<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Ámulattal tölt el, hogy milyen különleges az élet – Beszélgetés a 90 éves Jelenits Istvánnal</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2022. december 15., csütörtök | 20:20<div class="gmail-ikonok"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/amulattal-tolt-el-hogy-milyen-kulonleges-az-elet-beszelgetes-90-eves-jelenits-istvannal">https://www.magyarkurir.hu/hirek/amulattal-tolt-el-hogy-milyen-kulonleges-az-elet-beszelgetes-90-eves-jelenits-istvannal</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g127169']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=127169&v=1&img=c_398A0754.jpg" style="margin-right: 0px;" width="473" height="315"><span class="gmail-galcount" title="6 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 6</span></a></div><h3 class="gmail-lead">Jelenits
 István december 16-án ünnepli a 90. születésnapját. A Széchenyi-díjas 
piarista szerzetessel, teológussal, íróval, magyar és hittan szakos 
tanárral az életéről beszélgettünk.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><em>A
 Tanár urat senkinek sem kell külön bemutatni. Habár iskolai körülmények
 között sosem tanított engem, de azon kívül annál inkább. Élete, tudása,
 alázata példa számomra, ezért is szólítom őt Tanár úrnak, és írom így, 
nagy t betűvel. Tanár úr, ahogyan a beszélgetésünkben is említi, nem 
készül születésnapi ünnepségre. Azt mondja, együtt él a dadogásával és a
 sántaságával, s ma is tanul… Van, ami régóta változatlan, de mindig 
üdítően újként hat a találkozásaink  alkalmával. Amikor megérkezem 
hozzá, most is lejön értem, felkísér, előreenged az ajtóban, s amikor 
búcsúzásra kerül a sor, habár kérem és szabadkozom, hogy ne tegye, ő 
mégis lekísér, elköszön, integet, és megvárja, amíg kilépek a rendház 
kapuján. Habár minden jel arra mutat, hogy korával összefüggésben 
egészségi állapota már nem a régi, annál inkább tapasztalom, hogy 
lényege, ami valójában naggyá teszi, továbbra is töretlen. Beszélgetés 
közben, amikor élete fontos szakaszaihoz ér, szemei ugyanúgy csillognak,
 és az a gyermekien huncut mosoly is kiül az arcára, éppen úgy, mint 
három évvel ezelőtt, amikor becsengettünk gyermekkorának lakhelyére 
Berettyóújfaluban és Nagyváradon, anélkül, hogy tudtuk volna, kik laknak
 ma ott, és hogyan fogadják majd nem várt jövetelünket. A rá jellemző 
őszinteséggel, kereséssel és istenhitéből táplálkozó tanítói, nevelői 
szolgálatával Tanár úr mindannyiunknak sokat adott. Isten fizesse meg 
érte, és éltesse születésnapja alkalmából!</em></p>
<p><strong>– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a szüleire, mit kapott tőlük útravalóul?</strong></p>
<p>– Mindent a szüleimnek köszönhetek. Édesapám parasztgyerek volt, és 
első nemzedéki jogász, értelmiségi lett. Az akkori csonka 
megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. 
Édesanyám szintén alföldi születésű volt. Tanult családból származott, 
sokan közülük tanárok, tisztviselők, református lelkészek voltak. 
Édesapám sokat olvasott, nem azért, hogy valami előnye származzon 
belőle, hanem mert örömmel tette. Többször volt, hogy amikor olyan 
részhez ért, összecsődített minket és felolvasta az adott szakaszt. Azaz
 gondolkodó, kultúrában élő ember volt. Az olvasás szeretetére ő 
vezetett el. Édesanyám oldalán a háború után a szülőhelyére, 
Kunszentmiklósra kerültünk, ott éltünk egy ideig. Mivel az oroszok 
elfoglalták az iskola épületét, abba a református templomba jártam 
gimnáziumba, ahol édesanyám felmenői igét hirdettek. A templom minden 
sarkában egy-egy osztály kapott helyet. A nehéz körülmények ellenére is 
sikerült életben tartani bennem a tanulás szeretetét, ami családi 
örökségem.</p>
<p><strong>– Melyek voltak gyermekkorának, fiatalságának meghatározó tapasztalatai, amelyek kihatottak a későbbi életére?</strong></p>
<p>– Nagyváradon éltem át ezeket. Miután 1942-ben Észak-Erdély 
visszatért, átkerültünk Ady „Pece-parti Párizsába”, oda jártam iskolába,
 majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott találkoztam olyan román gyerekekkel,
 akik azon búslakodtak, hogy a határváltozás miatt a Regátba (a 
Kárpátokon túli román területekre) költöznek, mert tisztviselő 
szüleiknek ott kellett munkát keresniük.</p>
<blockquote>
<p>Akkor szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint. 
Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi 
elvesznek.</p>
</blockquote>
<p><strong>– A gimnáziumi éveit a váradi premontreiknél kezdte meg.</strong></p>
<p>– Emlékezetes számomra, hogy a gimnáziumban, az akkori 
Magyarországon, a visszatért területeken román nyelvet tanultunk. 
Számomra természetes volt, hogy tanuljuk meg a kisebbségek nyelvét. 
Büszke voltam erre. Érdekesnek találtam, hogy a Székelyföldről a városba
 érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két
 évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk – 
felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik: mi
 abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a 
kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán kicsúfoljuk, hanem hogy 
megszeressük őket.</p>
<p><strong>– A soával is itt szembesült, ezekben az években?</strong></p>
<p>– Igen. Él az emlékeimben egy kép. A szemközti házban egy zsidó 
család lakott. Ráláttam a házuk udvarára, és egyszer csak arra lettem 
figyelmes, hogy egy fiatal lány a sárga csillagot próbálgatja. Föltette a
 mellényére, aztán rávett egy köpenyt – azt gyakorolta, hogyan tud élni 
ezzel az utcán, ha arról van szó, kihajtani a köpenyt, vagy éppen 
elrejteni vele a csillagot. Mindezek meghatározó emlékekként élnek 
bennem. Hamar rájöttem, hogy</p>
<blockquote>
<p>az élet lényege nem az, hogy boldogok legyünk, hanem hogy figyeljünk a mellettünk élő emberek boldogságára.</p>
</blockquote>
<p>Csak így lehetünk igazán boldogok. Egyszerűbben fogalmazva: soha ne 
tegyünk a másik emberrel olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk 
tegyenek.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g127169']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=127169&v=1&p=1&img=c_398A0790.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Hogyan élnek Tanár úrban a kommunizmus évei?</strong></p>
<p>– A pesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, amely akkor a rend 
számára engedélyezett két iskola egyike volt. Amikor szomorúan azt 
tapasztaltam, hogy a cserkészetet már nem tudjuk megélni, a tanáraink a 
segítségünkre siettek. A keretek adta lehetőségeket kreatívan 
kitágították. Csónakokat kezdtünk építeni, és amikor csak lehetett, 
evezni mentünk. Ez az időszak a későbbi tanári pályámra is kihatott. 
Habár a létszámkorlátozás miatt nem vettek fel rögtön a piarista rendbe,
 csak az egyetem elvégzése után, amikor Kecskemétre kerültem, igyekeztem
 kamatoztatni a megtapasztaltakat. Kerékpározni mentünk a diákokkal vagy
 a Tiszára evezni. Ahogy múltak az évek, először a Tátrába jutottunk el –
 onnan kerékpárral jöttünk vissza –, majd a későbbi években a határok 
tovább nyíltak és Rómáig jutottunk, hatszor is, biciklivel. Mindig 
örömmel tölt el, amikor az öregdiákok azt mesélik, hogy ezen élmények, 
emlékek helyeit ma már a gyermekeikkel, unokáikkal keresik fel. Érdekes 
világ volt az, amikor</p>
<blockquote>
<p>a kiszolgáltatottság, az ellenségeskedés közepette megtanultuk a 
belső figyelmet és az ügyességet, hogy a rendelkezésünkre álló 
szabadságot megéljük, és az élet színes gazdagságát felépítsük.</p>
</blockquote>
<p><strong>– 1955-ben lépett be a piarista rendbe. 1959-ben tett örök fogadalmat. Később tartományfőnök is volt. Miért lett piarista?</strong></p>
<p>– Szerettem volna tanítani és nevelni. A piarista az első olyan rend,
 ami hivatásának középpontjába a tanítást, a nevelést helyezte. Amikor 
iskolákat kezdtek alapítani, annak kettős célja volt: egyfelől az 
utánpótlás nevelése, másfelől pedig olyan gyerekek befogadása, akik 
rászorulók, szegények voltak. Ha Kalazanci Szent József abban a korban 
élt volna, amikor már létezett közoktatás, biztosan nem alapít erre 
rendet. Jó megtapasztalni, hogy idővel az állam is rájött, szükség van 
közoktatásra. Kérdésként merülhet fel, hogy ma is szükség van-e egyházi 
iskolákra. Véleményem szerint igen. Nem kell mindenkinek egyházi 
iskolába járnia. De fontos, hogy aki a családi közegben találkozik a 
Jóistennel, az az oktatásban, az egyes tantárgyakon keresztül is 
