<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">„Isten országát keressétek!” – Bemutatjuk az Egri Főegyházmegye újmisés papjait</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2022. június 27., hétfő | 20:45<div class="gmail-ikonok"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/-isten-orszagat-keressetek-bemutatjuk-az-egri-foegyhazmegye-ujmises-papjait">https://www.magyarkurir.hu/hirek/-isten-orszagat-keressetek-bemutatjuk-az-egri-foegyhazmegye-ujmises-papjait</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g123351']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&img=c_img_7920.jpg"><span class="gmail-galcount" title="7 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 7</span></a></div><h3 class="gmail-lead">Az
 Egri Főegyházmegyében Ternyák Csaba érsek hat papot szentelt június 
18-án az egri főszékesegyházban:  Hágen Pál Tamást,  Herbst Ádámot, 
Péter Vilmost,  Kerekes Gábort, Michele Gervasonit és   Carlos Sirer 
Melist. Őket mutatjuk be az alábbiakban.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>Isten mindent megváltoztatott az életemben</strong></p>
<p>„Az a vágy él bennem, hogy emberekkel foglalkozzak. Elfogadom 
Istentől rendelt helyemül, ahová kerülök, és igyekszem beleállni a 
feladatokba. Isten legyen minden mindenben – ez a papi jelmondatom, 
ennek szellemében szeretnék élni” – vallja Hágen Pál Tamás, az Egri 
Főegyházmegye papja.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8303.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Tamás felnőtt megtérő. Nővérével nem kaptak vallásos nevelést, meg 
sem keresztelték őket. „Úgy telt el az ifjúságom, hogy nem volt kérdés 
számomra, van-e Isten vagy nincs” – emlékszik vissza a miskolci 
származású fiatalember. Aztán Isten belépett az életükbe. Nővére 
Kaposváron tanult, ahol részt vett Varga László atya katekézissorozatán.
 Ez olyan hatással volt rá, hogy megkeresztelkedett. Hamarosan követte 
őt az édesanyjuk is. Tamás ekkor még nem fordított figyelmet az 
istenkérdésre. A változást egy Međugorjébe tett zarándoklat hozta meg 
nála. „Ott ismertem meg a Jóistent, és ez mindent megváltoztatott az 
életemben.” Tamás néhány hónap alatt elolvasta a Szentírást, készülni 
kezdett a beavató szentségek vételére, és közösségre talált Szent Ferenc
 Kistestvéreinél. Munkahelyet váltott, feladta jól kereső állását, és a 
Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik hajléktalanszállóján kezdett 
dolgozni. „Olyan helyet kerestem, ahol emberekkel foglalkozhatok. Arra 
vágytam, hogy valami olyat csináljak, ami tetszik Istennek.” A munka 
mellett Egerben elkezdte a hittanár szakot, egy év után pedig úgy 
döntött, hogy belép a szemináriumba. „Ez így gyorsnak hangzik, de nagyon
 sok vívódás, papokkal folytatott beszélgetés és lelkigyakorlat van 
mögötte” – mondja.</p>
<p>A szeminárium hat évét ajándékként élte meg, megküzdött a 
nehézségekkel, az együttélés során elkerülhetetlen súrlódásokkal és a 
tanulmányokkal. „Megismertem a határaimat. Úgy érzem, a helyemen vagyok,
 és már a hat év alatt is végig tudtam, hogy megérkeztem.</p>
<blockquote>
<p>A megtéréskor nagy intenzitással kapcsolódtam a hithez. Ebből a kezdeti mély tapasztalatból táplálkozom ma is.</p>
</blockquote>
<p>Fel vagyok készülve arra is, hogy idővel halványodik ez az élmény, de a szeretetkapcsolat megvan.”</p>
<p><strong>Merjünk kockáztatni Istenért</strong></p>
<p>Herbst Ádám úgy tapasztalta, hogy érdemes kockáztatni Istenért. 
