<div dir="ltr">
<h1>„Te fogsz nekem szolgálni” – Hetvenéves papi évfordulóján köszöntjük Kerényi Lajost</h1><div><a href="https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet" target="_blank">Megszentelt élet</a> – 2022. június 26., vasárnap | 20:58<div> <a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/-te-fogsz-nekem-szolgalni-hetveneves-papi-evfordulojan-koszontjuk-kerenyi-lajost" target="_blank">https://www.magyarkurir.hu/hirek/-te-fogsz-nekem-szolgalni-hetveneves-papi-evfordulojan-koszontjuk-kerenyi-lajost</a></div></div><div><a rel="lightbox['g123237']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123237&v=1&img=c_ae6a0405.jpg"><span title="7 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 7</span></a></div><h3>Két
 évfordulót is ünneplünk: Kerényi Lajos atya 95. születésnapját, amely 
június 1-jén volt, és 70. papi jubileumát, melyet a június 25–26-i 
hétvégén ünnepel.</h3><div><p><i>Nemcsak a számok 
miatt különlegesek ezek az évfordulók. Lajos atya fiatalon megélt 
háborút, fogságokat, rengetegszer került életveszélybe, a kommunizmus 
idején pedig folyamatos zaklatásnak volt kitéve. Elhivatottsága és a 
belőle sugárzó életerő ennek ellenére végigkísérte az életét. Hét 
évtizedes papi szolgálatában megkapta azt a kegyelmet, hogy 
teljesülhetett a szentelésére választott jelmondata: rengeteg lelket 
kapott az Úristentől, fiatalokat, betegeket, haldoklókat.</i></p>
<p><b>– Mikor kapott hívást a papságra?</b></p>
<p>– 95 életév és 70 év papi szolgálat egy valóságos divina commedia. 
Nagyon korán kiválasztott a Jóisten. Először mindig ő szólítja meg az 
embert. A meghívás kilencéves koromban történt. Almásfüzitőn születtem, 
ott csak vasárnaponként volt szentmise. Egyszer, amikor kis 
ministránsként a plébános urat vártuk a szomszéd faluból, volt egy 
látomásom: nem az atya jött, hanem maga Jézus. Egyenesen hozzám lépett, 
senki máshoz. Fogta a nagy piros misekönyvet, odahozta hozzám, nekem 
adta, és azt mondta: „Ezentúl te fogsz nekem ministrálni.” Ez nagyon 
megrendített, hevesen dobogott a szívem örömömben. Ezt az élményemet 
csak a szüleimnek mondtam el és egy rokon kedvesnővérnek, aki azt 
felelte: „Öcsikém, ebből papi hivatás lesz.”</p>
<blockquote>
<p>A Jóisten komolyan vette ezt, és elkezdett nevelni arra a 
szolgálatra, amit kigondolt nekem, hogy vigyem a nevét, az egész lényét,
 a tanítását, a „tartalmát”.</p>
</blockquote>
<p></p>
<p><b>– Hogyan nevelődött a papságra?</b></p>
<p>– Bekerültem egy olyan erőtérrendszerbe, amely elősegítette ezt. A 
szüleim úgy neveltek, hogy ott nem lehetett „nyivogni”. Édesapámmal és a
 bátyámmal sokszor mentünk horgászni a Dunára. Emlékszem, egyszer éppen 
oda indultunk, és azt mondtam: „Apuka, szomjas vagyok.” Erre 
visszaküldött, hogy igyam tele magam, de akkor már nem jöhetek velük. 
Persze nem mentem vissza inni, úgyis mindig vittünk magunkkal vizet. 
