<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">„Mindig hittem a kutatásomban” – Beszélgetés Karikó Katalin Nobel-díjas biokémikussal</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2024. április 1., hétfő | 20:00</div><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/-mindig-hittem-kutatasomban-beszelgetes-kariko-katalin-nobel-dijas-biokemikussal">https://www.magyarkurir.hu/hirek/-mindig-hittem-kutatasomban-beszelgetes-kariko-katalin-nobel-dijas-biokemikussal</a><div class="gmail-ikonok"> <br></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g137870']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&img=c___52702367078_b8eb7476c3_c.jpg" width="471" height="314" style="margin-right: 0px;"><span class="gmail-galcount" title="13 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">Karikó
 Katalin a covidjárvány idején vált világszerte ismertté. Több 
évtizedes, kitartó biokémiai kutatásaival megalapozta a messenger RNS 
alapú vakcinák kifejlesztését, ami lehetővé tette a pandémia 
megfékezését. Drew Weissman mikrobiológus kutatótársával 2023-ban 
fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kaptak. </h3><div class="gmail-contentsav"><p><em>Ferenc pápa idén februárban Karikó Katalint <a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-kinevezte-kariko-katalint-papai-eletvedo-akademia-tagjava" target="_blank">kinevezte a Pápai Életvédő Akadémia rendes tagjává</a>. A Philadelphiában élő professzorral Skype-on beszélgettünk.</em></p>
<p><strong>– Hogyan tudta meg, hogy teljesül édesanyja álma, és megkapja
 a Nobel-díjat, amivel magyar nőt korábban még soha nem ismertek el?</strong></p>
<p>– Sohasem tűztem célul magam elé, hogy bármilyen díjat kapjak, nem 
vágytam elismerésre. Ugyanakkor biztosan sok tudós, kutató örül az ilyen
 kitüntetésnek, mert felhívja az emberek figyelmét a tudományra. 2021. 
február végén kaptam az első díjat, azt megelőzően 1973-ban az utolsót. 
Az elmúlt három évben aztán több mint száz díjjal jutalmaztak. 
Amerikában, Európában, Ázsiában több nemzetközi nagy díjat is megkaptam.
 Alig jutottam szóhoz, amikor megnéztem, korábban kiket ismertek el 
ezekkel a kitüntetésekkel, például Edison neve után nagyon különös volt 
az enyémet látni. A férjemnek három üveges tárolószekrényt kellett 
készítenie, hogy méltó helyük legyen az emléktárgyaknak, amiket a 
díjakkal együtt kaptam.</p>
<p>Anyukám tartott a korral, a számítástechnika területén is nagyon 
ügyes volt. Októberben mindig figyelte az interneten, hogy kik kapnak 
Nobel-díjat, azt remélte, az én nevem is köztük lesz. 2018 decemberében 
halt meg, nem érte meg ezt a nagy elismerést. Annyit tudott, hogy 
Németországban vagyok egy cégnél, megfelelő pozícióban, és klinikai 
kutatásokkal foglalkozom. A Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biofizikai 
Intézetének egykori igazgatója, Keszthelyi Lajos is nagyon várta, hogy 
megkapjam a Nobel-díjat. Amikor 2022-ben ez nem történt meg, azt mondta:
 rettenetesen nehéz neki még egy évet kivárnia ilyen idősen, kilencvenöt
 évesen. Szegény, ő sem érte meg. A Nobel-díjra én igazából nem 
számítottam, hiszen számtalan szakember végez rendkívül eredményes 
kutatást.</p>
<p><strong>– Október másodikán mégis jött egy hajnali hívás.</strong></p>
<p>– Európában tizenegy óra körül jelent meg a hír. Philadelphiában hat 
óra az időeltolódás Európához képest. A protokoll szerint fel kell hívni
 az érintettet. A férjem egy nagy lakótelep gondnoka, ő felelős a 
fűtésért, a meleg vízért mintegy kétezer lakásban. Előfordul, hogy éjjel
 is hívják, ha például leáll egy melegvízkazán, így én már nem is 
hallom, ha éjszaka csörög a telefon. Szokás szerint aznap is a férjem 
vette fel a telefont, s mondta, hogy most kivételesen engem keresnek. 
