálájuk mellett - tőle is.
A másik jellegzetes alapvonás: "Egész vezetésére talán legjellemzőbb
a lelki egyszerűség volt." Amikor egyszer valaki felkérte vezetőjének,
elvállalta, de mindjárt megjegyezte, hogy "női komplikációk" iránt nincs
érzéke... Adomaszerűen kedves, hogy lelkigyermekeinek első gárdája - Karinthy
Frigyesnek egy akkoriban divatos krokija nyomán - így emlegette: "Egy
ember, akinek abszolút semmi érzéke a szimbolizmushoz" (értsd: a
csináltsághoz, a mesterkélt problémákhoz). Magát a "probléma" szót sem
nagyon szerette. "Ez nem probléma, csak nehézség. Nincs más, mint
elviselni." Ez a kifinomultan intelligens és művelt ember szívből szerette
és méltányolta az egyszerű lelkeket. Varrónők, munkások keresték fel
levelükkel. Amikor valaki panaszkodott, hogy nagyon butának érzi magát
doktorátusra készülő társai között, azt felelte : "Örüljön, hogy olyan
egyszerű, azoké a mennyek országa!"
Egyáltalán nem "beszélte agyon" a rábízottakat, ami pedig közelálló
kísértés és lett volna a szó adományát oly bőségesen bíró papnak, igen
kevés szóval irányított - kevés, egyszerű, de telített, kiforrott,
kegyelmies szóval. "Hisz tőle a kevés is igen mélyre ment. Olyan mélyre,
hogy a legtöbb még ma is eleven forrás maradt bennem, amiből bármikor
meríteni tudok." - Meghallgatott. Ez a meghallgatás és a rákövetkező rövid
gyónás után mondott néhény mondat elég volt ahhoz, hogy fölemeljen, erőt és
világosságot adjon a következő lépésekhez." Igen, művésze volt a
meghallgatásnak. "Neki nem is kellett beszélni, csak ott kellett ülni és
fölvenni, amit az ember mondott, az tökéletesen elég volt" - a fájdalom
lecsillapult, a kínzó probléma nem egyszer már meg is oldódott. "Nálánál
megértőbb és együttérzőbb gyóntatóval még nem igen találkoztam" - mondta
egy paptársa. És valaki más: "Mint lekivezető szigorú volt, de annyira
megértő, hogy talán az ember maga sem érti önmagát annyira, mint ahogy ő
megértette. Többször is volt, mikor gyónás után kijöttem tőle, hogy azt
gondoltam: milyen jó lehet az Isten, ha az ember ilyen jó tud lenni! De ezt
nemcsak gondoltam, hanem reálisan éreztem, mintha megcsapott volna az Isten
őrajta keresztül."
Vezetésének további jellegzetessége volt: nagy realizmus, gyakorlatiasság,
józanság. Konferenciabeszédeiben is "a hétköznapi kereszténységet"
tanította, aprópénzre váltva, a kisember életviszonyaiba beállítva a
krisztusi tanítást, vagy egy nagy szent életének tanulságát. Ugyanezt
tapasztalták egyénileg lelkigyermekei. "A lehető leggyakorlatibb
lelkivezető volt. Nagy tudással, tapasztalattal, mélységes
lelkiismeretességgel áttekintette a gyónás anyagát, osztályozta: >>evvel ne
törődjön, ez fontos, erre tartson<< és utána tudott egy olyan lendítő
utasítást adni, hogy az ember avval kelt fel: ha századszor is, de megint
megpróbálom újrakezdeni és sikerülni fog." Nagyon fontosnak tartotta az
úgynevezett "természetes erényeket". Hogy akarjon keresztény lenni valaki,
ha embernek se jó? A pontosságra például a saját példájával nevelt: percnyi
pontossággal jelent meg a megbeszélt időpontban. Amikor egyszer a
bejelentett késett egy-két percet, ez elég volt ahhoz, hogy megjegyezze:
"Már azt hittem, hogy nem jön." Soha többé nem késett el az illető...
Ragaszkodott a józan értékrendhez. "A különleges imagyakorlat nem
kötelesség, az alvás igen! Első a kötelesség, aztán a többi!" Valakinek a
beszámolójára, aki az évek során nem eléggé természetes irányban fejlődött,
ezzel a ragyogó képpel reagált: "Nem istenes a rózsának tölgyfa módra, vagy
a tölgyfának rózsa módra fejlődni." Mindenfajta túlzást egészségtelen
lelkület jelének tartott. "Hogy nincsenek radikális megoldások, az Isten
gondolata." - "Majd ha Isten többet akar magától, érthetően meg fogja
mondani." - Nagyon szerette, kultiválta, ajánlotta a lelkiélet
"ellenőreiként" a négy sarkalatos erényt. Egyszer egy pedagógus-vezetettje
tévedésből rosszabb osztályzatot írt be egy bizonyítványba és azzal
védekezett: most már úgysem segíthet rajta. "Miért ne? - volt a felelet. -
Az igazságos osztályozás mindennél fontosabb. Velem egyszer egy igazgatóm
egy egész bizonyítványt átiratott egy osztályzat miatt." Kedvelt mondása
volt, amikor elbocsátott valakit, a homlokára írt keresztjel mellé: "Legyen
okos és jó!" Külön-külön még csak hagyján... de együtt bizony nagy művészet.
Ő nem érte be kevesebbel.
Realizmusának fontos oldala volt, hogy sohasem akart Istennél többet
követelni a lélektől. "A Szentlélek Úristen nemcsak ott fú, ahol akar,
hanem olyan tempóban is fú, ahogy akar, és nincs módomban előírni neki,
hogy gyorsabban fújjon." Tudott bölcsen várni, míg a dolgok kiérlelődnek.
És főleg - eléggé alig becsülhető tulajdonság - végtelenül megértő volt a
szenvedő, megpróbált, megkísértett lelkek, s ugyanúgy a "peremen állók" és
