<div dir="ltr"><div dir="ltr">
<h1 class="gmail-zox-post-title gmail-left entry-title">!!!!!!!  Serafino M. Lanzetta mariánus ferences atya, egyetemi teológiatanár a Fiducia supplicans-ról <br></h1><div>

<a href="https://zarandok.ma/serafino-m-lanzetta-atya-a-fiducia-supplicans-rol-anonim-es-abnormalis-aldas/">https://zarandok.ma/serafino-m-lanzetta-atya-a-fiducia-supplicans-rol-anonim-es-abnormalis-aldas/</a></div><div><br></div></div>
<p><strong>A 2023. december 18-án megjelent Fiducia supplicans (FS) 
kezdetű nyilatkozattal a Hittani Dikasztérium a legfrissebb szinódusi 
eredményekhez képest némiképp sietősen arra kérte Ferenc pápát személyes
 kihallgatás keretében, hogy hagyja jóvá azt az új áldást, amelyet külön
 a „rendezetlen életállapotú párokra” és az „azonos nemű párokra” hoztak
 létre. A hangsúly mindkét esetben a „pár”-on van. Hogy elvi szinten 
jóváhagyhassák és így erkölcsi szempontból is igazolják a dolgot, az 
áldás liturgikus aspektusát megpróbálják elválasztani a korábbi 
„teológiai” de nem rituális stádiumától. Milyen eredménnyel?</strong></p><h3 class="gmail-wp-block-heading"><strong>Áldást mondani áldás nélkül</strong></h3><p>Mindenekelőtt
 a liturgikus és a népi (lelkipásztori) áldás megkülönböztetéséről kell 
szólnunk. Ha az utóbbit megfosztjuk liturgikus jellegétől, úgy tűnhet, 
hogy az iménti párok minden további nélkül megáldhatók. Jó kis 
megtévesztéssel van dolgunk. Ügyelni kell rá – olvassuk a nyilatkozatban
 –, hogy ez az új áldás „ne váljon liturgikus vagy félliturgikus, a 
szentségekhez hasonló aktussá” (FS 36). De vajon még szentelménynek 
tekinthető-e, és nem valamiféle mágikus hatalmat hívunk vele segítségül?
 Az FS különbséget tesz a szentségekhez kapcsolódó liturgikus áldás és a
 szentelményeken keresztül megvalósuló áldás között, amely segítő 
kegyelemként értelmezhető, és amelyet a szentségektől függetlenül adnak.
 Mindez ugyanakkor továbbra is érintené a „szigorú értelemben vett 
liturgikus szempontot,” ahol „az áldás megköveteli, hogy amit 
megáldanak, az megfeleljen Isten akaratának, ahogyan azt az Egyház 
tanítása megjelenik” (FS 9). Mindazonáltal e mellett a „szigorú 
értelemben vett liturgikus” kontextus mellett egy harmadik, „lazán 
értelmezett liturgikus terület” is lenne. Ilyen áldás lenne a 
rögtönzött, népi vagy lelkipásztori áldás, amely egyfelől nem kötődik az
 Egyház szertartásaihoz, és így az összes elképzelhető körülmény között 
rugalmasabban használható, akkor is, ha azok ellentmondanak Isten 
akaratának, ugyanakkor a szentelményekhez kötődő liturgikus-teológiai 
képzetek társulnak hozzá. Az FS 31. pontja ki is mondja: </p><p>Az áldás
 e formái azt a könyörgést fejezik ki, hogy Isten adja meg azt a 
segítséget, amelyek az Ő Lelkének indíttatásaiból származnak – amit a 
klasszikus teológia „segítő kegyelemnek” nevez -, hogy az emberi 
kapcsolatok megérjenek és növekedjenek az evangéliumhoz való hűségben, 
hogy megszabaduljanak tökéletlenségeiktől és gyarlóságaiktól, és hogy az
 isteni szeretet egyre növekvő dimenziójában teljesedjenek ki.</p><p>Ez 
az új áldás gyakorlatilag egy szintre kerül a szentelményekkel, 
ugyanakkor mégsem szentelménynek nevezik, azt a látszatot keltve, hogy 
egyfajta semleges alkategóriát hoztak létre pusztán azért, hogy 
igazolják annak megáldását, amit nem lehet megáldani, mivel objektíve 
szemben áll Istennel és az általa teremtett világ rendjével. Ezt az 
áldást anonim szentelménynek is nevezhetnénk Rahnert követve, aki 
„anonim keresztényeknek” nevezte azokat, akik anélkül keresztények, hogy
 tudnának róla, hiszen Rahner szerint kereszténynek lenni nem a kegyelem
 dolga, hanem a természeté, amely a tudás szintjén eleve azonos a 
kegyelemmel. A ködös és bizonytalan áldástól idővel a tételes és 
kategorikus áldásig is eljutunk, mikor ezen áldás rendes használatának 
köszönhetően a keresztények lelkében és szívében meggyökeresedik annak a
 tudata, hogy a bűnt is meg lehet áldani. Mindeközben a nominalizmus 