Ekkor értesítettek, hogy én és Drew Weissman Nobel-díjat fogunk kapni, 
és kérték tőlem Drew elérhetőségét. Írtam egy üzenetet Drew-nak, és 
kérdeztem, hogy őt keresték-e. Válaszában közölte, hogy nem. Azt hittem,
 ez a hívás csak valami vicc.</p>
<p><a style="color:rgb(100,100,100)" title="" rel="lightbox['g137870']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&p=1&img=c_sei_187619776-másolat.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Mikor derült ki, hogy nem vicc, hanem valóság?</strong></p>
<p><strong>– </strong>Amikor hívott Adam Smith, a Nobel Prize Outreach tudományos igazgatója, és kérte, hogy küldjek a nevére egy képet magamról a <em><a href="http://nobelprize.org">nobelprize.org</a></em> e-mail-címre. Visszahívott, hogy megkapták. Aztán mi is meghallgattuk a bejelentést.</p>
<blockquote>
<p>Ha megnézzük, kik kaptak élettani-orvosi Nobel-díjat, elcsodálkozunk,
 mi mindent fedeztek fel, például az emberi vércsoportokat, az inzulint,
 a különböző vitaminokat. Az EKG-készülék kifejlesztéséért is 
Nobel-díjat adományoztak. Ezek közé az emberek közé tartozni nagy-nagy 
megtiszteltetés.</p>
</blockquote>
<p><strong>– A rengeteg elismerés közül, amiket kapott, melyek voltak az érdekesebbek?</strong></p>
<p>– Kezdetben alig akartam elhinni, hogy kitüntetnek. Amikor 2021 
februárjában értesítettek a New York-i Columbia Egyetemről, hogy 
megkapom a Horwitz-díjat, csak kapkodtam a levegőt. Jelenleg tizenhat 
egyetem díszdoktora vagyok. A Szegedi Tudományegyetem – a korábbi József
 Attila Tudományegyetem, ahol a diplomámat szereztem – volt az első, 
amely megtisztelt ezzel a címmel, aztán a Duke Egyetem, a Yale, a 
Rockefeller, a Harvard, a Princeton, Ázsiában a Hong Kong és más európai
 egyetemek is díszdoktorrá avattak.</p>
<p>Érdekes történet fűződik a Franklin Institute-tól kapott díjhoz. 
Emlékszem, Ludwig János kollégámmal 1977-ben egy egyetemi őszi munkán 
éppen szőlőt szüreteltünk, amikor megkérdezte tőlem, mit szólok ahhoz, 
hogy fellőtték a Voyager űrszondát. Én akkor semmit sem tudtam erről, ő 
pedig felhívta a figyelmemet arra, milyen fontos, hogy az ember kövesse 
más kutatók munkáját. A Voyager-t Edward Stone tervezte. Évtizedekkel 
később éppen vele együtt vehettem át a Franklin Institute díját.</p>
<p>Nagyon az emlékezetembe vésődött Ludwig Jánosnak a Nobel-díjhoz írt gratulációja:</p>
<blockquote>
<p>Katalin, ha már az évek során a nehézségek nem tántorítottak el az 
egyre fontosabb feladatok megoldásától, remélem, a siker és a széles 
körű elismerés sem fog ehhez vezetni.”</p>
</blockquote>
<p><strong>– Egyszer nyilatkozott arról, mennyire jólesett Önnek, amikor
 idős emberek a koronavírus elleni oltás után meglepték egy ünnepnappal.</strong></p>
<p>–<strong> </strong>Egy, a lakásunkhoz közeli idősotthonban kétszázan 
élnek. 2020-ban, ha egy ilyen intézményben kitört a koronavírus-járvány,
 a bent lakók harmada is meghalhatott. Egy héttel azután, hogy engem is 
beoltottak, az otthon lakói is megkapták a vakcinát. Hamarosan mégis 
covid-pozitív lett az egyikük, aztán még mások is. Nagyon aggódtak, de 
végül mindnyájan túlélték a fertőzést.</p>
<p>Szeptemberben rendeztek egy „Katalin Kariko Appreciation Day”-t. 
Felöltöttek egy erre az alkalomra készített pólót, amin a nevem és az 
arcképem is szerepelt. Kiültek az otthon kertjébe, napoztak, ünnepeltek,
 és küldtek nekem egy csokor rózsát, mert annyira hálásak voltak.</p>
<blockquote>
<p>Kaptam tőlük fotót arról is, hogy anyák napján a gyerekeik meglátogathatták őket, végre találkozhattak egymással.</p>
</blockquote>
<p>Az ő gesztusuk sokkal jobban megérintett, mint bármilyen díj.</p>
<p><a style="color:rgb(100,100,100)" title="" rel="lightbox['g137870']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&p=1&img=c_20210902_143108.jpg" alt="" border="0" width="471" height="279"></a></p>
<p><strong>– Idén februárban jutott el a hír Magyarországra, hogy a 
Pápai Életvédő Akadémia rendes tagjává választotta Önt. Mit szólt a 
kinevezéshez? Éppen egy éve előadást is tartott az akadémián.</strong></p>
<p>–<strong> </strong>Tavaly meghívtak a Vatikánba, hogy beszéljek a 
messenger RNS-ről, valamint a gének megváltoztatásával kapcsolatos 
legújabb technológiákról és a hatásukról, arról, hogyan szolgálhatják az
 emberiséget. Nem igazán akartam elmenni, mert nagyon sok volt az 
elkötelezettségem. A lányom azonban azt mondta: „Anya, mi is megyünk, a 
pápa megáldja majd az unokáidat.” A kislány unokám akkor volt három 
hónapos, a kisfiú kétéves. Zsuzsi és a vejem felkerekedett a kicsikkel, 
és a családdal együtt mentünk Rómába. Az utazás előtt sokat olvastam a 
Pápai Életvédő Akadémiáról, megtudtam, hogy 1994-ben alapították. 