Amikor vállalta, hogy számára ismeretlen útra lép, és idejét, 
energiáját, szeretetét adta Istennek és embertársainak, 
megajándékozottnak érezte magát. A katolikus hitben találta meg a 
helyét, itt köteleződött el, a Neokatekumenális Út közösségéhez 
tartozik.</p>
<p>Ádámot megkeresztelték, de gyerekkorában a családja nem járt 
templomba. Veszprémben a környezetmérnök szakot végezte az egyetemen, 
amikor felébredt benne az istenkeresés. A természettudományokban 
otthonosan mozgó fiatalember rácsodálkozott arra, milyen „precízen van 
összerakva a világ”. Vágyni kezdett valaki után, aki elfogadja és 
szereti őt. A keleti vallások felé fordult, de végül keresztény barátai 
révén mély benyomások érték. Elgondolkodott a katolikus és a református 
valláson is. Elment egy szentmisére, ahol megérintette a pap homíliája, s
 onnantól kezdve rendszeresen járt templomba. „Éreztem, ez lesz az én 
helyem.”</p>
<p>A végső indíttatást a Neokatekumenális Út katekézissorozata 
jelentette számára. Ádám csatlakozott a Veszprémben akkor alakult 
közösséghez, és amikor befejezte az egyetemet, Székesfehérváron kezdett 
dolgozni. „A közösségben leltem magamra.  Akkor már foglalkoztatott a 
kérdés, hogy milyen irányba menjek tovább, és felmerült bennem a papság 
gondolata is, de ez kezdetben megijesztett. Nagyon szerettem a 
szakmámat, és nehezen tudtam elengedni az életemről korábban alkotott 
elképzeléseimet. Egyre inkább megkeményedett szívem. A közösség tagjai 
szembesítettek azzal, hogy nem merek szembenézni az életemmel, nem merek
 elindulni. Amikor ezt megértettem, békességre leltem. További 
útmutatást kaptam Istentől, és megerősödött bennem a meggyőződés, hogy 
az a jó számomra, ha arra megyek, amerre a Jóisten hív.”</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8178.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Ádám az Egri Főegyházmegyében működő Redemptoris Mater szeminárium 
növendékeként és a Neokatekumenális Út iránti elkötelezettségben élte 
meg, milyen másokkal közösen haladni az úton Isten országának 
munkásaként. „A Jóisten közösségen keresztül tudja hatékonyan 
megszólítani az embereket. A közösségben egymás testvérei vagyunk, 
együtt éljük meg a hitet, és ki-ki felfedezheti, hogyan van jelen az 
életében Isten.”</p>
<p>Ádám a szemináriumban nemzetközi környezetbe került. „A Jóisten 
segítségével itt megtanulhattam, hogyan lehet elfogadni a más 
kultúrákból érkezők mentalitását.” Az első év nyarán lehetősége nyílt 
arra, hogy másfél hónapot Brazíliában töltsön. A missziós időszakot 
Budapesten élte meg. A Páli Szent Vince-templomban megismerhette a 
missziós közösség és a plébániához kacsolódó közösség életét. „Láttam, 
hogyan szólítják meg a hittől távol álló embereket, és azt is, miként 
van jelen a közösség a plébánia életében.”</p>
<p>„A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő 
szeret minket, és elküldte Fiát bűneinkért engesztelésül.” Ádám papi 
jelmondata kifejezi, hogy mit szeretne leginkább átadni az embereknek:</p>
<blockquote>
<p>Isten közelített hozzám először. Szeretettel elfogadott akkor is, amikor nemet mondtam neki.</p>
</blockquote>
<p>Ha befogadom a szeretetét, én is képes leszek szeretni őt és a többi embert.”</p>
<p><strong>Közelebb Istenhez, közelebb az emberekhez </strong></p>
<p>„Ha Istent helyesen szeretjük, jobban megtanuljuk szeretni az 
embereket is, és mélyülnek a kapcsolataink. Minél közelebb kerülünk 
Istenhez, annál jobban felismerjük, mi a dolgunk az életben.” Ezzel a 
belső bizonyossággal indul neki a papi életnek Péter Vilmos. A 
fiatalember tapasztalata szerint, aki felismeri, mi a feladata az 
életben, az sokszor azt várja, hogy ettől könnyű lesz az élete, csupa 
boldogsággal teli. „De a hivatás megtalálása nem azt jelenti, hogy 
eltűnnek a nehézségek az életünkből, hanem azt, hogy a küzdelmeinknek, a
 lemondásainknak értelme lesz” – mondja.</p>
<p>Vilmos katolikus, hitét gyakorló családban nőtt fel Esztergomban. 
