<div dir="ltr">
<div id="gmail-mvp-post-main" class="gmail-left gmail-relative" style="transform: none;">
<div class="gmail-mvp-post-main-out gmail-left gmail-relative" style="transform: none;">
<div class="gmail-mvp-post-main-in" style="transform: none;">
<div id="gmail-mvp-post-content" class="gmail-left gmail-relative" style="transform: none;">
<h1 class="gmail-mvp-post-title gmail-left entry-title">„Aki hit nélkül él, annak reménytelen az élete” – Wittner Mária halálára</h1>
<div class="gmail-mvp-author-info-wrap gmail-left gmail-relative">
<div class="gmail-mvp-author-info-thumb gmail-left gmail-relative">
</div>
<div class="gmail-mvp-author-info-text gmail-left gmail-relative">
<div class="gmail-mvp-author-info-date gmail-left gmail-relative">
<p><a href="https://katolikus.ma/aki-hit-nelkul-el-annak-remenytelen-az-elete-wittner-maria-halalara/">https://katolikus.ma/aki-hit-nelkul-el-annak-remenytelen-az-elete-wittner-maria-halalara/</a></p> <span class="gmail-mvp-post-date"> </span> <p> </p>
</div><span class="gmail-author-name gmail-vcard gmail-fn gmail-author"><a href="https://katolikus.ma/author/szalaylaszlo/" title="Szalay László bejegyzése" rel="author">Szalay Lászl</a>ó</span>
</div>
</div>
<div id="gmail-mvp-post-feat-img" class="gmail-left gmail-relative gmail-mvp-post-feat-img-wide2">
<img src="https://katolikus.ma/wp-content/uploads/2022/09/Wittner-Maria-Egyedi.jpg" class="gmail-attachment- gmail-size- gmail-wp-post-image" alt="" style="margin-right: 0px;" width="471" height="363">
</div>
<span class="gmail-mvp-feat-caption">A fénykép a
Budapesti Fegyház és Börtön (közismert nevén: Gyűjtőfogház) parancsnoki
irodájában készült a kilencvenes évek elején. Egy külföldön élő magyar
filmrendező négy jeles 56-osról készített filmet, közöttük volt Wittner
Mária. A filmet az ő jelenlétükben vetítették le a Gyűjtőben, a szűk
körű vetítésen e sorok írója is jelen lehetett. A képen Wittner Mária
egykori ötvenhatos bajtársával, a film egyik szereplőjével, az azóta
elhunyt Bocskay T. Józseffel beszélget.</span></div><div class="gmail-left gmail-relative" style="transform: none;"><span class="gmail-mvp-feat-caption"></span></div><div class="gmail-left gmail-relative" style="transform: none;"><span class="gmail-mvp-feat-caption"></span><div id="gmail-mvp-content-wrap" class="gmail-left gmail-relative" style="transform: none;"><div class="gmail-mvp-post-soc-out gmail-right gmail-relative" style="transform: none;"><div class="gmail-mvp-post-soc-in">
<div id="gmail-mvp-content-body" class="gmail-left gmail-relative">
<div id="gmail-mvp-content-body-top" class="gmail-left gmail-relative">
<div id="gmail-mvp-content-main" class="gmail-left gmail-relative">
<p><strong>Elhunyt Wittner Mária. A két száraz adat, mely földi életét zárójelbe fogja: 1937. június 9.-2022. szeptember 14.</strong>
</p><p>Wittner Mária 1956 őszén részt vett a felkelésben, a fegyveres
harcokban, ezért 1958-ban halálra ítélték; hosszú időt töltött
cellamagányban az akasztásra várva, de másodfokon ítéletét
életfogytiglani börtönre változtatták. Az utolsók között szabadult
1970-ben.
</p><p>1991 elején ismertem meg Wittner Máriát. Pongrátz Gergely, a
Corvin-közi felkelők egykori főparancsnoka mutatott be neki. Minden
héten bejártam a Pofosz (Politikai Foglyok Országos Szövetsége)
központjába, Gergellyel is ott találkoztam rendszeresen; a
Pofosz-kongresszusokon olykor Wittner Mária mellett ültem, ha vita
támadt, mindig ő volt a béketeremtő. Ez a kép maradt meg bennem: ha
bajtársai összeszólalkoztak valami részletkérdésen, Wittner Mária szót
kért, s helyreállt a béke. Volt súlya a szavának, hallgatták rá.
</p><p>1991-ben interjút készítettem vele – a Történelmi Igazságtétel
Bizottsága kis példányszámú lapjában jelent meg. Wittner akkor
Dunakeszin lakott, szerény körülmények között, egy nem éppen jó
állapotban lévő, kicsi házban. Amikor felkerestem, mutatta, mi mindent
küldtek neki emigráns magyarok: több doboznyi rágógumi, hifitorony stb. –
a külhonban élő egykori bajtársai nem tudták, hogy a házban még rendes
fürdőszoba sem volt. Aztán egy-két évvel később lakást kapott, ha jól
emlékszem, a Füredi úti lakótelepen.
</p><p>1991-ben a politikát mellőzve az életéről beszélgettünk.
