<div dir="ltr"><table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%"><tbody><tr><td colspan="2" valign="top"><h3>50 éve hunyt el Sík Sándor piarista atya</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_estek.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>2013.október 2-án 18 órától a Piarista Rend Magyar Tartományának
szervezésében kerekasztal-beszélgetéssel kísért irodalmi emlékestet
tartanak Sík Sándor halálának 50. évfordulója alkalmából a Sapientia
Dísztermében (1052 Budapest, Piarista köz 1.).<br>
Az est során Sík Sándor életútját kísérhetjük végig különböző
aspektusokból gyermekkorától haláláig. A piarista szerzetes, a
tartományfőnök, a cserkészvezető, az irodalmár, a pap-költő mind egy
külön "arc", amely egy személyben testesül meg. Horváth Bálint irodalom
szakos piarista gimnáziumi tanár kérdéseire válaszol Borián Tibor,
Jelenits István, Lukács László piarista atyák és Koltai András
levéltáros, miközben felcsendülnek Sík Sándor legszebb költeményei Dóczy
Péter színművész tolmácsolásában.<br>
Az estet követően lehetőség nyílik a "Sík Sándor arcai" c.
emlékkiállítás megtekintésére a Piarista Gimnázium épületében. (1052
Budapest, Piarista u.1.)</p>
<p>Sok szeretettel várunk minden érdeklődőt!<br>
(Az estre a belépés ingyenes.)</p>
<p>"Embernek lenni,<br>
Csak embernek, semmi egyébnek,<br>
De annak egésznek, épnek,<br>
Föld szülte földnek<br>
És Isten lehelte szépnek!"</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir2"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Sík Sándor élete</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_1_1.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Sík Sándor (<a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest" title="Budapest">Budapest</a>, <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1889" title="1889">1889</a>. <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Janu%C3%A1r_20." title="Január 20.">január 20.</a> – Budapest, <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1963" title="1963">1963</a>. <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Szeptember_28." title="Szeptember 28.">szeptember 28.</a>) <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Piarist%C3%A1k" title="Piaristák">piarista</a> tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, cserkészvezető, a <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Tudom%C3%A1nyos_Akad%C3%A9mia" title="Magyar Tudományos Akadémia">Magyar Tudományos Akadémia</a> levelező tagja (1946–49), <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Kossuth-d%C3%ADj" title="Kossuth-díj">Kossuth-díjas</a> (1948), a 20. század jelentős magyar lírikusa.<br>
Kutatási területe: a <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Barokk" title="Barokk">barokk</a> korszak irodalma, az újabb irodalom, <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Eszt%C3%A9tika" title="Esztétika">esztétika</a>, verstan.<br>
1889. január 20-án született <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest" title="Budapest">Budapesten</a>.
Apja Sík Sándor ügyvéd, anyja Winternitz Flóra, akik zsidó vallásból
még gyermekeik születése előtt katolikus hitre tértek. Apja korai halála
után anyja nevelte négy kisebb testvérével együtt. A család <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B6d%C3%B6ll%C5%91" title="Gödöllő">Gödöllőn</a> lakott,
ott végezte az elemi iskolákat és onnan járt be a budapesti piarista
gimnáziumba. Itt öt osztályt végzett, majd 14 éves korában, <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1903" title="1903">1903</a>-ban a piarista rendbe lépett. A <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1c" title="Vác">Vácott</a> töltött novíciusév után a 7. és 8. gimnáziumi osztályokat rendi studensként <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Kecskem%C3%A9t" title="Kecskemét">Kecskeméten</a> végezte
és ott tett érettségit. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetem
bölcsészkarán magyar–latin szakos tanárjelölként végezte. <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1910" title="1910">1910</a>-ben a középiskolai tanári oklevélen kívül doktori diplomát is szerzett.</p>
<p><a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Piarist%C3%A1k" title="Piaristák">Piarista</a> tanári működését az 1910/1911. iskolai évben <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1c" title="Vác">Vácott</a> kezdte
meg, majd a közvetkező évtől a rend budapesti gimnáziumába kapott
beosztást. Tanári, költői és irodalomtudósi munkája mellett
1912/1913-tól egyik alapítója és irányadója volt a magyar <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Cserk%C3%A9szet" title="Cserkészet">cserkészmozgalomnak</a>, illetve első parancsnoka a <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Piarista_Gimn%C3%A1zium_%28Budapest%29" title="Piarista Gimnázium (Budapest)">budapesti piarista gimnázium</a> cserkészcsapatának (<a rel="nofollow" href="http://www.piar.hu/Sik/index.php?menu=csapat&path=content/csapat/&file=tortenet">[2. sz. BKG</a>).<br>
<a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1915" title="1915">1915</a>-ben két hónapig <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1bori_lelk%C3%A9sz" title="Tábori lelkész">tábori lelkészként</a> szolgált <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9terv%C3%A1rad" title="Pétervárad">Péterváradon</a>. Budapesten <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1929" title="1929">1929</a>-ig tanított, amikor a <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Szegedi_egyetem" title="Szegedi egyetem">szegedi egyetemen</a> a II. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszék nyilvános rendes tanára lett. <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1943" title="1943">1943</a>. <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1jus_2." title="Május 2.">május 2-án</a> római katolikussá keresztelte <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Radn%C3%B3ti_Mikl%C3%B3s" title="Radnóti Miklós">Radnóti Miklóst</a> a budapesti <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Istv%C3%A1n-bazilika" title="Szent István-bazilika">Szent István-bazilikában</a>.<br>
Budapestre újra csak 1945-ben költözött, mint az <a href="http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Orsz%C3%A1gos_K%C3%B6znevel%C3%A9si_Tan%C3%A1cs&action=edit&redlink=1" title="Országos Köznevelési Tanács (a lap nem létezik)">Országos Köznevelési Tanács</a> ügyvezető alelnöke. <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/1946" title="1946">1946</a>-ban rendjének tartományfőnöki tanácsosa, majd 1947. október 1-jétől magyarországi<a href="http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tartom%C3%A1nyf%C5%91n%C3%B6k&action=edit&redlink=1" title="Tartományfőnök (a lap nem létezik)">tartományfőnöke</a> lett. Utolsó éveiben sokat tartózkodott pihenés céljából <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1traszentimre" title="Mátraszentimre">Mátraszentimrén</a>, majd <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Klotildliget" title="Klotildliget">Klotildligeten</a>. 1963. szeptember 28-án halt meg Budapesten, a Mikszáth Kálmán téri piarista rendházban. Temetése 1963. október 4-én volt a <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Farkasr%C3%A9ti_temet%C5%91" title="Farkasréti temető">Farkasréti temetőben</a>, de ott sírját 1980-ban fölszámolták, és hamvait a <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Kerepesi_temet%C5%91" title="Kerepesi temető">Kerepesi temető</a> újabb piarista sírboljtába (511/A-512/A) szállították.<br>
Testvére <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%ADk_Endre_%28diplomata%29" title="Sík Endre (diplomata)">Sík Endre</a> külügyminiszter, történész, jogász, Afrika-kutató.<br>
forrás: <a href="http://hu.xn--wikipdia-f1a.org">hu.wikipédia.org</a></p>
<p>"Lehajtott fejű Krisztus a kereszten:<br>
Immár a föld emlőit eleresztem.<br>
A föld tejével telnem szűk-kevés:<br>
Csak Tebenned a beteljesedés.<br>
Napom hanyatlik. Nagy hegyek megül<br>
Árnyak suhognak. Már-már nehezül<br>
A forró szerszám hűsödő kezemben.<br>
Ó teljes Krisztus, teljesíts meg engem!"</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir3"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Sík Sándor munkássága, művei és tisztségei</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_1_2.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Fiatalkorától fogva foglalkozott az irodalom szinte minden ágával.
Már a gimnáziumban feltűnt költői tehetségével, később írt
irodalomtörténeti és esztétikai értekezéseket, kritikákat és
színműveket. Szerkesztett imakönyveket, tankönyveket és újságokat,
működött mint <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Lelkigyakorlat" title="Lelkigyakorlat">lelkigyakorlat</a>-vezető és előadó.</p>
<p>A <a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Cserk%C3%A9szet" title="Cserkészet">cserkészet</a> mellett számos más közéleti és irodalmi társaság életében és irányításában is részt vett.</p>
<p>Költői művek</p>
<ul><li>Szembe a Nappal, Bp., 1910.</li><li>A belülvalók mécse, Bp., 1912.</li><li>Sík Sándor költeményei, Bp., 1916.</li><li>Maradék magyarok, Bp., 1920.</li><li>Csend, Bp., 1924.</li><li>Sarlósboldogasszony, Berlin, 1928.</li>
<li>Fekete kenyér, Bp., 1931.</li><li>Magányos virrasztó, Bp., 1936.</li><li>Az Isten fiatal!, Bp., 1940.</li><li>Sík Sándor összes versei 1910-1940, Bp., 1941.</li><li>Győzöd-e még?, Bp., 1945.</li><li>Tizenkétcsillagú korona: Versek a Boldogságos Szűz Máriáról, Bp., 1947.</li>
<li>Őszi fecske, Bp., 1959.</li><li>Áldás, Bp., 1963.</li><li>Sík Sándor összegyűjtött versei, Bp., 1976.
<p> Színművek</p></li></ul>
<ul><li>Ébredés, Bp., 1916.</li><li>Salamon király gyűrűje, Győr, 1916.</li><li>Alexius, Bp., 1918.</li><li>Zrínyi, Bp., 1923.</li><li>A boldog ember inge, Bp., 1930.</li><li>István király, Bp., 1934.</li><li>Advent, Szeged, 1935.
<p> Széppróza</p></li></ul>
<ul><li>Hét szép história, Bp. 1921.
<p> Irodalomtudományi munkák</p></li></ul>
<ul><li>Mindszenthy Gedeon élete és költészete, Bp., 1910.</li><li>Gárdonyi, Ady, Prohászka: Lélek és forma a századforduló irodalmában, Bp., 1929.</li><li>Pázmány, az ember és író, Bp., 1939.</li><li>Zrínyi Miklós, Bp., 1940.</li>
<li>Esztétika, I-III, Bp., 1943; 1946; Szeged, 1990.</li><li>Az olvasás tudománya, Szeged, 2000.
<p> Lelkiségi és pedagógiai munkák</p></li></ul>
<ul><li>Magyar cserkészvezetők könyve (Német fordítás, 1929)</li><li>Imádságoskönyv (Schütz Antallal), Bp., 1913. és számos további kiadás 1949-ig.</li><li>Magyar cserkészvezetők könyve, Bp., 1922, 1925, 1934-1936.</li><li>
Zsoltáros könyv, Bp., 1923, 1955, 1961.</li><li>A cserkészet, Bp., 1930; Székesfehérvár, 1999.</li><li>Szent vagy Uram! (Harmat Artúrral) Eger, 1931; Bp., 1932. és számos további kiadás.</li><li>Szent magyarság: Hat rádióbeszéd az Árpád-házi szentekről, Bp., 1936, 1994.</li>
<li>Dicsőség! Békesség! Imádságosköny, Bp., 1940, 1944, 1946.</li><li>Himnuszok könyve, Bp., 1943, 1989, 1997.
<p> Válogatáskötetek</p></li></ul>
<ul><li>A kettős végtelen, szerk. Kardos Klára-Rónay György, Bp., 1969, 2003.</li><li>Válogatott költemények, szerk. Rónay László, Bp., 1989.</li><li>Kereszténység és irodalom, szerk. Rónay László, Bp., 1989.</li><li>A magam módján, szerk. Rónay László, Bp., 1996.</li>
<li>A szeretet pedagógiája, szerk. Rónay László, Bp., 1996.
<p> Tudományos tisztség</p></li></ul>
<ul><li><a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Tudom%C3%A1nyos_Akad%C3%A9mia" title="Magyar Tudományos Akadémia">Magyar Tudományos Akadémia</a> levelező tagja 1946-tól</li><li><a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Irodalomt%C3%B6rt%C3%A9neti_T%C3%A1rsas%C3%A1g" title="Magyar Irodalomtörténeti Társaság">Magyar Irodalomtörténeti Társaság</a> alelnöke 1949-től
<p> Társasági tagság</p></li></ul>
<ul><li><a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Istv%C3%A1n_Akad%C3%A9mia" title="Szent István Akadémia">Szent István Akadémia</a> tagja 1919-től</li><li><a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Kisfaludy_T%C3%A1rsas%C3%A1g" title="Kisfaludy Társaság">Kisfaludy Társaság</a> rendes tagja 1923-tól</li>
<li><a href="http://hu.wikipedia.org/wiki/Dugonics_T%C3%A1rsas%C3%A1g" title="Dugonics Társaság">Dugonics Társaság</a> elnöke 1945-1952.</li></ul>
<p> <br>
"Mikor kapod<br>
Végső napod,<br>
Nincs tudni agy.<br>
Fontos csak egy: ember maradj!<br>
Mígnem kinő<br>
Belőled ő,<br>
Ki egy veled,<br>
Aki embernél emberebb."<br>
(Ember maradj!) </p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir4"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Koltai András: Sík Sándor arcai</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_S_kiallitas_LabanczZsolt_KoltaiAndras_BorbasPeter.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Ötven évvel ezelőtt, 1963. szeptember 28-án Budapesten, a Mikszáth
Kálmán téri rendházban elhunyt Sík Sándor piarista, a magyar tartomány
provinciálisa, aki nem csak a magyar piaristák, hanem a XX. századi
magyar katolikus egyház szellemiségének egyik meghatározó alakja volt.
Életének 75 éve alatt számos területen, sokféle szerepben működött, de
életét mindvégig a piarista szerzetesi hivatás és az irodalom szeretete
határozta meg.</p>
<p>A diák<br>
Budapesten született 1889-ban, de gyerekkorát Gödöllőn töltötte. Zsidó
származású szülei, akik fiatal korukban keresztelkedtek meg, mélyen hívó
katolikusok voltak. Apja jó ismeretségben volt a budapesti katolikus
élet vezetőivel, így amikor legidősebb fia, Sanyi gimnáziumba készült,
Kanter Károlyt (később a budai királyi palota plébánosát) és Hock János
képviselőt (későbbi józsefvárosi plébánost) kérdezte meg, hogy melyik
iskolát tartják a legjobbnak. Egybehangzóan a piaristákat ajánlották.
Így ott végezte a gimnázium első öt osztályát úgy, hogy az első években
Gödöllőről járt be vonattal. „Dér a kerten, csíp a reggel. / Táskarázó
víg kezekkel / Indul két apró kamasz. / Dohog, prüszköl a vonat már: /
Várja őket, mint a kaptár, / Zümmögő diákszakasz” – emlékezett vissza
Diákszakasz című versében.</p>
<p>Nagyon megszerette osztályfőnökét, a magyar-latin szakos Palásti
Gyulát. „Azért lettem piarista, mert úgy akartam élni, ahogy ő” –
emlékezett vissza. 1903-ban jelentkezett a piarista rendbe és
beköltözött a váci noviciátusba. „Életem egyik legboldogabb nyara a
noviciátusi nyár volt, mert nagy kertje volt a rendháznak, és oda
jártunk le egész nap. Mindenkinek volt egy saját kis kertje, ahol azt
ültetett, amit akart; gyümölcsfák is voltak, amikről azelőtt eladták a
gyümölcsöket, de a mi időnkben nekünk adták.”<br>
A gimnázium utolsó két osztályát piarista studensként Kecskeméten
fejezte be 1906-ban, majd a budapesti Kalazantinum növendékeként az
egyetem latin és magyar szakos hallgatója lett. Nagy hatással volt rá
Zimányi Gyula, aki Kecskeméten, majd Budapesten is prefektusa volt.</p>
<p>A tanár<br>
Az egyetem elvégzése után a rend 1910-ben Vácra küldte, majd a következő
évtől Budapestre, ahol majdnem húsz éven át tanított. Tanárként
akkoriban egészen új stílust képviselt. A kor távolságtartó szigorú,
professzorai helyett közvetlen és a fiúk egyéniségét megbecsülő nevelő
volt. Jellemző rá, hogy a negyedévi kötelező iskolai gyóntatások során
nem a katedrán gyóntatott, hanem lejött a padok elé, s úgy hajolt a
mellé térdelő diák fölé.<br>
De mindenekelőtt szaktárgyai, elsősorban az irodalom szeretetére nevelte
diákjait. Irodalmi magyarázatai élményszámba mentek. Ekkor volt igazi
elemében, ahogy Nagy fiúk című versében megörökítette: „Olvasom Zrínyit.
