<div dir="ltr"><div class="gmail_quote"><div dir="ltr"><div class="gmail_quote"><br><div dir="ltr"><div><font size="2"><a href="https://axioma.hu/ha-feladjuk-az-igazsagot-megsemmisitjuk-onmagunkat-kontos-laszlo-az-axiomanak/" target="_blank">https://axioma.hu/ha-feladjuk-az-igazsagot-megsemmisitjuk-onmagunkat-kontos-laszlo-az-axiomanak/</a></font></div><div><font size="2"><br></font></div><div>
<div>
<div>
Hiányzik az az érvelés, ami kellő intellektuális erővel magyarázná el a 
ma emberének, miért érvényes még mindig a keresztény tanítás, mondja az 
Axiomának adott interjúban Köntös László. A református lelkésszel, 
nyugalmazott főjegyzővel arról is szót váltottunk, miért olyan biztos 
benne, hogy a keresztény tanítás feladása katasztrófához vezet. Interjú 
erkölcsről, kultúrkereszténységről és arról, mi a baj a pszichologizáló 
kereszténységgel. </div>
</div>
<div>
<div>
<p><b>A közelmúltban egyszer már bejelentette, hogy leteszi a 
lantot és nem ír többet, aztán mégis született néhány közéleti szövege. 
Ennyire hiányzott?</b> </p>
<p>Nem tudtam türtőztetni magamat. Voltak dolgok, amikre úgy éreztem, 
muszáj reagálni, de aztán szép lassan megtanultam, hogy nem biztos, hogy
 kell is… Úgyhogy most tényleg abbahagytam! </p>
<p><b>Vannak olyan kérdések, amikre egy lelkész nem teheti meg, hogy nem reflektál?</b> </p>
<p>Igen, mindenképp! Számomra az volt a probléma, hogy ebben az egész 
küzdelemben jóformán egyedül éreztem magam, mint lelki ember. Nem is 
nagyon tudok olyan lelkészekről, akár református, akár katolikus, vagy 
evangélikus oldalról, akik a kereszténységet érintő politikai 
kérdésekben ilyen rendszerességgel nyilvánosan megszólaltak volna. A 
református egyházon belül biztos, hogy én voltam az egyetlen. Óriási 
hiba volt – és ez most egyházkritika a részemről –, hogy a <a href="https://reposzt.hu/#gsc.tab=0" target="_blank">Reposztot</a>,
 ami a maga nemében az első ilyen egyházi felület volt, nem sikerült 
felépíteni, mint az egyház nem hivatalos orgánumát, amely erősen kötődik
 egyrészt a reformátussághoz, másrészt tágabb szempontból a 
kereszténységhez. Létre lehetett volna hozni egy olyan felületet, amely 
nyilvánosan kiáll a keresztény alapigazságok mellett és kritikusan 
szemléli a világban zajló kereszténységellenes folyamatokat. Nem épült 
fel, egyedül maradtam. Ezért írtam a búcsúzó soraimban azt, hogy nem 
vagyok én partizán: egyházkritikus vagyok, csakhogy nem kívülről – mert 
„kint” sok egyházkritikus van –, hanem belülről. Végtelenül magányosnak 
éreztem magam szellemileg. </p>
<p><b>Saját maga is megfogalmazta, hogy nem feltétlenül áll távol Öntől a konfliktus vállalása és elviselése.</b> <b>Azért néha mintha kifejezetten keresné is…</b></p>
<p>Van olyan is, igen, csak attól függ, hogy kivel konfrontálódik az 
ember. Én mindig tisztában voltam azzal, hogy kiknek írok és hol állok. 
Tehát amikor konfrontációt vállaltam, akkor majdnem mindig az – 
összefoglalóan mondjuk így – progresszív nézetekkel és a kereszténységet
 romboló, kifejezetten keresztényellenes nézetekkel szemben tettem. A 
saját egyházamon belül is tudtam konfrontálódni, de olyankor mindig 
érzékeltettem, hogy én belül vagyok. Ez a másik alapvető hiányérzetem: 
annyira hiányzik egy teológiailag megalapozott rendszerkritikus 
hozzáállás! Majdnem mindig a kultúrtörténeti vonulat mozog, és elmarad a
 keresztény üzenet igazságának keresése, ami pedig alapvető. </p>
<p><b>Keresztény szerzőknél is hiányolja?</b> </p>
<p>Keresztény szerzőknél azt hiányolom, hogy a tanítást sokszor nem 
tudják összekapcsolni a mai valósággal. A mondandójuk lebeg a semmiben. 
