<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Komáromi Előd OFM az élettörténetéről és az örömről</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet">Megszentelt élet</a> – 2023. március 19., vasárnap | 20:28<div class="gmail-ikonok"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/oromteli-szolgalatban-komaromi-elod-ofm-az-elettorteneterol-es-az-oromrol">https://www.magyarkurir.hu/hirek/oromteli-szolgalatban-komaromi-elod-ofm-az-elettorteneterol-es-az-oromrol</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g129240']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=129240&v=1&img=c_9m7a4267.jpg" style="margin-right: 0px;" width="519" height="345"><span class="gmail-galcount" title="6 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">Komáromi
 Előd OFM az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és 
Kollégium prefektusa. Vele beszélgettünk Laetare vasárnapra készülve az 
örömről, amely végigkíséri az életét családjától kezdve a szerzetesi 
életén át a prefektusi szolgálatáig. Sőt, egészen addig az élményig, 
amikor Halmai Vilmos OFM atyát kísérték a végső útjára a feltámadás 
hitében.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>– Olyan családból 
származik, amely példaértékű mások számára is. Egy nagycsaládban mindig 
adódnak örömök és nehézségek. Hogyan emlékszik vissza ezekre?</strong></p>
<p>– Lehet, hogy az idő múlása miatt, de nem emlékszem gondokra, rossz 
dolgokra, örömként él bennem minden, ami a családommal kapcsolatos. 
Meghatároz minket, hogy hová születünk. Én ötödik fiú vagyok. Nincs 
nővérem, így nem tudom, milyen egy nővér. Van egy húgom, de nincs öcsém.
 Egy testvérünket még magzat korában elvesztettük, ő már az égben van; 
számontartjuk őt is. Édesapám, (Komáromi János – <em>a szerk.)</em> hat éve halt meg. A szüleim a hitüket mélyen megélő, vallásgyakorló emberek voltak, édesanyámról (Komáromi Mária – <em>a szerk.</em>)
 ezt jelen időben is mondhatom. A testvéreim a nagycsaládos mintát 
viszik tovább: húsz unoka van már, tizenöt fiú és öt lány. Ez nagy öröm.</p>
<p></p>
<p><strong>– A szülei csatlakoztak a ferences világi rendhez. Beleszületett a ferences légkörbe?</strong></p>
<p>– Tízéves már elmúlhattam, amikor a szüleim beléptek a világi rendbe,
 de öt-hat éves koromtól benne élek a ferences környezetben. Amikor 
Barsi Balázs atya elkezdte a húsvétot lelkigyakorlatozókkal ünnepelni 
itt, az esztergomi kollégiumban, mi is jöttünk.</p>
<blockquote>
<p>A szüleim azt mondták a papunknak: ha már van öt fiuk, mutatni 
akarnak nekik hús-vér szerzeteseket. Végül ketten lettünk ferences 
szerzetesek Jób testvéremmel, aki most Szécsényben plébános.</p>
</blockquote>
<p><strong>– Gyerekkorában hogyan teltek a mindennapok?</strong></p>
<p>– A testvéreimmel állandóan beöltöztünk valaminek, történeteket 
játszottunk el, beleéltük magunkat a legváltozatosabb szerepekbe. 