/ A szemek kigyúlnak / És rámlobognak, mint megannyi égő / És nyugtalan
és szomjasfényű csillag. / De én már nem is látom a fiúkat, / Én már
nem látom, csak az Óriást, / Akinek boldog és alázatos / Kis apostola
lettem, akinek / Igéit hirdetem a kicsinyeknek”.<br>
Nevelői munkájához tartozik, hogy 1913-ban rendtársával, atyai
barátjával és lelki vezetőjével Schütz Antallal közösen (aki később a
budapesti egyetem dogmatika-professzora lett) Imádságoskönyvet
állítottak össze, „egyszersmind kalauzul a lelki életre a tanulóifjúság
számára”. A „Sík-Schütz” a következő évtizedekben egész nemzedékek
lelkét formáló eszköz lett.</p>
<p>A költő<br>
Okos, olvasó gyerek volt, aki szerette verseket, és eszményképeinek
Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt tartotta. Diákkora vakációin egyedül
szeretett kóborolni Gödöllő „szelíd halmain, a Fácános, az isaszegi és a
mogyoródi erdő sűrűjében, a Malom-tó fűzfái alatt és a kertünk alatt
folyó Rákos-patak partján, sőt a királyi parknak legtöbbször elhagyatott
kavicsos útjain is.” Ott írta első verseit is.<br>
Irodalmi kreativitásának a piarista iskola újabb lökéseket adott, hiszen
az élénk önképzőköri élet akkoriban természetes dolog volt. A gimnázium
utolsó éveiben, Kecskeméten több önképzőköri pályázatot is elnyert,
nemcsak versekkel, hanem hittani dolgozatokkal, sőt kisregényekkel is.
Tehetségét tanárai is támogatták, főként prefektusa Zimányi Gyula, aki
„zseniális megérzéssel és mesteri tapintattal tudta vezetni a kispapban a
poétát is. Hogy a pap és a költő soha egy pillanatig sem jutott
egymással ellentétbe bennem, sőt egyik sem szűnt meg állandóan a másik
elmélyítésén dolgozni, hogy életem alapélménye a meglátott sötét
mélységeken és belsőleg átküzdött diszharmóniákon keresztül is boldog
harmónia maradhatott, azt elsősorban neki, az ő szeretetének
köszönhetem.”<br>
Még diákkorában kapcsolatba került a Regnum Marianum egyesülettel és
annak országos hatású diáklapjával, a Zászlónkkal. „Minden fiú, aki
megismerte, magáénak érezte. De legalább annyi felnőtt olvasta, mint
fiú. Meg tudta találni a közvetlenségnek, szellemi felsőbbségnek és
meleg szeretetnek a hangját” – mondta Sík Sándor. A lap szerkesztője,
Izsóf Alajos, egy „roppant élénk szellemű, villogó szemű, tótos kiejtésű
kis ember hasonlíthatatlan hatást tett minden valamirevaló fiúra.” Sík
Sándor együtt nőtt föl a Zászlónkkal, ott jelentek meg első versei, majd
amikor Izsóf Alajos 1910-ben átvette az Élet című irodalmi lap
szerkesztését, amolyan segédszerkesztőjévé vált. A verseken kívül
bírálatokat, színikritikákat, utóbb cikkeket is írt a lapba.<br>
Első verseskötete (Szembe a Nappal) is az Élet kiadásában jelent meg
1910-ben. Költői hangjának frissessége, elevensége és optimizmusa
akkoriban (főként a katolikus költők között) szokatlan volt, és nagy
sikert aratott. A következő évtizedekben versei a fölolvasóestek,
iskolai ünnepségek és irodalmi folyóiratok biztos és szívesen látott
pontjai lettek. Költészetéről tanulmányok és kötetek sorát írták,
egyesek fiatalkori, mámorosan repeső szimbolizmusát zárták szívükbe,
mások számára élete végén írt, letisztult versei jelentenek sokat.
Érzékeny emberként mindig megérkezte kor érzését és hangulatát, akár a
világháborúról, a trianoni katasztrófáról, az újjáéledő Magyarországról,
a nemzetiszocialista vagy kommunista diktatúrák fenyegetéséről volt
szó.</p>
<p>A cserkész<br>
A cserkészettel – saját visszaemlékezése szerint – 1911-ben találkozott,
amikor a nyári szünetben Münchenben meglátott egy német
cserkészkönyvet. Az új nevelési módszernek hamarosan Izsóf Alajos és a
Regnum Marianum vált az egyik legfőbb magyarországi támogatójává.
1912/1913-ben Sík Sándor szervezte meg a budapesti piarista gimnázium
cserkészcsapatát, és részt vett a Magyar Cserkészszövetség
megalakításában is. Életének ettől kezdve a cserkészet alapvető
meghatározójává vált. 1913-ban részt vett a Izsóf Alajos által
szervezett vági tutajúton, majd 1919 után ő lett a kommunista terror
után újjáéledő Cserkészszövetség elnöke. Ő vezette 1925-ben a piarista
csapatok nagymarosi táborát, majd 1926-ban a Megyeren (Káposztásmegyer)
megtartott első Nemzeti Nagytábort. Talán legfontosabb tette azonban az
volt, hogy ő „kodifikálta” a magyar cserkészeszményt 1922-ben az általa
szerkesztett Magyar cserkészvezetők könyve egyik fejezetében. „A
cserkészetnek emberileg is sokat köszönhetek.” – emlékezett vissza
később –„Itt tanultam megismerni az élet gyakorlati oldalait, amihez nem
nagy felkészültségem volt, és azt hiszem, hogy a természettel való
intim viszonyt is részben ezeknek a nyaraknak köszönhetem.”</p>
<p>Az egyetemi tanár<br>
1929-ben Sík Sándort a szegedi egyetem irodalomtörténet professzorának
nevezték ki. Előadásait az 1929/1930. tanév második felében kezdte meg,
és azonnal új, modern európai levegőt vitt az egyetemre. Előadásain
kiemelten foglalkozott a XX. század, tehát a kortársak költészetével,
így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy egyesek (például József Attila)
bekerüljenek az „irodalmi kánonba”.<br>
Egyetemi tanítványait barátokként kezelte. Előadásai után a Tisza-parton
sétálva egyénileg is elbeszélgetett azokkal, akikben érdeklődést
fedezett fel, szemináriumaiból pedig egész baráti társaság nőtt ki,
amely közös teadélutánokat, kirándulásokat, felolvasóesteket és színpadi
előadásokat szervezett.<br>
Ebben az időben jelentek meg irodalomtörténeti tanulmányai és
monográfiái is, például a századforduló vallásos költészetéről
(Gárdonyi, Ady, Prohászka), Pázmányról, Zrínyiről. Irodalomtörténészi
munkásságának megkoronázása az 1943-ben kiadott három kötetes Esztétika.</p>
<p>A tartományfőnök<br>
A második világháború után Sík Sándor hirtelen új helyzetbe került.
1945-ben a Köznevelési Tanács elnöke lett Budapesten (egészen 1947-ig,
amikor fakultatív vallásoktatás bevezetése miatt lemondott), 1947-ben
pedig, amikor barátját, Tomek Vincét generálissá választották, ő Sík
Sándort nevezte ki utódjaként tartományfőnökké. E tisztségében a sajátos
politikai helyzet miatt – ugyanis a diktatúra miatt nem lehetett szabad
tartományfőnökválasztást tartani – élete végéig megmaradt.<br>
Tartományfőnöksége sajátos volt a rend történetében. Rendtársait valóban
testvérként és atyaként kezelte. Mindenkivel igyekezett személyesen
törődni, azonban ez egy háromszáz fős testületben nehezen ment, még úgy
sem, hogy az adminisztratív munkát lehetőleg az asszisztensek (főként
Albert István) és a titkár (Darvasy Mihály) végezte. A titkár nem csak a
provinciális atya egészségére, hanem idejére is vigyázott. Ha valaki
túl sokáig maradt a fogadószobában, egy asztal alatti gombbal
telefoncsörgést imitált, így késztetve távozásra a vendéget. Ráadásul
Sík Sándorra nehéz helyzetek és döntések sora nehezedett: az iskolák
államosítása, a rend kétharmadának „kereten kívülre kényszerítése” és
egyesek bebörtönzése. „Én nagyon gyönge és alkalmatlan elöljáró vagyok” –
mentegetődzött élete végén – „igazán csak a szükség magyarázza. Szóval
nagyon félek az ítélettől ebből a szempontból.”</p>
<p>Koltai András, 2013. július 13.</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir5"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Vass Gábor egykori piarista diák emlékezése Sík Sándorra</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_4.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Kedves Tamás!</p>
<p>Felhívásodra az alábbi sorokkal szeretnék reflektálni:</p>
<p>Abban az időben kezdtem tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban,
(pontosabban az Általános Iskola 5. osztályában,) amikor Tomek Vince
után ő került a magyarországi rendtartomány élére. Első maradandó
emlékem az 1947/48-as tanév végén, az évzáró szentmisén mondott beszéde.
(Szövegét máig őrzöm.) Ekkor már tudni lehetett, hogy az államosítás
elkerülhetetlen, így nem csak a tanévet, hanem a kalazanciusi szellemben
történő oktatást-nevelést is búcsúztattuk. Megható szavaival nem csak
az akkor érettségizőknek, hanem valamennyi piarista diáknak adott
útmutatást, bíztatást a további évekre.<br>
Pár évvel később, már a Mikszáth-téri épületben hallgattuk
konferencia-beszédeit, a nagy létszám miatt a folyosókon elhelyezett
hangszórókon, amelyek szerelésében magam is részt vettem. Ezekről a
beszédekről hangfelvétel is készült, az akkoriban idehaza újdonságnak
számító magnetofon-szalagra, még pedig egy olyan készülékkel, amelynek
meghajtó-szerkezete egy korábban már létezett gramofon-lemez lejátszó
készülék volt. (Mára már sem a szalagos magnetofonokra, sem a gramofonra
nem-igen emlékszünk.) Sok évvel később ezekből a kezdetleges
hangfelvételekből egy Sík Sándor lemez is készült, így őt ma is saját
hangján hallgathatom.<br>
Legkedvesebb költőim közt tartom nyilván. Verseskötetét a rongyolódásig
lapozgattam. Alkalomadtán nyilvánosan is felolvastam belőlük az
alkalomhoz illő verseket itt-ott. Meglepően sok olyan verset találtam
kötetében, amely az élet számos eseményéhez illik.<br>
A piarista évekre immár sok-sok évtized távolából visszanézve
megállapíthatom, hogy ő, bár tanítványa sohasem voltam, gyönyörű
verseinek jelentős részével - úgymond' - megtanított minket a szépen
megöregedésre. Ma hozzám ezek a versei állnak legközelebb, amelyekkel
oly megható sorokkal készült az élet méltó befejezésére.</p>
<p>Piarista köszöntéssel:</p>
<p>Vass Gábor</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir6"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>"Ha nem fogunk is együtt dolgozni, rajtatok lesz a szemünk és
veletek lesz a szívünk szüntelenül" - Sík Sándor 1948-as "Te Deum"-i
beszéde</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/10/IMG_1311.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Sík Sándor: Tedeum</p>
<p>„Édes Fiaim! Kedves Szülők!</p>
<p>Tedeumra gyűltünk össze. A tedeum minden időben kettős arcú ünnepség
volt. Megvolt az örvendetes jellege: hálaadás az Úristennek az év
folyamán nyert kegyelmekért. Hálát adunk ma is az év kegyelmeiért,
elsősorban azért a nagy kegyelemért, hogy ebben az évben is becsületesen
teljesíthettük kötelességünket, jó munkát végezhettünk, fiúk és tanárok
egyaránt. De a tedeumnak mindig volt egy kissé szomorkás, fájdalmas
arca is. Befejezés volt és búcsúzás; az örömbe és hálába mindig
belekapcsolódott egy kis fájdalom, melankolikus hang az iskolától való
ideiglenes búcsúzás könnyű meghatottsága. Ki ne érezné, hogy ez a mai
tedeum, ez a mai búcsúzás több, nagyobb – bízvást mondhatom, szomorúbb
búcsúzás, mint más éveké. Mindnyájan tudjuk, hogy néhány óra még és
benyújtják a magyar parlamentben az egyházi iskolák államosításáról
szóló törvényt. Semmi sem áll távolabb tőlem – és különösen nem innen,
az oltár elől –, mint hogy bíráljak politikai intézkedéseket. Ehhez sem
szólhatok hozzá, nem is akarok, ilyen intézkedésekkel szemben a
katolikus egyháznak egyetlen védőfegyvere az imádság és a több, a
nagyobb szeretet. Ez a szeretet parancsolja nekünk, hogy jóhiszeműséget
vélelmezzünk azok részéről is, akik ilyen intézkedéseket hoznak, hisz
már az Úr Jézustól halljuk Szent János evangéliumában: »Eljön az óra,
hogy mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek« (Jn
16,2). Hinnünk kell, hogy sokan hiszik, hogy jót cselekszenek, mikor ezt
cselekszik. Nem is szólhatnék hozzá ehhez a kérdéshez már csak azért
sem, mert nagyon általánosak a törvény szavai, és nem tudhatjuk, hogy a
valóságban mi lesz a sorsa iskoláinknak a gyakorlatban, és milyen sors
vár erre a mi iskolánkra is. Akarunk bízni a jövőben és akarjuk hinni,
hogy amitől félünk, nem következik be. De nehéz a szívünk, a diákoké is,
és ezerszer inkább – jól tudom én azt – a kedves édesapáké és
édesanyáké is, nem tudnak szabadulni a fenyegető gondolatoktól.
Gondoljuk végig: mit jelenthet számunkra – e kis családi kör számára,
amely most itt egybegyűlt – a nekünk legfájóbb lehetőség. Két fájó
gondolatot kell magunk elé állítanunk.</p>
<p>Az egyik, az elvi valóság, amely bekövetkezhet: ebben az iskolában
ősztől kezdve már más szellemű nevelés lesz, mint eddig. Lehetséges,
hogy ez a más szellemű nem lesz kevésbé haladó, mint a mienk volt –
haladóbb nem lehet! –, lehetséges, hogy nem lesz kevésbé demokratikus,
mint a mienk volt – demokratikusabb nem lehet! –, lehetséges, hogy
nálunk különb nevelők fogják átvenni az ifjúságot, nagyobb tudással,
felkészültséggel, jóakarattal, odaadással. Ez lehetséges! De nagyobb
szeretettel nem fogják tehetni, mint ahogy mi tettük. Bizonyos azonban,
hogy két aggasztó dolog fenyeget. A mi nevelésünknek, a keresztény
nevelési rendszernek alapvető gondolata, hogy mi ifjúságunkat az egész
valóságra neveltük. Beállítottuk a valóság egészébe, amely magába
foglalja a természetet és a természetfölöttit, időt és örökkévalóságot,
embert és Istent, a valóságnak azt a mérhetetlenül nagyobb és
jelentősebb felét és amit az isteni, az örök és a természetfölötti
jelent. Bekövetkezhet, hogy erre az egész igazságra nem fognak nevelni
az új iskolában. És lehetséges – adja Isten, hogy ne úgy legyen –, hogy
nem fog érvényesülni a keresztény pedagógia másik alapvető elve sem. Az,
hogy mi az emberi személyiségetmérhetetlenül tiszteljük és értékeljük.