Tőle tanultam a keménységet, a hűséget, a kitartást.</p>
<p>Aztán beírattak Tatán a piarista gimnáziumba, ahol önfegyelmet tanultam és rengeteg más értéket. Ady mondja <i>Karácsony</i> című versében: „Ember ember ellen csatázik, / Mi egyesítsen, nincsen eszme.”</p>
<blockquote>
<p>Ha kihalnak az eszmék, a szeretet, a szép, a jó, az igazság, a 
transzcendens, akkor előbb-utóbb tönkremegy az ember, megromlik. Ha 
valamiből kivész a cél, az örök távlat, akkor szétrohad: legyen az 
személyiség, család vagy társadalom.</p>
</blockquote>
<p>Ezekben az értékekben gazdagított bennünket a Jóisten ezekben az 
években. A piaristáknál megtanultam azt is, hogy szociális gondolkodású 
legyek: rám bízták a faluról jött ösztöndíjasok vezetését. És meg 
kellett tanulni elviselni az élet nehézségeit, mert szenvedés, 
áldozathozatal nélkül semmi sincsen.</p>
<p><b>– Már fiatalon sokat szenvedett és nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, hiszen jött a háború, a fogságok.</b></p>
<p>– Belenőttem a háborúba. Az olajgyár miatt sokat bombázták 
Almásfüzitőt. Szép kis házunk volt. A szomszéd épületben laktak a 
nagyszüleim, annak a pincéjéből hallottuk, milyen csetepaté volt kint. 
Aztán láttuk, hogy romokban a házunk. Az nagy megpróbáltatás volt.</p>
<p>Először civilként estünk fogságba, akkor még diák voltam. Össze 
kellett szednünk a fronton a halottakat és a sebesülteket. Sok borzalmat
 éltünk át, egy tüdőlövéses ember a szemünk láttára halt meg, 
eltemettük. Aztán vittek málenkij robotra. Egész nap meneteltünk, éjjel 
is, ennivaló alig volt. Néha bezártak minket pincékbe, amit ott 
találtunk, ettük, hogy mentsük az életünket.</p>
<p>A szabadulásunk után nem sokkal besoroztak bennünket. Tizenhét éves 
kortól minden fiúnak katonának kellett menni, különben agyonlőttek volna
 bennünket mint katonaszökevényeket. Bekerültünk a bátyámmal egy 
gyalogezredbe, őt irodai munkára osztották be, engem meg kiképeztek 
géppuskásnak. Naponta vittek a lövészárokba, ahol meg kellett ásnunk 
szinte a sírunkat. Egyszer, amikor őrségben voltam, láttam, hogy 
páncélosok közelednek. Jelentettem ezt a szakaszvezetőnek. Több tank 
jött, mint ahányan voltunk. Amikor menekültem, egy tank rám állt, 
elkezdett keményen lőni. Befeküdtem egy kis gödörbe, azt hitték, 
meghaltam.</p>
<blockquote>
<p>Se akkor, se máskor egy karcolás sem esett rajtam, a Jóisten úgy 
vigyázott rám, hiszen „neked még feladatod van, kiválasztottalak. Nekem 
fogsz szolgálni”.</p>
</blockquote>
<p>Aztán jött a hadifogság. Gyalog kellett mennünk három-négy napon 
keresztül, hogy végül bevagonírozzanak bennünket. Azt mondták, 
hazavisznek, de a rákoskeresztúri pályaudvaron már be voltunk rácsozva 
szögesdróttal. Negyvenhatan voltunk a marhavagonban, mint a szardíniák. 
Olyan ételt adtak be, amit a disznóknak sem adtunk volna. Hadd ne 
mondjam, mekkora szenvedéseket éltünk át. Három hétig utaztunk kifelé, 
Máramarosszigeten keresztül, amikor kiértünk, gyalogolni kellett, vizet 
nem kaptunk. A Donyec-medencében voltunk, bányába vittek dolgozni. 
