<div dir="ltr"><div>Kedves KEA!</div><div>Itt az igazság! Ezért nem lehet kimondani egyértelműen azt,hogy  Oroszország robbantotta ki a háborút. </div><div>Sajnos azt is igaznak tartom,hogy ezt a háborút Amerika és az EU-s tagállamok tartják életben,fegyver támogatásokkal.Nyugodtan elmondható,hogy a XXI.században is gazdasági érdekek miatt halnak meg  értelmetlenül emberek százezrei,milliói....és még próbáljuk bizonygatni,hogy nincs háttérhatalom!</div><div>üDV: Sándor /Kurucz/<br></div></div><br><div class="gmail_quote"><div dir="ltr" class="gmail_attr">KEA <<a href="mailto:kea@turul.banki.hu">kea@turul.banki.hu</a>> ezt írta (időpont: 2024. febr. 4., V, 17:10):<br></div><blockquote class="gmail_quote" style="margin:0px 0px 0px 0.8ex;border-left:1px solid rgb(204,204,204);padding-left:1ex">A Gorbacsovnak tett ígéretektől a háborúig<br>
<br>
Moszkvatér, 2023.11.24. -- Lóránt Károly<br>
<a href="https://moszkvater.com/a-gorbacsovnak-tett-igeretektol-a-haboruig/" rel="noreferrer" target="_blank">https://moszkvater.com/a-gorbacsovnak-tett-igeretektol-a-haboruig/</a><br>
<br>
<br>
Lassan két éve tart az orosz-ukrán háború, és még nem nagyon látjuk a végét. <br>
Ahhoz, hogy a háború befagyasztásának/lezárásának esélyeit lássuk, érdemes <br>
megvizsgálni, hogyan jutott el a világ magáig a háborúig. Mit ígértek <br>
Gorbacsovnak? Hogyan terjeszkedett a NATO kelet felé? Miként jutott el Ukrajna a <br>
Majdanig, és a Janukovicsot megbuktató puccsig? Kik mozgatták a szálakat? Miért <br>
nem működtek a minszki megállapodások? Hogyan és miért söpörte le a háború <br>
kirobbanása előtt Washington az európai biztonsági rendszer átgondolásáról szóló <br>
orosz javaslatokat? Milyen megfontolásból futtatták zátonyra az angolszászok az <br>
orosz-ukrán békemegállapodást? Milyenek a háború kilátásai?<br>
<br>
Mihail Gorbacsov szovjet elnök és Helmut Kohl német kancellár pohárköszöntője <br>
közös nyilatkozatuk és a kétoldalú egyezmény és megállapodás aláírása után <br>
június 13-án a bonni kancellárián<br>
Fotó:EUROPRESS/VITALY ARMAND/AFP<br>
<br>
Mit ígértek Gorbacsovnak?<br>
<br>
Az amerikai National Security Archive 2017-ben közzétette a NATO-tagországok és <br>
a Szovjetunió vezetői között a német újraegyesítéssel kapcsolatos tárgyalásokról <br>
készült jegyzőkönyveket. A közzétett harminc dokumentumból világosan <br>
kirajzolódik az az ígéret, hogy ha az újraegyesített Németország a NATO tagja <br>
maradhat, akkor a NATO egy centit sem mozdul el kelet felé. Ez az ígéret a <br>
harminc dokumentumból háromban fordul elő. A James Baker amerikai <br>
külügyminiszter 1990. február 10-én kelt Helmut Kohl német kancellárnak írt <br>
levélben szó szerint a következő áll:<br>
<br>
     „Majd a következő kérdést tettem fel neki (Gorbacsovnak). Jobban örülne-e <br>
egy egyesült Németországnak a NATO-n kívül, függetlenül és amerikai erők nélkül, <br>
vagy inkább a NATO-hoz kötve, biztosítva, hogy a NATO joghatósága egy <br>
centimétert sem mozdul el kelet felé a jelenlegi pozíciójától?”<br>
<br>
Gorbacsov erre azt válaszolta, hogy a szovjet vezetés minden ilyen lehetőségen <br>
komolyan elgondolkodik, és hamarosan »egyfajta szeminárium keretében« megvitatja <br>
azokat. Majd hozzátette, »Természetesen a NATO-övezet bármilyen kiterjesztése <br>
elfogadhatatlan lenne.« (Ebből következik, hogy a NATO a jelenlegi övezetében <br>
elfogadható lenne.)” (a National Archive számozása szerint a 8. számú dokumentum).<br>
<br>
Az 5. számú dokumentum James Baker amerikai külügyminiszter és Mihail Gorbacsov <br>
főtitkár, illetve Eduard Sevardnadze között 1990. február 9-én a Kremlben <br>
zajlott beszélgetés átirata. Itt James Baker a következőt mondja: „Ha <br>
fenntartjuk jelenlétünket egy olyan Németországban, amely a NATO része, akkor a <br>
NATO- erők joghatósága nem terjedne ki egy centivel sem keletebbre. A nap végén, <br>
ha ez mindenki számára elfogadható, a két plusz négyes kontextusban <br>
folytathatnánk olyan megbeszéléseket, amelyekkel ilyen eredményt érhetnénk el”<br>
<br>
A 6. számú dokumentum egy átirat a James Baker és Eduard Sevardnadze között <br>
folytatott beszélgetésből, ebben Baker azt mondja: „És az utolsó pont. A NATO az <br>
Egyesült Államok európai jelenlétét biztosító mechanizmus. Ha a NATO-t <br>
felszámolják, nem lesz ilyen mechanizmus Európában. Megértjük, hogy nemcsak a <br>