Eredetileg az volt a feladata, hogy tanulmányozza a katolikus erkölcsöt 
és tanítást közvetlenül érintő, az élet védelmével, az abortusszal 
kapcsolatos biológiai, orvostudományi és jogi kérdéseket. Később azután 
kiterjesztették a tájékozódást más bioetikai kérdésekre is. A tagokat öt
 évre nevezik ki. A hetven rendes tag mellett több tiszteletbeli, 
levelező tagja lehet az akadémiának. Muzulmán vallású is van közöttük, 
és ezen a tavalyi eseményen egy zsidó rabbi is előadást tartott. 
Különböző nézőpontokból vizsgálják, hogy az új beavatkozások hogyan 
változtatják meg a környezetünket, milyen hatással vannak az emberre, 
valóban a javát szolgálják-e. Tavaly ősszel tudtam meg, hogy 
felterjesztettek az akadémia rendes tagjának. Januárban aztán 
értesítettek, hogy Ferenc pápa jóváhagyta a kinevezésemet.</p>
<p><strong>– A Vatikában találkoztak Ferenc pápával?</strong></p>
<p>–<strong> </strong>A tavaly ott töltött egy hét alatt kétszer is. Az 
előadók magánaudiencián vettek részt a családtagjaikkal, két nappal 
később pedig volt egy mise, amelyre a magyar nagykövetség segítségével 
jutottunk be. A férjem, a lányom, a vejem és a két kisunokám is velem 
tartott. A kicsik katolikus óvodába és bölcsődébe járnak Kaliforniában. 
Engem reformátusnak kereszteltek Kisújszálláson, de nem konfirmáltam, 
nem gyakorlom a vallást. Viszont dolgoztam együtt katolikus, protestáns,
 muzulmán és zsidó vallásúakkal Németországban, a BioNTechnél, a 
University of Pennsylvanián és Bethesdában is. Általuk valamennyire 
megismertem ezeket a vallásokat.</p>
<p><strong>– Mit jelentett Önnek a Ferenc pápával való személyes találkozás?</strong></p>
<p>– Az utazás előtt olvastam Ferenc pápa nézeteiről, progresszív gondolkodásáról. Megnéztem <em>A két pápa</em> című
 filmet is. Tetszett, hogy nem érdekelték a formalitások, nem kellett 
neki a piros cipellő. Egy gyönyörű teremben találkoztunk vele, kezet is 
fogtunk egymással. Magával ragadott a hagyomány, a légkör, a jelenléte. 
Az ember átérzi ezt akkor is, ha nem gyakorolja a vallást.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g137870']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&p=1&img=c___00139_20022023.jpg" alt="" border="0" width="471" height="314"></a></p>
<p><strong>– Többször beszélt arról, hogy már kamaszként megismerkedett Selye János </strong><em><strong>Életünk és a stress</strong></em><strong> című könyvével, és sokat jelentett Önnek. Mi volt az, ami megérintette benne?</strong></p>
<p>– Selye János könyvéből tanultam meg, hogy</p>
<blockquote>
<p>arra kell koncentrálni, amin tudok változtatni, és ne vesztegessem az időmet arra, amin nem tudok.</p>
</blockquote>
<p>Ez a gondolat vezetett a kísérletezések során, ez tartott meg a 
pályámon. Ugyanakkor minden másra is igaz ez, nem csak a tudományra. 
Emlékszem egy jelenetre abból az időből, amikor a lányom evezett. A 
londoni olimpia kvalifikációs versenyén nagyon jól ment az angol 
férficsapat, előnyük volt. Az egyik evezős oldalra pillantott, hogy hol 
tart a másik hajó. Egyből kiesett a ritmusból, és a másik csapat jutott 
tovább. Ha másra figyelsz, nem arra, ami a te dolgod, akkor lemaradsz. 