alapvető formája üti fel a fejét, mely korunk meghatározó jellemzője: a 
szó nem azt mondja ki, amit jelent, hanem egy másik valóságot, amely 
látszatra megfelel a jelentésének, valójában azonban nem, és – amint 
látjuk – esetünkben a rendezetlen életállapotú és az azonos nemű párok 
helyzetét legitimálja. A nominalizmus nem más, mint a fogalmak 
alárendelése a hatalomnak. </p><h3 class="gmail-wp-block-heading"><strong>A mindenki jogaként értelmezett kegyelem</strong></h3><p>Hogyan
 is ne látnánk továbbá, mennyire veszélyes az, mikor a kegyelmet a 
természetre redukálják, és úgy értelmezik, hogy mindenkinek joga van 
hozzá? Ugyanannak az éremnek a két oldala. A rendezetlen életállapotú és
 a homoszexuális párok megáldása, amely a segítő kegyelem sajátos 
fajtája lenne, a bűn igazolása annak ürügyén, hogy a kegyelem 
mindenkinek minden helyzetben jár. A helyzet azonban az, hogy a segítő 
kegyelem mint átmeneti hatás nem Isten anonim természetfeletti segítsége
 annak érdekében, hogy megmaradjunk a bűnben. Már maga a gondolat is 
istenkáromlás lenne. A segítő kegyelem a jóságra és a megszentelő 
kegyelemre irányuló késztetés, mely azt kívánja elérni, hogy az ember a 
megtéréssel nyíljon meg Isten előtt, és fogadja el az új élet ajándékát,
 a kegyelem köntösét, amely természetfeletti hittel, reménnyel és 
szeretettel tölti el. Ez az áldás azonban nemcsak hogy képtelen áldást 
adni, hiszen a pár kapcsolatára lehívott kegyelem ellentétes a bűn 
objektív állapotával, hanem azzal az elkerülhetetlen hatással is jár, 
hogy megerősíti a párt rendellenes helyzetében, mely ellentétes Isten 
akaratával.</p><p>Hogy ezt a problémát megkerüljék, úgy próbálják 
igazolni ezt az áldást, hogy különbséget tesznek a megáldandó személyek 
és a pár mint olyan (pontosabban a kapcsolat) között, amely, bár valóban
 ellentétes Isten parancsával, nem tekinthető az áldás tulajdonképpeni 
tárgyának. Ez azonban játék a szavakkal. A pár attól pár, hogy a két 
ember kapcsolatban van egymással. A 31. pontban ugyanakkor az FS az 
„emberi kapcsolatok”, vagyis a természetellenes kapcsolatok megáldásáról
 beszél. Nem mondja ezt ki, ahogy a bűnről és a szodómiáról sem beszél 
soha, de az egész erről szól, és titkon ezeket kívánja megáldani. 
Megtérésről vagy a gyónás szükségességéről egy szó sem esik, ahogy arról
 a hatalmas örömről sem, amit a bűnből való feloldozás jelent. A 
dokumentum célja egyértelmű. Olyan áldással van dolgunk, amely úgy kíván
 áldás lenni, hogy ne látsszon annak. Ez azonban még a homoszexualitás 
elfogadtatásáért küzdő mozgalomnak sem elég. Chilében például a 
dokumentumot a „kirekesztés új és elfogadhatatlan formájának”, valamint 
„apartheidet megvalósító intézkedésnek” minősítették.</p>


<h3 class="gmail-wp-block-heading"><strong>Nincs többé olyan, hogy valami a belső lényegénél fogva rossz</strong></h3><p>Mi
 is forog itt valójában kockán? Kellemes meglepetés, hogy számos püspöki
 kar határozottan elutasítja az FS-t, különösen a perifériákon. 
Általában a homoszexuális párok megáldásának lehetetlenségét 
hangsúlyozzák, jobbára megfeledkezve a rendezetlen életállapotú 
párokról, vagyis azokról, akik válásuk után új polgári házasságot 
kötöttek, és most heteroszexuális kapcsolatban élve fittyet hánynak 
arra, amit Isten a házasság szentségével kapcsolatban akar. A kétfajta 
pár esetében, amelyet most meg kívánnak áldani, ugyanaz az erkölcsi 
probléma áll fenn, jóllehet a szodómia bűne súlyosabb. A nyitottság erre
 az áldásra, pontosabban szólva a rendezetlen életállapotú és az azonos 
nemű párok esetében fennálló bűn (mely minden esetben minden körülmények
 között bűn) végérvényes elfogadása az Amoris laetitiával kezdődött, 
melyet 2016. március 19-én tettek közzé. Ferenc pápa ezen apostoli 
buzdítása adta meg a kezdő lökést. Ezzel mondott végső búcsút azoknak a 
dolgoknak, amelyek a belső lényegüknél fogva mindig rosszak, bűnösek, 
például épp a házasságtörés és a szodómia. Mindannyian emlékszünk a 356.
