<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">„Isten országát keressétek!” – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2022. június 27., hétfő | 20:45<div class="gmail-ikonok"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/-isten-orszagat-keressetek-bemutatjuk-az-egri-foegyhazmegye-ujmises-papjait">https://www.magyarkurir.hu/hirek/-isten-orszagat-keressetek-bemutatjuk-az-egri-foegyhazmegye-ujmises-papjait</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g123351']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&img=c_img_7920.jpg"><span class="gmail-galcount" title="7 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 7</span></a></div><h3 class="gmail-lead">Az
Egri Főegyházmegyében Ternyák Csaba érsek hat papot szentelt június
18-án az egri főszékesegyházban: Hágen Pál Tamást, Herbst Ádámot,
Péter Vilmost, Kerekes Gábort, Michele Gervasonit és Carlos Sirer
Melist. Őket mutatjuk be az alábbiakban.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>Isten mindent megváltoztatott az életemben</strong></p>
<p>„Az a vágy él bennem, hogy emberekkel foglalkozzak. Elfogadom
Istentől rendelt helyemül, ahová kerülök, és igyekszem beleállni a
feladatokba. Isten legyen minden mindenben – ez a papi jelmondatom,
ennek szellemében szeretnék élni” – vallja Hágen Pál Tamás, az Egri
Főegyházmegye papja.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8303.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Tamás felnőtt megtérő. Nővérével nem kaptak vallásos nevelést, meg
sem keresztelték őket. „Úgy telt el az ifjúságom, hogy nem volt kérdés
számomra, van-e Isten vagy nincs” – emlékszik vissza a miskolci
származású fiatalember. Aztán Isten belépett az életükbe. Nővére
Kaposváron tanult, ahol részt vett Varga László atya katekézissorozatán.
Ez olyan hatással volt rá, hogy megkeresztelkedett. Hamarosan követte
őt az édesanyjuk is. Tamás ekkor még nem fordított figyelmet az
istenkérdésre. A változást egy Međugorjébe tett zarándoklat hozta meg
nála. „Ott ismertem meg a Jóistent, és ez mindent megváltoztatott az
életemben.” Tamás néhány hónap alatt elolvasta a Szentírást, készülni
kezdett a beavató szentségek vételére, és közösségre talált Szent Ferenc
Kistestvéreinél. Munkahelyet váltott, feladta jól kereső állását, és a
Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanszállóján kezdett
dolgozni. „Olyan helyet kerestem, ahol emberekkel foglalkozhatok. Arra
vágytam, hogy valami olyat csináljak, ami tetszik Istennek.” A munka
mellett Egerben elkezdte a hittanár szakot, egy év után pedig úgy
döntött, hogy belép a szemináriumba. „Ez így gyorsnak hangzik, de nagyon
sok vívódás, papokkal folytatott beszélgetés és lelkigyakorlat van
mögötte” – mondja.</p>
<p>A szeminárium hat évét ajándékként élte meg, megküzdött a
nehézségekkel, az együttélés során elkerülhetetlen súrlódásokkal és a
tanulmányokkal. „Megismertem a határaimat. Úgy érzem, a helyemen vagyok,
és már a hat év alatt is végig tudtam, hogy megérkeztem.</p>
<blockquote>
<p>A megtéréskor nagy intenzitással kapcsolódtam a hithez. Ebből a kezdeti mély tapasztalatból táplálkozom ma is.</p>
</blockquote>
<p>Fel vagyok készülve arra is, hogy idővel halványodik ez az élmény, de a szeretetkapcsolat megvan.”</p>
<p><strong>Merjünk kockáztatni Istenért</strong></p>
<p>Herbst Ádám úgy tapasztalta, hogy érdemes kockáztatni Istenért.