Előfordult például, hogy postakocsisok voltunk, és az asztal tetejéről 
hajtottuk a lovakat. Szerettünk erdőbe menni. Volt, hogy a húgomat 
beültettük mint királykisasszonyt egy általunk készített sátorba, és mi 
voltunk a lovagok, akik megvédtük őt a láthatatlan ellenségtől. Egyszer 
véletlenül meg is sérült szegény, persze miattunk, nem az ellenség 
miatt.  </p>
<p><strong>– Volt valamilyen közös nagyböjti szokás a családjukban?</strong></p>
<p>– Mindig tartottuk az egyházi ünnepkört és az egyes időszakokhoz 
tartozó gyakorlatokat. Budapesten laktunk, a Táltos utcai Szent 
Kereszt-templomba jártunk. A szüleim rengeteg eseményt szerveztek ott, 
ezekbe mi, gyerekek is bekapcsolódtunk, motorjai tudtunk lenni annak a 
közösségnek. Ministráltunk, a szkólában énekeltünk. Emlékszem például, 
ahogyan hamvazószerda előtti vasárnap elbúcsúztattuk az alleluját.</p>
<p><strong>– Hogyan került az esztergomi ferences gimnáziumba?</strong></p>
<p>– Amikor öt-hat évesen ide jártunk Esztergomba a szent három napot 
ünnepelni, még itt volt a noviciátusház, Balázs atya volt a 
novíciusmagiszter. Sok novícius volt akkoriban.</p>
<blockquote>
<p>Nagy hatást tettek rám a szépen ünnepelt liturgiák és Balázs atya 
beszédei, még akkor is, ha kölyök voltam, és csak rajzolgattam az 
előadások alatt.</p>
</blockquote>
<p>Amikor nyolcadikban elérkezett az iskolaválasztás ideje, mindenképpen
 ferences iskolába akartam menni, és egyértelmű volt számomra az is, 
hogy ide, Esztergomba. Nagyon élveztem a kollégiumot, hamar 
megbarátkoztam az osztálytársaimmal, hiszen már otthon megszoktam a fiús
 közeget.</p>
<p><strong>– Milyen örömöket rejtegetett a kollégiumi élet?</strong></p>
<p>– Szerintem ebben az életkorban jót tesz egy fiúnak, ha homogén 
közegben van. Sokkal bátrabban ki tudja fejezni a véleményét, 
szabadabban tud gondolkodni az élet nagy kérdéseiről. Tizenöt-tizenhat 
éves koromban, emlékszem, nekem gátlásaim voltak a lányok társaságában. 
Volt tapasztalatom erről, hiszen továbbra is jártam az otthoni nyári 
hittanos táborokba.</p>
<p>Az iskolában a fiúkkal sokat fociztunk, és gyakran mentünk sétálni a 
Kis-Duna-partra. Egy barátommal fákat úsztattunk le a stégről, néztük, 
hogy viszi őket az ár. Az a másfél óra mégsem volt teljesen haszontalan,
 hiszen közben sokat beszélgettünk számunkra izgalmas dolgokról. Gyakran
 bicikliztünk a hegyekben. A prefektusom – jó értelemben véve – nagy 
szabadságot adott nekünk, mindig hálával gondolok rá. Volt például, hogy
 hétvégén néhányan elmentünk sátorozni a környező hegyekbe, csak úgy 
magunkban. Azért is örülök, hogy megengedte ezt, mert tényleg ártatlan 
dolog volt, nem éltünk vissza a helyzettel, nem volt bagózás, piálás. 