Dicséri az alma matert, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium, Óvoda és
 Általános Iskolát. Érettségi után Sopronban tanult tovább, ott végzett 
az erdőmérnöki karon. S ott kezdte el intenzíven keresni, mi az élete 
értelme, hogyan tud teljes életet élni. Tudatos döntést szeretett volna 
hozni, úgy fogalmaz, „nem akarta kiszolgáltatni magát az 
információhiánynak”. Elolvasta különböző vallások szent iratait, és 
egyértelművé vált számára, hogy a kereszténység képviseli legtisztábban 
az igazságot. „Ahogy kerestem a kérdéseimre a választ, egyre közelebb 
jutottam Istenhez. S amit a szellemi keresés során felfedeztem, egyezett
 azzal, amit lélekben az imádságban tapasztaltam. Életet adó tanításra 
találtam a keresztény hitben.” Az Istenre találás öröme arra ösztönözte,
 hogy minél jobban elmélyüljön a hitben, s így egyre nagyobb lett benne a
 szeretet. „Ha szeretünk, adni szeretnénk, és együtt lenni azzal, aki 
betölti a szívünket. Közel került Istenhez a lelkem, és egyre inkább 
késztetést éreztem arra, hogy teljesítsem az akaratát.”</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_7942.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Az egyetem befejezése után már biztosan érezte, hogy Isten a papságra
 hívja. Teremőr lett az esztergomi bazilikában, ekkor már tudatosan 
készült a szemináriumra. Az Egri Főegyházmegyébe jelentkezett, el akart 
távolodni az otthonától. „Esztergomban százötven méterre laktunk a 
szemináriumtól. Szerettem volna távolságot venni a régi életemtől. Úgy 
éreztem, nagyobb odaadással tudok figyelni, ha messzebb vagyok. Új lapot
 nyitottam, teljesen az új életemnek akartam szentelni magam.” 
Hangsúlyozza, milyen sokat köszönhet a papnevelő intézetnek. „Ha 
visszatekintek a hat évvel ezelőtti önmagamra, látom, mennyit 
gyarapodtam. Sokat tanultam, és jöttek gondok, nehézségek is, de hiszem,
 hogy hosszú távon hasznunkra szolgál, ha szembe tudunk nézni velük.”</p>
<p>Erőforrásai között tartja számon a családját, a középiskolai és a 
szemináriumi tanárait és elöljáróit, valamint a barátait, akikkel a 
kapcsolata az istenismeretben elmélyülve megerősödött. Ez a felismerés 
fejeződik ki papi jelmondatában is: „A titok a bennetek lévő Krisztus.”</p>
<blockquote>
<p>Ha úgy tudunk nézni a körülöttünk lévő világra, hogy mindennek a 
mélyén ott van Isten, akkor magunkban és egymásban is fel tudjuk ismerni
 Krisztust.</p>
</blockquote>
<p>Így aztán már nem a hibákra, a bűnökre, az esetlegességekre 
összpontosítunk, hanem meglátjuk a szépet, és jó úton járunk. Azzal a 
reménnyel indulok el a papi pályámon, hogy hasznára lehetek majd az 
embereknek és Istennek.”</p>
<p><strong>Több kihívás vár rám, mint nyugalom</strong></p>
<p>„Amikor az ember elkezd valamit, az elején nagyon lelkes, viszi a 
lendület, de aztán idővel megfogyatkozik a lelkesedés, és lassan jön a 
szürkeség. Ez főként akkor van így, ha az ember szeme előtt kezd 
halványulni a cél. Akkor résen kell lenni. Én nagyon próbálok figyelni 
az életemben arra, hogy tartsak valahová. Szerintem sokkal több kihívás 
vár rám, mint nyugalom. Erre számítok.” Így tekint a jövőbe Kerekes 
Gábor.</p>
<p>Felnőttként talált rá a hivatására. Miután műszaki menedzseri 
 diplomát szerzett a miskolci egyetemen, tanára meghívására maga is ott 
kezdett tanítani. Hét évet töltött egyetemi oktatóként, már benne volt a
 doktori programban, amikor jelentkezett az egri Érseki Papnevelő 
Intézetbe.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8343.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Anyai ágon görögkatolikus családja határozta meg vallási 
nevelődésének kezdeteit. Nagyanyja görög rítusú ájtatosságokra vitte, 
Gábor már kisgyerekként nagy örömmel ministrált. „Éreztem, rám jobban 
hat ez, mint másra. Otthonosan éreztem magam a templomban. 