Mi tudjuk az Úr Jézustól, hogy a lélek – egyetlen lélek is – több, mint
az egész világ. Azért áhítatos tiszteletünk övezte mindig ifjúságunknak,
neveltjeinknek személyiségét, annak teljes kifejlődését, emberi és
isteni keretek közötti szabadságát. Mindenesetre számolnunk kell azzal,
hogyha az új pedagógiai szellem vallani fogja is a tiszteletet, nem azt
fogja érteni rajta, amit mi értettünk.<br>
A másik tény, amellyel szembe kell néznünk, ha bekövetkezik, amitől
félünk, az az érzelmi valóság, hogy nem dolgozunk tovább együtt. Én
nagyon jól tudom, mit jelent ez az édesapáknak, édesanyáknak! Nem akarom
az amúgy is nehéz szíveket még nehezebbé tenni, nem folytatom ezt a
gondolatot. Jól tudom, hogy mit jelent ez a diákoknak. Magam is voltam
diák, és azóta is számtalan diákkal érintkeztem és érintkezem: jól
tudom, hogy a mi diákjaink minden esetleg kellemetlen, bántó, fájdalmas
emléken túl is, amik kétségtelenül hozzátartoznak az iskolai emlékekhez,
mégis örömmel, önérzettel és visszavágyódással gondolnak ebben az
iskolában töltött életükre. Hisz mi tanárok is – akárhány van köztünk,
aki, mint én is, életének nagyobb felét töltötte ennek az iskolának
falai között –, ha tanári éveinkre visszagondolunk, sok kellemetlen
emléket, bosszúságot, kényelmetlenséget látunk magunk előtt, és mégis
szívünk szakadna meg, ha meg kellene válnunk ettől az iskolától.<br>
Ha ezzel a két lehetőséggel szembenézek, mit tudok mondani búcsúzóul ennek a mi kis iskolacsaládunknak?<br>
Az ifjúságnak annyit mondok: Először is: fiúk, sohase legyetek kisebbek
magatoknál. Sohase csonkítsátok meg magatokban azt az egész valóságot,
amelyre mi itt neveltünk, s amely nélkül, úgy érezzük, nem méltó az
ember az ember névre és nem érdemes élni ezen a földön. Ne alkudjatok
meg csonka emberséggel, a legmagasabbnál alacsonyabb eszménnyel, hanem
akarjatok egész emberek lenni, egész valósággal, akiktől semmi emberi és
isteni nem idegen. És ne engedjétek megfogyatkozni magatokban a
keresztény jellemnek azt a tisztaságát, határozottságát és erejét,
amelyre mi neveltünk benneteket s amelynek továbbfejlesztésére
elindultatok. Ez a nevelés, ez az elindulás kötelez. Menjetek tovább a
Krisztus-követés útján, nincs más útja az igazi emberségnek.<br>
A másik, amit mondani akarok: ha nem fogunk is együtt dolgozni, rajtatok lesz a szemünk és veletek lesz a szívünk szüntelenül.<br>
Mit mondjak a kedves szülőknek? Mélységes meghatottsággal köszönöm
nekik, hogy bíztak bennünk, és ránk bízták legdrágább kincsüket.
Köszönöm nekik – talán még nagyobb meghatottsággal –, hogy most is, ma
is úgy bíznak bennünk. Erről félreérthetetlen tanúságot tesznek nap nap
után, szinte óráról órára. Köszönöm nekik és kérem őket, hogy ezt a
bizalmat tartsák meg számunkra, mert az eljövendő időben Isten után e
bizalom lesz nekünk a legnagyobb erőnk… Az előbb azt a szót használtam,
hogy egy kis család vagyunk itt. Ki ne érezné, apák és anyák, idejáró
gyerekek szülei, hogy itt minálunk diák, tanár és szülő egy kis családot
alkotott, a családot összekötő eszmei és érzelmi kötelékekben. Arra
kérem a kedves szülőket, hogy ez a család ne bomoljon fel ezután sem. Ez
a templom, ez a kápolna mindenkor középpontja lesz ennek a családnak.<br>
Azt hiszem, magunkról kell még mondanom valamit, diákoknak, szülőknek,
az országnak, de mindenesetre az Úristennek. Haszontalan szolgák
vagyunk; jól tudjuk, hogy nagyon sokszor nem álltunk hivatásunk
magaslatán, az eszméknek és az eszményeknek, amelyeknek realitásáról és
egyetlen értékéről meg vagyunk győződve, nem voltunk mindig méltó
képviselői. Bánjuk és szégyelljük. De kettő ellen nem vétettünk, és nem
akarunk és nem is fogunk véteni a jövőben sem. Az egyik a kalazanciusi
hivatás. Mi piaristák Kalazanci Szent József nyomán rátettük életünket
az ifjúságnak az értelem és a jámborság szellemében való nevelésére. Ezt
cselekedtük eddig és nincs más lehetőségünk a jövőben sem. Mi nem
lehetünk hűtlenek sem az értelemhez, sem a jámborsághoz, sem ahhoz, hogy
életünket az ifjúságnak adjuk, mert ha piaristákká lettünk, nincs
létjoga másképp életünknek. Tehát ezt fogjuk tenni továbbra is. Hogyan?
Nem tudom! Egy bizonyos: ezért éltünk és ezért fogunk élni, akármi
történjék. Az élet majd gondoskodni fog magáról. De a hivatásnak
kötelessége is, szenvedélye is kiirthatatlanul él és élni, dolgozni fog
bennünk.<br>
És élni fog és dolgozni az is, ami ennek a hivatásnak a lelke:
a szeretet az ifjúság, minden egyes fiatalunk iránt. Azt olvassuk a
rómaiakhoz írt levélben: »Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem
fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, se erők, sem
magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az
Istennek szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban vagyon.«
(Róm 8,38–39) Nekünk, akik életünket a kalazanciusi hivatásra tettük rá,
az Isten szeretete és Krisztus szeretete elsősorban az ifjúság
szeretetében, cselekvő szeretetében kell hogy megnyilatkozzék. Azért
Isten és ember előtt nem búcsúszóval, hanem ezzel a szent fogadással
végzem: Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem
hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem
mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az Istennek
szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban vagyon. Ámen.”</p>
<p>forrás: Vigilia, 1948, 385–387.</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir7"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Sík Sándor 1949. évi három beszéde</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_3_0.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Az 1948-as év megrázkódtatásai után Sík Sándor 1949-ben az év
folyamán elmondott három beszédének olvastán érzékelhető a rend
helyzetének egyre reménytelenebbre fordulása, a rendtagok kezdődő és
egyre megállíthatatlanabbul gyorsuló szétszóródása, a hivatásuktól
megfosztott szerzetesek kiüresedés ellen folytatott elkeseredett
küzdelme és a folyamatosan növekvő súlyos anyagi nezézségek.<br>
<em><br>
1949 Újév<br>
</em>Az újévi beszéd a rendet ért minden csapás ellenére azt a reményt
sugallja, hogy a rend akkori mélypontjáról most már csak lassan felfelé
vezethet az út. Dícséri a rendtagok munkáját az új körülmények között és
a "kalazanciusi munka'' folytatásáról is szó esik.</p>
<p>,,...caeterisque commerciis cohabitamus in hoc saeculo. Navigamus et
nos vobiscum et militamus et rusticamur et mercamur, proinde miscemus
artes, operas nostras publicamus usui vestro.'' Ennek a szent öntudatnak
és hivatástudatnak kell dolgoznia bennünk, ma elevenebben, mint valaha.
Magyar önérzet és piarista öntudat - az egyszerűségnek, a nemes
alázatosságnak és szent büszkeségnek ez az imponáló egysége - hála
Istennek sohasem hiányzott belőlünk; most itt az idő, hogy ez a
hagyományos kettős öntudat is a papi, az apostoli hivatástudatban
szülessék ujjá: a világ világossága vagyunk, a föld sava vagyunk,
tanítanunk kell minden népeket - de minden népek közül a mi drága magyar
népünkhöz szólított bennünket a hivatás Istene. Itt kell nekünk helyt
állnunk; nem akarunk különb sorsot az övénél, de ezért a sorsért, ennek
alakulásáért felelősnek érezzük magunkat. És helyt kell állnunk:
dolgoznunk vele és érte, azt és ott, ahová állít Isten bennünket. [...]</p>
<p>Szinte napról-napra kapok köszöneteket és elismeréseket szóban és
írásban, amelyek hálával, tisztelettel, sőt csodálattal szólnak
testvéreink új munkájáról. [...] Kifejezik bámulatukat, hogy emberek,
akik évtizedeken át mással, előkelő szellemi munkával foglalkoztak, akik
más életnívóhoz szoktak, akik megszokták, hogy a katedrán ülve fölülről
lefelé nézzenek, most olyan hamar, olyan jól, olyan buzgósággal állnak
helyt az egészen más, sokszor épen nem kedvező nem egyszer épen nem
nekik való munkában. A piarista becsületesség és szolidság, az
egyszerűség és lelkiismeretesség hála Istennek megtette a magáét és
állíthatom, hogy a piarista név a magyar katolikus társadalomban ma
szebben hangzik, mint valaha. [...]<br>
Tudom, hogy vannak köztünk, akik céltalannak érzik az iskola nélkül
piarista életüket és más országokba kívánkoznak, ahol folytathatnák azt a
munkát, amelyre egyedül éreznek hivatást. Ha kifelé törekvésük
törvényes alapon áll, a Generális Atya engedélyével, olyan országba,
ahol piarista közösségben fognak élni - nem lehet szavunk ez ellen sem.
Mégis, azt hiszem, rendtársaim többsége velem együtt nemcsak érzi, hogy
,,szívet cseréljen az, aki hazát cserél'', hanem lelkiismerete is
-magyar, papi és piarista lelkiismerete egyaránt - azt mondja, hogy a
pásztor akkor hagyhatja el nyáját legkevésbé, amikor annak legnagyobb
szüksége van az erőslelkű és melegszívű vezetőkre.<br>
Az első századok nagy példája másra tanít. Annak a nagy korszaknak a
keresztényei meg tudták őrizni magukat ''a világtól'', de nem a
passzivitás kényelmes puhaságában, hanem a virrasztó szeretetnek, a (bár
nem keresztény) társadalomért való felelősségérzetnek, az építő
közösségi munkának hősiességével. És ezt a magatartást nem tették
függővé attól, hogy az állam és társadalom, amelyben éltek, hogyan
viselkedett velük szemben, milyen életlehetőségeket biztosított
számukra. Megadták Istennek, ami Istené, de megadták - amit az Istennel
nem ellenkezett - a császárnak is, ami a császáré, akkor is, amikor a
császárt Nerónak, Deciusnak, Diocletianusnak hívták. Kivették részüket a
társadalom munkájából, pedig ez a társadalom a puszta keresztény névért
csak kínzást és halált tartogatott számukra.<br>
De a pasztoráció a legtöbbünknek aligha tölti ki az egész idejét.
Maradék időnkben el ne feledkezzünk róla, hogy a szellem adeptusai
vagyunk és ne tűrjük el, hogy a körülmények kisebbé tegyenek magunknál.
Az _önképzés_, az olvasás, tanulás nélkülözhetetlen követelményére
gondolok, amely ha lehet, ma még sürgetőbb számunkra, hiszen a
tudománnyal való mindennapos érintkezés, az iskola munkája megszűnt
számunkra. Alig volna öngyilkosabb gondolat a piarista hivatás számára,
mint ha bele tudnánk nyugodni abba, hogy most már "lecsúszunk'' a
tudományos gondolkodás fennsíkjáról.<br>
Nekünk minden pillanatban készen kell lennünk arra, hogy amikor lehet,
azonnal felvegyük és törés nélkül folytassuk a kalazanciusi munkát -
spiritu intelligentiae et pieatis.<br>
Soraink az egyes házakban megfogyatkoztak. Számos rendtársunkat
hivatásbeli kötelessége idegenben való életre kényszerít és csak a
hétnek egyes napjait vagy még annál is kevesebbet tudnak a testvéri
körben tölteni. Mindnyájan rajtalegyünk, hogy legalább erre a néhány
napra igazán _meleg otthonná_ tegyük számukra a házi kört, ahol lelkük
megpihenhessen és felmelegedhessen. Egyébként is látogatással,
kisegítéssel, levelezéssel - éreztessük velük, hogy nem feledkeztünk meg
róluk, magunkéhoz tartozóknak érezzük és óhajtjuk őket és egy
ideig-óráig tartó távollét után visszavárjuk őket a rendház családi
egységébe.''<br>
<em><br>
1949 Pünkösd<br>
</em>Sík Sándor szavai: ,,mintha felhő burkolná el azt, amit
hivatásunknak érzünk'' találóan jellemzik a rend helyzetét. A felhő
egyre gomolyogva és sűrűsödve baljósan átláthatatlanná kezd válni. Újabb
letartóztatások, aposztáziák, a növendékek kitiltása az egyetemről. A
tény hogy a rendfőnök a marxizmus klasszikusainak oktatását ajánlja és
szervezi a rendházakban bizonyára azt a felismerést tükrözi, hogy
hosszútávra kell berendezkedni a jelen állapot fenntartásában.</p>
<p>"Mikor nekifogok, hogy papírra vessem gondolataimat, melyeket a
közelgő Pünkösd sugall nekem, az áldozócsütörtöki evangélium képe jár a
lelkemben: az apostolok a hegyen, amint néznek a távozó Úr Jézus után,
akit felhő vesz el szemük elől. Nem ugyan tárgyilag, de hangulatilag van
valami rokonság a közt a lelkiállapot közt, melyben az apostolok
lehettek ott a hegyen és a közt, amely minket töltött el egy évvel
ezelőtt, amikor a történelmi események elvették tőlünk a hivatásunk
gyakorlásának megszokott és nekünk oly kedves módját. Mintha előttünk is
felhő burkolná el azt, amit hivatásunknak érzünk és mindazt, ami evvel
összefügg: a megszokott jó munkát, a piarista életet, az egész jövőt. De
nekünk is szólnak az Úr Jézus búcsúzó szavai és az angyal szavai,
melyeket az égre néző apostolokhoz intézett: nekünk sem szabad tétlenül
állni az égre nézve, hanem vennünk kell a felénk szüntelenül áradó
Szentlelket és az Ő erejével tanúnak lenni Jeruzsálemben és az egész
Júdeában, Szamáriában és a föld határáig' (Ap.Csel.1,1). Nem az égre
bámulni, se nem a múlt felé sóhajtozni vissza, hanem előre nézni, a
tanúságtétel nagy feladatai felé: ez a mi törvényünk. [...]<br>
Az első gondolat, aminek el kell töltenie bennünket, nem lehet más, mint
a mélységes _hála_ a mindenható Úristen iránt, aki megengedte, hogy
immár egy évvel a nagy kibillenés után vagyunk és élünk, [...] nem
megtörve és nem letörve, még megfogyva is alig. Ha sorainkon végignézünk
- és e sorokban ott látjuk azokat is, akiket Generális Atyánk akarata
másfelé szólított kalazanciusi munkára - örömmel és önérzettel
állapíthatjuk meg, hogy alig egy-két olyan testvérünk akadt, aki
hűtlenné vált a kalazanciusi zászlóhoz, viszont [...] a Rendünkbe
jelentkezők száma jóval felülmúlja a múlt évit [...]. <br>
Az egyházmegyék főpásztorai örömmel hívják munkára rendtársainkat. [...]
'A piarista atyákkal a legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve
mindenütt.' - mondotta nemrégiben az egyik megyéspüspök. 'Soha ilyen
káplánjai nem voltak plébánosaimnak.' - 'A piaristák vernek bennünket a
pasztorációban' - mondotta nemrégiben egy másik püspök. 'Csodálatos
dolog: a mi káplánjaink és plébánosaink örökké szidják egymást: a
piarista káplánok közül egy sem szidja plébánosát és a plébános sem
szidott előttem egyet sem közülük; itt alighanem a nevelésben kell lenni
valaminek, ami ezt magyarázza' - mondta nemrég az egyik egyházmegye
nagyigényű és dicséretben épen nem bőkezűnek ismert vezetője. [...]
szeretettel gondolunk azokra is, akinek ezt a nevelést köszönhetjük.<br>
[...] Egyelőre nem szenvedünk igazi szükséget. Ez a helyzet [...] arra
csábíthat egyeseket, hogy megfeledkezzenek az igények leszállításának
elemi kötelességéről és azt higgyék, hogy az élet, vagy a Rend, vagy a
ház tartozik neki a régi, vagy akár a mai életszínvonal fenntartásával.
[...] Akadhatnak olyanok is, akik azt hiszik, hogy az a 2-3-400 Ft,
amelyet munkájukkal megkeresve a közösségnek átadnak, feljogosítja őket a
követelő magatartásra, - holott az igazság az, hogy az egyes egyén maga
is többe kerül ma a Rendnek 400 Ft-nál, úgyhogy majdnem minden egyes ma
is kap a Rendtől. [...]<br>
A többség számára [...] a lelkiismeretesen végzett iskolai munkánál
összehasonlíthatatlanul könnyebb, mennyiségben mindenesetre jóval
kevesebb munkát jelent. Így rendtársaink tekintélyes része bőven
rendelkezik szabad idővel, sőt számosan vannak, akiknek munkája
legalábbis rendes körülmények között, a hétnek csak két vagy három
napját foglalja le, és a többi időt szabadon hagyja. [...] maguknak kell
teremteni tudni a maguk számára újabb lehetőséget apostoli munkára és,
hogy jobban hozzájárulhassanak a közösség szolgálatához, vagy a
házimunka különböző formáiból kell szabad idejükben másnál jobban
kivenni részüket [...]<br>
Sokféle elfoglaltságunk nem egyszer elkerülhetetlenné teszi, hogy
egyik-másik rendtársunk nem jelenhetik meg pontosan a közös imádságokon
és étkezéseken, sőt számos olyan eset is lehetséges, hogy az
elmaradásnak egyébként mindenkire feltétlenül kötelező bejelentésére
sincsen módja. Minden ilyen esetben érvényesülnie kell a keresztény
szabadságnak és a nagyvonalú piarista felfogásnak. Minél határozottabban
állunk azonban a szabadság mellé, annál inkább becsületbevágó, hogy
avval vissza ne éljünk és igénybe ne akarjuk venni a magunk számára,
mikor arra semmi okunk és jogunk. Ugyanígy vagyunk a világi ruha
viselésének tekintetében. Az alapelv: legyünk méltók a szabadságra!