Gyermekkorról, neveltetésről, börtönévekről, hitről. Édesapját nem
ismerte, két éves korában anyja „dajkaságba” adta, kármelita apácák
nevelték a Maglódi úton, majd a háború idején a rend gyömörei
zárdájában. <em>„Nyaranta kora reggeltől be voltunk osztva különböző
munkákra. Aztán rengeteget kézimunkáztunk: csináltunk üvegdobozokat,
babatesteket készítettünk, díszpárnákat varrtunk, egyszóval annyi
mindent megtanultunk, hogy nem is nagyon kell kutatnom, hol tettem szert
ennyi tudásra. Felejthetetlenek a körmenetek, a karácsonyok, a
mikulások. /…/ Ezek a gyermekkori évek nagyon szépek voltak”</em> – mesélte.</p>A kármelita nevelés meghatározta az életét; megkérdeztem, tudott-e a későbbi években is támaszkodni mindarra, amit ott kapott:
<p><em>„Igen. A legfogékonyabb korban az apácák alapozták meg az
életemet. A börtönben is nagyon sokszor gondoltam arra, mi lett volna,
ha másként alakul a gyermekkorom. Mivé váltam voltam természetben,
viselkedésben? Ma is úgy gondolom, az embernek hinnie kell. Aki hit
nélkül él, annak reménytelen az élete. Én hiszek Istenben, de nem úgy,
hogy örökké a mellemet verem. Ha hiszek Istenben, meg kell próbálnom
aszerint élnem. Az én életem sem volt valami fényes, de ha úgy látom,
hogy valaki rászorul a segítségre, akkor boldogan segítek. Én sem vagyok
tökéletes, de bele tudom élni magam mások helyzetébe – mintha velem
történtek volna meg azok a dolgok. Nagyon egyszerűen szólva: nem szabad
elfelejtenünk soha, hogy emberek vagyunk. Ilyen egyszerű az egész.”</em>
</p><p class="gmail-has-text-align-right">[Kísért a múlt. Élünk, 1991. 5. sz. 28-29. p.]
</p><p>Beszélgettünk a börtönévekről is; az akasztófa árnyékában töltött hónapok „élményé”-ről így vallott:
</p><p><em>„A halálra ítélteket általában este vitték a siralomházba. De
ha egy csoportból több embert is akasztottak egyszerre, akkor két
halálraítéltet vittek a siralomházba, a többieket a zárkából vitték az
akasztófa alá. Borzalmas volt, amikor a srácokat vitték akasztani.
Kísérteties csönd volt, amikor elbúcsúztak, ezt nem is lehet szavakkal
érzékeltetni. Én is felkészültem a halálra, ugyanakkor reménykedtem is.
De amit én és a többiek átéltek, azt soha nem lehet kiheverni.”</em></p><div class="gmail-mvp-post-ad-wrap"><span class="gmail-mvp-ad-label"></span><div class="gmail-mvp-post-ad"><a href="https://alapitvany.katolikus.ma/tamogatas/">
</a></div></div>
<p class="gmail-has-text-align-right">[I.m. 29. p.]
</p><p>A kármelita múlt a hosszú börtönévek alatt is erőt adott Wittner Máriának:
</p><p><em>„Sokat segített a kármeliták nevelése. Mondtam, hogy rengeteg
dologra megtanítottak minket. Például amikor szigorított zárkában
voltam, kenyérből kis szobrokat csináltam. Sőt egyszer egy pici hegedűt
is megformáztam. Ha nem csináltam volna semmit, sokkal lassabban telt
volna az idő.”</em>
</p><p class="gmail-has-text-align-right">[Uo.]
</p><p>Beszélgetésünk végén megkérdeztem, van-e benne gyűlölet. Nincs, mondta, inkább elkeseredés. Elkeseredés azért, mert <strong>„mindig
is azt éreztették velem, hogy semmire sem vagyok jó, haszontalan féreg
vagyok. S nemcsak engem, a gyerekemet is megalázták az iskolában.”</strong></p><div class="gmail-mvp-post-ad-wrap"><span class="gmail-mvp-ad-label"></span><div class="gmail-mvp-post-ad"><a href="https://alapitvany.katolikus.ma/tamogatas/">
</a></div></div>
<p>Ma hajnalban eltávozott körünkből Wittner Mária. Élete nehéz volt, de nem reménytelen, hiszen hitt Istenben.
</p><p>A kármeliták egykori neveltjétől a kármelita szent, Lisieux-i Szent Teréz szavaival búcsúzunk:
</p><p><strong>„Az élet múlik. Nagy léptekkel közeledik az
örökkévalóság. Nemsokára már Jézus életét éljük, miután megitatott a
keserűségek forrásából, istenivé tesz majd bennünket az öröm és ujjongás
forrásánál.”</strong>
</p><p class="gmail-has-text-align-right">[A szeretet rejtekében. Lisieux-i Szent Teréz levelei nővéréhez, Céline-hez. <br>Magyarszék, 2012, 30. p.]
</p>
<p>P.s.: A mellékelt fénykép a Budapesti Fegyház és Börtön (közismert
nevén: Gyűjtőfogház) parancsnoki irodájában készült a kilencvenes évek
elején. Egy külföldön élő magyar filmrendező négy jeles 56-osról
készített filmet, közöttük volt Wittner Mária. A filmet az ő
jelenlétükben vetítették le a Gyűjtőben, a szűk körű vetítésen e sorok
írója is jelen lehetett. A képen Wittner Mária egykori ötvenhatos
bajtársával, a film egyik szereplőjével, az azóta elhunyt Bocskay T.
Józseffel beszélget.
</p></div></div></div></div></div></div></div></div></div></div>
</div>