<div dir="ltr">

<div class="gmail-zox-post-top-wrap gmail-zoxrel gmail-left gmail-zox100"><div class="gmail-zox-post-title-wrap gmail-zox-tit2"><div class="gmail-zox-post-width"><div class="gmail-zox-post-head gmail-zoxrel"><h1 class="gmail-zox-post-title gmail-left entry-title">Redemptorista apácák Ukrajnában: az életet választjuk a háború közepette is</h1><div><a href="https://katolikus.ma/redemptorista-apacak-ukrajnaban-az-eletet-valasztjuk-a-haboru-kozepette-is/">https://katolikus.ma/redemptorista-apacak-ukrajnaban-az-eletet-valasztjuk-a-haboru-kozepette-is/</a></div></div></div></div><div class="gmail-zox-post-img-wrap"><div class="gmail-zox-post-width"><div class="gmail-zox-post-img gmail-left gmail-zoxrel gmail-zoxlh0">

<img src="https://katolikus.ma/wp-content/uploads/2023/03/Teodora-Sulak-nover-Egyedi.jpeg.webp" class="gmail-flipboard-image gmail-wp-post-image" alt="" style="margin-right: 0px;" width="487" height="274"></div>

<span class="gmail-zox-post-img-cap">Teodora Sulak nővér - Fotó: Vatican News</span></div></div></div><div class="gmail-zox-post-main-grid"><div class="gmail-zox-post-width"><div class="gmail-zox-post-main-wrap gmail-zoxrel gmail-left gmail-zox100"><div class="gmail-zox-post-main"><div class="gmail-zox-post-body-wrap gmail-left gmail-zoxrel"><div class="gmail-zox-post-body gmail-left gmail-zoxrel gmail-zox100"><p><strong>Teodora

 Sulak nővér, az ukrajnai redemptorista szerzetesnők (apácák) főnöknője 

osztja meg gondolatait és belső küzdelmét az országában zajló háborúval 

kapcsolatban.</strong></p><p><em> „Minden embernek nagyon érzékeny a 

spirituális oldala. Nyilvánvaló, ha háború van, sokféle belső élmény, 

sok érzelem és ellentmondásos érzés jelentkezik, úgyhogy néha, különösen

 a háború elején, még az imádkozás is nehéz volt”</em> – vallja be 

Teodora Sulak, az ukrán apáca, akit tavaly októberben választottak meg a

 Legszentebb Megváltó missziós nővéreinek általános főnöknőjévé. Ez a 

női kongregáció 1998 óta tevékenykedik Ukrajnában.</p><p>Az ukrajnai 

tartományban öt közösség él 26 apácával. Segítenek a redemptorista 

atyáknak a plébániákon, hittanoktatást tartanak fiataloknak és 

gyerekeknek, nyári táborokat, zarándoklatokat és lelkigyakorlatokat 

szerveznek.</p><img src="https://katolikus.ma/wp-content/uploads/2023/03/redemptorisz-apacak.jpeg.webp" alt="" class="gmail-wp-image-29231" width="750" height="422"> Redemptorista szerzetesek és apácák imádkoznak az Örök Segítő Szűzanya ikonja előtt<h3><strong>Előrehaladás a hitben</strong></h3><p>A háború súlyosan megnehezítette ezeknek az apácáknak az életét, akik közül egyikük sem töltötte be az 50-ik életévét.<em> Úgy éreztük – </em>folytatja Teodora nővér<em>

 -, mintha magunkra lennénk hagyva a félelem, a harag és a fájdalom 

érzéseivel. Időnként megijedtünk attól az érzéstől, hogy a gyűlölet 

belopakodhat a szívünkbe. Olykor-olykor egyfajta kettősséget éltem át: 

egyrészről, a közösségi ima alatt hálát adtam és dicsőítettem Istent, 

másrészről, a szobámba visszatérve nagyon ellentmondásos érzések törtek 

rám, amelyeket nem tudtam legyűrni. Egy nap rájöttem, hogy ez a 

megosztottság nem keresztényi, és nincs köze a mi Istenünkhöz: Jézus a 

feltámadásakor testén viselte a sebeit, Ő tudja, mit jelent ezeket a 

sebeket hordozni, és átélni a halálig tartó fájdalmat. Megértettem, hogy

csak Őbenne és Vele együtt élhetem túl ezt a tragédiát. Ez a belső haladás arra késztette az apácát, hogy könnyek között imádkozva minden érzelmét és fájdalmát Istenre bízza. „Uram, hozzád tartozom! – fohászkodott felkiáltva.