Sürögtem-forogtam, és az atya egyre több mindent bízott rám.” Így aztán a
 hívek közül többen arra biztatták, hogy menjen papnak. A kisfiút ez 
megijesztette, és mivel akkoriban éppen elfogytak a templomi közösségben
 a korosztályához tartozók, így Gábor egyre kevesebbet ministrált. 
„Behúztam a kéziféket. Nem volt szerencsés, hogy a felnőttek megelőzték a
 döntésemet. Engem senki nem kérdezett meg, hogy mi a szándékom” – vall 
erről az időszakról. Változást az hozott, hogy Gábor egy barátja révén 
talált egy neki való közösséget a Szent Ferenc Kistestvérei közösség 
plébániáján. „Vasárnaponként jöttünk össze, nem emlékszem olyan 
alkalomra, amikor éjfélnél előbb mentünk volna haza. Kihasználtuk az 
időt. Olyan témákkal foglalkoztunk, amelyek korábban evidensnek tűntek 
számomra, így nem is gondolkodtam rajtuk. Hitbeli kérdések, de a saját 
életünk felől megközelítve. Nagyon sokat kaptam a közösségtől. Nekik 
köszönhetem a látásmódomat, azt a szemléletet, hogy érdemes a dolgok 
mélyére menni.”</p>
<p>Újra felmerült benne a papság gondolata. „Tudtam, hogy ez a kérdés 
nincs tisztázva bennem. Bántott, hogy egyetemen dolgozom, doktori 
disszertációt írok, de igazából nem szántam oda magam, és a 
családalapításra sem éreztem vágyat magamban. Emellett pedig 
nyugtalanított az az érzés is, hogy elmenekültem valami elől. Egy szelíd
 kopogtatás jelezte, hogy mélyebbre kellene ásnom, mert tisztázatlan 
kérdések vannak bennem. Egy kínlódással teli időszak után úgy gondoltam,
 be kell mennem a szemináriumba, ez a dilemma csak ott fog megoldódni. 
Így kezdtem, most pedig a pappá szentelésemet ünnepeltem” – meséli.</p>
<p>Gábor azt mondja, az embernek fel kell nőnie az élethivatásához, és 
ehhez meg kell tanulnia elengedni a saját elképzeléseit az életről, 
mindazt, amit korábban gondolt a boldogságról, a teljességről. „Öltsétek
 magatokra az Úr Jézus Krisztust” – ezt a papi jelmondatot választotta, 
és ennek szellemében arra készül, hogy krisztusi módon legyen jelen az 
emberek között:</p>
<blockquote>
<p>Próbálom élni, amit ő tanított, ahogyan közösségben volt a 
tanítványokkal, ahogyan a kezét nyújtotta azoknak, akiknek rajta kívül 
senki más.</p>
</blockquote>
<p>Példa számomra, ahogyan a szenvedést fogadta, ahogy imádkozott, és 
ahogyan felvállalta a konfliktusokat, összességében tehát az, ahogyan az
 életét élte.”</p>
<p><strong>Fiatal vagyok és nagyon elszánt </strong></p>
<p>Michele Gervasoni akcentus nélkül beszéli a magyart. Nyolc évet 
töltött nálunk, tizenkilenc évesen érkezett hozzánk, miután a Porto San 
Giorgióban tartott lelkigyakorlatot követően Magyarországot húzta a 
sorsoláson. Így került a Redemptoris Mater Missziós Szemináriumba. A 
Neokatekumenális Út közösségének tagja. „Fiatal voltam és nagyon 
elszánt. Pedáns ember vagyok, amikor tanultam a nyelvet, igyekeztem, 
hogy érthető legyek, jól artikuláljak. Jó a hallásom, ez segített” – 
mondja mosolyogva. Feltehetően nyelvtehetség, mert képzésének része volt
 egy hároméves szentföldi misszió, melynek során el kellett sajátítania a
 modern hébert, hogy a közösség galileai házába érkező vendégeket 
fogadni és kalauzolni tudja. Nem mindig volt ilyen lelkes a tanulásban. 