Szovjetunió, hanem más európai országok számára is fontosak a garanciák arra, <br>
hogy ha az Egyesült Államok a NATO keretein belül megtartja németországi <br>
jelenlétét, akkor a NATO jelenlegi katonai joghatósága egyetlen centiméterrel <br>
sem fog keleti irányba terjeszkedni. Úgy gondoljuk, hogy a »kettő+négy« <br>
mechanizmus keretében folytatott konzultációknak és megbeszéléseknek <br>
garantálniuk kell, hogy Németország egyesülése nem vezet a NATO katonai <br>
szervezetének kelet felé történő terjeszkedéséhez.”<br>
<br>
<br>
<br>
     „Az akkori amerikai és német vezető politikusok tehát világosan látták, <br>
hogy a NATO kiterjesztése súlyos problémákhoz vezetne Európában, és nem is <br>
gondolkodtak abban, viszont ezeket az ígéreteket végül nem foglalták írásba. A <br>
Szovjetunió felbomlásával az ígéretek feledésbe merültek”<br>
<br>
Döntés a NATO kiterjesztéséről<br>
<br>
A Gorbacsovnak frissen tett ígéretek ellenére amerikai hivatalos körökben a <br>
NATO-nak Lengyelországra és más államokra való lehetséges kiterjesztéséről már <br>
1990 őszén beszélni kezdtek. A bővítést hangulatilag előkészítették azok a <br>
publicisztikák, amelyek indokolták, hogy a kialakult helyzetben, vagyis a <br>
Szovjetunió összeomlása után, miért kell az Egyesült Államoknak a befolyását <br>
kiterjesztenie. Az egyik ilyen emlékezetes eszmefuttatás 1990-ben jelent meg <br>
Charles Krauthammertől a Foreign Affairsban, az amerikai külpolitika egyik <br>
vezető folyóiratában. Krauthammer, az izraeli terjeszkedő politika és az iraki <br>
háború szenvedélyes támogatója cikkében kifejtette, hogy most évtizedekig az <br>
Egyesült Államok által uralt egypólusú világrend következik, illetve <br>
Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy az ebben a pillanatban kialakult <br>
egypólusú világrendet hosszú időn keresztül fenntartsa:<br>
<br>
     „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb <br>
reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az <br>
erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet <br>
nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását”<br>
<br>
A NATO rövidesen, 1993-ban létrehozta a Békepartnerségi Programot, amely a <br>
gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és 1994-ben már az összes volt <br>
szocialista ország és a felbomlott Szovjetunió tagállamainak többsége is <br>
„békepartnerré” vált.<br>
<br>
A további menetrendet tulajdonképpen Zbigniew Brzezinskinek, a hidegháború egyik <br>
legismertebb, lengyel származású képviselőjének a Foreign Affairsben 1995-ben <br>
megjelent cikke határozta meg, amely a Terv Európa számára: hogyan bővítsük a <br>
NATO-t? címet viselte. Brzezinski írásában úgy vette, hogy a NATO bővítése már <br>
egy eldöntött kérdés, és csak Clinton elnök tétovázása az, ami akadályt jelent, <br>
holott ez a tétovázás megszilárdíthatja az orosz ellenállást a NATO bármilyen <br>
bővítésével szemben.<br>
<br>
     „Az oroszok valóban egyre inkább tiltakoztak, ezért Brzezinski azt <br>
javasolta, a NATO nyilvánítsa ki, hogy bárki tagja lehet a NATO-nak, aki a <br>
szükséges kritériumokat teljesíti, akár Oroszország is. Brzezinski úgy gondolta, <br>
hogy ezzel véget lehetne vetni a NATO bővítéséről szóló vitáknak, miközben <br>
Oroszországnak nem lenne joga megvétózni a NATO bővítését”<br>
<br>
Nemcsak Brzezinski, hanem sokan mások is támogatták a NATO bővítését, közöttük <br>
Henry Kissinger, aki azzal érvelt, hogy az atlanti térség nemzeteinek szükségük <br>
van egymásra. Amerika nélkül Európa egy félszigetté válik Eurázsia csúcsán, <br>
amely képtelen egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennáll a veszélye, <br>
hogy fokozatosan olyan helyzetbe kerül, mint az ókori Görögország volt Róma <br>
fennhatósága alatt.<br>
<br>
     „Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy Amerika vagy Oroszország fogja-e <br>
játszani Róma szerepét”<br>
<br>
Kissinger itt Halford Mackinder XX. század elején élt brit geopolitikus <br>
elméletére utal, amely az eurázsiai kontinenst tekintette – emberi és természeti <br>
erőforrásai miatt – meghatározónak, és azt mondta, hogy aki uralja ezt a <br>
„világszigetet”, az egyben a világot is uralja.<br>
<br>
A NATO bővítéséről formálisan 1998-ban döntött az amerikai szenátus, ezt azonban <br>