Ilyen szempontból teljesen meg lehetett bízni bennünk, bár nem voltunk 
szentek.</p>
<p><strong>– Hogyan alakult ki Önben a szerzetesi hivatás?</strong></p>
<p>– Már gyerekként volt olyan gondolatom, hogy egyszer talán én is 
szerzetes leszek. Megragadott a ferences légkör. Kamaszkoromban persze 
úgy döntöttem, hogy inkább mégsem leszek az, szerelmes érzések töltöttek
 el. Tizenegyedik osztályos koromban aztán újra erős hívást éreztem a 
ferences szerzetességre. Majdnem tizennyolc éves voltam, amikor nyáron 
teljesen egyedül elmentem három napra a Mátrába. Féltem, szidtam magam, 
hogy minek jöttem ide, s aztán egyszer csak nagy megnyugvás töltött el: 
nem vagyok egyedül, nincs mitől félnem. Ez meghatározó élményem volt, 
amit egyértelműen Isten közelségeként éltem meg.</p>
<p></p>
<p>Az atyák, a testvérek életének látványa egyre inkább megerősítette 
bennem, hogy ez az életforma is egy alternatíva, lehet így élni, és a 
hívást az érettségi után még határozottabban éreztem. Jelentkeztem a 
rendbe, és ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy átköltöztem a 
kollégiumból a noviciátusba, Szécsénybe. Nekem nem volt jelöltévem úgy, 
ahogyan az most gyakorlat. Az atyák ismertek, azt gondolták: ez a mi 
kutyánk kölyke. Szeptemberben beöltöztettek, és megkezdődött a 
noviciátus. Szécsény után két évet töltöttünk Szegeden, utána pedig 
Pasarétre kerültem, ahol folytattam a teológiai tanulmányaimat. Szegeden
 tettem örökfogadalmat 2006-ban, Pasaréten szenteltek diakónussá és 
pappá 2008-ban.</p>
<p><strong>– A testvére, Jób is ferences lett. Ritka, hogy egy családból ketten is ferences szerzetesek és papok lesznek.</strong></p>
<p>– Gyakorlatilag egyszerre léptünk be a rendbe. Ő akkor jelentkezett, 
amikor én novícius voltam. Négy évet Rómában töltött, egy 
hivatástisztázó házban. Párhuzamosan haladt az életünk, leveleztünk, de 
nem győzködtük egymást. Ajánlotta nekem a római házat, hogy 
megbizonyosodjam arról, tényleg a szerzetesség-e az én utam, de mondtam 
neki, hogy ezt már eldöntöttem. Jób a harmadik gyerek a családban, én az
 ötödik, de érdekes, hogy már gyerekkorban is Jóbbal voltam a legjobb 
kapcsolatban. Megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban mindig két-két 
testvér között jelentkeznek a feszültségek, az egyes a kettessel, a 
hármas a négyessel veszekszik, és így tovább. A húgommal sokat 
játszottam és veszekedtem, de mindig Jób volt az, akivel a legmélyebben 
tudtam beszélgetni.</p>
<p><strong>– A növendékévei alatt mi jelentett kifejezett erőforrást és örömöt?</strong></p>
<p>– Sokat adott, hogy a renden belül jó barátokra leltem. A két legjobb
 barátom Kárpátalján született. Egyed testvér Nagyszőlősön szolgál. A 
bátyját elvitték katonának az ukrán hadseregbe. Aggódunk érte. Legutóbb 
azt a hírt kaptuk, hogy Bahmutba akarják vinni. Barátként gondolok rá, 
mert többször nyaraltunk együtt, sítáborokban is voltunk. Van egy kis 
„bandánk”, a társaság egy része kárpátaljai, a másik része 
magyarországi; az elmúlt tíz évben sokszor találkoztunk. </p>
<p><a title="" rel="lightbox['g129240']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=129240&v=1&p=1&img=c_9m7a4146.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>A másik kárpátaljai születésű barátom, Valér a viski cigánytáborban 
nőtt fel. Nagy gazdagságnak élem meg, hogy én, aki Budapesten születtem,
 Valér révén bekerülhettem egy cigánytáborba. A növendékéveink elején 
ugyanis Majnek Antal püspök atya szólt a magiszteremnek, László atyának,
 hogy milyen jó lenne, ha Valér kimenne cigánymisszióba, és kellene 
mellé még valaki. Természetesnek éreztem, hogy vele menjek. Azóta is 
járok ki hozzájuk. A szeretet, amivel – nyilván Valér miatt – fogadtak, 
teljesen lenyűgözött. Valér anyukája úgy hív engem, hogy „pulyám”. 