 – Te az életre teremtettél minket, és üldöz minket a halál. Arra hívtál

 el bennünket, hogy élő reménység legyünk sokak számára, de minket 

magunkat is a halál és a félelem árnyéka borít.”</em></p><p>A belső 

élettapasztalat arra tanította a missziós nővért, hogy ima után csendben

 maradjon, adjon időt Istennek, hogy válaszoljon a kérésére. <em>„Azt mondtam: „Várok, ameddig csak kell, de ne hagyj magamra mindabban, amin keresztülmegyek”</em> – emlékszik vissza.</p><img src="https://katolikus.ma/wp-content/uploads/2023/03/redemptorisz-apacak-segely.jpeg.webp" alt="" class="gmail-wp-image-29230" width="750" height="422">Az apácák humanitárius segélyt szállítanak a frontvonal közelébe.<h3><strong>Vallásközi kapcsolatok</strong></h3><p>A

 háború nemcsak a lelkiéletben, hanem a lelkipásztori életben is állandó

 ítélőképességet igényel. Teodora nővér, aki 2013-tól 2022 októberéig az

 ukrajnai redemptorista nővérek tartományfőnöknője volt, beszél arról 

is, hogy az orosz invázió kezdete után hogyan kellett újragondolniuk 

tevékenységüket, hogy ebben az új helyzetben jobban szolgálhassák az 

egyházat és az embereket.</p><p>Márciustól kezdve egy tucat németül 

és/vagy angolul beszélő apáca külföldre (Németországba, Ausztriába, 

Írországba) utazott, hogy segítse az ukrán menekülteket fogadó katolikus

 szervezeteket. Több mint hat hónapon át segítettek honfitársaiknak a 

papírmunkában, betegeket és sebesülteket látogattak a kórházakban, és a 

menekültek gyerekeivel törődtek a helyi iskolákban.</p><p>Szolgálatuknak

 egy másik területe a háború áldozatainak nyújtott pszichológiai 

segítségnyújtás. Több nővér, aki pszichológiai és pszichoterápiai 

szakképesítést is szerzett,  úgy döntött, hogy más speciális 

tanfolyamokon is részt vesz, hogy segíteni tudjon az embereknek a gyász 

és a trauma leküzdésében. „<em>Néhány rendházunkba – </em>magyarázza az apáca<em>

 – menekülteket fogadtunk be, és volt köztük egy tatár muszlim család 

is. Miközben az apácáknál laktak, a gyermekük is megszületett. Erről 

később egy nagyon megható bejegyzést írtak a Facebookon, hogy soha nem 

gondolták volna, hogy ilyen mélyen megtapasztalhatják a kapcsolatot 

keresztények és muszlimok között.”</em></p><h3><strong>„Műveljük kertjeinket” (Voltaire: Candide)</strong></h3><p>A

 Legszentebb Megváltó Missziós Nővérek rendjének már tíz éve saját 

közössége van Csernyihivben, az azonos nevű észak-ukrajnai régió 

fővárosában is.</p><p>A háború első hónapjaiban az apácák nem 

folytathatták tovább a missziójukat Csernyihivben. Kénytelenek voltak 

elhagyni a várost, mert azt bekerítették és lőtték az oroszok. Amikor 

áprilisban visszatértek, óriási pusztítást találtak. Teodora nővér is 

ott volt velük, aki szintén képzett pszichoterapeuta. <em>„Elmentünk a leginkább érintett helyekre meglátogatni az embereket”</em> – mondja. <em>„Az

 emberek elvesztették rokonaikat, otthonaikat, mindent. Beszélgettünk 

velük, meghallgattuk őket, így tudtunk segíteni nekik abban, hogy 

némileg le tudják küzdeni a depressziót vagy a pánikrohamaikat. Ezeknek 

az embereknek valóban nagy szükségük van arra, hogy tudják, van valaki, 

aki közel áll hozzájuk, valaki, aki képes reményt és hitet adni, amikor 

meginognak.”<br></em><br>A missziós nővér hozzáteszi, hogy bár a harag 

természetes reakció az igazságtalanságra és a szenvedésre, fontos, hogy 

ne ez váljon uralkodó érzelemmé, és hogy az emberek tudják, hogyan 

válasszák az életet, még a kis dolgokban is. Amint tette azt egy 

Csernihivben megismert asszony is, aki csodálatos zöldségeskertet 

ültetett a háza köré, amelyet a bombázás teljesen elpusztított. „<em>Én – </em>mondta a hölgy a fiatal apácáknak<em> – az élet apró dolgaira koncentrálok. Nézzék ezt a kis növényt, ami most bújt ki a földből: nőni fog és élni fog.” </em>Teodora nővér számára ez egy tanúságtétel  arról, hogy mit jelent az életet választani.</p></div></div></div></div></div></div>

<p><strong>Írta: Szvitlana Duhovics</strong><br><strong>Fordította: Görgényi Adél</strong><br>Forrás: <a href="https://www.vaticannews.va/fr/eglise/news/2023-03/project-sisters-23-ukraine-soeurs-redemptoristes-guerre.html" target="_blank" rel="noopener">Vatican News</a></p>

</div>