megelőzte 1997 októberében és novemberében egy a szenátusi külügyi bizottságában <br>
folytatott vita. A vitában a bizottság 18 tagján kívül felszólaltak meghívott <br>
politikusok és szakértők, továbbá kutató intézetek képviselői. A bővítés mellett <br>
érvelt a szenátorok többsége és a meghívott politikusok és szakértők közül <br>
Madeleine Albright, a vita idején az Egyesült Államok külügyminisztere, Jeane J. <br>
Kirkpatrick, a Külpolitikai és védelmi tanulmányok igazgatója, korábban az USA <br>
ENSZ- nagykövete, Zbigniew Brzezinski, korábban az USA nemzetbiztonsági <br>
főtanácsadója és Henry Kissinger, aki Nixon elnök idején az USA külügyminisztere <br>
volt.<br>
<br>
     „A bővítés mellett elhangzott legfőbb érvek a következők voltak”<br>
<br>
     A Nyugat Jaltában elárulta a közép-európai országokat, amikor a Szovjetunió <br>
befolyási övezetében hagyta őket, ma a NATO bővítésével történelmi lehetőség <br>
kínálkozik ennek helyrehozására;<br>
     Európa továbbra is létfontosságú érdeke az Egyesült Államoknak. A világ <br>
demokráciáinak nagy százaléka Európában található. Bármilyen geopolitikai <br>
mércével mérve az amerikai érdekek szempontjából katasztrófa lenne, ha egy <br>
európai instabilitás megváltoztatná a jelenlegi európai helyzetet;<br>
     Gondolni kell Európa jövőjének veszélyeire, amelyek ma még nem látszanak, <br>
de nem elképzelhetetlenek. Nem szabad elvetni annak lehetőségét, hogy <br>
Oroszország visszatérhet a múltbeli terjeszkedő politikájához;<br>
     Ha nem bővítenék a NATO-t, akkor a Németország és Oroszország közötti <br>
országok saját védelmük érdekében elkerülhetetlenül más lehetőségek után <br>
néznének, és két- vagy többoldalú szövetségeket hoznának létre, ahogyan az <br>
1930-as években is történt;<br>
     A NATO egyik küldetése az kell legyen, hogy megakadályozza egyetlen állam <br>
hegemóniáját Európában.<br>
<br>
Talán érdemes külön kiemelni Henry Kissinger érvelését, aki részben megismételve <br>
a Washington Postban 1994-ben megjelent cikkében mondottakat, azt hangsúlyozta, hogy<br>
<br>
Amerika nélkül Európa egy félszigetté válna Eurázsia csúcsán, amely képtelen <br>
lenne egyensúlyt, még kevésbé egységet találni, és fennállna a veszélye, hogy <br>
fokozatosan az ókori Görögország Rómához viszonyított helyzetéhez hasonló <br>
szerepben találná magát. Európa nélkül Amerika sziget lenne Eurázsia partjainál, <br>
és pusztán egyfajta erőegyensúlyi politikára lenne kárhoztatva, amely nem <br>
tükrözi nemzeti géniuszát. Az amerikai jelenlét Európában egyfajta egyensúlyt <br>
biztosít. Franciaországnak biztonsági hálót nyújt a német hegemóniával szemben.<br>
<br>
     „Egy megosztott Európával szembesülő Oroszország ellenállhatatlan kísértést <br>
érezne arra, hogy betöltse a vákuumot. Egy Európától elszakadt Amerika <br>
elveszítené külpolitikájának egyik horgonyát, érvelt Kissinger”<br>
<br>
A támogatók mellett jócskán voltak a NATO-expanzió ellenzői is. Mindenekelőtt a <br>
szenátusi bizottság öt tagja (tehát a tagok közel harmada) érvelt a bővítés <br>
ellen. John Ashcroft, Missouri szenátora szerint a NATO bővítésével <br>
Oroszországot elszigetelik akkor, amikor az Egyesült Államoknak Kína lesz a <br>
legfőbb vetélytársa. Dianna Feinstein kaliforniai szenátor azt vetette fel, hogy <br>
egy elszigetelt Oroszország Iránnal és Irakkal fog szorosabb szövetséget <br>
kialakítani, ami nem érdeke Amerikának. Bill Frist szenátor Tennessee-ből azzal <br>
érvelt, hogy az európai országok költségesnek és feleslegesnek tartják a <br>
bővítést. Paul Wellstone minnesotai szenátor megemlítette, hogy nemrég járt <br>
Oroszországban, és nagyon sok különböző pártállású emberrel beszélt, de a NATO <br>
bővítésének elutasításában mindenki egyetértett, tehát számítani kell <br>
Oroszország heves ellenállására. A külső szakértők közül érdemes kiemelni Jack <br>
Matlock érvelését, aki a felbomló Szovjetunióban Amerika utolsó nagykövete volt.<br>
<br>
     „Úgy gondolom – mondta a nagykövet, hogy új tagok felvétele ebben az időben <br>
és ilyen körülmények között elhibázott politika… Ha tehát most úgy kezelnénk <br>
Oroszországot, mintha legyőzött ellenség lenne, és potenciális fenyegetést <br>
jelentene a jövőben, akkor ugyanazt a hibát követnénk el, mint az első <br>
világháború után, amikor kizárólag Németországot okoltuk az első világháborúért. <br>