[...]<br>
Valamennyi eddigi említettnél veszedelmesebb [...] az elparlagiasodás
veszedelme [...] tétlenség és a vele járó ellustulás hozhatja magával
[...] kiesünk a szellemi élet folytonosságából, abbahagyjuk az
önképzést, elmaradunk a tudomány és a társadalmi fejlődés sodrából, nem
veszünk tudomást a világegyház problémáiról és a szó szellemi értelmében
elnyárspolgáriasodunk. [...] Bármilyen nehéz akárhányunk számára, - sem
időt, sem fáradságot, sem pénzt nem szabad kímélnünk -, hogy evvel a
halálossá válható veszedelemmel szemben védekezzünk. [...] Semmi föl nem
menthet bennünket önképzésünk folytatásától. Akinek van szabad ideje,
azt elsősorban erre kell fordítania, és akinek nincs, annak
_törik-szakad teremtenie kell_ legalább valami időt rá, még ha ez
esetleges jó munkákról vagy anyagi lehetőségekről való lemondással járna
is. [...] szaktárgyunk a pedagógia és - ma tízszeresen - a teológia és a
valláspedagógia is. Hozzá kell ehhez tennünk napjainkban még egy
tudománykört, melyben - és ezt bizonyos bűntudattal kell konstatálnunk -
végzetesen elmaradtunk, és ez a szociológia gondolatköre. [...]
Lehetetlen, hogy kevesebbet tudjunk ezekről a dolgokról, mint 14-15 éves
gyerekek és ne lássunk tisztán elemi fontosságú kérdéseket, [...]
Budapesti rendházunkban hetek óta folyik egy szociális szeminárium,
amelyben egyes arra fölkészült vagy most felkészülő rendtársaink
foglalják össze eredeti források és a legfőbb művek (Marxtól Sztálinig a
marxista klasszikusok) alapján a legfőbb tudnivalókat. [...] Nem
tehetünk le arról a biztos reményről, hogy a magyar szellemi életnek
lesz még szüksége a mi közreműködésünkre [...] Hasznos és nagy
jelentőségű munka lehetne rendtársaink számára a jelenleg használatos
tankönyvek tanulmányozása és a katolikusok, a pedagógia és a
szaktudomány szempontjából való szabatos és gyakorlati értékelése is.
[...]<br>
Bizonyos, hogy az utóbbi évek történelmi eseményei nem mehettek el
nyomtalanul gondolkodásunk fölött sem, amint ugyancsak nyomot hagytak
életformánkon és munkánkon. Ebből és a ma körülöttünk élő élet új
formáiból sokat kellett és kell tanulnunk. Már most meg kell
állapítanunk e tanulságok világánál: mi az, amit jól, mi az amit rosszul
csináltunk? Mit kellett volna nevelésünkben és életünkben másképpen
csinálnunk és miképpen? Hogyan lehet biztosítani jelen életlehetőségeink
közt a kalazanciusi hivatást? Milyen új igényekkel lép fel velünk
szemben ma és milyenekkel léphet fel a jövőben a katolikus és a magyar
társadalom? És főleg: milyen új igényekkel kell fellépnünk magunkkal
szemben, [...] Nagyon örülnék, ha ezekre vonatkozólag és ilyenekre
vonatkozólag gondolataikat és megbeszéléseik eredményét Kedves
Rendtársaim eljuttatnák hozzám. [...]<br>
Ezekben a napokban rendi alkotmányunk értelmében tartományi káptalant
kellett volna tartanunk. Ez a káptalan - így láttam és így akartam -
számomra a törvényes felmentést jelentette volna az alól a küldetés
alól, melyet egyéni lelkiismeretem szavainak elnémításával, elsődleges
kötelességemnek érzett munkáim jóformán teljes kikapcsolásával, isteni
és elöljárói akaratból kellett vállalnom, és ha vállaltam, akkor
természetesen készséges lélekkel és becsületesen vállaltam, - erre a két
évre. A káptalan elmaradása így számomra legmélyebben gyökerező és
leghőbb kívánságom meghiúsulását jelentette. Meg kellett azonban
hajolnom rendtársaim akarata előtt, amelyet ebben a pontban körülbelül
egységesnek kell tartanom, - hiszen ez nem egy olyan rendtársam részéről
is félreérthetetlenül kifejezést nyert, akik egyéb okokból a káptalan
megtartása mellett voltak - és meg kellett hajolnom az előtt az erkölcsi
megfontolás előtt, hogy amíg az ütközet tart, a parancsnok nem
hagyhatja el helyét. [...]''<br>
<em></em></p>
<p>1949 Karácsony<br>
A rend a végállapot előtt áll egy lépéssel. A hivatásszerű működés
megszűnt, és annak újjáélesztését is reménytelenné teszi, hogy a
növendékek államilag elismert egyetemi végzettséget nem szerezhetnek
többé. A beszéd lelkesítő szándéka ellenére is tükrözi, hogy a rend
reménytelen állapotba került - ,,Meg kell találnuk a módját, [...]
különben nincs értelme rendi létünknek'' - írja. Hogy a rendi létnek
nincs értelme talán már írásban is megfogalmazódott az állami
kormányszervek számára. A feloszlatásig, és az elhucolások
megkezdődéséig alig 6 hónap van hátra.</p>
<p>"Közeledik a Karácsony ünnepe, - talán az első Karácsony, amikor
Rendünk olyan helyzetben van, hogy nem tud karácsonyi ajándékot adni
fiainak. [...] Szeretném megosztani minden egyes Testvéremmel
mindenekelőtt az isteni szeretetnek azt a kincsét, azt a felülről jövő
ajándékot, amely egyedül tartja bennem - bennünk - a lelket a nehéz
napokban, amikor ,,az emberek elszáradnak azok félelmétől, amik
eljövendők'' (Lk.21,26) [...]megszólal bennem a mai szentmise lekcióján
keresztül a Timóteust intő apostol: Tu vero vigila, in omnibus labora,
opus fac Evangelistae, ministerium tuum imple!'' (2Tim4,5)<br>
TU VERO VIGILA! [...] Kísértés a kislelkűségre, a félelemre, a
gyávaságra, az elernyedésre. [...] Kísértés az elkényelmesedésre; hiszen
a régi, megszokott, egész napunkat betöltő nehéz munkánk helyett ma
akárhányunkat másfajta, ha nem kevesebb, de többnyire könnyebb és az idő
egy részét betöltetlenül hagyó tevékenység foglalkoztat. [...] Kísértés
a fegyelem meglazítására, hiszen sokféle külső elfoglaltság nem egyszer
lehetetlenné teszi a házi kötelességek (napirend, közös imádságok,
közös étkezés) teljesítését, vagy legalább is az abban való pontosságot
[...] Kísértés a kifelé-fordult életre, a testvéri közösség
elhanyagolására, hiszen sokan vannak köztünk, akiket új elfoglaltságuk a
kívánatosnál erősebben és gyakrabban tart távol testvéreitől, és ez
könnyen elfelejtetheti az illetőkkel, hogy a kifelé való "orientálódás''
a szerzetes számára természetellenes, bűnös és végzetes állapot.<br>
IN OMNIBUS LABORA! Viseld el a szenvedéseket mindenben! El kell tűrnünk,
[...] sőt örvendezve tűrnünk - a nélkülözéseket. [...] Mi nem hívtuk,
nem idéztük elő ezeket a nélkülözéseket, nem is csodálkozunk rajtuk, nem
szegülünk ellenük és nem bánkódunk miattuk. Amink volt és ma nincs, azt
Isten adta és Isten vette el, legyen áldott az Ő szent neve! [...]
Tűrjük el jó lélekkel az esetleges kellemtelenségeket vagy megalázásokat
is [...] Semmisem gyakoribb emberek között, mint a félreértés, - sokan
még egymást sem értjük meg, hogyne lennénk hát kitéve idegenek részéről
még legjobb szándékaink félremagyarázásának is. - És el kell tűrnünk, ha
az Úristen _igazi szenvedést_ találna ránk küldeni;<br>
OPUS FAC EVANGELISTAE! [...] És amint nem vagyunk öncél magunknak, nem
öncél a rendház sem. Nem azért van, hogy fönntartsa magát és biztosítsa
az életfeltételeket tagjainak, hanem azért van, hogy szent közössége
legyen az Úrért élő testvéreknek és kirepítő fészke a _hivatásnak_, a
kalazanciusi munkának. Sőt még a Rend maga sem öncél, nem azért van,
hogy legyen és fönnmaradjon, hanem azért, hogy legyen és fönnmaradjon az
a munka, az a hivatás, amire Szent Alapítója létrehozta. Az
,,evangelista munkáját'' kell végeznünk, mert ezért vagyunk, létjogunk
szűnik meg, ha ezt nem végezzük. És végeznünk kell ezt a munkát
,,peculiari cura circa puerorum eruditionem''. Meg kell találnuk a
módját, hogy végezhessük és ezt végezhessük, különben nincs értelme
rendi létünknek. Ennek kellene lenni éjjeli-nappali gondunknak, még a
megélhetés gondjainál is inkább. Az élet előbbrevaló, mint a
filozofálás, de a mi életünknek értelme és tartalma a hivatás.<br>
MINISTERIUM TUUM IMPLE! [...] Egésznek kell lennünk, hogy egészen betölthessük helyünket a Rendházban.<br>
A piarista Rend nagy jubileumi éve véget ért. [...]''<br>
</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir8"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Medvigy Mihály SchP: Történetek Sík Sándorról</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_5.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Nem tartoztam Sík Sándor bizalmas rendtársai közé olyan értelemben,
ahogyan valakinek a bizalmasairól beszélni szokás. Ő mindenesetre
bizalmat előlegezett mindnyájunknak, akik körülötte éltünk. Nem volt
gyanakvó, nem volt zárkózott sem, szívesen beszélt önmagáról. Sok
érdekeset megtudhattunk gondolatvilágáról és értékítéleteiről. Ezek a
kötetlen beszélgetések kiadatlan töredékei egy meg nem írt életrajznak.
Hadd mondok el belőlük egyet-mást csak úgy töredékesen, ahogy az eszembe
jut.<br>
Mint született verselőnek nagy volt a ritmusérzéke. A komoly zenét
élvezni tudta, bár zenei hallása és dallamemlékezete nem volt tökéletes.
Énekes misét sose mondott. Amikor a „Szent vagy, Uram” népénektárat a
zeneszerző Harmat Artúrral együtt szerkesztette, a régi dallamokra neki
kellett megírnia számos új énekszöveget, mert a két szerkesztő hasztalan
várt elegendő versanyagot a felkért magyar papköltőktől. A
szövegíráskor Síknak ügyelnie kellett, hogy a kottában leírt dallamhoz
jó! illeszkedjenek versei, hogy a szóhangsúly egybeessék a dallam
hangsúlyával, és hogy hosszú szótagok kerüljenek a dallam hosszú
hangjaira. Ilyen értelemben módosítaniuk kellett nem egy régi
énekszöveget is. Így került a kiadványban „az aranyoszlopok között”
helyébe „az aranyos oszlopok közt”, vagy a „királyi zászlók lobognak”
helyébe a „királyi zászló jár elöl” (ami egyébként valamivel
tökéletesebb magyar fordítása is az eredeti latin költeménynek). A
munkához a költő – dallamemlékezetének támogatására – Harmattól egy kis
gyerekjáték fémcimbalmot kapott ajándékba, hogy azon pötyögtesse le
magának a hangjegyekkel leírt dallamot. Ezt a „hangszert” Sík maga
mutatta meg nekünk. A fémcimbalomnak hasznát látta zsoltárfordító
munkájánál is. A bibliai Zsoltárkönyvet három ízben fordította magyarra.
Az első kiadás (1923) állt a szívéhez legközelebb.</p>
<p>Dohányzott: szivarozott, de nem állandóan. Olykor vágni lehetett
volna a dohányfüstöt, miközben fel s alá járt dolgozószobájában.
Ilyenkor készült „valami”. Máskor szűztiszta levegőben ült
íróasztalánál. Ilyenkor még elmélyültebben alkotott. Édesanyámnak
trafikja volt, ezért én szállítottam neki a füstölnivalót. Hogy régente
mit szívott, nem tudom, az utolsó évtizedekben mindenesetre Nikotex
Csongort.<br>
Egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy 1945-ben, amikor a budapesti
piarista gimnázium újból megnyílhatott, igazolnunk kellett kifogástalan
politikai múltunkat. Sík erre elmesélte, hogy 1919 után is voltak
igazolások, és épp ő volt az igazoló bizottság elnöke a budai ciszterci
gimnáziumban. Waldapfel Józsefet, aki érettségi előtt állt, a forradalmi
időkben tanúsított magatartása miatt ki akarták zárni az ország összes
középiskoláiból. A döntés előestéjén megjelent Sík Sándornál a piarista
rendházban az öreg Waldapfel, akárcsak Ábrahám pátriárka. „Főtisztelendő
tanár úr – kérlelte –, mentse meg a fiamat!” Síknak másnap sikerült
elérnie, hogy az igen tehetséges ifjút csak abból az egy gimnáziumból
zárják ki, vagyis hogy egy másik középiskolában érettségizhessen. Később
fényes tudományos pályát futott be.<br>
Sík Sándor nagyobb szabású tanulmányt tervezett Magyar költők
Isten-élménye címmel Amikor a negyvenes évek második felében a Magyar
Tudományos Akadémia levelező tagja lett, székfoglaló értekezésként két
kidolgozott részletet olvasott fel belőle, a Vörösmarty-ról és József
Attiláról szólót. Jelen voltam és élveztem, mily szeretettel olvasta fel
és értelmezte a szocialista költő Isten-verseit, köztük a kései,
megrendítő „Bukj föl az árból” címűt. Mind a két tanulmányrészlet
a Vigiliában is megjelent az 1948. év folyamán.<br>
Sík egyébként verseket is kitűnően olvasott fel, nemcsak a magáéit. Nem
szavalt, ám tárgyilagos, pátosz nélküli, tanáros hangvételét
átmelegítette a megindultság. Ez volt hatásának titka.<br>
Mint tudnivaló, József Attila nem fejezte be bölcsésztanulmányait a
szegedi egyetemen, mert a rektor, Horger Antal eltanácsolta a „Nincsen
apám sem anyám” kezdetű, lázítónak minősített verséért. Sík, miután az
újabbkori magyar irodalom tanára lett ugyanazon az egyetemen, orvosolni
szerette volna a sérelmet, hiszen módja nyílt rá. Felkínálta József
Attilának, hogy őnála szerezze meg a bölcsészdoktori fokozatot az
egyetemen. Elbeszélte (később meg is írta), mily hosszasan sétálgatott
költőtársával a Duna-parti piarista gimnázium és rendház körül,
megbeszélve vele a tanszékénél benyújtandó doktori értekezés
tárgyválasztását. A terv mégis meghiúsult. Nem Sík Sándoron múlt, hanem
József Attila idegállapotán.<br>
Mindig tanulságos volt Sík Sándort irodalmi kérdésekről hallanunk. Egy
alkalommal cikket kért tőlem a Vigilia számára, én viszont, ismerve a
nyomda ördögét, levonatot kértem. Meg is kaptam. Szövegem az oldal felső
felében végződött, és így egy költeményt, nem Sík Sándorét, tudtak még
alá elhelyezni. Természetesen azt is korrigáltam, elláttam vesszőkkel az
egyes mellékmondatok között, ahogyan az Akadémia megkívánja. A
kefelevonat visszaadásakor meg is mondtam Sík Sándornak. Azt válaszolta:
„Nem kellett volna csinálnod. Nekünk, költőknek, külön helyesírásunk
van.”<br>
Egyszer volt két ingyenjegyem főpróbára a Katona József kamaraszínházba.