Megtiszteltetésnek veszem, hogy befogadtak. A háború miatt sajnos most 
szanaszét vannak.</p>
<p><strong>– A Kárpátalján élők számára mit jelent a mindennapokban a 
mostani háborús helyzet? Állandó félelmet és rettegést? Van számukra 
Laetare vasárnap, olyan időszak, amikor fellélegezhetnek kicsit?</strong></p>
<p>– A háború kitörése óta háromszor jártam Kárpátalján. Nyáron egy 
hetet töltöttünk a „bandával” a Dédai-tónál. Öröm volt a találkozás 
mindannyiunk számára. Néha megemlítettük: az ember el sem hiszi, hogy 
háború van. November végén, amikor újra ott jártunk, talán ha hat órán 
át volt áram a nap folyamán, abból is három éjszaka. Örültünk egymásnak.
 Nem röpködtek fölöttünk bombák, nem éreztük fenyegetve az életünket, de
 nagyon nyomasztó volt, hogy nincs villany. A háború okozta félelem, a 
rossz érzések ott vannak az emberekben, de talán némiképp lehet 
enyhíteni ezeket. A mindennapokban próbálnak nem folyton a háborúra 
gondolni, és reménykednek abban, hogy megmarad a béke Kárpátalján, mert,
 hála Istennek, ott béke van.</p>
<p><strong>– Az örökfogadalma és a felszentelése után hogyan alakult az élete?</strong></p>
<p>– 2008-ban itt, az esztergomi gimnáziumban kaptam egy hetedikes 
osztályt, végigvittem őket. Aztán Budára, a Margit körútra kerültem 
jelöltmagiszternek és házfőnöknek. Három év után átkerültem Pasarétre, 
hasonló feladatkörbe. Jób és Valér éppen akkor volt a Margit körúti 
házban, amikor én, így sokat tudtunk beszélgetni, tartottuk egymásban a 
lelket, segítettük egymást a mindennapokban.</p>
<p><strong>– A házfőnökség milyen örömökkel jár?</strong></p>
<p>– Mindig nagy közösségben voltam házfőnök, két évig itt, Esztergomban is.</p>
<blockquote>
<p>Amit örömnek éltem meg ebben a szolgálatban, az a támogatás, amivel a
 nálam idősebb rendtársaim viszonyultak hozzám. De a fiatalabbaktól is 
ezt kaptam.</p>
</blockquote>
<p>Volt bennem izgalom, nem is értettem, mit keresek én ebben a 
feladatban, hiszen akadt olyan rendtársam is, aki korábban a tanárom, a 
nevelőm volt. Most én legyek az elöljárója?</p>
<p><strong>– És prefektusként mi mindenben talál örömet?</strong></p>
<p>– Szeretek kamaszok között lenni, akkor is, ha ez időnként veszekedéssel jár.</p>
<blockquote>
<p>Jó érzés, amikor valaki megtisztel a bizalmával, hozzám fordul a 
kérdésével. És egyáltalán, jó látni a fejlődést, azt, hogy egy fiú 
honnan hová jut. A legnagyobb öröm, amikor együtt dolgozhatok olyan 
emberekkel, akik korábban az én osztályomba jártak.</p>
</blockquote>
<p>Atanáz testvér most prefektus: lett egy ferences az egykori 
osztályomból, most lesz a szentelése. Atanáz mellett az osztályfőnök 
szintén az osztályomban végzett, ahogyan az egyik segédprefektusunk is. 