Amikor vállalta, hogy számára ismeretlen útra lép, és idejét,
energiáját, szeretetét adta Istennek és embertársainak,
megajándékozottnak érezte magát. A katolikus hitben találta meg a
helyét, itt köteleződött el, a Neokatekumenális Út közösségéhez
tartozik.</p>
<p>Ádámot megkeresztelték, de gyerekkorában a családja nem járt
templomba. Veszprémben a környezetmérnök szakot végezte az egyetemen,
amikor felébredt benne az istenkeresés. A természettudományokban
otthonosan mozgó fiatalember rácsodálkozott arra, milyen „precízen van
összerakva a világ”. Vágyni kezdett valaki után, aki elfogadja és
szereti őt. A keleti vallások felé fordult, de végül keresztény barátai
révén mély benyomások érték. Elgondolkodott a katolikus és a református
valláson is. Elment egy szentmisére, ahol megérintette a pap homíliája, s
onnantól kezdve rendszeresen járt templomba. „Éreztem, ez lesz az én
helyem.”</p>
<p>A végső indíttatást a Neokatekumenális Út katekézissorozata
jelentette számára. Ádám csatlakozott a Veszprémben akkor alakult
közösséghez, és amikor befejezte az egyetemet, Székesfehérváron kezdett
dolgozni. „A közösségben leltem magamra. Akkor már foglalkoztatott a
kérdés, hogy milyen irányba menjek tovább, és felmerült bennem a papság
gondolata is, de ez kezdetben megijesztett. Nagyon szerettem a
szakmámat, és nehezen tudtam elengedni az életemről korábban alkotott
elképzeléseimet. Egyre inkább megkeményedett szívem. A közösség tagjai
szembesítettek azzal, hogy nem merek szembenézni az életemmel, nem merek
elindulni. Amikor ezt megértettem, békességre leltem. További
útmutatást kaptam Istentől, és megerősödött bennem a meggyőződés, hogy
az a jó számomra, ha arra megyek, amerre a Jóisten hív.”</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8178.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Ádám az Egri Főegyházmegyében működő Redemptoris Mater szeminárium
növendékeként és a Neokatekumenális Út iránti elkötelezettségben élte
meg, milyen másokkal közösen haladni az úton Isten országának
munkásaként. „A Jóisten közösségen keresztül tudja hatékonyan
megszólítani az embereket. A közösségben egymás testvérei vagyunk,
együtt éljük meg a hitet, és ki-ki felfedezheti, hogyan van jelen az
életében Isten.”</p>
<p>Ádám a szemináriumban nemzetközi környezetbe került. „A Jóisten
segítségével itt megtanulhattam, hogyan lehet elfogadni a más
kultúrákból érkezők mentalitását.” Az első év nyarán lehetősége nyílt
arra, hogy másfél hónapot Brazíliában töltsön. A missziós időszakot
Budapesten élte meg. A Páli Szent Vince-templomban megismerhette a
missziós közösség és a plébániához kacsolódó közösség életét. „Láttam,
hogyan szólítják meg a hittől távol álló embereket, és azt is, miként
van jelen a közösség a plébánia életében.”</p>
<p>„A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő
szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül.” Ádám papi
jelmondata kifejezi, hogy mit szeretne leginkább átadni az embereknek:</p>
<blockquote>
<p>Isten közelített hozzám először. Szeretettel elfogadott akkor is, amikor nemet mondtam neki.</p>
</blockquote>
<p>Ha befogadom a szeretetét, én is képes leszek szeretni őt és a többi embert.”</p>
<p><strong>Közelebb Istenhez, közelebb az emberekhez </strong></p>
<p>„Ha Istent helyesen szeretjük, jobban megtanuljuk szeretni az
embereket is, és mélyülnek a kapcsolataink. Minél közelebb kerülünk
Istenhez, annál jobban felismerjük, mi a dolgunk az életben.” Ezzel a
belső bizonyossággal indul neki a papi életnek Péter Vilmos. A
fiatalember tapasztalata szerint, aki felismeri, mi a feladata az
életben, az sokszor azt várja, hogy ettől könnyű lesz az élete, csupa
boldogsággal teli. „De a hivatás megtalálása nem azt jelenti, hogy
eltűnnek a nehézségek az életünkből, hanem azt, hogy a küzdelmeinknek, a
lemondásainknak értelme lesz” – mondja.</p>
<p>Vilmos katolikus, hitét gyakorló családban nőtt fel Esztergomban.
