<div dir="auto"><div><div class="gmail_quote gmail_quote_container"><div dir="ltr" class="gmail_attr">Kaptam, küldöm.</div><div dir="ltr" class="gmail_attr">Imádkozzunk.</div><div dir="ltr" class="gmail_attr">Zsuzsa</div><br><br><div dir="auto">Amikor ma reggel az első robbanásra felébredtünk, elsőnek a Budapestről néhány napra a gyerektáborba segíteni jött fiú anyukája jutott eszembe, akit biztosítottam, hogy nálunk béke és nyugalom van, csak a helyi férfiak vannak veszélyben. "Soha nem fogja őt többet elengedni" - futott át a fejemen, aztán a következő pillanatban beszaladt a szobába a rémülten zokogó legkisebb lányunk. Szorosan magamhoz öleltem. Még egy robbanás. Aztán újra egy. A falak remegtek, az ablakkeretek csikorogtak, néhány tárgy leesett a polcról. "Anya, ha most meghalunk, ugye a mennyországba jutunk?" - suttogja belém kapaszkodva a lányom.<div dir="auto">Aztán csönd lesz. Nézzük a helyi hírcsatornákat, újabb drónok tartanak Kárpátalja felé. A háború során először döntünk úgy, hogy lemegyünk a pincébe.</div><div dir="auto">"Legalább eszegethetsz a fagyasztott áfonyából" - próbálom felvidítani a kicsit, de nincs étvágya.</div><div dir="auto">Fülelünk a zajokra. Ez egy autó. Mi ez a zúgás? Á, csak a vonat.</div><div dir="auto">Ülünk még a pinceajtó mögött a hokedliken, takaróba burkolózva egy darabig, az internet szakadozik. Végre lefújják a légiriadót, már majdnem 6 óra. Fölöttünk sűrű, fekete füst gomolyog. A városszéli elektronikai gyárat lőtték, az éjszakai műszakban többszáz ember dolgozik. Vajon hány halott lehet? Lassan jönnek a hírek, az utolsó pillanatban szinte mindenki lement a nemrég kialakított óvóhelyre. 12 sérült van, talán nem halt meg senki.</div><div dir="auto">"Már nem fekszem vissza, megyek gyomlálni" - mondja a férjem. Megisszuk a kávét. Indulok a püspökségre, egy cigányasszonnyal beszéltünk meg találkozót a püspökség elé kilencre, nincs telefonja, muszáj odamennem.</div><div dir="auto">A füst nagy, elvileg nem szabad kimenni, de mindenki az utcán van.</div><div dir="auto">Az élet nem áll meg, csak a gondolkodásunk, a biztonságérzetünk változott egy kicsit. Üzenet jön a telefonomra, néhány faluval arrébb egy kedves ismerősöm ír, kérdezi, megvagyunk-e, aztán folytatja: "Amikor kitört a háború, a lányom bepánikolt, hogy fogjam anyámat és meneküljünk.  Azt mondtam, majd ha Munkácsot fogják támadni. De nem gondoltam, hogy ez bekövetkezik." Mi se gondoltuk. </div><div dir="auto"><br></div><div dir="auto">De hát ez van, itt vagyunk. Még kicsit a reggeli sokk hatása alatt, de ma délelőtt a pedagógusok szombati jubileumi zarándoklatát készítjük elő. Téma: a remény. Mégis, milyen reményről lehet beszélni itt, Kárpátalján, éppen most? Írom a beszédemet. Érdekes, hogy a Bibliában épp azok beszélnek legtöbbet a reményről, akiknek a legkevesebb okuk van rá... "Ábrahám a remény ellenére is reménykedett, mert hitt Isten ígéretében..."</div><div dir="auto">Holnap pedig lelkinap lesz. Közösen imádkozunk majd, keressük, hogyan akar most működni az Úr bennünk, általunk.</div><div dir="auto">Mert nem lehet, hogy a pusztítás, a háború, a halál legyen az Úr.</div><div dir="auto">Van egy nagyobb Urunk, akinek a békéjét nem veheti el tőlünk senki sem. Kapom az üzeneteket a magyarországi barátainktól: "Imádkozunk értetek.... a békéért." Nem tudom, mikor áll meg végre ez a háború, sikerül-e valamit összehozni a világ nagyjainak. De azt tudom, hogy ezek az imádságok élő, működő erőként hatnak, és megtartanak minket, a közösségeinket, a számtalan nehézséggel küzdő családokat. Békét teremtenek, sokszor megmagyarázhatatlanul, a szívekben, az elmékben, még ilyenkor is.</div><div dir="auto">"Mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad,a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete."</div><div dir="auto">Akkor is, ma is, mégis.</div><div dir="auto"><br></div><div dir="auto">Szeretettel:</div><div dir="auto">Márta</div></div>
</div></div></div>