Tény, hogy senki sem fenyeget Európa újbóli felosztásával. Ezért abszurd azt <br>
állítani, ahogyan egyesek tették, hogy új tagokat kell felvenni a NATO-ba, hogy <br>
elkerüljük Európa jövőbeli megosztottságát”<br>
<br>
Említsük meg, hogy még George Kennan, akinek 1940-es évek végi írásai <br>
inspirálták a hidegháború stratégiáját meghatározó Truman-doktrínát, is a <br>
bővítés ellen foglalt állást. Egy a New York Timesben 1997 elején megjelent <br>
cikkében a NATO bővítését végzetes hibának nevezte.<br>
<br>
A bővítést ellenző intézmények közül talán érdemes kiemelni a neves konzervatív <br>
Cato intézetet. Az intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó szakértője, <br>
Stanley Kober egy 1996-ban írt tanulmányában (NATO Expansion and the Danger of a <br>
Second Cold War) azt írja, hogy<br>
<br>
     „a NATO terjeszkedése önmagában „új Jaltát” eredményez, és Európát újra két <br>
ellenséges katonai táborra osztja”<br>
<br>
Hiába volt azonban a figyelmeztetés, 1998. április 30-án a szenátus 80:19 <br>
arányban elfogadta a bővítési javaslatot. 45 republikánus és 35 demokrata <br>
szenátor szavazott a bővítés mellett, a 19 ellenző nagyjából fele-fele arányban <br>
oszlott meg a két párt között. És ekkor a gépezet beindult. Első körben három új <br>
országot, Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot vették fel a NATO-ba <br>
(1999), majd öt év múlva az összes volt szocialista országot és a Szovjetunióból <br>
kivált balti államokat. A mai orosz-ukrán háború szempontjából azonban a döntő <br>
változást a 2008. évi bukaresti NATO-csúcs jelentette, ahol hosszabb távon <br>
NATO-tagságot kínáltak Grúziának és Ukrajnának.<br>
Orosz biztonsági kezdeményezések<br>
<br>
„Az oroszok 2008-ban egy olyan európai biztonsági rendszert javasoltak, amely <br>
azonos biztonságot nyújtott volna valamennyi résztvevőnek. Ez a gyakorlatban azt <br>
jelentette, hogy egyik fél sem tehet olyan lépést, amelyet a másik fenyegetésnek <br>
vél. Ezt az európai nagy országok elfogadhatónak tartották volna, Amerika <br>
azonban elutasította, és a NATO tovább terjeszkedett kelet felé (Albánia, <br>
Horvátország, Montenegró)”<br>
<br>
2008 márciusában, egy hónappal a NATO bukaresti csúcstalálkozója előtt Viktor <br>
Juscsenko ukrán elnök, Julija Timosenko miniszterelnök és Arszenyij Jacenyuk <br>
parlamenti elnök aláírtak egy nyilatkozatot („hármak levele”), amelyben azt <br>
kérik, hogy a bukaresti csúcstalálkozón a tagsági akcióterv (Membership Action <br>
Plan) szerint hagyják jóvá Ukrajna leendő NATO- csatlakozását.<br>
<br>
A NATO-csúcson George W. Bush amerikai elnök, de talán célszerűbb úgy <br>
fogalmazni, hogy az atlanti blokk országai – az Egyesült Államok és <br>
Nagy-Britannia, továbbá Svédország, a balti országok, Lengyelország, Csehország, <br>
Szlovákia és Románia – támogatták Ukrajna leendő NATO- tagságát, ezzel szemben <br>
az Európai gazdasági Közösség valamikori alapító országai, Franciaország, <br>
Németország, Olaszország és a Benelux államok ellenezték, amely ellenzéshez <br>
Görögország, Norvégia és Magyarország is csatlakozott. Végül egy olyan <br>
kompromisszum született, amely nem azonnali tagságot, hanem a tagsághoz vezető <br>
út megkezdését, az úgynevezett tagsági akciótervet kínált Ukrajnának, a kiadott <br>
deklaráció szerint:<br>
<br>
     „A NATO üdvözli Ukrajna és Grúzia NATO-tagságra irányuló euroatlanti <br>
törekvéseit. Ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a NATO tagjai <br>
lesznek. A tagsághoz vezető közvetlen úton a tagsági akcióterv a következő lépés <br>
Ukrajna és Grúzia számára”<br>
<br>
Ukrajna a NATO tagság ellen<br>
<br>
Ha összehasonlítjuk Ukrajna etnikai térképét, és mondjuk a 2006-os választási <br>
térképet (1. és 2. ábra), teljesen világos lesz, hogy Ukrajna nem képvisel egy <br>
egységes nemzetet, hanem mind nyelvileg, mind érzelmileg különálló részekből <br>
áll. Ilyen különböző részeket azonban nem könnyű összetartani. Az teljesen <br>
érthető, hogy a Szovjetunióból kiszakadt Ukrajna vezetői az ország XX. századi <br>
területi gyarapodásait meg kívánják tartani, a kérdés inkább az, hogy ezt miként <br>
tehetnék meg. A kérdés megválaszolásához a legreálisabb, vagyis a valóságban <br>
megvalósítható módon talán Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett <br>
második elnöke jutott el, amikor a beiktatási beszédében azt mondta:<br>