Sík Sándort kértem meg, jöjjön el velem. Garcia Lorca drámáját,
a Bernarda Alba házát játszották. Major Tamás rendezte. Csupa női
szereplő, többek közt Máthé Erzsi, Mészáros Ági, Tőkés Anna. Az első
felvonás közben Sík elkezdett feszengeni. Valami nyugtalanította: „Itt
valami nincs rendben, de nem tudom megmondani, mi” – súgta oda nekem. A
szünetben aztán találkozott íróbarátaival, és megbeszélte velük. Amikor
visszajött mellém, így szólt: „Most már tudom. Ez szürrealista darab, de
naturalista módon van rendezve.”<br>
Egy ízben Németh Antal, a Nemzeti Színház egykori igazgatója volt
vendégünk. Előadása után Az ember tragédiájakülföldi sorsáról
beszélgettünk. Sík elmondta, hogy Madách remekének három német fordítása
is készült. Fischer Sándor munkájáról a nagynémet kritika fanyalogva
állapította meg, „ez osztrákul van”. A fordítók sorában Dóczi Lajos
következett, miután kitűnő magyar fordítást készített a Faustból.
Vállalkozott, hogy németül tolmácsolja a Tragédiát. Természetesen Goethe
nyelvezetét használta, ami igazán nem osztrákos. Ámde a fogadtatás
ismét nem volt kedvező. „Ó, ez valami Faust-utánzat” – mondták rá a
német irodalmárok. Végül Mohácsi Jenő kitűnően sikerült német szövege
alapján fogadták be a művet értéke szerint.<br>
Egyszer Sík Sándor véleményét kérdeztük századunk elejének magyar
íróiról. Így nyilatkozott: „A század első évtizedeiben élt három olyan
jeles írónk, akinek a kisujjában volt az írói mesterség minden
csínja-bínja: Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Heltai Jenő. Csak az a
paraszthajszál hiányzott, amitől művészek lettek volna.”<br>
Vérbeli tanár volt. Szűkebb körben is szívesen előadott. Magyarázott, és
utána beszélgettünk. Egyszer az elbeszélő műfajról volt szó. „A
regényirodalom terén – mondotta – az oroszok a legnagyobbak. Nemcsak
Tolsztoj és Dosztojevszkij, hanem Goncsarov is méltó hozzájuk
nagyregényével, az Oblomovval. Előremutat Proust és Joyce felé. A
szovjet-orosz időnek eddig csak két hozzájuk hasonló nagyságú
elbeszélője van: Makszim Gorkij és Alekszej Tolsztoj.”</p>
<p>Kár, hogy Sík Sándor már nincs közöttünk! Nem kérhetjük tőle a Zsivago doktor értékelését.</p>
<p>Megjelent: Vigilia 54/1989, 20-21.</p>
<p>Forrás: Sík Sándor Emlékszoba </p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir9"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Veszprémi Tibor SchP visszaemlékezése</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_6.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Egyszer Kecskeméten jártam és mikor visszajöttem, az csúszott ki
belőlem, hogy erkölcstelennek tartom azt, hogy mi ma tanítunk. Erre
rendfőnök úr szokás szerint irtózatos dühbe gurult és számon kérte, hogy
milyen alapon mondom ezt. Erre én nem tudtam mást válaszolni, mint hogy
nekem, mint matematikusnak és fizikusnak nincs problémám, de az
együttérzés kötelez a történelem és magyar szakosok felé. Ő ekkor valami
érdekeset mondott, szó szerint nem emlékszem rá. A lényege az volt,
hogy a magyar és történelem-szakosoknak is keresztényeknek kell lenni.
Ez kb. tíz évvel a halála előtt történt.<br>
Én Sík Sándor kötetét kispap koromban forgattam, attól kezdve ki sem
nyitottam. Kikerültem tanárnak. Egyszer a cserkészettel kapcsolatban
jubileum volt és én beszélni voltam kénytelen. Akkor eszembe jutott,
hogy Sík Sándornak is van valami verse erről. Elővettem a penészedő
kötetet és elolvastam a Megyeri hitvallást. Mondhatom, hogy vers még nem
volt rám olyan hatással. És az, hogy a „A Hegyi Beszéd próféta-szavát /
Falánk idők fertelmes bálna-gyomra / Hiába nyelte el”… Nézzük csak,
hogy van az a Hegyi Beszéd pontosan? És akkor az volt olyan megdöbbentő,
hogy akkor döbbentem rá tulajdonképpen: mi az a Szentírás. Persze én
ezt sose akartam neki elmondani. Mindig éreztem, hogy engem
tulajdonképpen ő eszméltetett rá a hivatásomra, de nem akartam
elmondani. Mostanában egyszer valakinek neve napja volt és miről volt
szó, miről nem, de beszélgetés közben eljött ez a probléma, az
evangélium vagy mi, és akkor kibuggyant belőlem, hogy tulajdonképpen
rendfőnök úrnak köszönhetem, hogy úgy elkapott az evangélium. És akkor
kérdezte: hát hogyan? – és elmondtam neki ezt a históriát. Csak annyit
mondott: „Látod, másnak van a neve napja, aztán én kapom az ajándékot.” A
folyosón történt, kísértem ott, épp a csapóajtóhoz értünk, mikor ez úgy
kijött.</p>
<p>Az egyik rendházunkban történt: nem voltam éppen otthon, Pesten
voltam és mikor jöttem haza, éjféli vonattal, azt a kis cédulát látom az
ajtón: „Diákoknak a rendházba lépni tilos.” Első mérgemben le akartam
tépni, de aztán nem tudtam a hátterét és otthagytam. Másnap érdeklődöm
utána és akkor mondják, hogy valami fölmordulás történt a gimnáziumban
és valakinek az volt az ötlete, hogy elveszik a házunkat, ha a diákok
járnak tovább. Néhány nap múlva jött oda a rendfőnök úr és én
megkérdeztem tőle, hogy melyik értékesebb: a házaink vagy a diákjaink.
Megint azzal az impulzív meglepődéssel kérdezte: „hogy lehet ilyet
kérdezni? Hát világos, hogy a diákjaink!” Akkor elmondtam, hogy miért
kérdezem, mire szólt a házfőnöknek, hogy nem szabad tiltani, hogy a
gyerekek bejöjjenek. És a cédula lekerült.<br>
Sík nem volt rendfőnök, ő családatya volt – de az aztán volt. Amit
elintézett, azt úgy intézte el, ahogy mondták neki. Úgyhogy meglepett
engem, hogy a gyakorlati érzéke egész minimális. Mindig csodálkoztam
azon, hogy cserkésztábort vezetett. De hát mit várjunk egy embertől – ez
mind együtt egy kicsit sok.<br>
A „kereten kívüli” piaristák problémája. Ő nem tudott ezekről. Ha
tudott, akkor segített. Úgy volt ez, hogy ő érezte, vagy legalábbis
gyakorolta a családfőséget itt benn. De egyszerűen nem tudta azt
elképzelni, hogy odakinn mi van, és hogy ezekkel baj is lehet. Ezt
valakinek meg kellett volna mondani, de az a valaki nem volt. Ha a
kereten kívüliek bejöttek, örömmel fogadta őket. De őt meggyőzték arról,
hogy a belső rend számára veszélyes lehet, ha ő a külsők után jár.
Egyszer mondtam neki, hogy ez nincs jól és sokan kint így lekopnak. Azt
ajánlottam neki, hogy minden külsővel a rendből legalább egyvalaki
tartson kapcsolatot, levelezzen, néha találkozzék. Ő erre azt mondta,
hogy ez nem rossz ötlet, és nyilván meg is kell valósítani. Többet erről
nem esett köztünk szó. Talán 2-3 hét múlva jött egyszer egy cédula az
asztalomra, hogy írja föl mindenki, milyen külső rendtársakkal tart
kapcsolatot. Hogy annak következménye volt-e, amit én mondtam, vagy nem,
azt nem tudom, és azt se, hogy miért volt ez, de semmi többről nem
tudok, hogy történt volna. De hangsúlyozni kell, hogy itt benn nem a
többség, hanem a kisebbség volt gyáva.<br>
Ő maga azt mondta, hogy a pasztorációnak most nincs más területe, mint a családlátogatás.<br>
Egyszer valamivel kapcsolatban idéztem neki: „A hangos ember erőt nem
teremt.” Azt felelte: „Rettenetes, mikor az embert a saját munkájával
kólintják fejbe.”<br>
Nagyobb volt, mint ahogy megélte.</p>
<p>forrás: Sík Sándor Emlékszoba</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir10"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Stadler Frida visszaemlékezése (részlet): Sík Sándor jelleme</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_7.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Jótékony volt, jóhiszemű, jószívű és alázatos. Beszédeit mindig
ellenőriztette teológus társaival. „Nagyon hálás érte, – mondta – és
azoktól nagy áldozat annyi éven át megbírálni.” Mikor édesanyja
szemrehányást tett, hogy kihasználják: „Nem kell engem kihasználni, én
odadom magamtól, amit akarok. Telik, van miből.” Másvalaki mondotta,
hogy vajon nem lopják-e meg az inasok. És amikor az atya tagadólag
válaszolt, sőt fölháborodva, hogy hogy lehet ilyet mondani, erre az
illető (talán Flóra néni) azt mondta, hogy ő nem veszi észre, hogy
meglopják. És erre azt felelte: „Ha olyat vesznek el, amit én észre sem
veszek, ő pedig hiányolja, akkor neki van igaza. Miért őrizen meg az
ember olyan dolgokat, amit egyáltalán semmire sem tud használni, észre
sem veszi?”<br>
A dinnye eset. Jöttünk haza miséről, Flóra néni és én. Én cipeltem a
cekkert, Flóra néni egy nagy görögdinnyét vitt. Mikor a sekrestyéből
utánunk jövő Sík Sándor meglátta, rögtön elvette a dinnyét. Mire Flóra
néni azzal akarta kicsalni a kezéből, hogy mondta: „Édes fiam, az nem
lehet, hogy egy pap itt menjen és dinnyét vigyen.” Mire az atya: „Hát
még mennyire nem szeretném, hogy valaki azt lássa, hogy könnyű léptekkel
megengedném azt, hogy édesanyám cipelje a dinnyét.”</p>
<p>És aztán egy napon lehullott az első sárga levél. Ott a Bükkösben.
Igaz, az a falevél talán csak úgy száradt el véletlenül, mint ahogy
önmagának szánta azt a megállapítást: „Fontolgatom,
hogy elmélgetem harminchatéves életem.” De a hervadt falevélnek a
szimbóluma lett egy mély, bensőséges szembenézése a halállal. Látszólag
minden különösebb ok nélkül, míg egyszer a szentmise után elájult az
oltárnál. Második-harmadik házban a templomtól lakott az orvos, ott
voltak a szociális testvérek is, és mindenkit megszomorított ez a
mindenesetre súlyos aggodalom. Végül is azzal vígasztaltuk magunkat és
egymást, hogy valami napszúrás lehetett ez. Ebbeli gondolatunkat
megerősítette az orvos, csak már az aluszékonyság küldte első
hírmondóit. A kirándulások elmaradtak. Két vagy három év múlva volt az,
hogy másodszor ájult el, akkor már sétálni is csak egy kicsit lehetett
(a kirándulások helyett), és ha kimentünk a kőbányáig, az már egy nagy
séta volt. Testvérek, barátok kezdték bíztatni.<br>
Az utolsó napokról talán már nem kell beszélni.</p>
<p>forrás: Sík Sándor Emlékszoba</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir11"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>"Aki a nagy dolgokban helytáll, ahhoz méltatlan lenne, hogy
kicsiségek elhomályosítsák benne azt az arcot, amelynek Krisztust kell
tükröznie." - Kardos Klára visszaemlékezése Sík Sándor "a
lelkivezető"-re</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_8.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Sík Sándor, a lelkivezető<br>
Szolgálat 1973:20, 72-80. A következő bevezetéssel jelent meg: „Ezt a
megemlékezést Sík Sándor egy külföldön élő volt tanítványa küldte el a
Vatikáni Magyar Rádiónak, amelynek adásában 1973. szept. 4-én és 8-án
hangzott el. Szíves engedélyükkel közöljük.”<br>
<br>
<br>
Tíz éve már, hogy – 1963. szeptember 28-án – elköltözött közülünk
századunk magyar katolicizmusának egyik legnagyobb alakja. Nehéz
eldönteni: mit markoljunk ki életének, munkásságának valósággal
zavarbaejtően sokoldalú bőségéből. Ebben a kis megemlékezésben talán
próbáljuk magunk elé idézni lelkivezetői egyéniségét és gyakorlatát.<br>
Hogy itt is a legnagyobbak és legszélesebb látókörűek egyike volt, annak
igazolására elég ádventi és nagyböjti konferenciabeszédeinek majd húsz
éven át tartó sorozatára gondolnunk. Kezdettől kényesen vigyázott
ezeknek a beszédeknek a műfajára: nem „prédikált”, hanem tanított bennük
és velük. Így aztán valóban egy kicsit az egész főváros, sőt –
kézről-kézre adott lejegyzéseken és egynéhány (sajnos, mindmáig igen
kevés) nyomtatásban közzétett darabon [<a id="fnr1" href="http://archivum.piar.hu/siksandor/eletut/visszaemlekezesek/kardos.htm#fnt1">1</a>]
át – az egész ország lelkivezetőjévé vált. Izgatóan érdekes feladat
lenne ezekből a beszédekből gyűjteni össze lelkivezetői egyéniségének
alapvonásait, hozzávéve még két imádságos könyvét, [<a id="fnr2" href="http://archivum.piar.hu/siksandor/eletut/visszaemlekezesek/kardos.htm#fnt2">2</a>]
bennük a magaszerkesztette imákat és főleg a keresztény életről,
jellemről adott tanításokat. Mi azonban most egy intimebb jellegű és
egyszerűbb utat választunk: személyes benyomásokból, jóismerőseinek,
lelkigyermekeinek emlékezéseiből próbáljuk lelkivezetői alkatának
arculatát megrajzolni.<br>
A legelső, ami a vele kapcsolatba kerülőt megigézte, természetesen
a nagy egyéniség ereje, varázsa volt. „Életem legnagyobb élménye volt –
vallja róla valaki. – Olyan roppant nagy egyéniség, hogy annak, aki
közelébe került, nem egyszerű ismeretet jelent, hanem elsősorban
élményt.” A másik: „Mint lelkivezetőben én azt éreztem, hogy lényével és
a jelenlétével hat.” És a harmadik: „Miért is jelentettek olyan nagy
élményt ezek a beszégetések? Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az
Atya sugárzó egyénisége miatt. Az ember utána úgy érezte, mintha egész
nap szebben sütne a nap,, mélyebb, teljesen értelmet nyert volna az
élet.”<br>
És itt nyomban egy érdekes ellentmondásra bukkanunk. Ez a nagy
lelkivezető első benyomásra mintha egyáltalán nem is lenne ideális
lelkivezetői egyéniség. Legalábbis semmiképpen sem olyan, amilyennek az
idevágó „sablont” sokan elképzelik. Mindenekelőtt volt benne valami
nehezen megközelíthető jelleg, valami nem éppen bátorító distancia.
Valaki így fogalmazta meg első személyes benyomását egy beszéd után:
”Vonultunk kifelé a belvárosi templomból a sekrestyén át; ő ott állt és
fesztelenül beszélgetett. Egészen kedves volt és közvetlen, ugyanakkor
távolságot parancsoló, akit egyáltalán nem lehet »csak úgy«
megszólítani…” – „Általában havonta egyszer kerestem fel – mondja egy
lelkigyermeke. – Ez nem rajta múlt, hanem rajtam. Többször nem mertem
igénybevenni drága idejét.” – Valaki, aki több mint kilenc évig volt
gyónója, egyenesen így vall róla: „Úgy éreztem, óriási önmegtagadásába
kerül a velem való foglalkozás.” Bizony, semmi sem állt messzebb
egyéniségétől, mint holmi „olvatag” kedvesség, nem lehetett vele úgy
„feloldódni”, mint ahogyan főleg érzékenylelkű hölgyek a lelkivezetést
sokszor elgondolják… „Ő nem volt szentimentális a vezetésben, az már
igaz!” – jelentette ki kategorikusan valaki, aki jó negyven évet töltött
irányítása alatt.<br>
Másrészt viszont – hagyjuk csak meg a csorbítatlanul a látszólagos
ellentmondásokat – egészen meglepően, egyes „széplelkekre” szinte
kiábrándítóan hatott közelről roppant természetessége, fesztelensége,
közvetlensége. Semmi sem volt benne a koturnusos „pap” magatartásából
(mai szóval: nem volt „klerikális”…) Már kora ifjúságában sem, amikor
pedig ez Magyarországon egyáltalán nem volt közönséges dolog. „Mivel
hódította meg az embereket?” – kérdeztük egyik jó ismerőjétől. „Azzal a
kimondhatatlan egyszerűségével. Ő volt az első, akivel valahogyan
embermódon lehetett érintkezni; neki minden természetes volt és minden
magától értetődő volt.”<br>
Végül még egy, egészen mély lélektani nehézség: A papi hivatás nagyon
sokoldalú; egyik ebben, másik abban a feladatában tűnik ki jobban. Nos,
Sík Sándor egyáltalán nem az a fajta pap volt, aki az egyéni
lelkivezetésben „kiéli” magát, akinek ez „vág”. Ellenkezőleg – kitűnő
pedagógus létére szinte húzódozott tőle. Ő maga mondta egyszer: a
Gondviselés nyilván tudta mit tesz, amikor nem közvetlen papi,
lelkipásztori, hanem inkább irodalmi és pedagógiai munkára szánta. Mert
annyira tiszteli az emberi lelket, hogy valósággal visszariad attól,
hogy irányítólag belenyúljon, ami a lelkivezetőnek sokszor kötelessége.