a "távolállók" iránt. És a maga gazdag emberi tartalékából józan logikával
és egyszerű szeretettel olykor életreszóló útravalót tudott adni nekik.
Valaki, mikor családjával együtt igen keserves helyzetben volt, keserűen
kérdezte: mit vétettek, hogy Isten ilyen kegyetlenül bünteti őket? Ő "nem
szisszent föl erre", hanem azt mondta, hogy teljesen megérti a panaszkodót
- de azért az Isten szenvedéseken keresztül nevel bennünket, és nem ad
többet, mint amennyit elbírunk. "Én azt feleltem: bizony nekem sokszor volt
olyan érzésem, hogy sokkal több súly van rajtam, mint amennyit elbírok." És
akkor azt mondta a Tanár Úr - soha senki, egy lelkivezető sem mondott
ilyet: >>Ugye ilyenkor azt a fohászt kell elmondani, amikor az ember már
csak hangosan mondja azt, amit nem hisz és amit nem érez: Istenem, hiszek
tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged, bár e pillanatban se nem
hiszek benned, se nem remélek benned, se nem szeretlek téged.<< És ez engem
akkor olyan teljesen meghatott." - Máskor volt egy tanítványa, aki elég
messze állt a gyakorló vallásosságtól, elmondta neki: életének nagyon nehéz
pillanatában eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de azt gondolta:
aljasság lenne most fordulni az Istenhez, és nem tette. Mire Sík Sándor:
"De hiszen maga akkor imádkozott. A maga lelki beállítottságával csak így
imádkozhatott." Mélységesen pozitív lelkületével minden szikrát fel tudott
fedezni a lélekben és tudta, hogy ami jó van benne, az mind az Istentől
való.
Lássunk most valamit ennek a vezetésnek a módszeréből. Nem az aprólékos
analizálás embere volt. "Ugye az elvekkel tisztában van?" Ezt úgy tudta
kérdezni, hogy az illető azonnal tisztában volt velük. Egyenesen ingerelte,
ha valaki kicsinyes apróságokkal fordult hozzá, vagy a formalizmusnak csak
az árnyékát is tapasztalta valahol. Példájával, bánásmódjával is szuverén
függetlenségre nevelt minden formaságtól. Gyóntatásának külső formája is
messzemenően "szabad" volt. Sokszor a beszámolót már gyónásnak minősítette
és megadta rá a feloldozást. Máskor zsúfolt templomban, üres gyóntatószék
híján, az oltár előtt térdelt le gyónójával és így gyóntatta meg. Jó
érzékkel állapította meg az érdekelt: "Valahogy azt az emléket vittem
magammal, hogy nem kell olyan nagy >>esetet<< csinálni egy gyónásból..."
Sohasem adott sablonos elégtételt. Szívesen tűzött ki valami
lelkiolvasmányt (pl. a Filótea egy fejezetét) , a gyónó lelkiállapotához,
vagy a liturgikus időszakhoz illő imádságot a saját imakönyvéből, esetleg
szentséglátogatást, önmegtagadást, vagy szeretetszolgálatot. Amikor egyik
lelkilánya férjének elvesztése után ment hozzá gyónni, tudott vele együtt
sírni, mert fiaként szerette az illetőt, - de elégtételül a Te Deumot adta
föl, hálából, hogy ez a nagyszerű ember az övé volt. Egyik pap-gyónóját
életreszólóan megrendítette az a páratlanul álló szokása, hogy többször
megmondta neki: a feladott elégtételt, például önmegtagadást,
segítségképpen ő maga is elvégzi vele együtt.
"Megalázni" a rábízott lelket szántszándékkal sohasem akarta, - ez teljesen
összeférhetetlen lett volna egyéniségével. De persze - mondják
lelkigyermekei - ettől a nagy embertől elég volt csak egy szó (pl. "Ugye
tudja, hogy ez hallatlan önzés?"), vagy talán csak egy elégedetlenséget
kifejező kézmozdulat, hogy az ember átérezze saját semmiségét. Különben ha
azt tapasztalta, hogy nem fogadják meg utasításait és látta, hogy ennek nem
önfejűség, hanem emberi gyöngeség az oka, inkább szomorú volt, mint
haragos. "Negyven éve mondom magának ezt, és még mindig nem csinálja!" Az
alázat alapvető erényére főleg a "ne legyek fontos magamnak" szellemében
nevelt. "Az Úristennek nincs szüksége a maga munkájára. Ő maga nélkül is
megtehet mindent. Az engedelmességére és az áldozataira van szüksége." És
szokás szerint átlendül a pozitívumba: "Ha látja az ember, mennyire
seholsem tart , sőt el se kezdte még, annak egy nagyszerű következése van:
el kell kezdeni valahol!"
Aminthogy sohasem tudott figyelmeztetni, hogy egyúttal ne emeljen is.
"Minden beszélgetés után úgy éreztem, hogy nőttem egy cseppet." - Egyik
rendtársa vallja: "Az ember többnek és különbnek érezte magát a közelében.
Az ő jelenléte, mosolya, reagálása az emberből kihozott olyan dolgokat,
amelyek legfeljebb csak csírában voltak meg, de abban a napsütésben, amit ő
jelentett, ki tudtak bontakozni. Tudatosan irányította is a fogékony lelket
a nagylelkűségre, mint az istenszolgálat egyetlen méltó módjára: "Aki a
nagy dolgokban helytáll, ahhoz méltatlan lenne, hogy kicsiségek
elhomályosítsák benne azt az arcot, amelynek Krisztust kell tükröznie." -
Egyik gyónója egyszer azt találta mondani valamire, hogy nem bírja. "Ez