Dicséri az alma matert, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium, Óvoda és
Általános Iskolát. Érettségi után Sopronban tanult tovább, ott végzett
az erdőmérnöki karon. S ott kezdte el intenzíven keresni, mi az élete
értelme, hogyan tud teljes életet élni. Tudatos döntést szeretett volna
hozni, úgy fogalmaz, „nem akarta kiszolgáltatni magát az
információhiánynak”. Elolvasta különböző vallások szent iratait, és
egyértelművé vált számára, hogy a kereszténység képviseli legtisztábban
az igazságot. „Ahogy kerestem a kérdéseimre a választ, egyre közelebb
jutottam Istenhez. S amit a szellemi keresés során felfedeztem, egyezett
azzal, amit lélekben az imádságban tapasztaltam. Életet adó tanításra
találtam a keresztény hitben.” Az Istenre találás öröme arra ösztönözte,
hogy minél jobban elmélyüljön a hitben, s így egyre nagyobb lett benne a
szeretet. „Ha szeretünk, adni szeretnénk, és együtt lenni azzal, aki
betölti a szívünket. Közel került Istenhez a lelkem, és egyre inkább
késztetést éreztem arra, hogy teljesítsem az akaratát.”</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_7942.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Az egyetem befejezése után már biztosan érezte, hogy Isten a papságra
hívja. Teremőr lett az esztergomi bazilikában, ekkor már tudatosan
készült a szemináriumra. Az Egri Főegyházmegyébe jelentkezett, el akart
távolodni az otthonától. „Esztergomban százötven méterre laktunk a
szemináriumtól. Szerettem volna távolságot venni a régi életemtől. Úgy
éreztem, nagyobb odaadással tudok figyelni, ha messzebb vagyok. Új lapot
nyitottam, teljesen az új életemnek akartam szentelni magam.”
Hangsúlyozza, milyen sokat köszönhet a papnevelő intézetnek. „Ha
visszatekintek a hat évvel ezelőtti önmagamra, látom, mennyit
gyarapodtam. Sokat tanultam, és jöttek gondok, nehézségek is, de hiszem,
hogy hosszú távon hasznunkra szolgál, ha szembe tudunk nézni velük.”</p>
<p>Erőforrásai között tartja számon a családját, a középiskolai és a
szemináriumi tanárait és elöljáróit, valamint a barátait, akikkel a
kapcsolata az istenismeretben elmélyülve megerősödött. Ez a felismerés
fejeződik ki papi jelmondatában is: „A titok a bennetek lévő Krisztus.”</p>
<blockquote>
<p>Ha úgy tudunk nézni a körülöttünk lévő világra, hogy mindennek a
mélyén ott van Isten, akkor magunkban és egymásban is fel tudjuk ismerni
Krisztust.</p>
</blockquote>
<p>Így aztán már nem a hibákra, a bűnökre, az esetlegességekre
összpontosítunk, hanem meglátjuk a szépet, és jó úton járunk. Azzal a
reménnyel indulok el a papi pályámon, hogy hasznára lehetek majd az
embereknek és Istennek.”</p>
<p><strong>Több kihívás vár rám, mint nyugalom</strong></p>
<p>„Amikor az ember elkezd valamit, az elején nagyon lelkes, viszi a
lendület, de aztán idővel megfogyatkozik a lelkesedés, és lassan jön a
szürkeség. Ez főként akkor van így, ha az ember szeme előtt kezd
halványulni a cél. Akkor résen kell lenni. Én nagyon próbálok figyelni
az életemben arra, hogy tartsak valahová. Szerintem sokkal több kihívás
vár rám, mint nyugalom. Erre számítok.” Így tekint a jövőbe Kerekes
Gábor.</p>
<p>Felnőttként talált rá a hivatására. Miután műszaki menedzseri
diplomát szerzett a miskolci egyetemen, tanára meghívására maga is ott
kezdett tanítani. Hét évet töltött egyetemi oktatóként, már benne volt a
doktori programban, amikor jelentkezett az egri Érseki Papnevelő
Intézetbe.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8343.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Anyai ágon görögkatolikus családja határozta meg vallási
nevelődésének kezdeteit. Nagyanyja görög rítusú ájtatosságokra vitte,
Gábor már kisgyerekként nagy örömmel ministrált. „Éreztem, rám jobban
hat ez, mint másra. Otthonosan éreztem magam a templomban.