Arra kell koncentrálni, amin tudsz változtatni. Azon nem tudsz, hogy a 
másik csapat hogyan halad.</p>
<p><strong>– Rengeteg kudarc érte Önt, nem egyenesen ívelt felfelé a 
pályája, négyszer is elbocsátották. Hogyan tudott a csalódások ellenére a
 feladatára koncentrálni és kitartani?</strong></p>
<p>– Amikor a középiskolai osztályfőnököm azt mondta, elintézi, hogy ne 
vegyenek fel a József Attila Tudományegyetemre, arra gondoltam: mit 
tehetnék azért, hogy mégis jó legyen nekem? Elhatároztam, hogy nagyon 
tanulok, hiszen a legjobbnak kell lennem, bizonyítanom kell, hogy ott a 
helyem. Ha azt mondta volna, Kati, ismerek valakit, elintézem, hogy 
felvegyenek, akkor talán hátra dőltem volna.</p>
<blockquote>
<p>Ezért szoktam köszönetet mondani mindenkinek, aki megpróbálta megnehezíteni az életemet, mert még ők is jobbá tettek.</p>
</blockquote>
<p>Minden rosszban van valami jó, csak rá kell jönni, mi az. Például ha 
valami bántót mondanak nekem, abból megtanulom, hogy én ilyet nem mondok
 senkinek, mert sértő. Így lépek tovább. Persze amikor a szemembe mondta
 a tanárom, hogy tesz azért, hogy ne vegyenek fel az egyetemre, nem volt
 könnyű meglátni, milyen pozitívum származhat ebből, mert abban az 
időben valóban „el tudták intézni” az embert. De hittem, hogy nem fog 
sikerülni neki, mert majd nagyon jó eredményt érek el. Arra sarkallt a 
megjegyzése, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.</p>
<p>Azt tapasztalom, nagyon sok fiatal azért hagyja el a pályát, mert 
másokhoz hasonlítgatja magát. Elszomorodik, mert látja, hogy a másik nem
 olyan tehetséges, mégis az a kedvenc. Ezen nem lehet változtatni. És ha
 erre figyelsz, már nem a saját feladatodra koncentrálsz. Az önéletrajzi
 könyvem (<em><em>Áttörések – Életem és a tudomány, </em></em>Helikon, 
2023) kiadása után rengeteg levelet kaptam, amelyekben az emberek 
beszámoltak arról, hogy ebben a szellemben fogják folytatni a 
munkájukat, nem keseregnek tovább.</p>
<p>A tudományban is fontos, hogy mire koncentrálunk. Először meg akarunk
 érteni egy biológiai folyamatot. Egyre több ismeretet szerzünk, még 
több mindent meg akarunk vizsgálni, de ehhez pénzre és emberekre van 
szükség. A tudományos fokozatok megszerzéséhez publikálni kell. Azt 
tapasztaltam, hogy többen nem azért írnak, mert felfedeztek valamit, 
hanem mert egy idő után az előmenetel lesz a céljuk, és a biológiai 
folyamat megértése ennek az eszköze csupán. Ezért van az, hogy ha valaki
 látja, hogy publikáció jelent meg abban a témában, amin ő is dolgozik, 
elkeseredik, hogy oda a lehetőség. Ha az eredeti célja szerint a 
folyamatot akarná megérteni, akkor ilyen esetben örülnie kellene, hogy 
mások hozzátettek valamit a kutatásához, bebizonyítottak valamit. A 
magam részéről én mindig maradtam az eredeti célomnál, a biológiai 
folyamat megértésének vágyánál.</p>
<p><strong>– A kutatást mindig izgatottan, hatalmas szenvedéllyel végezte. Mi táplálja a lelkesedését?</strong></p>
<p>– Csodálatos, amikor felismerjük, milyen lehetőség rejlik egy 
kutatásban! Emlékszem, amikor Hiromi Muramatsu kollégámmal tapasztaltuk 
az mRNS gyógyító hatását egereken, és</p>
<blockquote>
<p>az ablakon át láttuk a karnyújtásnyira lévő kórházban fekvő 
betegeket. Akkor feltettem a kérdést: vajon mit kellene tennünk azért, 
hogy ezzel az eredményünkkel embereken tudjunk segíteni?</p>
</blockquote>
<p>Azt hiszem, nekünk kell odavinnünk azt, amit tudunk. Hiromi pedig azt
 felelte, hogy eljön velem és segít, hogy mindez megvalósuljon. Így is 
történt, együtt mentünk el Németországba, ahol az mRNS klinikai 
alkalmazásán dolgoztunk. A kutatásban tudnod kell, hogy amit csinálsz, 
az fontos. Lehet, hogy egy építőkő lesz, amely elvezet egy 
felismeréshez, amiből egy napon gyógyszer lesz, bár te talán már meg sem
 éred...</p>