<br>
     „Ukrajna történelmileg az eurázsiai kulturális és gazdasági tér része. <br>
Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére <br>
összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is <br>
összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, <br>
hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be”<br>
<br>
Beszélt nyelvek Ukrajnában #moszkvater<br>
Beszélt nyelvek Ukrajnában<br>
Ukrajna választási térképe #moszkvater<br>
Választási eredmények, 2006 Forrás:Wikipédia<br>
<br>
Kucsma aláírta a barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést <br>
Oroszországgal, és támogatta a FÁK-kal való tárgyalási fordulót. Emellett az <br>
oroszt hivatalos nyelvként ismerte el. Különleges partnerségi megállapodást írt <br>
alá a NATO-val, és felvetette a szövetségi tagság lehetőségét.<br>
<br>
Az ukrán ellenzék azonban meg akarta akadályozni és népszavazást követelt, <br>
tudván, hogy a lakosság nagy többsége (mintegy hatvan százaléka) elutasítja a <br>
NATO-tagságot (3. ábra). Olyan ukrán politikusok is, mint Jurij Jehanurov, aki <br>
2005-06-ban Ukrajna miniszterelnöke volt és Julija Timosenko (akkor éppen <br>
miniszterelnök), kijelentették, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, amíg a <br>
lakosság továbbra is ellenzi a tagságot, de még abban az évben az ukrán kormány <br>
tájékoztató kampányt indított, amelynek célja az volt, hogy meggyőzze az ukrán <br>
lakosságot a tagság előnyeiről.<br>
Ukrajna NATO kapcsolatok #moszkvater<br>
Forrás:Wikipédia<br>
<br>
Két év múlva fordulat következett be a politikai vezetésben. Ukrajna rövid <br>
függetlensége óta már a sokadik. A 2010-es választásokon a Régiók pártja <br>
képviseletében Viktor Janukovics került vissza az elnöki székbe, és ez változást <br>
jelentett Ukrajna és a NATO kapcsolataiban, Janukovics ugyanis kijelentette, <br>
hogy Ukrajna „európai, el nem kötelezett állam” marad. Ez után, 2010. június <br>
3-án az ukrán parlament megszavazott egy Janukovics által személyesen <br>
kidolgozott törvényjavaslatot, amely a NATO-tagság célját kizárja az ország <br>
nemzetbiztonsági stratégiájából.<br>
<br>
A soknemzetiségű ukrán állam nemzetiségi jogainak elismeréseképpen az ukrán <br>
parlament – az egyesült ellenzék tiltakozása mellett – elfogadott egy <br>
nyelvtörvényt, amelynek értelmében az ukrán marad az ország hivatalos nyelve, de <br>
a kisebbségek hivatalosan is használhatják anyanyelvüket, ha arányuk eléri a 10 <br>
százalékot egy közigazgatási egységen belül.<br>
<br>
     „Eszerint az orosz nyelv Ukrajna 27 megyéje közül 13-ban kap regionális <br>
státust, Kárpátalján a magyar, a Krímben a krími tatár, Csernyivei megyében <br>
pedig a román nyelv emelkedik regionális szintre. Ez az állapot azonban nem <br>
tartott sokáig”<br>
<br>
Három év múlva, 2013. november 21-én Janukovics felfüggesztette az Európai <br>
Unióval kötendő társulási megállapodás aláírásának előkészületeit, mert nem <br>
akart Moszkvával szakítani. Ekkor Arszenyij Jacenyuk, az ellenzéki Batykivscsina <br>
párt frakcióvezetője a Twitteren keresztül tüntetésekre szólított fel, és <br>
éjjelre össze is gyűlt mintegy kétezer fős tömeg a Majdan téren. Az összegyűlt <br>
tüntetők a közösségi hálózatok segítségével szerveződni kezdtek. A következő <br>
napokban az ellenzéki és az Európai Unióhoz való csatlakozást preferáló pártok <br>
álltak a tüntetések élére, amelynek létszáma hamarosan elérte a kétszázezer főt.<br>
<br>
A tüntetők és általában a Nyugat-barát pártok komoly segítséget kaptak az <br>
Egyesült Államoktól. Victoria Nuland – az európai és eurázsiai ügyekért felelős <br>
amerikai külügyminiszter-helyettes – 2013. december 13-án, a washingtoni <br>
nemzetközi üzleti konferencián ezt a segítséget a következőképpen jellemezte:<br>
<br>
     „Az ukrán függetlenség 1991-es kikiáltása óta az Egyesült Államok támogatta <br>
az ukránokat a demokratikus intézmények fejlesztésében, valamint a civil <br>
társadalom és a jó államforma előmozdításában – mindabban, ami Ukrajna európai <br>
céljainak eléréséhez szükséges. Több mint ötmilliárd dollárt fektettünk be, hogy <br>
segítsük Ukrajnát ezen és más célok elérésében”<br>
<br>
Ő maga gyakori vendég volt Kijevben, mint mondta, öt hét alatt háromszor is <br>
ellátogatott oda, és első alkalommal december 5-én látogatta meg a Majdan téri <br>
