<div dir="ltr"><img src="cid:ii_lrvtx46s0" alt="b_300_300_16777215_00_images_stories_Igaz_Pedagogia_421843546_347136141496459_2734323606607809440_n.jpg" width="396" height="319" style="margin-right: 0px;"><br><div><br></div><div><font size="4">2./ </font><b>Ne imádj hát mindent, édes Magyarom… <br></b></div><div><a href="https://minalunk.hu/budaors/ne-imadj-hat-mindent-edes-magyarom/">https://minalunk.hu/budaors/ne-imadj-hat-mindent-edes-magyarom/</a>
<div class="excerpt">
Fekete István már nagyon régen nem él
közöttünk. A neve mégis ismerős sokunknak. Ő volt az állat-erdész-vadász
irodalom legismertebb művelője, Jókai után minden idők legolvasottabb
írója. Karácsony közeledtén ajándékozzuk olvasóinknak ezt az
imádkozásról szóló kis írását. </div>
<div class="gmail-section"><div class="gmail-content">
<p><strong>Az ima</strong><br>
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az
ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.<br>
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága
simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam
az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az
Istenhez.<br>
Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot
jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés,
tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs
mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már
nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A
kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és
csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.<br>
<img class="gmail-size-medium gmail-wp-image-40014 gmail-alignleft" src="https://minalunk.hu/wp-content/uploads/2019/12/IMG_2070-181x300.jpg" alt="" width="181" height="300">Aztán
jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült
kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos
csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló
gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul
szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.<br>
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik
káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy
az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és
imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi
férfiasság.<br>
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a
szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész
nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem –
egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire
megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös
csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé
fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.<br>
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek
páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi,
mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a
világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan
szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon,
amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent
pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy
örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most
mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a
lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot.
Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és
elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.<br>
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét…
megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, a
tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen,
utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség,
mentsvár, csak az ima.<br>
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved
szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert
nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna,
ha veled van az imádság és veled van az Isten.</p>
<p>Közzétette: R. V.</p>
<p>(A képen: Fekete István szobra Mosonmagyaróváron)</p>
</div>
</div>
</div></div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br><table style="border-top:1px solid #d3d4de"><tr><td style="width:55px;padding-top:13px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://s-install.avcdn.net/ipm/preview/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td><td style="width:470px;padding-top:12px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Vírusmentes.<a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a></td></tr></table><a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>