Sürögtem-forogtam, és az atya egyre több mindent bízott rám.” Így aztán a
hívek közül többen arra biztatták, hogy menjen papnak. A kisfiút ez
megijesztette, és mivel akkoriban éppen elfogytak a templomi közösségben
a korosztályához tartozók, így Gábor egyre kevesebbet ministrált.
„Behúztam a kéziféket. Nem volt szerencsés, hogy a felnőttek megelőzték a
döntésemet. Engem senki nem kérdezett meg, hogy mi a szándékom” – vall
erről az időszakról. Változást az hozott, hogy Gábor egy barátja révén
talált egy neki való közösséget a Szent Ferenc Kistestvérei közösség
plébániáján. „Vasárnaponként jöttünk össze, nem emlékszem olyan
alkalomra, amikor éjfélnél előbb mentünk volna haza. Kihasználtuk az
időt. Olyan témákkal foglalkoztunk, amelyek korábban evidensnek tűntek
számomra, így nem is gondolkodtam rajtuk. Hitbeli kérdések, de a saját
életünk felől megközelítve. Nagyon sokat kaptam a közösségtől. Nekik
köszönhetem a látásmódomat, azt a szemléletet, hogy érdemes a dolgok
mélyére menni.”</p>
<p>Újra felmerült benne a papság gondolata. „Tudtam, hogy ez a kérdés
nincs tisztázva bennem. Bántott, hogy egyetemen dolgozom, doktori
disszertációt írok, de igazából nem szántam oda magam, és a
családalapításra sem éreztem vágyat magamban. Emellett pedig
nyugtalanított az az érzés is, hogy elmenekültem valami elől. Egy szelíd
kopogtatás jelezte, hogy mélyebbre kellene ásnom, mert tisztázatlan
kérdések vannak bennem. Egy kínlódással teli időszak után úgy gondoltam,
be kell mennem a szemináriumba, ez a dilemma csak ott fog megoldódni.
Így kezdtem, most pedig a pappá szentelésemet ünnepeltem” – meséli.</p>
<p>Gábor azt mondja, az embernek fel kell nőnie az élethivatásához, és
ehhez meg kell tanulnia elengedni a saját elképzeléseit az életről,
mindazt, amit korábban gondolt a boldogságról, a teljességről. „Öltsétek
magatokra az Úr Jézus Krisztust” – ezt a papi jelmondatot választotta,
és ennek szellemében arra készül, hogy krisztusi módon legyen jelen az
emberek között:</p>
<blockquote>
<p>Próbálom élni, amit ő tanított, ahogyan közösségben volt a
tanítványokkal, ahogyan a kezét nyújtotta azoknak, akiknek rajta kívül
senki más.</p>
</blockquote>
<p>Példa számomra, ahogyan a szenvedést fogadta, ahogy imádkozott, és
ahogyan felvállalta a konfliktusokat, összességében tehát az, ahogyan az
életét élte.”</p>
<p><strong>Fiatal vagyok és nagyon elszánt </strong></p>
<p>Michele Gervasoni akcentus nélkül beszéli a magyart. Nyolc évet
töltött nálunk, tizenkilenc évesen érkezett hozzánk, miután a Porto San
Giorgióban tartott lelkigyakorlatot követően Magyarországot húzta a
sorsoláson. Így került a Redemptoris Mater Missziós Szemináriumba. A
Neokatekumenális Út közösségének tagja. „Fiatal voltam és nagyon
elszánt. Pedáns ember vagyok, amikor tanultam a nyelvet, igyekeztem,
hogy érthető legyek, jól artikuláljak. Jó a hallásom, ez segített” –
mondja mosolyogva. Feltehetően nyelvtehetség, mert képzésének része volt
egy hároméves szentföldi misszió, melynek során el kellett sajátítania a
modern hébert, hogy a közösség galileai házába érkező vendégeket
fogadni és kalauzolni tudja. Nem mindig volt ilyen lelkes a tanulásban.