Pedig hát alapjában véve nagyon értett az ilyen irányításhoz. De mindig
valósággal ki kellett provokálni belőle. Persze, fogékony lelkek számára
ez éppen nem rossz pedagógia. Szívesen és többször fölemlítette nagy
tanítványa, Radnóti Miklós esetét. Fényesen sikerült doktorátusa napján
állított be hozzá azza a kéréssel, hogy keresztelje meg. A professzor
elképedt: „Hiszen semmi ilyesmiről soha nem beszéltünk!” – „Éppen
azért!” – volt a válasz.</p>
<p>Természetesen a diszkréciónak és az egyéniségtiszteletnek ezen a
szokatlan méretű adományán túl közrejátszhatott húzódozásában roppant
emberi becsületessége és hűsége is. Hiszen minden új lélek egy életre
szóló feladatot és terhet jelentett amúgy is zsúfolt napirendjében és
roskasztó lelki elkötelezettségében. És ő hűséges volt ahhoz, amit
elvállalt, mindvégig, mindenestül. Most megint mintha az ellenkezőjét
mondanánk az előbbinek, de kétségtelenül tisztában volt azzal, hogy a
lelkivezetés bizonyos mértékig konkrét, személyes viszonyt jelent.
Vállalta ezt, minden felelősségével és következményével. Nemcsak
tanácsadója, irányítója, hanem személyes jóbarátja is volt a
rábízottaknak. „A barátaim” – mutatta be egyszer egymásnak egész
természetességgel két összetalálkozó lelkigyermekét. „Problémáit hordom”
– mondta valakinek, mikor először tárta föl neki lelkét, s ez a két szó
egy életre szóló kapcsolat megalapozása lett. Nagy bajban, válságos
helyzetben fokozottabban rendelkezésére állt gyermekének, de önmagát is
jobban bevetette érte Isten előtt. Ahogyan egyszer egyiküknek írta:
„Együtt-kínlódást, imát, misét, áldást folytatom.” Tehet-e ember többet,
termékenyebbet a rábízottakért? És hányszor marad ez az egyetlen
tartó-és hatóerő!<br>
Amikor egyszer egyik vezetettje messze készült tőle, ezzel vígasztalta:
„Maga ott is hallani fogja a hangomat.” – „Imaközösségben maradunk” –
búcsúzott egy másiktól halála előtt. És mikor egyikük nehéz döntés előtt
állt, felsorolta neki a lehetőségeket és ezzel zárta: „Én mindhárom
esetben atyja maradok és maga mellett állok.”<br>
De vállalta azt a hallatlanul nehéz és kényes feladatot is, hogy –
tisztéhez híven – megszabja ennek a kapcsolatnak jellegét és határait,
Isten szándéka szerint. „Meg tudta éreztetni és el tudta fogadtatni az
emberrel, hogy majd ő megszabja azt, ameddig menni lehet, ő tud elég
tárgyilagos lenni.”<br>
Lelkigyermekei egyértelműen kiemelik abszolút készségét mindenkinek
minden ügye iránt. Ez különben közismert jellemzője volt más téren is.
„Nem lehetett másként elképzelni sem, mint teljes odaadással. Nem
adhatott elő az ember semmi olyan kis saját ügyet, hogy ne érezte
volna,hogy most teljes figyelme az övé, minden más megszűnik, ez a nagy
ember most csak vele foglalkozik.” – „Isten hozta – mindig így
köszöntött, pedig sokszor mentem – tudatlanságból – alkalmatlan időben
hozzá.” – Egy rendtársa mondja: „A legnagyobb készséggel folyton
rendelkezésre állt. Nem volt olyan időpont, akár dolgozott, akás más
egyéb elfoglaltsága volt, hogy ilyenfajta kérdésekkel ne lehetett volna
hozzá bejutni.” Valakinek életreszóló élménye maradt egy találkozás a
rendházban, halála előtt egy évvel. Éppen egy emelettel följebb lakó
beteg rendtársánál járt és szemmel láthatólag holtfáradtan ballagott
lefelé a lépcsőn, de mikor látogatóját meglátta, egész természetességgel
csak ennyit mondott: „Parancsoljon velem!”<br>
Nézzük már most: ebből a meglehetősen bonyolult egyéni alapvetésből
hogyan alakul ki, a Szentlélek Úristen segítségével, egy kristályosan
áttekinthető lelkivezetői gyakorlat.<br>
Aki ennyire tiszteli az egyéniséget, hogyne tisztelné mint lelkiatya is!
Sík Sándor lelkiségével kapcsolatban gyakran emlegették Szalézi Szent
Ferencet, akinek irányát nagyon szerette; ez a diszkréció is igazi
szaléziánus vonás, amit azonban neki nem kellett Szent Ferenctől
„tanulni”. Idevágó megnyilatkozások: „A legnagyobb szabadságot hagyta
nekem!” – „Soha nem akart betörni valakinek a lelkébe, rákényszeríteni
dolgokat, erőszakkal téríteni akár a leghelyesebb irányba is. Mindig
mindenkiben mélységesen tisztelte a »mást«, az »egyént«.” – A döntés
előtt állót nem befolyásolta előre („sohasem ült rá”, mondta
jellegzetesen valaki), csak megvilágította a helyzetet, megmutatta a
lehetőségeket, azután elküldte, hogy néhány napig imádkozzék, és térjen
vissza elhatározásával. Valaki konverziója előtti forrongó korszakában
hitbéli problémáival fordult hozzá. Nem adott gyakorlati megoldást,
hanem a Szentlélek Úristenhez utasította: tartson hozzá kilencedet
világosságért. Csak mikor az illető kitartott és visszatért, akkor
bocsátkozott részletekbe. – Igazi nagykorú keresztényekhez illő vezetés
volt az övé. Erős, önálló, független lelkeket nevelt. Egészen abban a
zsinatutáni szellemben, amely felé most olyan erőteljesen haladunk, vagy
legalább kellene haladnunk. Olyanokat, akik lelkük gazdagságában
szuverénül függetlenek tudtak lenni sajátmaguktól, és – minden
szeretetük, tiszteletük, hálájuk mellett – tőle is.<br>
A másik jellegzetes alapvonás: „Egész vezetésére talán legjellemzőbb
a lelki egyszerűség volt.” Amikor egyszer valaki felkérte vezetőjének,
elvállalta, de mindjárt megjegyezte, hogy „női komplikációk” iránt nincs
érzéke… Adomaszerűen kedves, hogy lelkigyermekeinek első gárdája –
Karinthy Frigyesnek egy akkoriban divatos krokija nyomán – így
emlegette: „Egy ember, akinek abszolút semmi érzéke a szimbolizmushoz”
(értsd: a csináltsághoz, a mesterkélt problémákhoz). Magát a „probléma”
szót sem nagyon szerette. „Ez nem probléma, csak nehézség. Nincs más,
mint elviselni.” Ez a kifinomultan intelligens és művelt ember szívből
szerette és méltányolta az egyszerű lelkeket. Varrónők, munkások
keresték fel levelükkel. Amikor valaki panaszkodott, hogy nagyon butának
érzi magát doktorátusra készülő társai között, azt felelte : „Örüljön,
hogy olyan egyszerű, azoké a mennyek országa!”<br>
Egyáltalán nem „beszélte agyon” a rábízottakat, ami pedig közelálló
kísértés és lett volna a szó adományát oly bőségesen bíró papnak, igen
kevés szóval irányított – kevés, egyszerű, de telített, kiforrott,
kegyelmies szóval. „Hisz tőle a kevés is igen mélyre ment. Olyan mélyre,
hogy a legtöbb még ma is eleven forrás maradt bennem, amiből bármikor
meríteni tudok.” – Meghallgatott. Ez a meghallgatás és a rákövetkező
rövid gyónás után mondott néhény mondat elég volt ahhoz, hogy
fölemeljen, erőt és világosságot adjon a következő lépésekhez.” Igen,
művésze volt a meghallgatásnak. „Neki nem is kellett beszélni, csak ott
kellett ülni és fölvenni, amit az ember mondott, az tökéletesen elég
volt” – a fájdalom lecsillapult, a kínzó probléma nem egyszer már meg is
oldódott. „Nálánál megértőbb és együttérzőbb gyóntatóval még nem igen
találkoztam” – mondta egy paptársa. És valaki más: „Mint lekivezető
szigorú volt, de annyira megértő, hogy talán az ember maga sem érti
önmagát annyira, mint ahogy ő megértette. Többször is volt, mikor gyónás
után kijöttem tőle, hogy azt gondoltam: milyen jó lehet az Isten, ha az
ember ilyen jó tud lenni! De ezt nemcsak gondoltam, hanem reálisan
éreztem, mintha megcsapott volna az Isten őrajta keresztül.”<br>
Vezetésének további jellegzetessége volt: nagy realizmus,
gyakorlatiasság, józanság. Konferenciabeszédeiben is „a hétköznapi
kereszténységet” tanította, aprópénzre váltva, a kisember
életviszonyaiba beállítva a krisztusi tanítást, vagy egy nagy szent
életének tanulságát. Ugyanezt tapasztalták egyénileg lelkigyermekei. „A
lehető leggyakorlatibb lelkivezető volt. Nagy tudással, tapasztalattal,
mélységes lelkiismeretességgel áttekintette a gyónás anyagát,
osztályozta: »evvel ne törődjön, ez fontos, erre tartson« és utána
tudott egy olyan lendítő utasítást adni, hogy az ember avval kelt fel:
ha századszor is, de megint megpróbálom újrakezdeni és sikerülni fog.”
Nagyon fontosnak tartotta az úgynevezett „természetes erényeket”. Hogy
akarjon keresztény lenni valaki, ha embernek se jó? A pontosságra
például a saját példájával nevelt: percnyi pontossággal jelent meg a
megbeszélt időpontban. Amikor egyszer a bejelentett késett egy-két
percet, ez elég volt ahhoz, hogy megjegyezze: „Már azt hittem, hogy nem
jön.” Soha többé nem késett el az illető… Ragaszkodott a józan
értékrendhez. „A különleges imagyakorlat nem kötelesség, az alvás igen!
Első a kötelesség, aztán a többi!” Valakinek a beszámolójára, aki az
évek során nem eléggé természetes irányban fejlődött, ezzel a ragyogó
képpel reagált: „Nem istenes a rózsának tölgyfa módra, vagy a tölgyfának
rózsa módra fejlődni.” Mindenfajta túlzást egészségtelen lelkület
jelének tartott. „Hogy nincsenek radikális megoldások, az Isten
gondolata.” – „Majd ha Isten többet akar magától, érthetően meg fogja
mondani.” – Nagyon szerette, kultiválta, ajánlotta a lelkiélet
„ellenőreiként” a négy sarkalatos erényt. Egyszer egy
pedagógus-vezetettje tévedésből rosszabb osztályzatot írt be egy
bizonyítványba és azzal védekezett: most már úgysem segíthet rajta.
„Miért ne? – volt a felelet. – Az igazságos osztályozás mindennél
fontosabb. Velem egyszer egy igazgatóm egy egész bizonyítványt átiratott
egy osztályzat miatt.” Kedvelt mondása volt, amikor elbocsátott
valakit, a homlokára írt keresztjel mellé: „Legyen okos és jó!”
Külön-külön még csak hagyján… de együtt bizony nagy művészet. Ő nem érte
be kevesebbel.<br>
Realizmusának fontos oldala volt, hogy sohasem akart Istennél többet
követelni a lélektől. „A Szentlélek Úristen nemcsak ott fú, ahol akar,
hanem olyan tempóban is fú, ahogy akar, és nincs módomban előírni neki,
hogy gyorsabban fújjon.” Tudott bölcsen várni, míg a dolgok
kiérlelődnek. És főleg – eléggé alig becsülhető tulajdonság – végtelenül
megértő volt a szenvedő, megpróbált, megkísértett lelkek, s ugyanúgy a
„peremen állók” és a „távolállók” iránt. És a maga gazdag emberi
tartalékából józan logikával és egyszerű szeretettel olykor életreszóló
útravalót tudott adni nekik. Valaki, mikor családjával együtt igen
keserves helyzetben volt, keserűen kérdezte: mit vétettek, hogy Isten
ilyen kegyetlenül bünteti őket? Ő „nem szisszent föl erre”, hanem azt
mondta, hogy teljesen megérti a panaszkodót – de azért az Isten
szenvedéseken keresztül nevel bennünket, és nem ad többet, mint amennyit
elbírunk. „Én azt feleltem: bizony nekem sokszor volt olyan érzésem,
hogy sokkal több súly van rajtam, mint amennyit elbírok.” És akkor azt
mondta a Tanár Úr – soha senki, egy lelkivezető sem mondott ilyet: »Ugye
ilyenkor azt a fohászt kell elmondani, amikor az ember már csak
hangosan mondja azt, amit nem hisz és amit nem érez: Istenem, hiszek
tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged, bár e pillanatban se nem
hiszek benned, se nem remélek benned, se nem szeretlek téged.« És ez
engem akkor olyan teljesen meghatott.” – Máskor volt egy tanítványa, aki
elég messze állt a gyakorló vallásosságtól, elmondta neki: életének
nagyon nehéz pillanatában eszébe jutott, hogy imádkoznia kellene, de azt
gondolta: aljasság lenne most fordulni az Istenhez, és nem tette. Mire
Sík Sándor: „De hiszen maga akkor imádkozott. A maga lelki
beállítottságával csak így imádkozhatott.” Mélységesen pozitív
lelkületével minden szikrát fel tudott fedezni a lélekben és tudta, hogy
ami jó van benne, az mind az Istentől való.<br>
Lássunk most valamit ennek a vezetésnek a módszeréből. Nem az aprólékos
analizálás embere volt. „Ugye az elvekkel tisztában van?” Ezt úgy tudta
kérdezni, hogy az illető azonnal tisztában volt velük. Egyenesen
ingerelte, ha valaki kicsinyes apróságokkal fordult hozzá, vagy a
formalizmusnak csak az árnyékát is tapasztalta valahol. Példájával,
bánásmódjával is szuverén függetlenségre nevelt minden formaságtól.