tüntetőket és lelkesítette őket, akár csak John McCain arizonai szenátor, aki <br>
december 15-én intézett beszédet a tömeghez.<br>
<br>
  A tüntetők és a kormány közötti tárgyalások ismételten zátonyra futottak, <br>
ugyanis a tüntetők nem akartak megegyezni a kormánnyal. Végül a sok huzavona <br>
után az vitte dűlőre a dolgot, hogy február 20-án orvlövészekkel a tömegbe lövettek.<br>
<br>
     „Az orvlövészek szerepe igazolt, de hogy kinek a felkérésére, és kik <br>
lőttek, arról máig nincs általánosan elfogadott álláspont. Egy kiszivárgott <br>
telefonbeszélgetés – amely Urmas Paet észt külügyminiszter és Catherine Ashton, <br>
az EU külügyi vezetője között történt -arra utal, hogy az orvlövészek nem a <br>
Janukovics-kormány emberei, hanem az ellenzék provokátorai voltak”<br>
<br>
Paet azt mondja, egy orvos tájékoztatta őt arról, hogy ugyanazok a golyók öltek <br>
meg embereket mindkét oldalon: a rendőrség és a tüntetők oldalán is. „Így egyre <br>
erősebb a felfogás, hogy az orvlövészek mögött nem Janukovics állt, hanem valaki <br>
az új koalícióból” – mondta Paet. Egy a University of Ottawa (Kanada) által <br>
jegyzett és az Amerikai Politikatudományi Társaság éves ülésén (San <br>
Franciscóban, 2015. szeptember 3-6.) bemutatott, hatalmas információtömeget <br>
feldolgozó tanulmány (The Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine), arra a <br>
következtetésre jut, hogy a mészárlás egy hamis zászlós művelet volt, amelyet <br>
racionálisan terveztek meg és hajtottak végre a kormány megdöntése és a hatalom <br>
átvétele céljából.<br>
<br>
A mészárlásért a tüntetők és a nyugati politikusok és a média egyértelműen <br>
Janukovicsot tette felelőssé, és ez olyan felháborodást váltott ki, hogy <br>
Janukovicsnak nem volt más választása, mint lemondani, és eltávozni az <br>
országból. A „Méltóság Forradalma” ilyen módon győzött.<br>
<br>
     „Az új kormányt egy lehallgatott beszélgetés szerint Viktoria Nuland és az <br>
amerikai nagykövet, Geoffrey Pyatt állította össze, Jacenyukot téve meg <br>
miniszterelnöknek. Ebben a beszélgetésben hangzott el az az Európai Unió <br>
tehetetlenségére utaló gyakran idézett trágárság: fuck the EU”<br>
<br>
A változásokkal egy erősen nacionalista és egyben Nyugatbarát vezetése lett <br>
Ukrajnának. Ezt jelzi, hogy az új kormány egyik első intézkedése (február 23.) <br>
az volt, hogy a 2012-ben elfogadott, a nyelvi kisebbségeknek kedvező <br>
nyelvtörvényt visszavonta. A fordulat egyértelművé tette Ukrajna <br>
NATO-elkötelezettségét, a megválasztott új elnök, Pertro Porosenko ismét a <br>
nyugati integrációt helyezte előtérbe, társulási szerződést írt alá az Európai <br>
Unióval, bejelentette a NATO-val való integráció tovább folytatását.<br>
<br>
Az amerikai külügyminisztérium által felállított kormánnyal Oroszország számára <br>
reális veszéllyé vált, hogy Ukrajna felmondja a Fekete-tengeri Flotta <br>
állomásoztatásáról szóló szerződést, ezért Oroszország a Krím megszállásáról, <br>
majd elcsatolásáról döntött, ami február 27-től kezdve gyors ütemben meg is <br>
történt. Ez annál is könnyebben ment, mert a változatos történelmű félsziget <br>
lakosságának többsége orosz volt, Ukrajnához csak 1954-ben került, amikor az <br>
ukrán származású Hruscsov az ukránok orosz birodalomhoz való csatlakozásának <br>
300. évfordulója alkalmából Ukrajnának ajándékozta.<br>
<br>
     „A kijevi kormányváltás után nem sokkal Kelet-Ukrajnában, Donyeckben és <br>
Luhanszkban is széles körű megmozdulások kezdődtek. A helyi oroszok és <br>
oroszbarát ukránok nem ismerték el a kijevi kormányváltást, és a terület <br>
Oroszországhoz való csatolását követelve kikiáltották a donyecki (április 7.) <br>
majd a luhanszki (április 27.) népköztársaságot”<br>
<br>
Oroszországnak azonban nem a területszerzés volt a célja, hanem az, hogy az <br>
orosz, illetve az Oroszországgal baráti kapcsolatot ápoló lakosság befolyásolja <br>
a kijevi politikát, úgy. hogy Ukrajna ne tudjon a NATO-hoz csatlakozni. <br>
Hamarosan azonban fegyveres harcok kezdődtek az önállósodni kívánó keleti <br>
területek és az ukránok között<br>
A minszki tárgyalások<br>
<br>
Franciaország és Németország akkori vezetői elég hamar felismerték, hogy ez a <br>
háború nem érdekük, és megpróbálták annak eszkalációját megakadályozni. 2014. <br>