Egyszer csak odajön egy nyegle vezető és azt mondja: „Te már nem vagy 
többet Kerényi Lajos, hanem 93-as szám.” Ez nagyon fájt. Megfosztani az 
embert az egyéniségétől! Birka vagy, neked nem lehet gondolatod, oda 
mész, ahová hajtunk. Ez megalázó volt. A kommunizmusnak és a 
materializmusnak ez az alapja: az ember ne okoskodjon, legyen egy szám, 
mint <i>Az ember tragédiájának</i> falanszter színében.</p>
<p></p>
<p><b>– Milyen emlékei vannak arról, hogy a Jóisten akkor is jelen volt?</b></p>
<p>– Mindenünket elvették, még a két imakönyvemet és a nyakunkban lévő feszületet is. Négyen-öten azonban elhatároztuk, hogy visszalopjuk az imakönyveket és a feszületeket, és le fogjuk győzni a vörös csillagot a kereszt erejével.</p><blockquote>
</blockquote>
<p>Egy cérnára felkötöttük a kis feszületet, és a felszíni munkáknál a 
ruhánkon kívülre tettük, hogy látszódjék. Az ateista világban ezért 
agyonlőhettek volna minket, de a fogvatartók nem szúrták ki, mi van a 
nyakunkban. Az ottani gyerekek viszont észrevették a feszületet, 
odajöttek, és csókolgatták: Krisztosz, Krisztosz!</p>
<p>Volt ott egy őr, aki mindig ordított, mint a bika, féltünk tőle. 
Amikor volt egy kis időm, fogtam az imakönyvet, föl-alá jártam és 
imádkoztam. Nem vettem észre, hogy az őrtoronyban ez a vadállat figyel. 
Egyszer csak rám ordított: davaj, davaj! Odamentem, eltakartam az 
imakönyvet, de megkérdezte, mi van a kezemben. Éreztem, hogy Jézust kell
 szolgálnom. Kinyitottam a kezem, és mondtam neki, hogy imakönyv, 
imádkozom. Körülnézett, lehajolt, és azt mondta, egészen más hangon: 
„Csak imádkozz, én is szoktam.” Folytattam az imát, mégis féltem, hogy 
mindjárt utolér és lelő. Még ma sem ért utol…</p>
<p>Aztán súlyosan megbetegedtem, hetven sebem volt, a tífuszt is 
elkaptam. Bevittek a kórházba, mert elgyengültem nagyon, alig tudtam 
mozogni. Még ma is megvan a cirill betűkkel írt papír, hogy szabad 
vagyok, elengedtek. Nagy keservesen hazajutottam, tele aggodalommal, 
hogy élnek-e a szüleim. Nagy volt az öröm, amikor újra találkoztunk.</p>
<p><b>– Hogyan maradt szilárd a hite ezekben a megpróbáltatásokban?</b></p>
<p>– Az még olyan gyermeki hit volt, ami nem okoskodik. Természetes 
volt, hogy kitartunk Jézus mellett. Amikor őrt álltam, rózsafüzért 
mondtam az ujjaimon számolva. Később jött az értelem meghajlása, amikor 
már teológiát tanultam.</p>
<p><b>– Miért döntött úgy, hogy piarista lesz?</b></p>
<p>– A gimnáziumban adtak volna nekem hadiérettségit, de még egyszer ki 
akartam járni az utolsó évet. Az az egy év szellemileg nagyon jót tett. 