Ők ketten házas emberek, most várják az első gyermeküket. A kollégiumban
 az együttlakás óriási lehetőség arra, hogy az imádságban, a szentségi 
életben közösséget alkossunk. Szombat esténként sokan elvégzik a 
szentgyónásukat. Másnap az ünnepi szentmisére öltönyben jönnek a fiúk, 
sokan áldoznak. Ezek mind örömök.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g129240']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=129240&v=1&p=1&img=c_9m7a3932.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Mennyire érezhetők itt, a kollégiumban a mostani idők félelmei, feszültségei, nehézségei?</strong></p>
<p>– A rezsiköltségek ijesztőek. Az oktatás most a kollégiumban zajlik, 
hogy ne kelljen fűteni az iskolaépületet. De a hétköznapokban továbbra 
is békés sziget vagyunk.</p>
<blockquote>
<p>Mi, felnőttek, jobban látjuk, ami aggodalomra ad okot, a gyerekek 
szerencsére alapvetően mindig gyerekek, most is. Segítenek, hogy ne 
legyen mindennapi téma nálunk a háború és a többi nehézség.</p>
</blockquote>
<p>Ők a saját problémáikkal és örömeikkel foglalkoznak. A járvány jobban
 bezavart az életükbe. A hetedikesek-nyolcadikosok gyakorlatilag végig 
itt voltak a pandémia idején is, de a felsőbb osztályosokat volt, hogy 
haza kellett küldeni. A fiúk otthon hallanak a szüleiktől ezt-azt, és mi
 is sok mindent elmondunk nekik, mert nem baj, ha túllátnak a sokszor 
csak vélt saját gondjaikon. Van attól nagyobb baj, hogy pattanásos 
valakinek az arca. Tavasszal menekültként az osztályomba került egy fiú 
Csapról – így találkoznak a fiatalok a valósággal. A korszellem 
elmebajait sokkal veszélyesebbnek látom. Az interneten keresztül eléri 
mindez a fiúkat, a szabályok ellenére is: a hetedikesek, a nyolcadikosok
 és a kilencedikesek például nem használhatnak okostelefont. Óriási 
kihívást jelent az online világ a párhuzamos élet devianciáival. A 
genderideológia is kikerülhetetlen, bár a fiúkban van vele szemben egy 
jó értelemben vett ellenállás. Bennem mégis ott az aggodalom, hogy 
előbb-utóbb talán sikerül átmosni az agyukat.</p>
<p><strong>– A Laetare vasárnap mit jelent Önnek?</strong></p>
<p>– Ezen a vasárnapon a liturgia figyelmeztet minket arra, hogy mi nem 
úgy végzünk bűnbánati gyakorlatot, mintha nem tudnánk, hogy a kereszt 
után jön a feltámadás. Mi a feltámadás, így végeredményben a saját 
feltámadásunk ünneplésére készülünk.</p>
<p></p>
<p><strong>– Volt mostanában ilyen felemelő tapasztalata a feltámadásról?</strong></p>
<p>– A közelmúlt egyik öröme volt számomra, hogy elkísérhettem 
betegségében Halmai Vilmos atyát, aki december 12-én távozott közülünk. 
Emberhez, szerzeteshez méltó módon tudott meghalni, a saját szobájában. 
Október 16-án robbant le. A betegsége alatt elfogadta tőlem a 
gondoskodást, a segítségnyújtást, és ezt megtiszteltetésként éltem meg. A
 testvérekkel is beszéltünk arról, hogy ez Vilmos atyához méltó, szép 
halál volt. Így akart meghalni, nem kórházban vagy szociális otthonban. 
Imádsággal vettük körül.</p>
<blockquote>
<p>Fáj a hiánya, de őszinte öröm van bennem, hogy sikerült méltó módon átkísérni az élete utolsó szakaszán.</p>
</blockquote>
<p>Ő meggyőzően hitt a feltámadásban. Halottak napja környékén gyakran 
kérdezgette: „Ha lehetne választani, halállal vagy anélkül mennétek az 
örök boldogságba?” Mindig azt mondta: „Én tuti a halált választanám, ki 
nem hagynám ezt az élményt!” Ez bátorító. Maradhatott volna még, nem 
volt annyira idős, de jól van ez így. A temetésén öregdiáktársunk, Berta
 Tibor püspök atya azt mondta: „Nem félt elindulni.” Örültem ennek a 
vigasztaló mondatnak.</p>
<p><strong>Szerző: Vámossy Erzsébet</strong></p>
<p><strong>Fotó: Merényi Zita </strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p></div>

</div>