közelebb kerülhessen a teremtőjéhez.</p>
<blockquote>
<p>A kommunizmus idején kreatívan kellett tanítani, mert sok minden nem 
volt benne a tankönyvekben. Ma, amikor szabadabban élünk, a kötött 
tankönyvek mellett is elkél a pedagógus kreativitása.</p>
</blockquote>
<p>A tartományfőnökségem idejére esett a rendben az a korszak, amikor 
idehaza több régi iskolát visszakaptunk, újraalapítottunk. Igyekeztem, 
hogy mindig figyeljünk a kalazanciusi példára, és az iskoláink nyitva 
legyenek a szegény, rászoruló, kallódó diákok előtt is. Ennek jegyében 
alapítottuk a gödi szakmunkásképzőt, ahol tanítottam is. A tudás, a 
nevelés mellett itt szakmát is kaphattak a fiatalok. Megrendülve élem 
át, hogy mindez most összeomlik, de ez nem változtat azon, továbbra is 
figyelnünk kell a kalazanciusi példára.</p>
<p><strong>– Életét meghatározta a tanítás akár magyar-, akár hittantanárként. Hogyan tekint vissza ezekre az időkre?</strong></p>
<p>– Jó volt megtapasztalni, hogy a diák nem egy zsák, amit meg kell 
tölteni ismeretekkel, hanem élő, gondolkodó személy. Egyszerre tudtam 
tanítani és nevelni. Örömet jelentett partnernek lenni abban, hogy 
különböző élethelyzetekből érkező fiatalokkal megszerettessük a 
kultúrát, amely formálta őket. Olyan ablakok nyíltak meg bennük és 
előttük, amik az életük távlatait befolyásolták. Számtalanszor 
láthattam, hogy a diákévek után mennyire segítette ez őket az életük 
formálásában.</p>
<blockquote>
<p>Nagyon fontos és kiemelt helye van a pedagógusnak az életben, minden anyagi, szakmai és társadalmi megbecsülést megérdemel.</p>
</blockquote>
<p></p>
<p><strong>– Egész életében mindenütt könyvek veszik körül, itt a 
szobájában is, ahol él. Mire tanítanak bennünket, hogyan segítenek 
kibontakoztatni ember voltunkat?</strong></p>
<p>– Az ember Isten képmására teremtett gondolkodó lény.</p>
<blockquote>
<p>Ahogy a Jóisten nem adja fel a velünk való bajlódást, úgy nekünk sem 
szabad feladnunk a munkát önmagunkkal és a másik emberrel kapcsolatban. 
Ez emberségünk lényege.</p>
</blockquote>
<p>Egy olyan világban olvasunk, tanítunk, amiben mi is ámulva élünk. 
Végeredményben nem is a tudást kell tudnunk átadni, hanem a keresés 
felelősségét. És azt, hogy ez a keresés reménnyel teljes, akkor is, ha 
az élet titkát mi sem értjük meg, látjuk át teljesen. Az élet nem egy 
pontosan megírt tanmeneten vezet végig. Sokszor úgy tűnhet, mintha Isten
 játszana velünk, miközben ennek pont az ellenkezőjét teszi: komolyan 
vesz bennünket, és rengeteg meglepetést tartogat, amire 
rácsodálkozhatunk.</p>
<p><strong>– Számtalan előadást tartott és kötetet írt életében, 
amelyekkel az irodalmat hozza közel hozzánk. Mi az a legfőbb szempont, 
amire egy költeménnyel, egy irodalmi alkotással való ismerkedés során 
figyelnünk kell?</strong></p>
<p>– Mindig közel állt hozzám a költészet, az irodalom. Van, amit az 
életben nem tudással tudunk, hanem megsejtünk. Ennek kifejezésére nem a 
tudomány, hanem a költészet a legalkalmasabb. Minden költőt közel érzek 
magamhoz. Pilinszkyt személyesen is jól ismertem, Vörösmarty és Arany 
különösen kedves a szívemnek. Néha borsódzik a hátam, amikor egy 
alkotást szinte tudós eszközökkel elemzünk, és pont a lényeget felejtjük
 el, azt, hogy átadjuk magunkat a költői ihletnek. Ez a tudóskodás 
megfoszt bennünket az élet játékosságától, az ámulattól. Ha sokszor úgy 
érzem is, otthonosan mozgok az irodalomban, tudom, hogy sosem dőlhetek 
hátra. Amikor olvasok, egy-egy vers, irodalmi alkotás ma is tud újat 
mondani. Mindig van mit tanulnunk, van mire rácsodálkoznunk.</p>
<blockquote>
<p>A szüntelen keresés határozza meg ember voltunkat.</p>
</blockquote>
<p><strong>– Mit jelent Tanár úrnak katolikusnak lenni?</strong></p>
<p>– Katolikusnak lenni véleményem szerint azt jelenti, hogy tudjuk, 
Isten még a tőle elszakadottat is a magáénak érzi. Ma már azt 
tapasztaljuk, hogy nem felekezetek szakadnak ki, kerülnek távol az 
Egyháztól, hanem a világiasság által egyre több és több ember. Ezzel a 
helyzettel szembesülni, és kereszténynek, katolikusnak maradni kihívás. 