pontosan annyit jelent, hogy nem akarja. Különben is a >>nem bírom<<
erkölcstelen kifejezés egy keresztény ajkán."
A vallásgyakorlatokban a szolidságot és a "minőségi" jelleget hangsúlyozta.
Ha kellett, vaskövetkezetességgel behajtotta például a napi félórás
lelkiolvasást, hogy egy gazdag képességekkel megáldott lelket megóvjon a
szétszóródástól; de jobban szerette hangsúlyozni, hogy nem az ima
időtartalma, hanem a milyensége a fontos. "Minden nap szánjon rá legalább
egy percet arra, hogy egészen bekapcsolódjék az isteni áramkörbe. De akkor
aztán egészen húzza le a függönyt!" A lelkiélet egyetlen iránytűje: -
tanította - Isten akarata. Hogy ezt teljesíthessük, sokszor a legszentebb
dolgoktól is függetleníteni kell magunkat, "elhagyni az Istent az
Istenért". Egyik lelkigyermekének egyszer hosszabb ideig nélkülöznie
kellett az Oltáriszentséget és nagyon fájlalta ezt. Azzal válaszolt, hogy
szítsa fel a hitét. "Olyan mindegy, hogy egy ajtó, vagy a szentségi színek
takarják-e el előlem Krisztust!" Az a fontos, hogy gondoljak rá, hogy
életem körülötte forogjon. Jobban át kell élni azt, hogy egyetlen szentmise
és a szentáldozás is végtelen értékű, - és a kegyelmi jelenlétet.
Talán furcsállja valaki, hogy a szeretetről mindeddig nem esett szó. A
középpont ez volt, a hangsúly mindig ezen volt, de nem úgy, hogy sokat
beszélt volna róla, hanem mint irányító szemponton és következetesen
végigvitt gyakorlaton. "Jófeltétele a szeretet? - kérdi meglepődve. - De
hiszen az nem egy jófeltétel! Az >>a<< jófeltétel!" - Mikor valaki hosszabb
beszámolót írt neki a szeretettel kapcsolatos nehézségeiről, ezzel a
zseniális félmondattal intézte el: "...mind igazak és becsületes elemzések,
de tán elég is az elemzésből, menjünk a gyakorlatban: circumire
benefaciendo..." És az istenszeretet természetesen konkretizálódik a
teremtett világ szeretetében, meg az emberek szolgálatában. A világ
megvetése - mondja - kivételes út, a rendes út a megtestesült igéé: a
világon át szolgálni Istent. Ez a szeretet, mint világnézeti alap,
mindenestől nyitott, pozitív beállítottságot ad. Hogy a katolikum
kiteljesedést, befogadást, igazán "egyetemességet" jelent, nem pedig
bezárkózást vagy elzárkózást, azt kézzelfoghatóan élte a rábízottak elé -
és ez sem volt közkeletű az ő idejében.
Egy pedagógusnak így foglalta össze a gyerekekkel való boldogulás titkát:
"Nagyon kell őket szeretni, és leleményesnek kell lenni!" Máskor: "Sohasem
tudtam olyan gyereknél célt érni, akivel nem tudtam magamat
megszerettetni." - "Szeretik magát ott?" - tette föl egyszer a kérdést
valakinek munkahelyével kapcsolatban. Egy lelkigyermeke, maga is elöljáró,
kijelentette: az ő irányítása ébresztette rá, milyen óriási hatalom a
szeretet, vezetőnek nem lehet ennél nagyobb, hatásosabb eszközt a kezébe
adni. - Mindennél jobban sürgette a szeretet konkrét, apró szolgálatait,
akár napsütésben, akár borús ég alatt, elvszerű, fegyelmezett
következetességgel, nem szétfolyó érzelmességből. S hogy az
igénytelenségnél fontosabb a szeretet, arra így tanított meg valakit:
"Inkább meginnék egy kád feketekávét, mint hogy szomorúságot okozzak annak,
aki szeretetből készíti és kínálja." Hogy a természetes micsoda magától
értetődéssel lendül át nála természetfölöttibe, arra csak egy kis
levélrészlet legyen példa. Arról van szó, hogy szünidei programja még
bizonytalan. "Ami azonban biztos: hogy a jó Isten szeret bennünket, és hogy
mi is szeretjük a jó Istent, és ezért nagyon bízunk."
Hatóerejének titka kétségtelenül egyéniségében rejlett. De nemcsak, nem is
elsősorban nagy természeti adottságaiban - ebben igen kevesen tudnák
utánozni, - hanem természetfölötti kiforrottságában. Egyik legnagyszerűbb,
nemrég elhunyt neveltje és lelki társa mondta róla: "Sokszor gondolkoztam
róla, és nem tudom megmagyarázni, mi volt az ő nevelésében az a csodálatos
képesség, az a belső hatóerő, amit ő mondott, abban az ember föltétlenül
hitt, azt nyugodtan megcsinálta, az biztosan úgy volt jó, ahogyan ő mondta.
Nem tudom, hogy mi volt ennek a titka. Nyilván az ő belső elrendezettsége."
Egy másik így fogalmazza ugyanezt: "Ő és az elvei annyira egyek voltak,
hogy avval kormányozta az embert." És egy harmadik: "Rezonálunk. Miért?
Mert az, aki az evangéliumot a szószékről ugyanúgy, mint onnan lelépve a
sekrestyebeli diskurzustól a gyóntatószékig és a szerzetesi komoly, dolgos,
kemény, egyszerű hétköznapokig elénk éli: egész ember és ugyanakkor
Istentől ihletett, egészen krisztusi személyiség."
Csoda-e, ha az ilyen jellegű kapcsolat a halállal inkább kiteljesedik, mint
megszakad? "Előrement azon az úton, amelyen engem is vezetett, az Istenhez
vezető, magasba nyúló gyönyörűséges úton. Ő már elérte a célt, ebben biztos
vagyok. S én kezemet kezébe téve, most is, teljes bizalommal követem."