Éreztem, hogy az emberiségen segíteni kell, és hogy „te fogsz nekem 
szolgálni”. Gondolkodtam, hogy piarista legyek-e, ahonnan annyi eszmét 
kaptam, vagy kármelita, hogy elmélyüljek és engeszteljek, vagy jezsuita,
 aki harcol. Végül piaristának mentem.</p>
<p>Papnövendék koromban még nem férkőztek be a kommunisták a 
szemináriumokba, mi még jól jártunk, mert békén hagytak minket. Titokban
 készültünk a papszentelésre. A piaristák tíz iskolájából a rendek 
feloszlatásakor kettőt hagytak meg, engem az Esztergomi Egyházmegyéhez 
helyeztek. Aztán a Váci Egyházmegyébe kerültem, Vácon szentelt fel 
Pétery József, a székesegyházban. Ez volt az utolsó szentelése, aztán 
elvitték, és vértanúként halt meg. Ha megalkuszik, kiengedték volna, de 
nem tette.</p>
<p></p>
<p><b>– Hogyan tudta megélni a papságát a kommunizmus alatt?</b></p>
<p>– Pappá szentelésem után elkezdtem prédikálni, és rengeteg gyerek 
vett körül. Apukám is vonzotta őket, Almásfüzitőn sokszor mentek vele 
horgászni. Ők voltak a mindenem, jóban voltunk mindenhol, ahol csak 
szolgáltam. Ez nagy bűnnek számított abban a korban. Megharagudtak, hogy
 annyi fiatal volt körülöttem mindig. De a prédikációim miatt is, hiszen
 azt hirdettem, hogy a kommunizmus miatt van annyi öngyilkosság: 
elveszik az emberektől az életük értelmét, így nem tudnak megoldást 
találni, nincs más kiút, csak az öngyilkosság vagy a pszichés 
megbetegedés.</p>
<p><b>– Hogyan kezdődött a betegek és a haldoklók körében végzett szolgálata?</b></p>
<p>– Az első szolgálati helyem az alsó-krisztinavárosi templom volt, 
innen hívtak az onkológiára egy súlyos beteghez. Ott feküdt mellette még
 egy, azt is meglátogattam, aztán a szomszéd szobába is bementem.</p>
<blockquote>
<p>Szinte nem is én tettem ezt, hanem az Úristen irgalma alakította így.
 Sokszor éreztem: „Lennél szíves, segítenél a megváltásban? Számítok 
rád!”</p>
</blockquote>
<p>Nekünk, keresztényeknek küldetésünk van, őrállók és intézők vagyunk. 
Az őrálló küldetése, hogy hűséges legyen, és ott legyen a helyén. Nem 
félhet. Majdnem harminc kórházat jártam végig, most kilencet látogatok 
rendszeresen, tizennégy intenzív osztályt. Megvigasztalja a betegeket és
 a haldoklókat, ha azt mondom nekik: „Bízd a sorsodat a Jóistenre, ő 
gondoskodik rólad, te pedig ne aggódj!”</p>
<blockquote>
<p>Ha a bizalmat nagy erővel sugárzom, az nagyon jólesik nekik.</p>
</blockquote>
<p>A kórházakba járkálást sem nézték jó szemmel, nagyon sok harcom volt,
 de mindig „visszaszöktem” a betegekhez. Hatvanhét éve látogatom az 
onkológián a betegeket.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123237']"><img style="display:block;margin:auto" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123237&v=1&p=1&img=c_ae6a0119.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><b>– Ötven éve indították el a Nagymarosi Ifjúsági Találkozót, 
és negyven éve kötődik Lajos atyához az egerszalóki lelkigyakorlat, 
amelyen mindig rengeteg fiatal vesz részt. Mi vonzza őket? </b></p>
<p>– Egerszalók és Nagymaros is egy nagy csoda. A hitoktatás miatt is 
sokszor vittek kihallgatásra, és ezeken a helyeken is megfigyeltek 
minket, mégsem hagytuk abba. Próbáltuk megerősíteni az embereket, hogy 
harcoljanak, küzdjenek Jézusért. A jövő az, hogy a kiscsoportok hatalmas
 erővel sugároznak, mint a lézersugár. XVI. Benedek pápa mondta még 
Ratzinger bíborosként <i>A mustármag reménye</i> című könyvében, hogy</p>
<blockquote>
<p>amikor az emberek az istenhiány miatt már teljesen elkeserednek, 
tönkremennek, és majdnem megszűnik az egyéniségük, akkor a 
kisközösségekben reményt kapnak az örök életre és értelmet találnak az 
életükre a szenvedéseikben is. Ez olyan gyönyörű gondolat! </p>
</blockquote>
<p>Nem kell elkeseredni, hogy milyen nagy vesztesek vagyunk, hiszen mind
 benne vannak a jövendölésekben, hogy az idők vége felé ezeken a 
megpróbáltatásokon át kell menni. Istent úgysem lehet kitessékelni, 
Jézust sem. A tanítás lényege olyan, hogy válaszol az élet minden 
kérdésére: honnan jöttem, mi az élet értelme, miért kell szenvedni, 
miért kell meghalni, milyen intelligencia lehet a gyönyörű világ mögött.