Gyóntatásának külső formája is messzemenően „szabad” volt. Sokszor a
beszámolót már gyónásnak minősítette és megadta rá a feloldozást. Máskor
zsúfolt templomban, üres gyóntatószék híján, az oltár előtt térdelt le
gyónójával és így gyóntatta meg. Jó érzékkel állapította meg az
érdekelt: „Valahogy azt az emléket vittem magammal, hogy nem kell olyan
nagy »esetet« csinálni egy gyónásból…” Sohasem adott sablonos
elégtételt. Szívesen tűzött ki valami lelkiolvasmányt (pl. a Filótea egy
fejezetét) , a gyónó lelkiállapotához, vagy a liturgikus időszakhoz
illő imádságot a saját imakönyvéből, esetleg szentséglátogatást,
önmegtagadást, vagy szeretetszolgálatot. Amikor egyik lelkilánya
férjének elvesztése után ment hozzá gyónni, tudott vele együtt sírni,
mert fiaként szerette az illetőt, – de elégtételül a Te Deumot adta föl,
hálából, hogy ez a nagyszerű ember az övé volt. Egyik pap-gyónóját
életreszólóan megrendítette az a páratlanul álló szokása, hogy többször
megmondta neki: a feladott elégtételt, például önmegtagadást,
segítségképpen ő maga is elvégzi vele együtt.<br>
„Megalázni” a rábízott lelket szántszándékkal sohasem akarta, – ez
teljesen összeférhetetlen lett volna egyéniségével. De persze – mondják
lelkigyermekei – ettől a nagy embertől elég volt csak egy szó (pl. „Ugye
tudja, hogy ez hallatlan önzés?”), vagy talán csak egy elégedetlenséget
kifejező kézmozdulat, hogy az ember átérezze saját semmiségét. Különben
ha azt tapasztalta, hogy nem fogadják meg utasításait és látta, hogy
ennek nem önfejűség, hanem emberi gyöngeség az oka, inkább szomorú volt,
mint haragos. „Negyven éve mondom magának ezt, és még mindig nem
csinálja!” Az alázat alapvető erényére főleg a „ne legyek fontos
magamnak” szellemében nevelt. „Az Úristennek nincs szüksége a maga
munkájára. Ő maga nélkül is megtehet mindent. Az engedelmességére és az
áldozataira van szüksége.” És szokás szerint átlendül a pozitívumba: „Ha
látja az ember, mennyire seholsem tart , sőt el se kezdte még, annak
egy nagyszerű következése van: el kell kezdeni valahol!”<br>
Aminthogy sohasem tudott figyelmeztetni, hogy egyúttal ne emeljen is.
„Minden beszélgetés után úgy éreztem, hogy nőttem egy cseppet.” – Egyik
rendtársa vallja: „Az ember többnek és különbnek érezte magát a
közelében. Az ő jelenléte, mosolya, reagálása az emberből kihozott olyan
dolgokat, amelyek legfeljebb csak csírában voltak meg, de abban a
napsütésben, amit ő jelentett, ki tudtak bontakozni. Tudatosan
irányította is a fogékony lelket a nagylelkűségre, mint az
istenszolgálat egyetlen méltó módjára: „Aki a nagy dolgokban helytáll,
ahhoz méltatlan lenne, hogy kicsiségek elhomályosítsák benne azt az
arcot, amelynek Krisztust kell tükröznie.” – Egyik gyónója egyszer azt
találta mondani valamire, hogy nem bírja. „Ez pontosan annyit jelent,
hogy nem akarja. Különben is a »nem bírom« erkölcstelen kifejezés egy
keresztény ajkán.”<br>
A vallásgyakorlatokban a szolidságot és a „minőségi” jelleget
hangsúlyozta. Ha kellett, vaskövetkezetességgel behajtotta például a
napi félórás lelkiolvasást, hogy egy gazdag képességekkel megáldott
lelket megóvjon a szétszóródástól; de jobban szerette hangsúlyozni, hogy
nem az ima időtartalma, hanem a milyensége a fontos. „Minden nap
szánjon rá legalább egy percet arra, hogy egészen bekapcsolódjék az
isteni áramkörbe. De akkor aztán egészen húzza le a függönyt!” A
lelkiélet egyetlen iránytűje: – tanította – Isten akarata. Hogy ezt
teljesíthessük, sokszor a legszentebb dolgoktól is függetleníteni kell
magunkat, „elhagyni az Istent az Istenért”. Egyik lelkigyermekének
egyszer hosszabb ideig nélkülöznie kellett az Oltáriszentséget és nagyon
fájlalta ezt. Azzal válaszolt, hogy szítsa fel a hitét. „Olyan mindegy,
hogy egy ajtó, vagy a szentségi színek takarják-e el előlem Krisztust!”
Az a fontos, hogy gondoljak rá, hogy életem körülötte forogjon. Jobban
át kell élni azt, hogy egyetlen szentmise és a szentáldozás is végtelen
értékű, – és a kegyelmi jelenlétet.<br>
Talán furcsállja valaki, hogy a szeretetről mindeddig nem esett szó. A
középpont ez volt, a hangsúly mindig ezen volt, de nem úgy, hogy sokat
beszélt volna róla, hanem mint irányító szemponton és következetesen
végigvitt gyakorlaton. „Jófeltétele a szeretet? – kérdi meglepődve. – De
hiszen az nem egy jófeltétel! Az »a« jófeltétel!” – Mikor valaki
hosszabb beszámolót írt neki a szeretettel kapcsolatos nehézségeiről,
ezzel a zseniális félmondattal intézte el: „…mind igazak és becsületes
elemzések, de tán elég is az elemzésből, menjünk a gyakorlatban:
circumire benefaciendo…” És az istenszeretet természetesen
konkretizálódik a teremtett világ szeretetében, meg az emberek
szolgálatában. A világ megvetése – mondja – kivételes út, a rendes út a
megtestesült igéé: a világon át szolgálni Istent. Ez a szeretet, mint
világnézeti alap, mindenestől nyitott, pozitív beállítottságot ad. Hogy a
katolikum kiteljesedést, befogadást, igazán „egyetemességet” jelent,
nem pedig bezárkózást vagy elzárkózást, azt kézzelfoghatóan élte a
rábízottak elé – és ez sem volt közkeletű az ő idejében.<br>
Egy pedagógusnak így foglalta össze a gyerekekkel való boldogulás
titkát: „Nagyon kell őket szeretni, és leleményesnek kell lenni!”
Máskor: „Sohasem tudtam olyan gyereknél célt érni, akivel nem tudtam
magamat megszerettetni.” – „Szeretik magát ott?” – tette föl egyszer a
kérdést valakinek munkahelyével kapcsolatban. Egy lelkigyermeke, maga is
elöljáró, kijelentette: az ő irányítása ébresztette rá, milyen óriási
hatalom a szeretet, vezetőnek nem lehet ennél nagyobb, hatásosabb
eszközt a kezébe adni. – Mindennél jobban sürgette a szeretet konkrét,
apró szolgálatait, akár napsütésben, akár borús ég alatt, elvszerű,
fegyelmezett következetességgel, nem szétfolyó érzelmességből. S hogy az
igénytelenségnél fontosabb a szeretet, arra így tanított meg valakit:
„Inkább meginnék egy kád feketekávét, mint hogy szomorúságot okozzak
annak, aki szeretetből készíti és kínálja.” Hogy a természetes micsoda
magától értetődéssel lendül át nála természetfölöttibe, arra csak egy
kis levélrészlet legyen példa. Arról van szó, hogy szünidei programja
még bizonytalan. „Ami azonban biztos: hogy a jó Isten szeret bennünket,
és hogy mi is szeretjük a jó Istent, és ezért nagyon bízunk.”<br>
Hatóerejének titka kétségtelenül egyéniségében rejlett. De nemcsak, nem
is elsősorban nagy természeti adottságaiban – ebben igen kevesen tudnák
utánozni, – hanem természetfölötti kiforrottságában. Egyik
legnagyszerűbb, nemrég elhunyt neveltje és lelki társa mondta róla:
„Sokszor gondolkoztam róla, és nem tudom megmagyarázni, mi volt az ő
nevelésében az a csodálatos képesség, az a belső hatóerő, amit ő
mondott, abban az ember föltétlenül hitt, azt nyugodtan megcsinálta, az
biztosan úgy volt jó, ahogyan ő mondta. Nem tudom, hogy mi volt ennek a
titka. Nyilván az ő belső elrendezettsége.” Egy másik így fogalmazza
ugyanezt: „Ő és az elvei annyira egyek voltak, hogy avval kormányozta az
embert.” És egy harmadik: „Rezonálunk. Miért? Mert az, aki az
evangéliumot a szószékről ugyanúgy, mint onnan lelépve a sekrestyebeli
diskurzustól a gyóntatószékig és a szerzetesi komoly, dolgos, kemény,
egyszerű hétköznapokig elénk éli: egész ember és ugyanakkor Istentől
ihletett, egészen krisztusi személyiség.”<br>
Csoda-e, ha az ilyen jellegű kapcsolat a halállal inkább kiteljesedik,
mint megszakad? „Előrement azon az úton, amelyen engem is vezetett, az
Istenhez vezető, magasba nyúló gyönyörűséges úton. Ő már elérte a célt,
ebben biztos vagyok. S én kezemet kezébe téve, most is, teljes
bizalommal követem.”<br>
</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir12"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>"Sík Sándor Emlékszoba" - Koltai András levéltáros gondozásában</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_rogton_jovok.gif" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Az emlékszobáról</p>
<p>„Nem túlzás azt állítani: a magyar katolikus közvélemény várakozással
tekint a piarista rendre, hogyan tudja megoldani Sík Sándor gazdag
szellemi örökségének megőrzését, hozzáférhetővé tételét és terjedését.
Sőt, ezzel a várakozással tekintenek rájuk »kívülálló« irodalmi és
közéleti személyiségek is. Mindenképpen meg kell találni a megoldást
arra, hogy Sík Sándor ne váljék holt »levéltári anyag«-gá! Ennek
érdekében mindenekelőtt ismételten javasolom, hogy szobáit hagyják meg
eredeti állapotukban; bár ez a zsúfoltság következtében nehéz feladat,
de: megéri. Úgy véljük, a piaristák természetszerű feladata és nagy
tisztessége biztosítani, akár áldozatok árán is, azokat a kereteket,
amelyek között gyakorlatilag lehetővé válik Sík Sándor élete
hagyatékának felhasználása és bevitele a köztudatba.</p>
<p>Ő ebben a házban kívánt élni és meghalni; méltó és igazságos, illő és
üdvösséges, hogy további életének is ez a Ház legyen a gyújtópontja.”<br>
A fönti sorokat Kardos Klára, Sík Sándor hagyatékának első rendezője
írta Albert István tartományfőnöknek 1963 decemberében, két hónappal Sík
Sándor halála után. A „Sík Sándor emlékszoba” terve azonban nem
valósult meg. A budapesti, Mikszáth Kálmán téri rendházban található
szobáiba – gyakorlati okokból, a rendház szűkössége miatt – az őt követő
tartományfőnökök (Albert István, Varga László, Jelenits István, Kállay
Emil) költöztek, úgy, hogy többé-kevésbé megőrizték annak eredeti
berendezését. Sík Sándor könyvei egészen egészen 1995-ig a polcokon
maradtak, majd a rendtartomány Központi Könyvtárába kerültek. A bútorok
nagy része is helyén maradt 2003 nyaráig, amikor a tartományfőnökség
átköltözött a Váci utcai rendházba és azokat is magával vitte. (2004 óta
a rendtartomány muzeális gyűjteménye található a szobákban.)<br>
A Sík Sándortól maradt emlékek szellemi tekintetben legfontosabb része
azonban természetesen kéziratainak és iratainak gyűjteménye, amelyet
Kardos Klára kezdett el rendezni, majd évekig a budapesti rendház
vendégszobájának egyik szekrényében őrizték. Amikor 1978-ban a
rendtartomány hányattatott sorsú levéltára a Mikszáth Kálmán téri
rendházba költözött, ezt az irategyüttest is a levéltárban helyezték el.
Végleges rendezése 2004 decemberében kezdődött meg.<br>
A fönti előzmények után született meg ezen virtuális emlékszobaterve – a
valódi emlékszoba pótlásául, de ugyanakkor annál sokkal nagyobb
nyilvánosság számára. Ebben a „szobában” tehát elsősorban olyan Sík
Sándorral kapcsolatos írásos, képi, és hangos emlékek találhatók,
amelyeket a Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára, Központi
Könyvtára, valamint budapesti rendháza őrzött meg. </p>
<p>(Koltai András, 2004)</p>
<p>forrás: <a href="http://archivum.piar.hu/siksandor/">http://archivum.piar.hu/siksandor/</a></p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir13"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Sík Sándor: Búcsúzó beszéd</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_3.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Ha ki engem szeret, az én beszédemet megtartja (Jn 14, 23)</p>
<p>A budapesti piarista gimnázium végzett növendékeihez 1923. május 23-án intézett beszéd.</p>
<p>Kedves fiaink! </p>
<p>Most, amikor a mai evangéliumot olvasom, két gyülekezetet látok magam
előtt. Látom az apostolokat a nagy szétszakadás, a világba való
szétmenés előtt, a Cenaculumban, az utolsó vacsora termében, amint
várják együtt a Szentlélek eljövetelét. És itt látlak magam előtt
titeket: ti is a szétszakadás, a világba való szétoszlás előtt álltok,
és ti is ide gyűltetek, a Cenaculumba, az Oltáriszentség termébe, és
mielőtt szétmennétek, itt várjátok együtt a Szentlélek kegyelmét, amely a
szívetekbe fog szállani a szentáldozásban. Oh, vajha a ti szétválástok
is olyan hasonló lenne az apostolokéhoz, amilyen hasonló az övékhez ez a
várakozástok, Vajha ti is igazán innen, a Cenaculumból indulnátok el a
nagy világba, mint ők, szívetekben az Úr Jézussal, aki veletek van
mindennap a világ végezetéig. Vajha ti is a rátok szállott Szentlélekkel
lelketekben indulnátok el, mint ők: a győzhetetlen kegyelemmel, amely
elég egy nagy élet küzdelmére. Mert amint az apostolok szétválása
valójában nem volt válás, hanem elszánt nekiindulás az evangélium
világhódító harcának: ez a ti búcsúzástok sem végleges búcsúzás, hanem
felkenetés, nem válás, hanem harcbaindulás, indulás a krisztusi élet jó
harcára.</p>
<p>Ennek a búcsúzásnak, amely búcsúzás, de nem elválás ennek a búcsúzásnak szavait akarom most elmondani nektek.<br>
Búcsúztok ma elsősorban ettől az oltártól. Nem jöttök ide többé
törvényszerűen, intézményesen, közös szentáldozáshoz. Búcsúztok a közös
áldozástól, s ebben van valami melankólia. Jól esik nekünk,
szüleiteknek, tanáraitoknak jól esik ma is itt látni benneteket
tisztán, a bűnbánat friss hullámaitól felfrissülten, a hozzátok siető Úr
Jézus elé ragyogó szemmel. És jól fog esni nektek is visszagondolni rá,
ha majd egyszer valamikor úgy fogtok visszanézni mai magatokra, amint
mi nézünk ma rátok, és meg fogjátok érteni, milyen értéket jelentett
számotokra ez a közös szentáldozás. De csak a közös áldozástól
búcsúztok, nem magától a szent áldozástól; hiszen ti jól tudjátok, hogy
az Anyaszentegyház törvénye nem a gyermekkornak szól, és nem az
iskolának szól, hanem szól minden időnek, minden kornak, minden
embernek, és a férfiúnak, aki az élet sorvasztó küzdelmét vívja, még
mérhetetlenül nagyobb szüksége van rá, mint a gyermeknek. Ti jól
tudjátok ezt, és mi is tudjuk, hogy a közös iskolai áldozások után az
önkéntes, szabad, férfias áldozások nemes sora következik a ti
életetekben. De ha nem búcsúztok az áldozástól, még sokkal kevésbé
búcsúztok magától az Úr Jézustól. Nem búcsúzás ez, hanem apostolok
oszlása. Nem válik Ő sem tőletek, hanem így szól majd hozzátok, amikor a
szentáldozásban ezen a szentmisén szívetekbe száll:<br>
Édes fiaim! Búcsúzom tőletek, de nem válunk egymástól; úgy búcsúzom
tőletek, mint az apostoloktól. Azt mondom nektek, amit nekik mondtam:
Menjetek, és én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig. Veletek
vagyok, veletek akarok lenni hitben, akarásban, cselekedetben,
tisztaságban, szeretetben. Küldelek benneteket a világba: menjetek és
tegyetek bizonyosságot rólam. Én neveltelek magamnak benneteket, mint az
apostolokat. Most menjetek, és akarom, hogy érezzenek meg engem
rajtatok az emberek. Mert ez kell nekik legjobban: belelőem élő,
Krisztusból élő, énhozzám hasonló, erős, szép egyéniségek. Ebből van
olyan kevés a világon, ezért boldogtalanok az emberek, azért megy
rosszul a világ sora. És ezért küldelek benneteket a világba, mert ki
legyen ilyen, ha nem ti, akik nyolc évig az én keblemen melegedtetek,
akiknek megadtam mindent: komoly, alapos tudást fegyverül, okos,
ésszerű, öntudatos hitet, utat, kedvet és kegyelmet a jóra, akiket
testemmel, véremmel tápláltalak, szeretetemmel elhalmoztalak, nyolc éven
át szívemen melengettelek. Kik legyenek énbelőlem valók, énhozzám
hasonlók, ha ti nem? Rátok vár a világ: Menjetek és tegyetek
bizonyosságot rólam az emberek előtt. Bizonyosságot élő hitetekkel,
világító erkölcsötökkel, diadalmas szeretetetekkel. Ha ki engem szeret,
az én beszédemet megtartja.<br>
Búcsúztok ettől a háztól is, ettől a kápolnától, ettől az iskolától.