Egy-két embert kivéve nem látom azt az érvelést, ami intellektuálisan 
megmagyarázná a ma emberének, hogy a keresztyén üzenet vajon miért lehet
 mégis érvényes. Ami még veszélyesebb, az a mindent elöntő 
pszichologizmus. </p>
<blockquote>
<p>Ennek keretében a kereszténység degradálódik: egyfajta depressziós 
embereknek adható gyógyszer lesz belőle. Lezüllesztjük a megváltást 
mentálhigiénés gondozásra.</p>
</blockquote>
<p><b>Mi a baj ezzel?</b> </p>
<p>A pszichologizmussal egyrészt az a baj, hogy a kereszténység 
alapkérdése kerül zárójelbe, tudniillik az, hogy mi az életem 
rendeltetése, és azt hogyan tudom betölteni; hogyan nyerhetek 
üdvösséget. Márpedig, ha a kereszténységnek nincs meg az eszkatologikus 
távlata, akkor megette a fene, már bocsánat! A másik probléma a 
kényszeres boldogságkeresés: mintha a Biblia arról szólna, hogy a földi 
élet egy merő boldogság – holott pont az ellenkezője az igaz. Ha az a 
cél, hogy mindent rendbe tegyünk, meg így-úgy egy kicsit 
helyrepofozgassuk a dolgokat, egy kicsit megvigasztaljuk magunkat, ahhoz
 elég humanistának lenni. De az ember megváltásra szorul, nem tudja 
önmagát kiemelni abból a mélységes veremből, amiben van, ami ez a világ.
 Be kell látni a gyötrelem, a múlandóság, törékenység, esetlegesség, 
végesség tényét. Ezek lennének az alapkérdések, de a pszichologizáló 
kereszténység nem tudja tematizálni ezeket, megpróbál valamiféle könnyed
 lelki vigaszt mondani, amiben elvész a lényeg.</p>
<p>Mondok egy példát, szerintem ez a legszemléletesebb. A Szentírás 
egyik alapvető kérdése, hogy miért van halál, miért hal meg az ember, 
míg a másik alapvető kérdés, hogy miért van bűn. Mit csinál a 
pszichologizáló kereszténység a halállal? Semmit, a szőnyeg alá söpri, 
és elkezd beszélni a gyászról. „Ó, drága testvérem, hát igaz, hogy 
meghalt a férjed, feleséged, gyereked, anyád, apád, tehát gyászolsz, és 
akkor neked most vigasztalásra van szükséged.” Persze, kell a vigasztaló
 szó, de így maga a halál mint kérdés valósággal eltűnik. Márpedig, ha 
eltűnik a halál kérdése, akkor az élet alapkérdése tűnik el, mert a 
halál tényében az emberi lét végessége érhető tetten, szemben az 
örökkévalósággal. Tehát ebben a kontextusban kellene látni az ember 
életét: adott az én végességem, ugyanakkor érintkezem az 
örökkévalósággal, mert van bennem valami, ami képes érzékelni a 
végtelent. Mi ez a valami? Ez ám itt a nagy kérdés! És erre a modern 
kereszténység nem tud válaszolni. Engem meg pont ez érdekel, hogy vajon a
 kereszténység valóban csak ilyen hiedelem, vagy van valami racionális 
alapja? Meggyőződésem, hogy van. </p>
<blockquote>
<p>Sőt, a kereszténységnél realistább világszemléletet el sem tudok képzelni. <br></p><p>
</p><p>A kereszténység kimondja, hogy ez az egész, ami itt van, egy 
trágyadomb. Nézzük meg, hogy mi folyik körülöttünk! Hát egy tapodtat sem
 haladt előrébb az emberiség. Technológiai értelemben persze igen, de 
erkölcsi szempontból beleragadtunk a sárba. Káin és Ábel történetét 
játszuk újra és újra.</p>
<p><b>De hát ez nem a kereszténység vereségét jelenti?</b> </p>
<p>Ez egy alapvető probléma. Pál apostol víziója például egyáltalán nem 
az volt, hogy államvallássá lesz a kereszténység és „elfoglalja” a Római
 Birodalmat, majd az európai államfejlődés alapjává válik, amely 
torzulást eredményez magában a keresztény világkép értelmezésében. Az 
egyházkép ma is a keresztyén társadalom eszméjére épül, a 
kereszténységre pedig mint keresztény kultúrára tekint a többség. 