 híres lábjegyzetet övező meddő hermeneutikai vitára, amely finoman utat
 nyitott annak, hogy a rendezetlen életállapotú párok a szentségekhez 
járuljanak (a „rendezetlen” szót akkoriban mindig idézőjelbe tették, 
hogy jelezzék a rendezés szükségességét, mára azonban eltűnt az 
idézőjel). Hogy ezek a párok a szentségekhez járulhatnak, azt azóta – 
bizonyára valamiféle csodálatos megvilágosodás után – a pápa hivatalos 
leirata is megerősítette, és a Szentszék hivatalos közlönyében, az Acta 
Apostolicae Sedis-ben is megjelent [108. szám (2016), 1071-1074]. Az FS 
közzététele óta a diskurzus az azonos nemű párokra is kiterjed. Ebből az
 új lábjegyzetből holnap még terjedelmesebb és még vitatottabb 
dokumentum lesz. </p><p>Az Amoris laetitia megjelenésekor a püspökök 
hallgattak és velük együtt néhány olyan bíboros is, aki most nagyon 
helyesen bátor oroszlánként viselkedik, ugyanakkor ez az a dokumentum, 
amely felett tiszteletteljes kritikát kell gyakorolnunk, és amelyet 
sürgősen ki kell igazítanunk a Veritatis splendornak (79-83) 
megfelelően. Ebben áll a paradigmaváltás. Furcsa módon az FS „Ferenc 
pápa lelkipásztori látásmódjára épülő teológiai reflexiónak” tekinti 
magát, amely „valódi fejlődést jelent ahhoz képest, amit eddig az 
áldásokról a Tanítóhivatal és az Egyház hivatalos szövegei mondtak” (A 
dokumentum bemutatása). Mindenképpen beszélhetünk itt fejlődésről, csak 
az éppen önmagára mutat vissza: az Amoris laetitiától mostanáig, a 
rendezetlen életállapotú pároktól a homoszexuális párokig jutottunk el a
 különböző szinódusok nagy munkájával, amelyek ezt az utolsó nagy és 
végeláthatatlan szinódust megelőzték. Úgy is mondhatnánk, hogy a 
fejlődés útja Fernándeztől Fernándezig vezet. (Mindkét dokumentumnak – 
az Amoris laetitiának és a Fiducia supplicansnak – Fernández az 
(értelmi) szerzője. A ford.)</p><h3 class="gmail-wp-block-heading"><strong>A legszinodálisabb szinódus és a lelkipásztori gondoskodás tantétellé emelése</strong></h3><p>Két
 záró megjegyzés az alkalmazott módszerrel kapcsolatban. Hogy a 
szinódusról rendezett szinódust pusztán eszközként használják egy jól 
meghatározható cél érdekében, az most, az FS megjelenésével minden 
eddiginél világosabb. A Szinódus olyan módszer, amellyel az Egyház 
hierarchikus szerkezetét és tanítását a lelkipásztori szempontokra 
hivatkozva kívánják megváltoztatni. A különböző célok között, melyeket a
 szervezők el kívántak érni, az egyik a homoszexualitás témájában 
végrehajtandó változás volt. Évek óta dolgoztak ezen. Különböző 
szinódusokat rendeztek, családszinódust, amazóniai, majd ifjúsági 
szinódust, de a siker mindvégig elmaradt. Olyan szinódust gondoltak ki 
tehát, amely a szinodalitás lényegét magában a változásban határozza 
meg. Igen meglepő volt, hogy az LMBTQ+ betűszó egyszer sem került elő az
 első ülés összefoglalójában, mely 2023. október 28-án látott 
napvilágot. Úgy tűnhetett, hogy a szervezeti gépezet vereséget 
szenvedett. De nem. Már dolgoztak az FS-en, és a szinódus kezdete előtt 
maga a pápa vezette fel a témát, mikor válaszolt az öt bíborosnak, akik 
öt új kérdést (dubia) tettek fel neki. A pápa azzal a feltétellel 
mutatkozott nyitottnak az azonos nemű párok megáldására, hogy azt nem 
szabad összekeverni a házassággal vagy valamely szentelménnyel. Ezért 
anélkül, hogy egy évet vártak volna a jelenleg is tartó szinódus második
 római szakaszáig, Fernández bíboros dikasztériuma nagyon is nem 
szinódusi módon, a szinodalitás szellemével erősen szembemenve 
megjelentette az FS-t.</p><p>Az FS rendkívül szinodális szellemben az 
összes lehetséges tanbeli kétértelműséget és a hit őrülettel határos 
lelkipásztori leegyszerűsítését mutatja, és egyfajta „csináld magad” 
áldással áll elő, továbbá az elmúlt hatvan év egy jelentéktelennek nem 
éppen nevezhető problémáját is felszínre hozza. Itt újabb módszertani 
megjegyzést kell tennünk. Az FS a legsikeresebb példája annak a 
lelkipásztori erőfeszítésnek, amely nemcsak kihat a tanításra és 
változtat azon, hanem maga is tanításként erőlteti magát ránk. Ez a 
tanítás szintjére emelt gyakorlat, mely az igazságtól elszakadt 
tekintély nevében az ego elfogadását erőlteti a hívekre és a papokra. 