Tizennégy évesen vendéglátóipari középiskolába ment. „Tetszett a főzés,
és nem nagyon akartam tanulni” – emlékszik vissza a választására.
Tizennyolc évesen úgy érezte, Isten a papságra hívja. „Jelentkeztem, de
akkor bele sem gondoltam, hogy a szemináriumban majd teológiát kell
tanulnom. Ráadásul ezt magyarul kellett megtennem. Nagy kereszt volt, de
sikerült. Az első vizsgát olaszul tehettem le egyháztörténelemből,
később ragaszkodtam hozzá, hogy mindent magyarul végezzek” – meséli.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8072.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Michele nagycsaládban született, tíz gyerekből ő a nyolcadik. Amikor a
szülei jelentkeztek jegyesoktatásra, nem gondolták, milyen messzire
vezet ez az életükben. Édesapja ateista volt, csak a felesége miatt
mondott igent, amikor a pap elhívta őket az „Út” katekézissorozatára.
„Itt kapták meg a hitet és a meghívást arra, hogy nyitottak legyenek a
gyerekek vállalására. Ezért születhettem meg én. Édesapám ateistaként
kezdte, de megtalálta a hitet. Édesanyámról azt mondták az orvosok, hogy
meddő, és végül tíz gyereket szült.”</p>
<p>Michele családjában eszményiek voltak a vasárnapok. A közösség
előesti szentmisére hívta a tagjait, hogy a vasárnap teljesen a családé
lehessen. Gervasoniék napja reggeli dicsérettel indult. Az apa
gitározott, a gyerekek különböző hangszerekkel kapcsolódtak be a
zenélésbe, és együtt énekeltek. Az édesanya főzött, és közben velük
imádkozott. Aztán megbeszélték az előző hét gondjait és örömeit, ha
voltak nézeteltérések, akkor kibékültek. Nagy ebéd következett, majd
foci, séta, játék, mikor mi volt a kívánság. „Barátokat nem kellett
keresni, nagyon jó testvérek voltunk” – mondja.</p>
<p>Bár Rómától távol Michele először honvággyal küzdött, ma már
otthonának érzi Magyarországot. „Találtam barátokat, közösséget is
kaptam, ahova rendszeresen eljárok. A testvérek nagyon befogadóak,
köztük érzem, hogy nem vagyok egyedül, és Isten a százszorosát adja
vissza annak, amit mi adunk.”</p>
<p>„Elég neked az én kegyelmem” – Jézus ígérete Michelét is megerősíti, ahogyan annak idején Pált is.</p>
<blockquote>
<p>Isten megszólított. Én úgy érzem, nem vagyok alkalmas erre, mert
látom a hibáimat és a gyengeségeimet, de Isten azt mondja, téged
választottalak, megadom neked a kegyelmet, az pedig segíteni fog téged
és továbbvisz az utadon.</p>
</blockquote>
<p>Ezt nagy nyugalmat ad. Isten a kegyelmével segíti az én erőlködésemet.”</p>
<p><strong>Egyedül nem megy, de Istennel igen</strong></p>
<p>Érdemes belegondolni, mit jelenthet tizennyolc évesen egy sorsoláson
szembesülni azzal, hová rendelik az embert, hol fogja élni az életét a
jövőben. Carlos Sirer Melis Mallorcán született, és ő is Porto San
Giorgióban tartott lelkigyakorlat után került Magyarországra. Akárcsak
Michele, a Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendéke lett, a
Neokatekumenális Út közösségének tagja.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8019.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Beilleszkedése során meg kellett küzdenie a magyar nyelvvel. „Egy
évig csak magyarul tanultam. Nehéz volt. A főiskolán sokszor napokig nem
értettem semmit.</p>
<blockquote>
<p>De Istennek semmi sem lehetetlen. Ez a jelmondatom, mert ezt meg is tapasztaltam.</p>
</blockquote>
<p>Már az angollal is meggyűlt a bajom, és az a tudat élt bennem, hogy
képtelen vagyok egy idegen nyelv elsajátítására. Így jöttem
Magyarországra. De mert Isten ide küldött, hittem, hogy ha egyedül nem
is, az ő segítségével bírni fogom. Ő ugyanis mindenben velünk járja az
utat.” Isten Carlost valóban megsegítette, én ugyanis egy szót sem tudok
spanyolul, magyarul viccelődünk. </p>
<p>Carlos szülei az „Út” elkötelezett tagjai, ők is nagycsaládosok.