június 6-án, a normandiai partraszállásra emlékező D napon találkoztak <br>
Franciaország, Németország, Ukrajna és Oroszország képviselői – a normandiai <br>
négyek -, hogy megbeszéljék, milyen feltételekkel lehetne a kialakult <br>
konfliktust megoldani, ami elvezetett a minszki egyezményekhez.<br>
<br>
Ezt követően egy Ukrajnából Oroszországból és az EBESZ képviselőiből álló <br>
háromoldalú kapcsolattartó csoport kidolgozott egy 12 pontból álló <br>
jegyzőkönyvet, amelynek legfontosabb pontjai az azonnali tűzszünet, a <br>
nehézfegyverzet legalább 50 kilométerre való visszavonása, az EBESZ <br>
ellenőrzésének biztosítása és az önigazgatásról szóló helyi választások <br>
megtartása voltak.<br>
<br>
     „A fegyverszünet azonban nem bizonyult tartósnak ezért 2015 februárjában <br>
újból összeültek az érdekelt felek”<br>
<br>
Az eseményen részt vett Vlagyimir Putyin orosz elnök, Petro Porosenko ukrán <br>
elnök, Angela Merkel német kancellár, François Hollande francia elnök, <br>
Alekszandr Zaharcsenko és a Donyecki és Luhanszki Népköztársaság vezetői. Az <br>
elfogadott 13. pontos egyezmény lényege a tűzszüneten és a fegyverek <br>
visszavonásán túlmenően az volt, hogy Ukrajna visszaállítja ellenőrzését Donyeck <br>
és Luhanszk felett, de a két megye autonómiát kap és képviselve lesz az ukrán <br>
kormányban.<br>
<br>
     „Ezzel Oroszország gyakorlatilag vétójogot kapott volna az ukrán <br>
külpolitikában, vagyis megakadályozhatta volna Ukrajna NATO csatlakozását”<br>
<br>
Az egyezményeket azonban senki sem tartotta be, mert olyan kompromisszumokat <br>
tartalmazott, amelyek ellentétesek voltak a felek alapvető érdekeivel. Az <br>
oroszok a két autonóm megye ukrán parlamentben való képviseletével lényegében az <br>
ukrán külpolitikát akarták ellenőrizni, Ukrajna pedig vissza akarta szerezni az <br>
elveszett területek feletti ellenőrzését. Az Egyesült Államoknak nem volt <br>
érdeke, sőt ellenérdekelt volt az egyezmény betartásában, a németeknek és a <br>
franciáknak pedig nem volt erejük az elfogadott elvek kikényszerítésére.<br>
<br>
     „A Nyugat azonban soha nem is tekintette Oroszországot egyenrangú partnernek”<br>
<br>
Angela Merkel volt német kancellár mentegetve saját Oroszország-politikáját <br>
2022. december 7-én interjút adott a Die Welt című német újságnak, amelyben szó <br>
szerint a következőket mondta: „A 2014-es minszki megállapodás egy kísérlet volt <br>
arra, hogy Ukrajna időt nyerjen. Ukrajna ezt az időt arra használta fel, hogy <br>
megerősödjön, amint az ma látható is. A 2014-2015-ös Ukrajna és a mai Ukrajna <br>
nem ugyanaz. Mindenki számára világos volt, hogy a konfliktus csak <br>
felfüggesztésre került, és a probléma nem oldódott meg, de éppen ez volt az, ami <br>
felbecsülhetetlen időt adott Ukrajnának.”<br>
<br>
Így nem is volt csoda, hogy a Minszk II megállapodás nem valósult meg, sőt a <br>
szakadár köztársaságok lakossága ellen állandósultak a támadások, amiről Moszkva <br>
azt mondta, hogy 2022-ig már 13 ezer polgári áldozata volt az ukrán ágyúzásoknak.<br>
<br>
     „Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még meg lehetett <br>
volna állítani a háborút, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő <br>
kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja”<br>
<br>
Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan <br>
elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy <br>
aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a <br>
NATO tagja legyen, amit a jelenlegi ukrán vezetés rendkívüli módon szorgalmaz. <br>
Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy <br>
Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni.<br>
Boris Johnson Kijevben<br>
<br>
Röviddel az orosz támadás után, márciusban, Törökországban tárgyalások kezdődtek <br>
Szergej Lavrov orosz és Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter között. Az <br>
Al-Jazeera március 20-i riportjában idézi Mevlüt Cavusoglu török <br>
külügyminisztert, aki kijelentette: „Úgy látjuk, hogy a felek közel állnak a <br>
megállapodáshoz”. Egy 15 pontos béke megállapodás volt az asztalon, amelynek <br>
értelmében Oroszország visszavonulna a február 23-i pozíciójához, amikor is a <br>
Donbász régió egy részét és a teljes Krím-félszigetet ellenőrizte, cserébe <br>
Ukrajna megígérné, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és helyette biztonsági <br>