Ahogy a tanítás és a lelkipásztori gyakorlat elválaszthatatlan 
egymástól, és az utóbbi az előbbire épül, úgy az igazság és a tekintély 
is elválaszthatatlan, és a tekintély az igazságra épül. Az egyetlen 
tekintély az igazság tekintélye, valamint a hit és az erkölcs szüntelen 
továbbadásának a tekintélye – a Krisztustól származó tekintély, mely az 
apostolokon át ér el minket. Az FS megjelenésével a lelkipásztori 
módszer nem csupán maga is a tanítás szintjére emelkedik, hanem tovább 
megy, és új tanítással áll elő. Ezt pedig egyszerűen nem engedhetjük!</p><h3 class="gmail-wp-block-heading"><strong>A Hittani Dikasztérium „tisztázó magyarázata”</strong></h3><p>Néhány
 nappal az FS megjelenése után hirtelen egy másik közlemény jelent meg. 
Látva az FS váratlan és egyre hevesebb fogadtatását számos püspöki 
konferencia, továbbá egyes megyéspüspökök és bíborosok részéről, a 
Hittani Dikasztérium 2024. január 4-én sajtóközleményt adott ki. 
Fernández bíborost mindenekelőtt azt foglalkoztatja, hogy az FS püspöki 
elutasítása doktrinális szembenállásnak tűnhet a Dikasztériumával és 
végső soron a Szentatyával szemben, akinek a kizárólagos és korlátlan 
hatalmára hivatkozik elejétől végig. Az eretnekség közvetett vádjának 
gyanúja is tetten érhető Rómában. Miért? Mikor a sajtóközlemény jó 
okkal megjegyzi: <strong>„nyilvánvalóan nincs értelme annak, hogy bárki 
elhatárolódjon ettől a Nyilatkozattól vagy azt eretneknek tartsa, mint 
ami szemben áll az Egyház hagyományával vagy egyenesen istenkáromló”</strong> – a latin közmondást idézhetnénk: „excusatio non petita, accusation manifesta” (aki kéretlenül védekezik, önmagát vádolja).</p><p>Ha
 nincs értelme az elhatárolódásnak, akkor minek az egészet kimondani? 
Vagy kezdettől fogva nagyobb világosságra lett volna szükség? Még 
meglepőbb, hogy bár azt ígérték, hogy nem adnak ki újabb közleményt az 
új áldás pontosítására – a hangsúly a spontaneitáson van –, ez a 
legutóbbi dokumentum pontosan ezt teszi, sőt még egy példát is hoz arra,
 milyen lehet az áldás, és mennyi ideig tartson. Ez a 10-15 másodperc, 
ameddig az áldás tarthat, jól mutatja, mire terjed ki a lelkipásztori 
módszer új feladata a tanítás terén. Az FS-szel kapcsolatos fő probléma 
sajnos továbbra is fennáll. Ismét a tanítást kívánják megváltoztatni 
úgy, hogy ezúttal még inkább az irgalomra hivatkoznak: a rendezetlen 
életállapotú és az azonos nemű párok megáldhatók, holott a katolikus 
egyház erkölcsi tanítása szerint ez lehetetlen.</p>


<p><strong>Írta: Serafino Maria Lanzetta mariánus ferences atya, a 
twickenhami Boldogságos Szűz Mária Egyetem és a Luganói Egyetem 
teológiatanára<br>Fordította: Sallai Gábor</strong><br>Forrás: <a href="https://rorate-caeli.blogspot.com/2024/01/on-fiducia-supplicans-anonymous-and.html" target="_blank" rel="noopener">Rorate Caeli</a></p>

</div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br><table style="border-top:1px solid #d3d4de"><tr><td style="width:55px;padding-top:13px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://s-install.avcdn.net/ipm/preview/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td><td style="width:470px;padding-top:12px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Vírusmentes.<a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a></td></tr></table><a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>