<p><strong>– Amikor sorra kapta az elismeréseket, és ismertté vált a 
neve, azok az intézmények és emberek, akik korábban elutasították, 
foglalkozni kezdtek azzal, hogyan történhetett meg, hogy nem ismerték 
fel a kutatásai jelentőségét. Nem haragudott rájuk? </strong></p>
<p>–<strong> </strong>Tizenhét évig dolgoztam a Pennsylvaniai Egyetem 
agysebészeti klinikáján. Az intézmény vezetője hosszú órákon át operálta
 a betegeket. Nem nehezteltem rá, hogy kitetette a folyosóra a 
laboratóriumi eszközeimet, hiszen ő csak azt látta, hogy pályázatokat 
adok be, amiket nem nyerek el. Nem várhattam el, hogy megértse, milyen 
hatása lehet a kutatásomnak. Ő a pályázatokat elbíráló szakembereknek 
hitt, akik úgy ítélték meg, hogy a kutatásomnak nincs értéke. Amikor 
nemrégiben összefutottam vele, érdeklődött irántam, és megemlítette, 
hogy másnap rólam fog előadást tartani. „Rólam?” – kérdeztem 
csodálkozva. „Hogy nem vettük észre? Ez lesz a címe” – mondta, és jót 
nevettünk. A haraggal az ember saját magát mérgezi meg. Ha valakire 
mérges vagy, a másik többnyire nem is tud róla. Robert Suhadolnik, az 
első amerikai főnököm csak arra emlékezett, mennyi mindent tett értem. 
Tényleg sokat tanultam tőle, és hálás is voltam neki ezért, igazat 
mondtam, amikor egy előadáson beszéltem mindezekről. Ugyanakkor ő volt 
az, aki ki akart utasíttatni engem Amerikából. De nincs értelme 
előhozakodni ilyesmivel. Utóbb ő is örült, és büszke volt rám. 
Másvalaki, aki most is vezető pozícióban van az egyetemen, miután 
elolvasta a könyvemet, azt mondta: „Kati, ha tudtam volna, segíthettem 
volna neked.” Nem haragudtam rá, de emlékeztem arra, hogy benne volt 
abban a bizottságban, amely 2009-ben megállapította, hogy nem vagyok 
előléptetésre érdemes kutató. Jó lenne, ha az emberek úgy élnék a 
mindennapjaikat, hogy nem haragudnának egymásra, hiszen sokszor már nem 
is tudják, mi a neheztelésük oka. Marcangolják magukat, ahelyett, hogy 
elengednék az egészet.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g137870']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&p=1&img=c_belaval-a-szinpadon.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– A férjével, Francia Bélával negyvenhárom éve házasok. Ön 
rengeteget dolgozott, külföldi munkái voltak, és a férje mindig 
támogatta ezekben.</strong></p>
<p>– 1977 decemberében egy biológusbulin ismertem meg Bélát. Helyes, 
kedves, jóképű, vidám volt akkor is. Most is mindig megnevettet. Öt 
évvel fiatalabb nálam. Gyerekkoromban azt láttam, az apukám mindent 
próbál megtenni azért, hogy segítsen anyukámnak, és erre biztatott 
minket is a nővéremmel. Anyukámnak is fontos volt, hogy kölcsönösen 
támogassák egymást, gondoskodjanak egymásról. Sokszor hallottuk otthon: 
„ne csináld, pihenj le inkább”. A férjemnek is megvan a maga 
elfoglaltsága, nem csak nekem. Rengeteg mindent megjavít, fúr-farag. A 
különböző laboreszközöket is megjavította, még most is használják 
ezeket. Emlékszem, az elromlott műszereket kitették a folyosóra, én 
pedig hazavittem őket. Megkérdezte: „AIDS van rajta?” Mondtam, hogy 
nincs, így aztán helyrehozta őket. 2000 dollárba került akkor egy 
PCR-készülék, Béla egy kétdolláros alkatrésszel használhatóvá tette. Sok
 műszert mentettünk meg a kidobástól. Mindig próbált segíteni, mint 
ahogy én is. Egyszerű életet élünk. Tíz év alatt talán egyetlen pizzát 
sem ettem, mert mindig azt esszük, amit magunk főzünk. 1989 óta 
ugyanebben a házban lakunk. Nálunk soha nem volt bejárónő, anyagilag sem
 engedhettük meg magunknak. Mindent mi építettünk. A férjem készítette 
az asztalomat, ő tette le a padlót, magunk festettünk ki. Az autónkat is
 Béla javította, ha kellett, a motorját is kicserélte a garázsban. Soha 
nem háborgott amiatt, hogy sok időt töltök a laboratóriumban, inkább azt
 kérdezte, tud-e segíteni valamiben.</p>