  "Sík Sándor Emlékszoba" - Koltai András levéltáros gondozásában

Az emlékszobáról

"Nem túlzás azt állítani: a magyar katolikus közvélemény várakozással
tekint a piarista rendre, hogyan tudja megoldani Sík Sándor gazdag szellemi
örökségének megőrzését, hozzáférhetővé tételét és terjedését. Sőt, ezzel a
várakozással tekintenek rájuk >>kívülálló<< irodalmi és közéleti
személyiségek is. Mindenképpen meg kell találni a megoldást arra, hogy Sík
Sándor ne váljék holt >>levéltári anyag<<-gá! Ennek érdekében mindenekelőtt
ismételten javasolom, hogy szobáit hagyják meg eredeti állapotukban; bár ez
a zsúfoltság következtében nehéz feladat, de: megéri. Úgy véljük, a
piaristák természetszerű feladata és nagy tisztessége biztosítani, akár
áldozatok árán is, azokat a kereteket, amelyek között gyakorlatilag
lehetővé válik Sík Sándor élete hagyatékának felhasználása és bevitele a
köztudatba.

Ő ebben a házban kívánt élni és meghalni; méltó és igazságos, illő és
üdvösséges, hogy további életének is ez a Ház legyen a gyújtópontja."
A fönti sorokat Kardos Klára, Sík Sándor hagyatékának első rendezője írta
Albert István tartományfőnöknek 1963 decemberében, két hónappal Sík Sándor
halála után. A "Sík Sándor emlékszoba" terve azonban nem valósult meg. A
budapesti, Mikszáth Kálmán téri rendházban található szobáiba - gyakorlati
okokból, a rendház szűkössége miatt - az őt követő tartományfőnökök (Albert
István, Varga László, Jelenits István, Kállay Emil) költöztek, úgy, hogy
többé-kevésbé megőrizték annak eredeti berendezését. Sík Sándor könyvei
egészen egészen 1995-ig a polcokon maradtak, majd a rendtartomány Központi
Könyvtárába kerültek. A bútorok nagy része is helyén maradt 2003 nyaráig,
amikor a tartományfőnökség átköltözött a Váci utcai rendházba és azokat is
magával vitte. (2004 óta a rendtartomány muzeális gyűjteménye található a
szobákban.)
A Sík Sándortól maradt emlékek szellemi tekintetben legfontosabb része
azonban természetesen kéziratainak és iratainak gyűjteménye, amelyet Kardos
Klára kezdett el rendezni, majd évekig a budapesti rendház vendégszobájának
egyik szekrényében őrizték. Amikor 1978-ban a rendtartomány hányattatott
sorsú levéltára a Mikszáth Kálmán téri rendházba költözött, ezt az
irategyüttest is a levéltárban helyezték el. Végleges rendezése 2004
decemberében kezdődött meg.
A fönti előzmények után született meg ezen virtuális emlékszobaterve - a
valódi emlékszoba pótlásául, de ugyanakkor annál sokkal nagyobb
nyilvánosság számára. Ebben a "szobában" tehát elsősorban olyan Sík
Sándorral kapcsolatos írásos, képi, és hangos emlékek találhatók, amelyeket
a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, Központi Könyvtára,
valamint budapesti rendháza őrzött meg.