Ugyanakkor ott van a kereszténység teológiai üzenete, ami ennél sokkal 
messzebb mutat. </p>
<p><b>Tud még erkölcsi szempontból hatást gyakorolni a mifelénk visszaszorulóban lévő kereszténység?</b> </p>
<p>Nem, erkölcsi szempontból a kereszténység teljes defenzívában van, de
 ez a folyamat nem most kezdődött, legalább 200 éves. Csak bele kell 
olvasni a XIX. századi keresztény szerzők műveibe, az már 
kultúrkereszténység. Esetükben még él a keresztény kultúrkör, még nem 
érhető úgy tetten a keresztényellenesség, de a keresztyén teológiai 
üzenethez már semmi közük. Keresztények, de templomba járni nem 
szeretnének. Ismerős? Ez a hagyomány így folytatódott mind a mai napig. 
Sajnos az egyház mintegy észrevétlenül adaptálódott ehhez a folyamathoz,
 nem figyelt eléggé. Ebben nagy hibákat követtünk el. Élesbe fordult a 
probléma például a nemi identitás, a házasság, a család témakörében. De 
kérem szépen, mióta vannak a keresztyén társadalom körén belül válások? 
Nagyon régóta! Mégsem emlékszem arra, hogy az egyház bármikor is nyíltan
 kiállt, és azt mondta volna, hogy kérem szépen, az elvált ember az már 
nem keresztény, mert megtagadta a keresztény értékrendet. </p>
<p><b>Ilyet nem is illik mondani…</b> </p>
<p>Abszolút, ezt nem illik mondani, de közben a jelenség szépen 
illeszkedik ebbe a folyamatba. A kereszténységen belül is szép 
fokozatosan felbomlott a normarendszer, és elindult az úgynevezett 
tolerancia folyamata, a keresztyén normák lassú fellazulása. </p>
<blockquote>
<p>Ugyanakkor mintha most eljutott volna egy töréspontig, a vörös 
vonalig, amikor már a kulturális kereszténységen belül is elérte a 
tűréshatárt, és azt mondják, eddig és ne tovább.</p>
</blockquote>
<p>Talán erre reakció egy új keresztény öntudat megjelenése 
Magyarországon is. Gyakorlatilag ebben lehet megragadni az 
Orbán-jelenséget. A kritikusai azt mondják – talán van is benne valami 
–, hogy az sem kereszténység a szó teológiai értelmében, hanem a 
kultúrkereszténység, a politikai kereszténység áramvonalasított, vagy 
jobban eladható formája. </p>
<p><b>Nem így van?</b> </p>
<p>Ez valószínűleg így van, de én nem állítanám szembe a kettőt. A 
kultúrkereszténységet és az egyházias kereszténységet életveszélyes 
dolog egymással szembeállítani, mert ezt úgy hívják más néven, hogy 
szalámizás. Ráadásul a mai politikai világban nem is lehet mást 
felvállalni, csak egyfajta kultúrkereszténységet. De azt lehet mondani, 
hogy kiállunk a kultúránk, a keresztény kulturális örökség mellett, ez 
egy eszmei alap számunkra – ezt így lehet csinálni. </p>
<p><b>Húsvétkor azt írta, a keresztény hagyomány programszerű 
feladása egyenlő az öngyilkossággal. A kereszténységen kívül nincs élet?
 </b><b></b></p>
<p>Nincs.</p>
<p><b>Miért?</b></p>


<p>Mert a keresztény hagyomány programszerű feladásával a kereszténység 
önmagáról mond le. Miről is szól a keresztény üzenet? Arról, hogy az 
Atya elküldte az ő fiát, az Úr Jézus Krisztust a mi váltságunkért, és az
 ő váltsághalála a benne való hit által üdvösséget szerezhet 
mindenkinek. És mivel üdvösség csak és kizárólag Jézus Krisztusban van, 
ezért a kereszténységen kívül nincs élet. A kereszténység, az egyház az 
Isten által kijelentett igazságot tolmácsolja. </p>
<blockquote>
<p>Az egyháznak nincs saját véleménye: az igazságot közvetíti. Az igazság oszthatatlan. Az igazság abszolút. Itt nincs kecmec! </p>
</blockquote>
<p>De ez a kizárólagosság nem merev és rideg, hanem a legteljesebben 
egyetemes, mivel Isten senkit nem akar kizárni az ő szeretetéből, a 
Jézus Krisztusban való hit által mindenki előtt nyitva áll az üdvösség 
lehetősége. A keresztény embernek a sarkára kell állnia, és egyfajta 
hitvallásos magatartást tanúsítani, közben közvetíteni Isten egyetemes 
szeretetét. Például az, ha azt mondom, hogy nem értek egyet az azonos 
neműek házasságával, véletlenül sem azt jelenti, hogy gyűlölöm őket. 