Nyolc gyereket neveltek fel. Carlos a testvéreivel együtt már
kisgyerekként részt vett a közösség életében. „Megismerhettem magamat, a
közösségben mind testvérek voltunk, akik ismerik egymást. Ez nem azt
jelenti, hogy mindenki kedves, mindenki barát, hanem hogy mindenki
testvér. Őszinték egymással. Amikor hibázok, azt tudják mondani, amire
szükségem van. Segítenek abban, hogy eljussunk a felnőtt hitre. Nem
baráti társaság ez, hanem egy olyan hely, ahol találkozni akarunk
Istennel. Köztük megtaláltam az igazságot. Bűnös ember vagyok, de Isten
szeret engem, és értem adta az életét” – fogalmaz Carlos, majd így
folytatja:</p>
<p>„A közösségben sok a nagycsalád. Azt a karizmát kaptuk, hogy
nyitottnak kell lenni az életre. Így annyi gyerek van, amennyit Isten
ad. Ez kifejezi, hogy bízunk Istenben. Ez az evangelizációnak is egy
formája, azt mutatja, hogy Isten a fiatalokat is hívja.”</p>
<p>Ezt a közösségi tapasztatot hozta magával. Otthon „nem volt csönd
soha”, s a testvérei kirepülésével megsokszorozódott a gyerekszám. A
közösségében a vezetők tudták, a gyerekeknek nagyon fontos hogy együtt
legyenek, ismerjék egymást, együtt játsszanak. Emellett együtt készültek
a szentmisére, és együtt vettek részt a katekézisen is. Carlos szülei
örömmel fogadták fiuk döntését, hogy a papi pályát választja. „Sokat
segítettek nekem, erős oszlop ők számomra, mindig tudok hozzájuk
fordulni” – mondja.</p>
<p>Carlos a szeminárium elvégzése során két évet misszióban töltött.
Afrikában, Egyenlítői-Guineában szolgált, majd a Covid-járvány miatt egy
évig Debrecenben volt. Diakónusi gyakorlatát Diósgyőrben végezte.
Visszatekintve az eltelt évekre, így összegzi tapasztalatait: „Voltak
nehéz pillanatok, de azután láttam, hogy miért jöttek ezek, és a javamra
váltak. Mindegyikből tudtam tanulni valamit.”</p>
<p><strong>Szerző: Trauttwein Éva</strong></p>
<p><strong>Fotó: Lambert Attila</strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p>
<p><em>Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 26-i számában jelent meg.</em></p></div>
</div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br> <table style="border-top:1px solid #d3d4de">
<tr>
<td style="width:55px;padding-top:18px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://ipmcdn.avast.com/images/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td>
<td style="width:470px;padding-top:17px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Mentes a vírusoktól. <a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a> </td>
</tr>
</table>
<a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>