<div dir="ltr"><div dir="ltr"><div dir="ltr"><div>Kedves Zsuzsa! </div><div>Nagyon szépen köszönjük! Alább a szöveget ismét bemásolom, hogy könnyebben olvasható legyen.</div><div>Köszönettel, szeretettel,</div><div>a Lista, Emőke</div></div><div>
<p class="gmail-BalAlcim"><b><i><font size="4">Fekete István</font></i></b></p>
<p class="gmail-KozepFocim"><font size="4"><b>Levél Bécsbe</b></font></p><p class="gmail-KozepFocim">
<a href="https://archiv.katolikus.hu/ujember/Archivum/2002.10.20/1101.html" target="_blank">https://archiv.katolikus.hu/ujember/Archivum/2002.10.20/1101.html</a> 

<br></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Kedves Vilmos!</font></p>
        
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat 
október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni
 még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat
 minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem 
küldeném őket neked.</font></p><p class="gmail-Kepalairas"><font size="4">Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom 
fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam 
ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta 
ünnep van a szívemben, pirosbetűs, szent ünnep, ha erre a városra 
gondolok, amit sohse szerettem.</font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Emlékszel ugye, mondtam is ezt neked, amikor
 ott ültünk a Schwarzenberg Caffeehaus páholyában, s arról panaszkodtam,
 hogyha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy
 ajtót, nem lesz, aki továbbvigye azt a lángot, amit te megőriztél 
Prsemislben, s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, 
őriztem, s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem 
törődtek vele.</font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: 
nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, 
mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan 
rabság lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.</font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> És Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét
 tükrén, és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a
 könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem 
magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel. </font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Bocsánatot kérek, és nem törődöm most azzal 
sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy 
nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a 
férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan 
dicsőség imádságos olvasószemeit.</font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk
 Hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan 
mérhetetlen magasságban vannak felettünk, a készülés és hallgatás, a 
bátorság és halálbamenés olyan csodálatos dicsfényében, amire nincs szó,
 s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem. </font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Hogy mi szülte és hol volt ez bennük 
elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha visszagondolok a mi szájjártató 
nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszörnyűködve látom ezeknek a 
fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem 
lehetett. </font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, 
amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, amit olyan szépen 
villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem beszéltek, nem 
szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak, és meghaltak, 
és viszszanyertek mindent. </font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Te ott voltál Prsemislben, és láttál 
hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket meghalni a monarchiáért, egy távoli
 valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad
 Tamásy altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál lovaglópálcával 
vezetve az utolsó rohamot, de mindez céltalan bátorság és céltalan 
vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten 
Budapesten történt.</font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt 
stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek 
voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a
 jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, és 
nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen
 céltudatossággal élni vagy meghalni.</font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen élve maradtak. </font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Élve maradtak elsősorban azok, akiknek 
testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében,
 és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult 
boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a 
végtelenség szemléletében. </font></p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><font size="4"> Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. 
Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája s én összeteszem a kezem,
 mert nem tudok már írni. nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért 
és az élőkért, az egész Magyarországért, imádkozni, imádkozni..</font>.</p>
<p class="gmail-SorkizartSzoveg"><i><font size="4">(Megjelent az Új Ember 1956 november 4-ei számában.)</font></i></p>



<br></div><div><br></div></div>
</div>