Mert az álláspontom nem ebből fakad, hanem abból az Isten által 
kijelentett és felismert igazságból, hogy van férfi és van nő. Márpedig 
ma a kereszténységen belüli vitáink mintha alapvetően választás elé 
állítanának minket, hogy az igazságosság és az igazság vagy a 
kegyelmesség oldalán állunk. És úgy tűnik, mintha az igazságosságot 
magasra emelők sokakat kizárnának, a kegyelmességet hirdetők meg mintha 
nem fogadnák el, hogy van igazság.</p>
<p><b>Mintha kibékíthetetlen lenne ez a két álláspont.</b> </p>
<p>Abszolút csapdahelyzet. Az egyházat folyamatosan zsarolják, mert azt 
hangoztatják ezek az új, progresszív szereplők, hogy ha nem értesz velem
 egyet és nem fogadsz el engem, akkor gyűlölködsz, nem vagy toleráns, 
meghazudtolod a keresztény szeretetet. Az egyház pedig sokszor inkább 
hallgat, nem mer kiállni, pedig nagy szükség lenne rá, mert a hallgatás a
 kereszténység paródiája. Persze látom, hogy nehéz a hitvallásos kiállás
 mellett azt az üzenetet is tolmácsolni, hogy mi nem akarunk senkit 
agyoncsapni. Közben ránk sütik a bélyeget kizárólagosságról, 
dogmatizmusról, szűklátókörűségről, gyűlölködésről és így tovább. És azt
 kell mondjam, a progresszív narratíva lényegesen sikeresebb, mint a 
hitvallásos keresztény narratíva. </p>
<p><b>Nem azért, mert a hitvallásos narratíva tényleg idejétmúlt, 
mert tényleg nem ismeri azt, hogy 2024 emberének hogyan van szüksége 
Jézusra, vagy mire van pontosan szüksége? Nem azért, mert a hitvallásos 
narratíva túlságosan farizeussá vált, mert a betűt nézi, a törvényt?</b></p>
<p>Ha így lenne, akkor azt mondanám, hogy köszönöm szépen, gyerekek, tévedtem. </p>
<p><b>Nem lehet, hogy tévedett?</b><b></b></p>
<p>Nem.</p>
<p><b>Magabiztos kijelentés.</b><b></b></p>
<p>Abszolút. </p>
<p><b>Mire alapozza? Jézus semmit sem mondott az azonos neműek házasságáról, a progresszióról, vagy a woke-ideológiáról.</b><b></b></p>
<p>Nem, de bizonyos alapigazságokat kijelentett, és én hiszek abban, 
hogy az örök igazságok a kereszténység által lettek tolmácsolva. Nem a 
kereszténység találta ki, nem ő mondja, Isten mondja, a kereszténység 
pedig közvetíti. Ha erre azt mondják, hogy dogmatikus vagyok, meg 
szűklátókörű, akkor én meg azt mondom, hogy „te vagy az”. </p>
<p><b>Rendben, vannak alapigazságok. De hol van az leírva, 
kinyilatkoztatva, hogy mondjuk két azonos nemű ember nem nevelhet 
közösen gyereket, vagy hogy nincsen olyan körülmény, ami miatt 
elfogadható, hogy egy 30. hétben járó magzatgyermeket az édesanya 
elvetessen?</b> </p>
<p>Az élet tisztelete, az élet szentsége teljesen egyértelmű. Az Úristen
 az élet adója. Ettől kezdve az embernek nincs mandátuma, hogy erről 
döntsön. Az is feketén-fehéren le van írva, hogy az Úristen az embert 
férfinak és nőnek teremtette, és ez a kettő alkot egy embert. </p>
<blockquote>
<p>Ezen a ponton kőkeményen konfrontálódok, mert azt látom, hogy a 
progresszív szűklátókörűséggel szemben néha nem lehet vitatkozni, csak 
ragaszkodni az igazsághoz.</p>
</blockquote>
<p><b>Akkor hozok egy idézetet. „Mára a frontok bemerevedtek, a 
világnézeti pozíciók közti különbözőségek áthidalhatatlanok.” Tudja 
kitől idéztem? </b> </p>
<p>Hogyne, tőlem. </p>
<p><b>Nem kellene valamiféle hidat azért mégis vernünk?</b></p>
<p>Mindkét világnézeti térfélen van egy olyan réteg, akik párbeszédet 
tudnak folytatni egymással és kétségtelenül van egy másik, amelyikkel 
képtelenség. Ha a progresszió nem érti meg azt, hogy az egyház az Isten 
által kijelentett hitben végzi a szolgálatát, hogy az egyház az Isten 