Tizennégy évesen vendéglátóipari középiskolába ment. „Tetszett a főzés, 
és nem nagyon akartam tanulni” – emlékszik vissza a választására.  
Tizennyolc évesen úgy érezte, Isten a papságra hívja. „Jelentkeztem, de 
akkor bele sem gondoltam, hogy a szemináriumban majd teológiát kell 
tanulnom. Ráadásul ezt magyarul kellett megtennem. Nagy kereszt volt, de
 sikerült. Az első vizsgát olaszul tehettem le egyháztörténelemből, 
később ragaszkodtam hozzá, hogy mindent magyarul végezzek” – meséli.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8072.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Michele nagycsaládban született, tíz gyerekből ő a nyolcadik. Amikor a
 szülei jelentkeztek jegyesoktatásra, nem gondolták, milyen messzire 
vezet ez az életükben. Édesapja ateista volt, csak a felesége miatt 
mondott igent, amikor a pap elhívta őket az „Út” katekézissorozatára. 
„Itt kapták meg a hitet és a meghívást arra, hogy nyitottak legyenek a 
gyerekek vállalására. Ezért születhettem meg én. Édesapám ateistaként 
kezdte, de megtalálta a hitet. Édesanyámról azt mondták az orvosok, hogy
 meddő, és végül tíz gyereket szült.”</p>
<p>Michele családjában eszményiek voltak a vasárnapok. A közösség 
előesti szentmisére hívta a tagjait, hogy a vasárnap teljesen a családé 
lehessen. Gervasoniék napja reggeli dicsérettel indult. Az apa 
gitározott, a gyerekek különböző hangszerekkel kapcsolódtak be a 
zenélésbe, és együtt énekeltek. Az édesanya főzött, és közben velük 
imádkozott. Aztán megbeszélték az előző hét gondjait és örömeit, ha 
voltak nézeteltérések, akkor kibékültek. Nagy ebéd következett, majd 
foci, séta, játék, mikor mi volt a kívánság. „Barátokat nem kellett 
keresni, nagyon jó testvérek voltunk” – mondja.</p>
<p>Bár Rómától távol Michele először honvággyal küzdött, ma már 
otthonának érzi Magyarországot. „Találtam barátokat, közösséget is 
kaptam, ahova rendszeresen eljárok. A testvérek nagyon befogadóak, 
köztük érzem, hogy nem vagyok egyedül, és Isten a százszorosát adja 
vissza annak, amit mi adunk.”</p>
<p>„Elég neked az én kegyelmem” – Jézus ígérete Michelét is megerősíti, ahogyan annak idején Pált is.</p>
<blockquote>
<p>Isten megszólított. Én úgy érzem, nem vagyok alkalmas erre, mert 
látom a hibáimat és a gyengeségeimet, de Isten azt mondja, téged 
választottalak, megadom neked a kegyelmet, az pedig segíteni fog téged 
és továbbvisz az utadon.</p>
</blockquote>
<p>Ezt nagy nyugalmat ad. Isten a kegyelmével segíti az én erőlködésemet.”</p>
<p><strong>Egyedül nem megy, de Istennel igen</strong></p>
<p>Érdemes belegondolni, mit jelenthet tizennyolc évesen egy sorsoláson 
szembesülni azzal, hová rendelik az embert, hol fogja élni az életét a 
jövőben. Carlos Sirer Melis Mallorcán született, és ő is Porto San 
Giorgióban tartott lelkigyakorlat után került Magyarországra. Akárcsak 
Michele, a Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendéke lett, a 
Neokatekumenális Út közösségének tagja.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g123351']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=123351&v=1&p=1&img=c_img_8019.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Beilleszkedése során meg kellett küzdenie a magyar nyelvvel. „Egy 
évig csak magyarul tanultam. Nehéz volt. A főiskolán sokszor napokig nem
 értettem semmit.</p>
<blockquote>
<p>De Istennek semmi sem lehetetlen. Ez a jelmondatom, mert ezt meg is tapasztaltam.</p>
</blockquote>
<p>Már az angollal is meggyűlt a bajom, és az a tudat élt bennem, hogy 
képtelen vagyok egy idegen nyelv elsajátítására. Így jöttem 
Magyarországra. De mert Isten ide küldött, hittem, hogy ha egyedül nem 
is, az ő segítségével bírni fogom. Ő ugyanis mindenben velünk járja az 
utat.” Isten Carlost valóban megsegítette, én ugyanis egy szót sem tudok
 spanyolul, magyarul viccelődünk. </p>
<p>Carlos szülei az „Út” elkötelezett tagjai, ők is nagycsaládosok. 