Ebben is van melankólia. Valami megillető szomorúság, a Ballag már a vén
diák mélységes, bús hangulata száll a lelkünkre. Soha többé nem lesztek
iskolásfiúk. Ezer élménytől, ezer kedves, érdekes, jóleső emléktől
vesztek búcsút mindörökre. Nyolc év nagy idő az életben, és ti nyolc
gyönyörű évtől búcsúztok most. De ez a búcsúzás sem válás. Nem válás:
hiszen ti nem tudtok elszakadni ettől a háztól. Nem mondjátok: Isten
veled! hanem azt mondjátok: Viszontlátásra! Nem tudtok elszakadni
innen, vissza fogtok ide járni szentmisére, szentbeszédre, szentségekhez
járulásra, ünnepélyekre, beszélgetésre, életproblémáitok
meghányására-vetésére. Visszahoz ide a szívetek még igen sokszor. De nem
válás azért sem, mert ez az iskola nem enged el benneteket, ez az
iskola veletek akar menni: belevette magát a lelketekbe, és veletek megy
mindenhová. Adott nektek valamit, ami lelketeknek részévé lett, amit ki
nem téphet onnan soha semmi: szellemet lehelt belétek, amely bennetek
él, és élni fog, és engedje nektek az Úristen, hogy éljen is minél
tovább és minél erősebben. Ez a szellem a piarista szellem: katolicizmus
szelleme az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati hazafiság
szelleme és a pietas szelleme.<br>
Az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati katolicizmus szelleme, azé a
katolicizmusé, amely nem éri be azzal, hogy katolikusnak született az
anyakönyv szerint, nem éri be azzal sem, hogy katolikus iskolában tanult
az iskolai névkönyvek tanúsága szerint, nem még azzal sem, hogy talán
katolikus intézményeknek, egyesületeknek lett a tagjává az egyesületi
névsor tanúsága szerint, hanem amely szabályozni, intézni akarja az
egész életet, a katolikus anyaszentegyháznak Istentől adott minden
időkre szóló törvényei szerint. Katolicizmus, amely nem intézi el a
vallási életet a vasárnapi szentmisével, talán prédikációval, hanem
áthatja a hétköznapokat is, egy nagy elv, egy alakító világnézet
értelmében intéz munkát és szórakozást, hivatást, hivatalt,
karrierkeresést, pénzgyűjtést, emberekkel való érintkezést, házasságot,
mindent: az egész élet katolicizmusa. Katolicizmus, amely nem
szentimentális ellágyulás, nem szavalás a köz előtt, nemcsak politikai
program, vagy irodalmi motívum, hanem áthatja az egész embert:
gondolatot, érzést, cselekvést, mindent. Katolicizmus, amely nem ismer
félséget, megalkuvást, szükkeblűséget, nem fél tudománytól, művészettől,
élettől, modern problémáktól, nem savanyú, nem életúnt, nem élettől
idegen, nem botránkozik, nem morog, nem kritizál, hanem nyíltan,
egyenesen, bátran kitárja lelkét az életnek, semmi emberit magától
idegennek nem érez, mindenestül benne él a mai életben, a mai
kultúrában, de Isten szemén át néz mindent, a mi Urunk Jézus Krisztuson
át fog meg mindent, az isteni kegyelem erejével hat át mindent, és a
győzelmes tett hatalmával él és sugároz magából erőt és szeretetet:
nagyszabású, szépséges, győzelmes krisztusi egyéniséget.<br>
Az egészséges, egyszerű, mély és gyakorlati hazafiság szelleme, amely
nem a szavak hazafisága, nem az újságok hazafisága, nem a pártok,
egyesületek és ünnepélyes versek hazafisága, hanem a kereszténység
hazafisága. hazafiság, amely megértette, hogy egyetlenegy az, amire a
hazának szüksége van, mert mindene van, ha ez megvan, és semmije sincs,
ha ez nincs meg, megértette, hogy egyetlen egyen fordul a mi édes
hazánknak élete-halála, és ezt az egyet akarja és tudja adni a hazának:
egész embert, egész, harmonikus, győzelmes keresztény férfijellemet.<br>
És a pietas szelleme Pietati et scientiis a pietasnak és a a
tudománynak olvassátok kollégiumunk homlokzatán. Ad maius pietatis
incrementum a pietas növelésére! ez rendünk szent alapítójának
jelszava. Ebben a cinikus, hitetlen, kritizáló társadalomban, ebben a
hagyományoktól elszakadóban levő, letört, szomorú korban, ebben az örök
ellenzékiség bacilusaitól megmérgezett szegény Magyarországban, ahol
majdnem minden lélek alaphangja a nem vagy a talán ez a piarista
szellem az erőteljes férfias igen-nek építő szavát akarja szétragyogni a
világba. A pietas szelleme a nagyszabású igen szelleme, a
tiszteletteljes, alázatos, öntudatos meghajlás minden előtt, ami nagy és
szent: történelem és múlt előtt, hagyományok és szentségek előtt, nagy
emberek, hősök és szentek előtt, tekintély és erkölcs előtt, lelki
nemesség és lelki nagyság előtt. A pietas az a győzelmes meghajlás,
amelyben semmi sincsen a szolgaiságból, amely maga a nemes szabadság,
maga a fensőbbséges öntudatosság. Ez a pietas önmagotokban is megtanít
tisztelni a nagyot, az istenit: a lelket, a jellemet, a tisztaságot, az
egyéniséget, énetek legmélyebb, legnemesebb hajlamait, megtanít
tisztelni legnemesebb magatokat. Ezt a szellemet lehelte belétek ez a
ház, engedje nektek az Úr, hogy meg ne tagadjátok. Ha ki engem szeret,
az én beszédemet megtartja.<br>
És búcsúztok, fiúk, tőlünk is, tanáraitoktól. Hogyne volna megható,
hogyne volna fájdalmas nekünk ez a búcsúzás. Nyolc évet töltöttünk
együtt, közös munkában, közös szórakozásban is nem- egyszer, közös
élményekben. Búcsúzni ettől a nyolc esztendőtől, nyolc év munkájától,
élményeitől, ti aligha tudjátok, legfeljebb csak sejtitek, mit jelent ez
nekünk. A ti édes szüleitek, akik ebben egyek velünk, azok értenek ma
bennünket. Azok úgy néznek most rátok, mint mi. Istenem! gondolják
velünk mi vár ezekre a mi fiainkra? Eddig óvtuk őket, itt melengettük a
fészekben, a család fészkében, egy osztály fészkében, egy kis világ
meghitt melegében. Óvtuk, védtük őket a széltől is, bajtól, kísértéstől,
veszedelemtől, és most vár rájuk az ellenséges élet, a bizonytalanság, a
próba, a küzdelem, a szenvedés. És tudják velünk együtt, hogy így kell
ennek lennie: kell a próba, kell a harc és kell a szenvedés, mert ott
válik el, ott erősödik meg, ott kél győzelemre az érték. De milyen
szorongó, milyen fájdalmas érzés ez! Mi vár a mi szeretteinkre azok
között, akik nem szeretik őket úgy, mint mi szeretjük? A tyúkanya jut
eszünkbe, amely kacsa-fiókákat nevelt, és mikor a fiatalok vízre
szállnak, aggódva néz utánuk az idegen, ismeretlen, titokzatos elem
partjáról.<br>
De ez a búcsúzás sem válás. Búcsúzunk tőletek, fiúk, de nem eresztjük el
a kezeteket. Búcsúztok tőlünk, de tudjuk, hogy nem eresztitek el a
kezünket. Az a kar, amely nyolc éven át kinyújtva nyúlt felétek, nem tud
lelankadni ma sem. Azok a kezek, amelyek nyolc éven át szorították a
mienket, nem tudnak kibontakozni egy nap alatt. Ti nem tudtok
mindenestül elszakadni tőlünk, mert mi adtunk nektek valamit, ami nem
engedi, hogy valaha is egészen idegenek legyetek tőlünk. Adtunk nektek
valamit, aminél nagyobbat nem adhatunk: a lelkünkből adtunk nektek egy
darabot. Egyik tanárotok többet adott, a másik kevesebbet, de egyik sem
adott olyan keveset, hogy szavakban ki lehetne fejezni az értékét; a
lelkünkből adtunk mindnyájan. Soká lesz még, míg meg tudjátok majd
érteni egészében, hogy mit adtunk nektek. Amit verejtékes munkával
tudományt magunknak megszereztünk, amit munkában, érzésben, fájdalomban
átéltünk, amit hitben, világnézetben, jellemben, kemény kovácsmunkával
magunkon kidolgoztunk, amit rólatok, minden egyesetekről,
tehetségtekről, haladástokról, hibáitokról, problémáitokról nehéz
gondolkozással, virrasztással végigelmélkedtünk, végiggyötrődtünk, azt
adtuk nektek, fiúk. A lelkünket adtuk nektek, a lelkünk egy-egy elven
darabját, és ez az, ami mindig vissza fog húzni a mi lelkünkhöz, mint a
vasdarabot a mágnes. Ezért nem válunk tőletek, hanem, ha búcsúzunk is:
várunk rátok, szüntelenül, mindegyitekre.<br>
A tyúkanyát említettem előbb és a kacsafiókákat; de ez nem jó
hasonlatnak. Ti nem úgy fogtok ránk visszanézni, mint kacsa-fiókák a
tehetetlen anyára, hanem úgy, mint a tengeren járó hajó a
világítótoronyra. És ezt nem elbizakodás, még csak nem is a büszkeség
mondatja velem, hiszen a világítótorony nem magától vette a fényét, más
kezek gyújtottak benne tüzet. Bennünk is más gyújtott tüzet. Az Úristen
tüze az, amely mibennünk ég, de az Úristen úgy akarta, hogy a ti
számotokra mibennünk égjen. Ő épített oda bennünket a ti tengeretek
partjára világító toronynak, és Ő gyújtotta meg bennünk a tüzet, a
hitnek, a természetfölötti életnek, a tudománynak és a szeretetnek
tüzét. Főképpen a szeretet tüzét, mert a legnagyobb, amit nektek adtunk,
fiúk, ez volt. Most megmondom nektek bizalommal: amit mi nektek adtunk,
nem azért adtuk, mert ez a mesterségünk, nem is azért, mert
kötelességünk volt és hivatásunk, hanem főképpen szeretetből. Tudományra
tanítottunk benneteket és igazságra, mert nagyon szeretjük a tudományt
és az igazságot. Szépségre tanítottunk benneteket és művészetre, mert
nagyon szeretjük a szépséget és a művészetet. A jó Istenre tanítottunk
benneteket, mert mi nagyon szeretjük a jó Istent. Erkölcsre tanítottunk
és tisztaságra, mert mi nagyon szeretjük az erkölcsöt és a tisztaságot.
És tanítottunk benneteket, fiúk, főképpen és mindenekelőtt azért, mert
nagyon szerettünk benneteket. És ti azért hittetek nekünk, mert hittetek
a szeretetnek, mert tudtátok, éreztétek, hogy jót akarunk nektek, hogy
jót teszünk nektek, hogy szeretünk benneteket.<br>
És én arra kérlek benneteket, hogy higgyetek ezután is a szeretetnek.
<192>Nos credidimus caritati mi hittünk a szeretetnek mondotta
az apostol. Ezt tegyétek ti is. Mikor azt mondom nektek, hogy legyetek
jó katolikusok, legyetek hívek hitetekhez, nem hivatkozom a hit
észokaira. Hiszen ti tudjátok, hogy hivatkozhatnék arra is, hogy
ismerjük a nehézségeket, és megmutattuk és meg tudnók mutatni nektek ma
is, hogy a mi igazságunk az igazság de most nem erre hivatkozom. Mikor
azt mondom nektek, hogy legyetek igazak és tiszták, nem hivatkozom a
törvényre. Hiszen ti tudjátok, hogy nem tértünk ki az élet nehézségei
elől, sokszor megbeszéltük, és meg tudjuk mutatni, hogy ez az életnek és
igazságnak szava de most nem arra hivatkozom: a szeretetre
hivatkozom. Azt mondom nektek, amit az Úr Jézus mondott tanítványainak:
megmondottam nektek; ha másképpen volna, megmondanám nektek. Ti
tudjátok, fiúk, hogy szeretünk benneteket, és azt mondjuk nektek, ami
igaz és jó, és úgy mondjuk nektek, amint igaz és jó. Ha nem úgy volna,
másképp mondanók nektek. Legyetek hívők és katolikusak, mert így igaz és
így jó. Legyetek igazak és tiszták, mert így igaz és így jó. Higgyétek
el ezt nekünk, mert szeretünk titeket. Tartsátok meg ezt, mert szeretünk
titeket. És szeressetek bennünket, mert mi nagyon szeretünk titeket. Ha
ki engem szeret, az én beszédemet megtartja.<br>
<br>
forrás: <a href="http://www.vigilia.hu/regihonlap/1997/5/9705sik.html">http://www.vigilia.hu/regihonlap/1997/5/9705sik.html</a></p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir14"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Sík Sándor: Te Deum</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_temetese.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Téged Isten dicsérlek <br>
és hálát adok mindenért.</p>
<p>Hogy megvolt mindig a mindennapim <br>
és nem gyűjtöttem másnapra valót, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy mindig jutott két garasom adni, <br>
és magamnak nem kellett kéregetnem, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy értenem adatott másokat, <br>
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy a sírókkal sírni jól esett, <br>
és nem nevettem minden nevetővel, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy megmutattál mindent, ami szép <br>
és megmutattál mindent, ami rút, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy boldoggá tett minden, ami szép <br>
és ami rút, nem tett boldogtalanná, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy sohasem féltem a szeretettől <br>
és szerethettem, akik nem szerettek, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy akik szerettek, szépen szerettek, <br>
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy amim nem volt, nem kívántam, <br>
és sohasem volt elég, aki voltam, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy ember lehettem akkor is, <br>
mikor az emberek nem akartak emberek lenni, <br>
hála legyen.</p>
<p>Hogy megtarthattam a hitet, <br>
és megfuthattam a kicsik futását, <br>
és futva futhatok az Érkező elé, <br>
s tán nem kell a városba mennem <br>
a lámpásomba olajért, <br>
hála legyen!</p>
<p>Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen! <br>
és ma is kiálthatom: úgy legyen! <br>
és holnap és holnapután és azután is <br>
akarom énekelni: úgy legyen! – <br>
hála legyen, Uram! <br>
hála legyen!</p>
<p>Mellékelt fotó: Sík Sándor temetése a budapesti farkasréti temetőben,
a képen Várkonyi Imre kalocsai helynök végzi a szertartást, mellette
Szőnyi László kecskeméti piarista házfőnök.<br>
Lerner János (Foto Lerner) fölvételei, 1963. okt. 4. (PMKL, SS, Fényképek, Temetés 5-6, 9).</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<a name="hir15"></a>
<table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" width="100%">
<tbody><tr>
<td colspan="2" valign="top">
<h3>Pilinszky János: Gyász</h3>
</td>
</tr><tr>
<td valign="top" width="150px">
<img src="http://hirlevel.mpdsz.piarista.hu/system/files/imagecache/hirlevelbe_iksz_110/imagefield/2013/09/Sik_Sandor_sirja.jpg" alt="" title="" class="">
</td>
<td class="" valign="top" width="140%">
<div style="text-align:justify">
<p>Fogad között fakó panasz,<br>
magányosság vacog,<br>
lakatlan partokat kutatsz,<br>
üres minden tagod,<br>
lezárt vagy, mint a kárhozat,<br>
a homlokod mögött<br>
csak pőre sikoltás maradt<br>
vigasznak, semmi több!</p>
<p>Nem óv a hűtlen értelem,<br>
nem fogja szűk szegély,<br>
csillagcsoportokat terel<br>
a partalan szeszély<br>
elámuló szivedre: állsz<br>
tünődve és hagyod,<br>
belepjenek, mint sűrű gyász,<br>
a foszló csillagok.</p>
<p>Mellékelt fénykép: Sík Sándor második temetőhelye, a Fiumei úti
sírkert (Kerepesi úti temető) újabb piarista sírboltjában (511/A-512/A, a
hátsó, keleti kerítés mellett).<br>
Koltai András fölvétele, 2005</p>
</div>
</td>
</tr></tbody></table>
<br>
<br></div>