által kijelentett igazságot közvetíti, akkor mit vár az egyháztól? Adja 
föl önmagát? Mondja azt, hogy az Isten eddig ezt mondta, most pedig, 
gyerekek, bocs, már mást mond? Ha feladjuk, azzal megsemmisítjük 
önmagunkat! </p>
<p><b>Egyre többen teszik fel a kérdést: egyházszakadás előtt állnak?</b></p>


<p>Már megtörtént. Persze nem Magyarországon, de meg kell nézni a német 
egyházat, ahol de facto megtörtént, de jure még nem. Az anglikánok is 
túl vannak rajta. Itthon azért még erős bástyák vannak, Magyarország még
 alapvetően kulturálisan konzervatív.</p>
<p><b>Elképzelhetőnek tartja, hogy 15-20 éven belül két református vagy két evangélikus egyház lesz?</b> </p>
<p>A reformátusokról biztosan nem. A református egyház átélt már egy pár
 krízist, a legutolsót nem is olyan régen, de odáig soha nem fog eljutni
 a dolog, hogy egyházszakadás legyen ebből. Megjelentek nálunk is a 
progresszív elemek és nézetek, de elég gyenge lábakon állnak. Az 
alapvetően konzervatív református egyház a paraszti társadalomból jön, 
sok mindent kibírt már, később azt is, hogy szétverték a társadalmat sok
 szempontból tartó polgári réteget. </p>
<p><b>Lesz új pünkösd az egyházban?</b></p>
<p>A kérdésben nem én vagyok illetékes, hanem a Szentlélek. Szerintem egyébként lesz, de ahhoz valami történelmi kataklizma kell. </p>
<blockquote>
<p>A kataklizmák azért jók, mert a végső kérdésekkel szembesítenek. Ne 
feledjük, hogy mi egy jóléti burokban élünk, nem is tudjuk, mennyire el 
vagyunk kényeztetve. </p>
</blockquote>
<p>Ki kell menni az ukrán frontra, vagy beszélgetésbe elegyedni egy 
kárpátaljai pappal, tanulságos dolgokat fog mondani. A mi problémánk 
pedig az, hogy marha- vagy sertéshúst vegyünk, melyik drogériába 
szaladjunk be.</p>
<p><b>Azért tudnék jópár települést mondani, ahol nem ez a fő probléma…</b></p>
<p>Az elnéptelenedő falvak, sőt, kisvárosok egyházi szempontból is 
kihívást jelentenek. Általánosságban is elmondható, hogy a vidék 
elnéptelenedésének egyik áldozata az egyház. Ezt még Pápán is a saját 
bőrünkön érzékeljük. Másrészt vannak olyan helyek, ahol robbanásszerűen 
növekedik a gyülekezet, nagyszerű történetekről lehet beszámolni. </p>
<p><b>Min múlik az, hogy elinduljon valahol egy keresztyén közösség jelentős növekedése? Kell egy karizmatikus, erős lelkipásztor?</b></p>
<p>Anélkül biztosan nem megy. Hogy pontosan miben áll ez a lelkészi 
karizma, azt nem tudom megmondani. Számít természetesen a prédikáció 
minősége, de a legfontosabb az emberi minőség. Ha a szíve nem olyan, 
akkor prédikálhat akárki, abból nem lesz gyülekezet. Érdemes elmenni 
például Hévízre, vagy Esztergomba, ahol remekül csinálják, Esztergomban 
például a gyülekezet mára kinőtte a templomot! És olyan helyeket is 
tudnék mondani, amik látszólag halott helyek voltak, azt hittük, vége 
van, be kell zárni a templomot, aztán odament valaki tiszta szívvel és 
meglódult a gyülekezet. Sok helyütt van mély igény az igei látásra a 
magyar társadalomban! Bízom abban, hogy végre megjelenik egy erős és 
tudatos keresztény középosztály, amire a magyar történelem viharai 
korábban nem adtak lehetőséget. A kulturális téren már kialakult egy új 
keresztény öntudat, ezt követnie kell egy teológiai öntudatosodásnak is,
 aminek következtében rájövünk, hogy itt valójában nem a hagyományról 
van szó, hanem az igazságról és sikerül felülkerekedni a mai ateista 
narratíván és kultúrán. </p><br></blockquote></div></div>

</div></div>
</div></div>

<p></p></div></div>