<p><strong>– Olvastam, hogy volt az életében olyan időszak, amikor 
hétfőnként reggel kétszáz kilométert vezetett a munkahelyére, és csak 
pénteken tudott hazamenni. 2022 októberéig pedig éveken át 
Németországban dolgozott. Hogyan tudtak összetartani, amikor távol 
kellett lenniük egymástól? </strong></p>
<p>–<strong> </strong>Amikor Bethesdában dolgoztam, hétfőtől péntekig 
valóban távol voltam az otthonunktól. Különösen nehéz volt ez, mert 
Zsuzsi, a lányunk akkor ment első osztályba. Az unokatestvérem jött el 
Magyarországról, hogy segítsen nekünk. Béla nem változtathatott 
munkahelyet, mert a bevándorlás miatt meg volt kötve ebből a 
szempontból. Bethesdában nem tudtam lakást bérelni, ezért vagy 
ismerősöknél, vagy az irodában aludtam, hálózsákban. Volt, hogy este 
tíz-tizenegy órakor még kísérletekbe kezdtem. Abban az időben sokat 
tanultam a molekuláris biológiát. Este tizenegyig a könyvtárban ültem, 
rengeteget olvastam. Ott vetődött fel bennem, hogy mégiscsak a messenger
 RNS-t kellene terápiára használni. Nagyon nehéz volt ez az időszak. 
Elliot Barnathan kardiológusnak köszönhetően visszakerültem 
Philadelphiába, felvett a University of Pennsylvaniára, és hét évig 
állta a fizetésem. A másik támogatóm David Langer idegsebész volt. Még 
orvostanhallgató volt, amikor megismerkedtem vele, tizenhét éven át 
figyelemmel kísérte az mRNS-sel végzett munkámat. Mindketten a vendégeim
 voltak Stockholmban, az egyhetes Nobel-ünnepségen.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g137870']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&p=1&img=c___a-csalad-vatikanban.jpg" alt="" border="0" width="471" height="397"></a></p>
<p><strong>– Hogyan tudott édesanya lenni a munkája mellett?</strong></p>
<p>–<strong> </strong>Zsuzsi születése után azt éreztem, nem hagyhatom 
ott mindazt, amire addig annyi energiát fordítottam. Ugyanakkor, ha sír a
 gyerek, ha idős szülőről kell gondoskodni, mindenki rád néz, mert te 
vagy a nő, ez a te feladatod. Így aztán a nők sokszor lejjebb adják az 
álmaikat, hogy a kihívásoknak és az elvárásoknak megfeleljenek. Gyakran 
próbálom elmondani a fiatal női kutatóknak, hogy ne akarjanak tökéletes 
feleség, anya, gyermek, testvér és szomszéd lenni, mert mindent nem 
lehet. Mindenkinek huszonnégy órából áll egy nap. A gyermeket sem kell 
annyira kiszolgálni, inkább önállóságra kell nevelni. Én reggel mindig 
korán jártam be a munkahelyemre, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat, így 
az út nem egy órába, csak negyven percbe telt. Zsuzsinak magától kellett
 felkelnie, öltözködni, reggelizni, időben elindulni otthonról. A 
gyereknek nem szigorúságra, hanem következetességre van szüksége a szülő
 részéről. Éreznie kell, hogy neki is van feladata, amiért ő a felelős, 
amit meg tud tenni, és ezért büszke is lesz magára.</p>
<p>Egy gyerek mindig figyeli a szüleit, hogy mit mondanak, mit tesznek, és próbálja utánozni őket.</p>
<blockquote>
<p>Ha egy szülő elküldi a gyerekét házi feladatot írni, ő pedig a tévét 
nézi, az nem a legjobb példamutatás. Amikor Zsuzsi tanult, én általában 
pályázatokat írtam, amiket persze nem nyertem el, de soha nem 
panaszkodtam.</p>
</blockquote>
<p>Ha az egyikünk elfáradt, megkérdeztük egymástól: „hogy haladsz?”, 
vagy csak annyit mondtunk: „cake brake”. Így hívtuk, amikor egy kis 
süteményszünetet tartottunk. Közben megbeszélhettük a házi feladat 
nehézségeit is.</p>
<p><strong>– Nagyon sikeresnek bizonyult a nevelésük, hiszen Zsuzsi 
kétszeres olimpiai bajnok és ötszörös világbajnok evezésben. Hogyan élte
 meg a sikereit?</strong></p>
<p>– Mielőtt dolgozni indultam, hajnali öt órakor mindig futottam hat 
kilométert. Még Németországban is futottam a Rajna partján a 2010-es 
években, mert nagyon fontos számomra a fizikai erőnlét és az egészség. 