garanciákat kapna több országtól.<br>
<br>
     „Ekkor (április 9-én) Boris Johnson brit miniszterelnök váratlanul <br>
megjelent Kijevben és Ukrajinszka Pravda, Ukrajna egyik legelismertebb <br>
hírportálja szerint két egyszerű üzenetet hozott. Az első az, hogy Vlagyimir <br>
Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig <br>
tárgyalni vele. A második pedig az, hogy még ha Ukrajna kész is aláírni <br>
Putyinnal bizonyos garanciális megállapodásokat, ők nem”<br>
<br>
A kollektív Nyugat, amely még februárban azt javasolta Zelenszkijnek, hogy adja <br>
meg magát és meneküljön el, most úgy érezte, hogy Putyin valójában nem is olyan <br>
erős, mint ahogyan korábban képzelték, és hogy itt a lehetőség, hogy ‘nyomást <br>
gyakoroljanak rá’. Johnson később, áprilisban egy indiai út során nyilvánosan is <br>
megerősítette a tárgyalásokkal szembeni ellenállását, amikor a Reuters szerint <br>
újságíróknak azt mondta, hogy Putyinnal tárgyalni olyan, mintha „egy krokodillal <br>
tárgyalnánk, amikor a lábadat az állkapcsában tartja”.<br>
<br>
Három nappal azután, hogy Johnson visszatért Nagy-Britanniába, Putyin azt <br>
mondta, hogy a tárgyalások zsákutcába jutottak. Hogy mi volt a Nyugat célja a <br>
béketárgyalások megakadályozásával, arra Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter <br>
április végi lengyelországi sajtótájékoztatóján tett megjegyzései utalnak. Arra <br>
a kérdésre ugyanis, hogy február óta változtak-e az amerikai célok, azt <br>
válaszolta, hogy az Egyesült Államok támogatja Ukrajnát abban, hogy megtartsa <br>
szuverenitását és megvédje területét, majd hozzátett egy második, korábban ki <br>
nem mondott célt:<br>
<br>
     „Azt akarjuk, hogy Oroszországot olyan mértékben meggyengítsük, hogy ne <br>
tudjon olyan dolgokat tenni, mint amilyeneket Ukrajna lerohanásával tett”<br>
<br>
Nem biztatók a kilátások<br>
<br>
Az orosz-ukrán háborúnak eddig már mintegy többszázezer áldozata lehet. Ha <br>
Oroszország el akarja érni eredeti célját, Ukrajna semlegességét, akkor – <br>
figyelembe véve a Nyugat eddig tett ígéreteinek be nem tartását és a minszki <br>
egyezménnyel kapcsolatos félrevezetést – logikusan nem tehet mást, mint hogy az <br>
egész országot elfoglalja. Ennek alternatívája egy olyan befagyott konfliktus, <br>
mint ami Észak- és Dél-Korea között áll fenn, egyik oldalon a NATO Ukrajnában <br>
felsorakoztatott erőivel, a másikon az orosz haderővel, de még egy nyílt <br>
orosz-NATO háború sem zárható ki, ami harmadik világháborúvá fajulhat.<br>
<br>
     „Mindezeket figyelembe véve a következő évre, sőt még az azt követőkre sem <br>
lehet megállapodott, kiszámítható nemzetközi helyzetre számítani, ami teljesen <br>
bizonytalanná teszi közvetlen (európai) környezetünk gazdasági helyzetét”<br>
<br>
Ebben a helyzetben egyet tehetünk, számba véve a lehetséges problémákat és a <br>
mérnöki gyakorlatnak megfelelően a legrosszabb esetből kiindulva ki kell építeni <br>
egy túlélési stratégiát az ország szintjén, de az egyéni, családi szinteken is. <br>
Országos szinten a gazdasági növekedés erőltetése helyett minden eszközzel a <br>
külső egyensúly elérését kell kitűznünk, mert különben úgy járunk, mint a <br>
hetvenes években, amikor úgy adósodtunk el, hogy végül a felhalmozott <br>
adóssághegyből gyakorlatilag semmit nem vontunk be az ország fejlesztésébe. <br>
Emellett, amennyire lehet, zárni kell a gazdaságot, mindenek előtt a vertikális <br>
(termelőtől a fogyasztóig) kapcsolatok kiépítésével, a valamikori hangya <br>
mozgalom mintájára. Fontos, hogy az elkerülhetetlenül jelentkező terheket a <br>
lakosságon a teherviselő képessége arányában osszuk el.<br>
<br>
Összességében abból kell kiindulnunk, hogy nagyon kemény időknek nézünk elébe, <br>
amikor azt is eredménynek lehet elkönyvelni, ha meg tudjuk tartani a nemzetközi <br>
békét, és azt, amit eddig elértünk.<br>
<br>
-- <br>
<br>
Üdvrivalgással:<br>
KEA.<br>
_______________________________________________<br>
Grem mailing list<br>
<a href="mailto:Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu" target="_blank">Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
<a href="http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem" rel="noreferrer" target="_blank">http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem</a><br>
</blockquote></div>