(Koltai András, 2004)

forrás: http://archivum.piar.hu/siksandor/

  Sík Sándor: Búcsúzó beszéd

Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja (Jn 14, 23)

A budapesti piarista gimnázium végzett növendékeihez 1923. május 23-án
intézett beszéd.

Kedves fiaink!

Most, amikor a mai evangéliumot olvasom, két gyülekezetet látok magam
előtt. Látom az apostolokat a nagy szétszakadás, a világba való szétmenés
előtt, a Cenaculumban, az utolsó vacsora termében, amint várják együtt a
Szentlélek eljövetelét. És itt látlak magam előtt titeket: ti is a
szétszakadás, a világba való szétoszlás előtt álltok, és ti is ide
gyűltetek, a Cenaculumba, az Oltáriszentség termébe, és mielőtt
szétmennétek, itt várjátok együtt a Szentlélek kegyelmét, amely a
szívetekbe fog szállani a szentáldozásban. Oh, vajha a ti szétválástok is
olyan hasonló lenne az apostolokéhoz, amilyen hasonló az övékhez ez a
várakozástok, Vajha ti is igazán innen, a Cenaculumból indulnátok el a nagy
világba, mint ők, szívetekben az Úr Jézussal, aki veletek van mindennap a
világ végezetéig. Vajha ti is a rátok szállott Szentlélekkel lelketekben
indulnátok el, mint ők: a győzhetetlen kegyelemmel, amely elég egy nagy
élet küzdelmére. Mert amint az apostolok szétválása valójában nem volt
válás, hanem elszánt nekiindulás az evangélium világhódító harcának: ez a
ti búcsúzástok sem végleges búcsúzás, hanem felkenetés, nem válás, hanem
harcbaindulás, indulás a krisztusi élet jó harcára.