Nyolc gyereket neveltek fel. Carlos a testvéreivel együtt már 
kisgyerekként részt vett a közösség életében. „Megismerhettem magamat, a
 közösségben mind testvérek voltunk, akik ismerik egymást. Ez nem azt 
jelenti, hogy mindenki kedves, mindenki barát, hanem hogy mindenki 
testvér. Őszinték egymással. Amikor hibázok, azt tudják mondani, amire 
szükségem van. Segítenek abban, hogy eljussunk a felnőtt hitre. Nem 
baráti társaság ez, hanem egy olyan hely, ahol találkozni akarunk 
Istennel. Köztük megtaláltam az igazságot. Bűnös ember vagyok, de Isten 
szeret engem, és értem adta az életét” – fogalmaz Carlos, majd így 
folytatja:</p>
<p>„A közösségben sok a nagycsalád. Azt a karizmát kaptuk, hogy 
nyitottnak kell lenni az életre. Így annyi gyerek van, amennyit Isten 
ad. Ez kifejezi, hogy bízunk Istenben. Ez az evangelizációnak is egy 
formája, azt mutatja, hogy Isten a fiatalokat is hívja.”</p>
<p>Ezt a közösségi tapasztatot hozta magával. Otthon „nem volt csönd 
soha”, s a testvérei kirepülésével megsokszorozódott a gyerekszám. A 
közösségében a vezetők tudták, a gyerekeknek nagyon fontos hogy együtt 
legyenek, ismerjék egymást, együtt játsszanak. Emellett együtt készültek
 a szentmisére, és együtt vettek részt a katekézisen is. Carlos szülei 
örömmel fogadták fiuk döntését, hogy a papi pályát választja. „Sokat 
segítettek nekem, erős oszlop ők számomra, mindig tudok hozzájuk 
fordulni” – mondja.</p>
<p>Carlos a szeminárium elvégzése során két évet misszióban töltött. 
Afrikában, Egyenlítői-Guineában szolgált, majd a Covid-járvány miatt egy
 évig Debrecenben volt. Diakónusi gyakorlatát Diósgyőrben végezte. 
Visszatekintve az eltelt évekre, így összegzi tapasztalatait:  „Voltak 
nehéz pillanatok, de azután láttam, hogy miért jöttek ezek, és a javamra
 váltak. Mindegyikből tudtam tanulni valamit.”</p>
<p><strong>Szerző: Trauttwein Éva</strong></p>
<p><strong>Fotó: Lambert Attila</strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p>
<p><em>Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. június 26-i számában jelent meg.</em></p></div>

</div><div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br> <table style="border-top:1px solid #d3d4de">
        <tr>
      <td style="width:55px;padding-top:18px"><a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank"><img src="https://ipmcdn.avast.com/images/icons/icon-envelope-tick-green-avg-v1.png" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;"></a></td>
                <td style="width:470px;padding-top:17px;color:#41424e;font-size:13px;font-family:Arial,Helvetica,sans-serif;line-height:18px">Mentes a vírusoktól. <a href="http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail" target="_blank" style="color:#4453ea">www.avg.com</a>               </td>
        </tr>
</table>
<a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"></a></div>