 Káprázatosan szép dolgokat találunk benső mikrovilágunkban és az 
univerzumban! Freund Tamás mondta, hogy a természettudósok nyolcvan 
százaléka istenhívő. Hiszen szükséges, hogy legyen egy őskezdet, egy 
ősabszolútum, aki van, ami mindig állandó. A törvények a világban 
elképzelhetetlenek alkotó, teremtő intelligencia nélkül.</p>
<blockquote>
<p>Mindig mondom az embereknek is, és persze magamnak is, hogy a 
szenvedéstől nem kell megijedni, mert Jézus is szenvedéssel váltotta meg
 a világot. Hogy valamit elérjen az ember, azért küzdeni kell.</p>
</blockquote>
<p><b>– A Szent Margit Gimnáziumban is jelen van, most is onnan jött. Honnan merít ennyi erőt? Abból, hogy Jézusért teszi mindezt?</b></p>
<p>– És a Szentlélektől is, mert ő akkora erőt ad! Mindig jelet kapok, 
újra és újra: „nekem fogsz ministrálni”. Ezt a lendületet nem lehet 
megfogalmazni. Ha kérdezik, mi a titka, hogy magas kort értem meg, arra 
azt mondom: az, hogy régen születtem. S ha csodálkoznak, hogy ennyi 
szolgálatot látok el még most is, arra azt mondom: genetika is, valami 
benső adottság.</p>
<blockquote>
<p>Amikor felszenteltek, azt választottam mottóul: „Adj nekem lelkeket, 
Uram!” Nem csalódtam. Megkaptam, amit papi jelmondatként választottam, 
hiszen fiatalok jöttek százával, ezrével, és betegek is, rengetegen.</p>
</blockquote>
<p><b>– Ha visszaemlékszik az évfordulós szentmisékre, mi az, ami különösen jólesett ezeken az alkalmakon?</b></p>
<p>– Az Úr felé fordították a figyelmemet, arra, hogy tőle van ez a 
lendület és ez a sok ember, az állandó készültség és lelkesedés. Ezek 
égi dolgok, kegyelem. Minden mögött az Úristen áll. A világ megváltása 
folytatódik. A megváltó Jézus a megváltott világot odaadja az Atyának, 
és akkor Isten lesz minden mindenben. Minden hozzá vezet. Isten nincs 
elkeseredve, Isten boldog.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123237']"><img style="display:block;margin:auto" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123237&v=1&p=1&img=c_ae6a0650.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><b>– Mi az, amiért különösen hálás?</b></p>
<p>– Az életemért. Annyi esemény, annyi ember, annyi csoda! A 
kísértésekkel kapcsolatban pedig a győzelmek, hogy a Jóisten újra és 
újra visszaemelt abba az erőtérbe, ahová meghívott.</p>
<blockquote>
<p>Mindig alázatosnak kell lennie az embernek, hiszen aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. El ne bízza magát az ember!</p>
</blockquote>
<p><b>Szerző: Vámossy Erzsébet</b></p>
<p><b>Fotó: Merényi Zita</b></p>
<p><b>Magyar Kurír</b></p></div>

<div id="m_4278544568944764026DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br> <table style="border-top:1px solid #d3d4de">
        <tbody><tr>
      <td style="width:55px;padding-top:18px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://ipmcdn.avast.com/images/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" style="width:46px;height:29px" width="46" height="29"></a></td>
                <td style="width:470px;padding-top:17px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Mentes a vírusoktól. <a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" style="color:#4453ea" target="_blank">www.avg.com</a>               </td>
        </tr>
</tbody></table>
<a href="#m_4278544568944764026_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div></div>