Egyszer a maratont is lefutottam négy és fél óra alatt. Zsuzsi 
önkéntesként osztotta a vizet a helyi versenyeken. Ő is szeretett volna 
sportolni, a gimnáziumban fel akart kerülni a dicsőségtáblára, őt is 
hajtotta valami. Az egyetemen kezdett el evezni. Egy év sem telt el, és 
mentünk a versenyére. Bekerült a legjobb tizenötbe száz olyan evezős 
közül, akik már akkor nemzetközi versenyeken vettek részt. Mindig 
felhívott biztatásért, vagy ha félt az ellenféltől. Megnyugtattam, hogy 
azt is anya szülte, nem kell megijedni tőle. Ott voltunk az olimpiai 
versenyein is Kínában és Londonban, és nagyon büszkék voltunk rá.</p>
<p><strong>– Sztevanovity Dusán és Zorán szerzeménye, a </strong><em><strong>Gyémánt és arany</strong></em><strong> végigkísérte az életét, az önéletrajzi könyve első oldalain is olvasható a szövege. Miért ilyen fontos Önnek ez a dal?</strong></p>
<p>– Mindenre találtam benne választ. Sokszor idéztem a lányomnak is, 
például amikor a cél előtt elfogyott az ereje. Az embernek értelmesen 
kell eltöltenie az életét, nem szabad hagyni, hogy szétfolyjon, 
megfelelő mederben kell tartani.</p>
<blockquote>
<p>Senki nem lett attól boldog, hogy sokat nyert a lottón. Ha valamiért 
megdolgozol, az tud boldogítani, akkor is, ha semmi anyagi javad nem 
származik belőle.</p>
</blockquote>
<p>Ha az olvasók közül valaki elmondja majd, milyen hatása volt rá a 
cikkednek, már nem volt hiábavaló. Ezért kell dolgozni, ezért érdemes. 
Ez a fénye a gyémántnak és az aranynak.</p>
<p><strong>– Amikor kitört a covidjárvány, 2020 januárjában, volt Önben 
olyan érzés, hogy amin évtizedeken át dolgozott, azt most valóban fel 
tudja majd használni az emberiség javára?</strong></p>
<p>– A vakcinának volt előzménye. Azért mentem Németországba és azért 
maradtam ott, mert azt akartam, hogy a módosított mRNS terápiás 
alkalmazását kipróbálják a klinikai gyakorlatban. Amikor ez megtörtént, 
azt gondoltam, meg kell várnom, valóban segít-e. A két évből így végül 
kilenc lett. Láttam, hogy a módosított mRNS alkalmazása sikeres, működni
 fog. 2018-ban a Pfizerrel kezdtünk együtt dolgozni, és közösen 
kifejlesztettünk egy módosított mRNS alapú vakcinát influenza ellen. 
2019 vége felé megvolt az engedély a humán kipróbálására. Biztos voltam 
benne, hogy a vakcina is sikeres lesz, nem csak a terápiára 
kifejlesztett mRNS.</p>
<p>Amikor jöttek az első hírek a koronavírusról, gondoltam, Vuhan messze
 van. A kínai híreket olvasva el sem tudtam képzelni, milyen az, hogy az
 emberek nem mehetnek ki az utcára. Cégünk, a BioNTech alapítója, Uğur 
Şahin már akkor figyelmeztetett, hogy néhány tünetmentes ember repülőn 
és vonaton utazva valószínűleg terjeszti majd a fertőzést, így a 
koronavírusból pandémia lesz. Járványt ugyanis mindig légúti 
megbetegedés okoz, nem kell hozzá fizikai kontaktus. A megfertőződéshez 
elég bemenni egy olyan szobába, ahol azelőtt fertőzött ember 
tartózkodott. Uğur sürgetett, hogy lépnünk kell, tovább kell 
fejlesztenünk a vakcinát a koronavírusra. Megvolt már a partner is, 
hiszen két éve együtt dolgoztunk a Pfizerrel, ahol nagyszerű szakértők 
voltak, tudták, hogyan kell lefuttatni egy klinikai vizsgálatot, 
kifejleszteni, engedélyeztetni egy új gyógyszert. Egy nagy cégben 
előrelátó, nagy tapasztalattal rendelkező emberek vannak, nekik 
köszönhető, hogy ilyen gyorsan lett oltás – tiszteletet érdemelnek. Én 
is nagyon sokat tanultam a gyógyszeripar által, más látásmódot adott, 
mint az egyetem.</p>
<p><strong>– Hogyan gondol vissza Magyarországra?</strong></p>
<p>– Érdekes, hogy Németországban sokkal több mindent láttam, ami a 
gyerekkoromra emlékeztetett, mint amikor Magyarországon járok. Felidézte
 a gyerekkoromat, amikor vasárnap az utcán valaki a kezében vitte a 
fehér selyempapírba csomagolt cukrászsüteményeket.</p>
<p>1985-ben költöztünk Amerikába, azóta rengeteg minden megváltozott 