Ennek a búcsúzásnak, amely búcsúzás, de nem elválás   ennek a búcsúzásnak
szavait akarom most elmondani nektek.
Búcsúztok ma elsősorban ettől az oltártól. Nem jöttök ide többé
törvényszerűen, intézményesen, közös szentáldozáshoz. Búcsúztok a közös
áldozástól, s ebben van valami melankólia. Jól esik nekünk, szüleiteknek,
tanáraitoknak   jól esik ma is itt látni benneteket tisztán, a bűnbánat
friss hullámaitól felfrissülten, a hozzátok siető Úr Jézus elé ragyogó
szemmel. És jól fog esni nektek is visszagondolni rá, ha majd egyszer
valamikor úgy fogtok visszanézni mai magatokra, amint mi nézünk ma rátok,
és meg fogjátok érteni, milyen értéket jelentett számotokra ez a közös
szentáldozás. De csak a közös áldozástól búcsúztok, nem magától a szent
áldozástól; hiszen ti jól tudjátok, hogy az Anyaszentegyház törvénye nem a
gyermekkornak szól, és nem az iskolának szól, hanem szól minden időnek,
minden kornak, minden embernek, és a férfiúnak, aki az élet sorvasztó
küzdelmét vívja, még mérhetetlenül nagyobb szüksége van rá, mint a
gyermeknek. Ti jól tudjátok ezt, és mi is tudjuk, hogy a közös iskolai
áldozások után az önkéntes, szabad, férfias áldozások nemes sora következik
a ti életetekben. De ha nem búcsúztok az áldozástól, még sokkal kevésbé
búcsúztok magától az Úr Jézustól. Nem búcsúzás ez, hanem apostolok oszlása.
Nem válik Ő sem tőletek, hanem így szól majd hozzátok, amikor a
szentáldozásban ezen a szentmisén szívetekbe száll:
Édes fiaim! Búcsúzom tőletek, de nem válunk egymástól; úgy búcsúzom
tőletek, mint az apostoloktól. Azt mondom nektek, amit nekik mondtam:
Menjetek, és én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. Veletek
vagyok, veletek akarok lenni hitben, akarásban, cselekedetben,
tisztaságban, szeretetben. Küldelek benneteket a világba: menjetek és
tegyetek bizonyosságot rólam. Én neveltelek magamnak benneteket, mint az
apostolokat. Most menjetek, és akarom, hogy érezzenek meg engem rajtatok az
emberek. Mert ez kell nekik legjobban: belelőem élő, Krisztusból élő,
énhozzám hasonló, erős, szép egyéniségek. Ebből van olyan kevés a világon,
ezért boldogtalanok az emberek, azért megy rosszul a világ sora. És ezért
küldelek benneteket a világba, mert ki legyen ilyen, ha nem ti, akik nyolc
évig az én keblemen melegedtetek, akiknek megadtam mindent: komoly, alapos
tudást fegyverül, okos, ésszerű, öntudatos hitet, utat, kedvet és kegyelmet
a jóra, akiket testemmel, véremmel tápláltalak, szeretetemmel
elhalmoztalak, nyolc éven át szívemen melengettelek. Kik legyenek énbelőlem
valók, énhozzám hasonlók, ha ti nem? Rátok vár a világ: Menjetek és
tegyetek bizonyosságot rólam az emberek előtt. Bizonyosságot élő
hitetekkel, világító erkölcsötökkel, diadalmas szeretetetekkel. Ha ki engem
szeret, az én beszédemet megtartja.
Búcsúztok ettől a háztól is, ettől a kápolnától, ettől az iskolától. Ebben
is van melankólia. Valami megillető szomorúság, a Ballag már a vén diák
mélységes, bús hangulata száll a lelkünkre. Soha többé nem lesztek
iskolásfiúk. Ezer élménytől, ezer kedves, érdekes, jóleső emléktől vesztek
búcsút mindörökre. Nyolc év nagy idő az életben, és ti nyolc gyönyörű évtől
búcsúztok most. De ez a búcsúzás sem válás. Nem válás: hiszen ti nem tudtok
elszakadni ettől a háztól. Nem mondjátok: Isten veled!   hanem azt
mondjátok: Viszontlátásra! Nem tudtok elszakadni innen, vissza fogtok ide
járni szentmisére, szentbeszédre, szentségekhez járulásra, ünnepélyekre,
beszélgetésre, életproblémáitok meghányására-vetésére. Visszahoz ide a
szívetek még igen sokszor. De nem válás azért sem, mert ez az iskola nem
enged el benneteket, ez az iskola veletek akar menni: belevette magát a
lelketekbe, és veletek megy mindenhová. Adott nektek valamit, ami
lelketeknek részévé lett, amit ki nem téphet onnan soha semmi: szellemet
lehelt belétek, amely bennetek él, és élni fog, és engedje nektek az
Úristen, hogy éljen is minél tovább és minél erősebben. Ez a szellem
a piarista szellem: katolicizmus szelleme   az egészséges, egyszerű, mély
és gyakorlati hazafiság szelleme   és a pietas szelleme.
Az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati katolicizmus szelleme, azé a
katolicizmusé, amely nem éri be azzal, hogy katolikusnak született az
anyakönyv szerint, nem éri be azzal sem, hogy katolikus iskolában tanult az
iskolai névkönyvek tanúsága szerint, nem még azzal sem, hogy talán
katolikus intézményeknek, egyesületeknek lett a tagjává az egyesületi
névsor tanúsága szerint, hanem amely szabályozni, intézni akarja az egész
életet, a katolikus anyaszentegyháznak Istentől adott minden időkre szóló
törvényei szerint. Katolicizmus, amely nem intézi el a vallási életet a