Különös feladat, hogy</p>
<blockquote>
<p>soha ne mondjunk le a másik emberről, hogy ne perlekedésben, hanem 
reményben éljünk, hogy nyitva tartsuk azokat az utakat, amelyek a másik 
emberhez vezetnek.</p>
</blockquote>
<p>Ne legyünk szűk látókörűek, és habár a felgyorsult világ mintha az 
elszemélytelenedés felé vinne, vigyázzunk a lelkünkre és a másik 
emberre.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g127169']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=127169&v=1&p=1&img=c_398A0782.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– És mit jelent magyarnak lenni?</strong></p>
<p>– A családnevemből is látszik, hogy származásomat tekintve nem vagyok
 „ősmagyar”. Édesapám részéről a felmenőim a Délvidékről érkeztek, 
édesanyám ágáról meg alföldiek vagyunk. Számomra a magyar nyelvben, a 
költészetben, az irodalomban, a történelmünkben megtapasztaltak adják 
azt a szépséget, ami alapján azt mondhatom, magyar vagyok. De</p>
<blockquote>
<p>ez a gazdagság arra hív, hogy ne legyek egyoldalú, hanem figyelmes másokkal, reménykedő és megértő.</p>
</blockquote>
<p><strong>– Az élettapasztalata alapján mit mondana, mi az, amit igazán fontos szem előtt tartanunk az életben?</strong></p>
<p>– Lényeges, hogy soha nem szabad kétségbe esni. Fontos tanulni is, 
egész életünkön keresztül, minden helyzetben. Amikor a lét 
megrendüléseit átéljük, tudnunk kell, hogy ezek hatására növünk föl és 
tájékozódunk. Ez kell ahhoz, hogy az életben ne csak sérüléseket 
kapjunk, hanem segítő lökéseket is, amelyekből aztán erőt meríthetünk, 
hogy tovább tudjunk menni.</p>
<blockquote>
<p>Alázattal és figyelemmel kell élni.</p>
</blockquote>
<p>Akkor, ha nem is találunk rá az élet könnyebbik felére, rá fogunk 
jönni, hogy az adott körülmények között és a döntéseinken keresztül 
mindig megnyílik előttünk egy út, amin továbbindulhatunk.</p>
<p><strong>– Amikor végigtekint az életén, mi az, amiért hálát ad?</strong></p>
<p>– Hálával tartozom a mindenható Istennek, hogy soha nem volt hosszabb
 ideig tartó betegségem. Ez hiányzik a tapasztalataim közül. Azért is 
hálás vagyok, hogy az életemben, a hitemben sosem voltak meghőkölések, 
megtorpanások. Sosem éreztem azt, hogy összeomlik az életem, a hitem. 
Értek nehézségek, de hálás vagyok, hogy végzetesen szomorú sosem voltam.
 Csodálkozva nézek vissza az életemre. Nem tudtam, hogy ilyen lesz. 
Legtöbbször csak az orromig láttam. De amikor az egyes helyzetekben a 
megoldáson munkálkodtam, mindig megtapasztaltam, hogy utak nyílnak meg 
előttem. Feltárultak az összefüggések, érthetővé váltak a dolgok. 
Visszatekintve megtapasztalhattam, hogy egész életem során a Jóisten 
vezetetett. Hálás vagyok, hogy sosem kívánt tőlem többet, mint amit 
éppen adni tudtam.</p>
<blockquote>
<p>Ámulattal tölt el, milyen különleges az élet. Hagyjuk, hogy ez a nagy játék megtörténjen, és mi a részesei legyünk. Ez gyönyörű.</p>
</blockquote>
<p><strong>– Hogyan gondol a 90. születésnapjára?</strong></p>
<p>– Nem készülök születésnapi ünneplésre. Új feladat számomra, hogy 
ennyire megöregszik az ember. A szüleink még tudtak időben meghalni. 
Régen nagyon ritka volt, hogy valaki ilyen magas kort éljen meg. Ezzel 
együtt érdekes dolog megöregedni, vállalni a megalázónak látszó dolgokat
 is, és figyelni ennek az élethelyzetnek az ajándékaira.</p>
<blockquote>
<p>De még ennyi idősen is tudok tenni valamit. Ha nem is izgágáskodni, 
de figyelni. Együtt élni a dadogásommal és a sántaságommal, s ezzel 
együtt ünnepelni.  Elcsöndesedni.</p>
</blockquote>
<p><strong>Szerző: Kuzmányi István</strong></p>
<p><strong>Fotó: Merényi Zita 2018-ban készült archív felvételei</strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p>
<p><em>Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 11-i számában jelent meg.</em></p></div>

</div>