Magyarországon. Sok olyan kifejezést használnak a magyarok a mindennapi 
életben, amit már nem értek. A nővérem Budapesten lakik, édesanyám is 
ott élt vele. Áprilisban akadémiai székfoglalót tartok, akkor 
hazamegyek.</p>
<blockquote>
<p>Mi mindig magyarok maradtunk, mindig volt magyar útlevelünk, Németországban is magyarként dolgoztam.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g137870']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=137870&v=&p=1&img=c_ceremony.jpg" alt="" border="0" width="471" height="311"></a></p>
<p><strong>– Amikor megkapta a Nobel-díjat, az egész ország figyelemmel kísérte az átadási ceremóniát. Büszkék lehettünk Önre.</strong></p>
<p>–<strong> </strong>Amikor tavaly októberben, a Nobel-díj kihirdetése 
után Szegeden jártam, szóltam pár szót a Dóm téren. Integetett a sok 
ember a telefonjával, mégis volt bennem félelem. Nagyon sokan vannak, 
akik indulatosak és kifejezetten gyűlölködők a vakcinával kapcsolatban. 
Többen azt hiszik, miattam halt meg valakijük az oltástól, 
hetekkel-hónapokkal azután, hogy megkapta a vakcinát. Még azt is 
leírták, hogy az oltás megzavarja a menstruációs ciklust, ami igaz is.  A
 vakcina ugyanis aktiválja az immunrendszert, és minden, amit az 
immunrendszer produkál, a mellékhatások közé tartozhat. Sokan azt 
jelentették, hogy terhesek lettek a koronavírus-vakcinától, és van, aki 
ezt el is hiszi. Már jó száz évvel ezelőtt, a diftériajárvány idején is 
voltak, akik így reagáltak az oltásra. Egy 1913-as cikkben olvasható, 
hogy az emberek nem hálásak a vakcináért, és minden későbbi 
betegségükről azt gondolják, hogy az oltás okozza.</p>
<p><strong>– Hogyan viseli, ha támadják?</strong></p>
<p>– Elfogadom, hogy az emberek nem értenek meg dolgokat, hiszen olyan 
nagy a szakadék a mi tudásunk és az átlagember biológiai ismeretei 
között. Amikor 1997-ben találkoztam Drew Weissmannal, én is 
tapasztaltam, hogy már semmi nem volt igaz abból, amit az egyetemen 
tanultam immunológiából.</p>
<blockquote>
<p>Vannak azonban olyanok is, akik az interneten „tanulták” az 
immunológiát, s minél kevesebb a tudása valakinek, annál inkább meg van 
győződve arról, hogy igaza van, annál magabiztosabb és hangosabb.</p>
</blockquote>
<p>A közösségi médiában a mindenféle elméleteket terjesztők vonzzák az 
ilyen típusú érdeklődők figyelmét. A vakcinát okolják minden 
egészségügyi problémájukért, arra nem gondolnak, hogy ők maguk mivel 
járultak hozzá a betegségükhöz, például a dohányzással vagy az 
életmódjukkal. Az emberek nem szeretnek magukba nézni, hogy mit tehettek
 volna, mit tehetnének másképp, a vakcina a gyűlöletük tárgyává válik. </p>
<p>Nem mindig könnyű elviselni ezeket a támadásokat, hiszen a célunk az 
emberek egészségének, életének a megóvása. Így adódik a feladat: el kell
 magyaráznunk egyszerű szavakkal, könnyen érthető analóg folyamatokkal, 
hogyan működik az oltás, hiszen sokan őszintén szeretnék tudni és 
megérteni. Lesznek olyanok, akik ennek ellenére is elutasítják a 
vakcinát, s ezt a más véleményt tudomásul kell vennünk. Az elfogadás 
mindkét oldal érdeke, békességben kell egymás mellett élnünk.</p>
<p><strong>Fotó: Karikó Katalin saját képei</strong></p>
<p><strong><strong>Vámossy Erzsébet/</strong></strong><strong>Magyar Kurír</strong></p></div>

</div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br><table style="border-top:1px solid #d3d4de"><tr><td style="width:55px;padding-top:13px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://s-install.avcdn.net/ipm/preview/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td><td style="width:470px;padding-top:12px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Vírusmentes.<a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a></td></tr></table><a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>