vasárnapi szentmisével, talán prédikációval, hanem áthatja a hétköznapokat
is, egy nagy elv, egy alakító világnézet értelmében intéz munkát és
szórakozást, hivatást, hivatalt, karrierkeresést, pénzgyűjtést, emberekkel
való érintkezést, házasságot, mindent: az egész élet katolicizmusa.
Katolicizmus, amely nem szentimentális ellágyulás, nem szavalás a köz
előtt, nemcsak politikai program, vagy irodalmi motívum, hanem áthatja az
egész embert: gondolatot, érzést, cselekvést, mindent. Katolicizmus, amely
nem ismer félséget, megalkuvást, szükkeblűséget, nem fél tudománytól,
művészettől, élettől, modern problémáktól, nem savanyú, nem életúnt, nem
élettől idegen, nem botránkozik, nem morog, nem kritizál, hanem nyíltan,
egyenesen, bátran kitárja lelkét az életnek, semmi emberit magától
idegennek nem érez, mindenestül benne él a mai életben, a mai kultúrában,
de Isten szemén át néz mindent, a mi Urunk Jézus Krisztuson át fog meg
mindent, az isteni kegyelem erejével hat át mindent, és a győzelmes tett
hatalmával él és sugároz magából erőt és szeretetet: nagyszabású,
szépséges, győzelmes krisztusi egyéniséget.
Az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati hazafiság szelleme, amely nem a
szavak hazafisága, nem az újságok hazafisága, nem a pártok, egyesületek és
ünnepélyes versek hazafisága, hanem a kereszténység hazafisága. hazafiság,
amely megértette, hogy egyetlenegy az, amire a hazának szüksége van, mert
mindene van, ha ez megvan, és semmije sincs, ha ez nincs meg, megértette,
hogy egyetlen egyen fordul a mi édes hazánknak élete-halála, és ezt az
egyet akarja és tudja adni a hazának: egész embert, egész, harmonikus,
győzelmes keresztény férfijellemet.
És a pietas szelleme Pietati et scientiis   a pietasnak és a a tudománynak
  olvassátok kollégiumunk homlokzatán. Ad maius pietatis incrementum   a
pietas növelésére!   ez rendünk szent alapítójának jelszava. Ebben a
cinikus, hitetlen, kritizáló társadalomban, ebben a hagyományoktól
elszakadóban levő, letört, szomorú korban, ebben az örök ellenzékiség
bacilusaitól megmérgezett szegény Magyarországban, ahol majdnem minden
lélek alaphangja a nem vagy a talán   ez a piarista szellem az erőteljes
férfias igen-nek építő szavát akarja szétragyogni a világba. A pietas
szelleme a nagyszabású igen szelleme, a tiszteletteljes, alázatos,
öntudatos meghajlás minden előtt, ami nagy és szent: történelem és múlt
előtt, hagyományok és szentségek előtt, nagy emberek, hősök és szentek
előtt, tekintély és erkölcs előtt, lelki nemesség és lelki nagyság előtt. A
pietas az a győzelmes meghajlás, amelyben semmi sincsen a szolgaiságból,
amely maga a nemes szabadság, maga a fensőbbséges öntudatosság. Ez a pietas
önmagotokban is megtanít tisztelni a nagyot, az istenit: a lelket, a
jellemet, a tisztaságot, az egyéniséget, énetek legmélyebb, legnemesebb
hajlamait, megtanít tisztelni legnemesebb magatokat.   Ezt a szellemet
lehelte belétek ez a ház, engedje nektek az Úr, hogy meg ne tagadjátok. Ha
ki engem szeret, az én beszédemet megtartja.
És búcsúztok, fiúk, tőlünk is, tanáraitoktól. Hogyne volna megható, hogyne
volna fájdalmas nekünk ez a búcsúzás. Nyolc évet töltöttünk együtt, közös
munkában, közös szórakozásban is nem- egyszer, közös élményekben. Búcsúzni
ettől a nyolc esztendőtől, nyolc év munkájától, élményeitől, ti aligha
tudjátok, legfeljebb csak sejtitek, mit jelent ez nekünk. A ti édes
szüleitek, akik ebben egyek velünk, azok értenek ma bennünket. Azok úgy
néznek most rátok, mint mi.   Istenem!   gondolják velünk   mi vár ezekre a
mi fiainkra? Eddig óvtuk őket, itt melengettük a fészekben, a család
fészkében, egy osztály fészkében, egy kis világ meghitt melegében. Óvtuk,
védtük őket a széltől is, bajtól, kísértéstől, veszedelemtől, és most vár
rájuk az ellenséges élet, a bizonytalanság, a próba, a küzdelem, a
szenvedés. És tudják velünk együtt, hogy így kell ennek lennie: kell a
próba, kell a harc és kell a szenvedés, mert ott válik el, ott erősödik
meg, ott kél győzelemre az érték. De milyen szorongó, milyen fájdalmas
érzés ez! Mi vár a mi szeretteinkre azok között, akik nem szeretik őket
úgy, mint mi szeretjük? A tyúkanya jut eszünkbe, amely kacsa-fiókákat
nevelt, és mikor a fiatalok vízre szállnak, aggódva néz utánuk az idegen,
ismeretlen, titokzatos elem partjáról.
De ez a búcsúzás sem válás. Búcsúzunk tőletek, fiúk, de nem eresztjük el a
kezeteket. Búcsúztok tőlünk, de tudjuk, hogy nem eresztitek el a kezünket.
Az a kar, amely nyolc éven át kinyújtva nyúlt felétek, nem tud lelankadni
ma sem. Azok a kezek, amelyek nyolc éven át szorították a mienket, nem
tudnak kibontakozni egy nap alatt. Ti nem tudtok mindenestül elszakadni
tőlünk, mert mi adtunk nektek valamit, ami nem engedi, hogy valaha is
egészen idegenek legyetek tőlünk. Adtunk nektek valamit, aminél nagyobbat
nem adhatunk: a lelkünkből adtunk nektek egy darabot. Egyik tanárotok
többet adott, a másik kevesebbet, de egyik sem adott olyan keveset, hogy
szavakban ki lehetne fejezni az értékét;   a lelkünkből adtunk mindnyájan.
Soká lesz még, míg meg tudjátok majd érteni egészében, hogy mit adtunk
nektek. Amit verejtékes munkával tudományt magunknak megszereztünk, amit
munkában, érzésben, fájdalomban átéltünk, amit hitben, világnézetben,
jellemben, kemény kovácsmunkával magunkon kidolgoztunk, amit rólatok,
minden egyesetekről, tehetségtekről, haladástokról, hibáitokról,
problémáitokról nehéz gondolkozással, virrasztással végigelmélkedtünk,
végiggyötrődtünk, azt adtuk nektek, fiúk. A lelkünket adtuk nektek, a
lelkünk egy-egy elven darabját, és ez az, ami mindig vissza fog húzni a mi
lelkünkhöz, mint a vasdarabot a mágnes. Ezért nem válunk tőletek, hanem, ha
búcsúzunk is: várunk rátok, szüntelenül, mindegyitekre.
A tyúkanyát említettem előbb és a kacsafiókákat; de ez nem jó hasonlatnak.
Ti nem úgy fogtok ránk visszanézni, mint kacsa-fiókák a tehetetlen anyára,
hanem úgy, mint a tengeren járó hajó a világítótoronyra. És ezt nem
elbizakodás, még csak nem is a büszkeség mondatja velem, hiszen a
világítótorony nem magától vette a fényét, más kezek gyújtottak benne
tüzet. Bennünk is más gyújtott tüzet. Az Úristen tüze az, amely mibennünk
ég, de az Úristen úgy akarta, hogy a ti számotokra mibennünk égjen. Ő
épített oda bennünket a ti tengeretek partjára világító toronynak, és Ő
gyújtotta meg bennünk a tüzet, a hitnek, a természetfölötti életnek, a
tudománynak és a szeretetnek tüzét. Főképpen a szeretet tüzét, mert a
legnagyobb, amit nektek adtunk, fiúk, ez volt. Most megmondom nektek
bizalommal: amit mi nektek adtunk, nem azért adtuk, mert ez a mesterségünk,
nem is azért, mert kötelességünk volt és hivatásunk, hanem főképpen
szeretetből. Tudományra tanítottunk benneteket és igazságra, mert nagyon
szeretjük a tudományt és az igazságot. Szépségre tanítottunk benneteket és
művészetre, mert nagyon szeretjük a szépséget és a művészetet. A jó Istenre
tanítottunk benneteket, mert mi nagyon szeretjük a jó Istent. Erkölcsre
tanítottunk és tisztaságra, mert mi nagyon szeretjük az erkölcsöt és a
tisztaságot. És tanítottunk benneteket, fiúk, főképpen és mindenekelőtt
azért, mert nagyon szerettünk benneteket. És ti azért hittetek nekünk, mert
hittetek a szeretetnek, mert tudtátok, éreztétek, hogy jót akarunk nektek,
hogy jót teszünk nektek, hogy szeretünk benneteket.
És én arra kérlek benneteket, hogy higgyetek ezután is a szeretetnek.
<192>Nos credidimus caritati   mi hittünk a szeretetnek   mondotta az
apostol. Ezt tegyétek ti is. Mikor azt mondom nektek, hogy legyetek jó
katolikusok, legyetek hívek hitetekhez, nem hivatkozom a hit észokaira.
Hiszen ti tudjátok, hogy hivatkozhatnék arra is, hogy ismerjük a
nehézségeket, és megmutattuk és meg tudnók mutatni nektek ma is, hogy a mi
igazságunk az igazság   de most nem erre hivatkozom. Mikor azt mondom
nektek, hogy legyetek igazak és tiszták, nem hivatkozom a törvényre. Hiszen
ti tudjátok, hogy nem tértünk ki az élet nehézségei elől, sokszor
megbeszéltük, és meg tudjuk mutatni, hogy ez az életnek és igazságnak szava
  de most nem arra hivatkozom: a szeretetre hivatkozom. Azt mondom nektek,
amit az Úr Jézus mondott tanítványainak: megmondottam nektek; ha másképpen
volna, megmondanám nektek. Ti tudjátok, fiúk, hogy szeretünk benneteket, és
azt mondjuk nektek, ami igaz és jó, és úgy mondjuk nektek, amint igaz és
jó. Ha nem úgy volna, másképp mondanók nektek. Legyetek hívők és
katolikusak, mert így igaz és így jó. Legyetek igazak és tiszták, mert így
igaz és így jó. Higgyétek el ezt nekünk, mert szeretünk titeket. Tartsátok
meg ezt, mert szeretünk titeket. És szeressetek bennünket, mert mi nagyon
szeretünk titeket. Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja.

forrás: http://www.vigilia.hu/regihonlap/1997/5/9705sik.html

  Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!

Mellékelt fotó: Sík Sándor temetése a budapesti farkasréti temetőben, a
képen Várkonyi Imre kalocsai helynök végzi a szertartást, mellette Szőnyi
László kecskeméti piarista házfőnök.
Lerner János (Foto Lerner) fölvételei, 1963. okt. 4. (PMKL, SS, Fényképek,
Temetés 5-6, 9).

  Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Mellékelt fénykép: Sík Sándor második temetőhelye, a Fiumei úti sírkert
(Kerepesi úti temető) újabb piarista sírboltjában (511/A-512/A, a hátsó,
keleti kerítés mellett).
Koltai András fölvétele, 2005
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20131003/f78cdb23/attachment.html