<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Isten áldását érezzük nehézségeink közepette is – Beszélgetés a nyolcgyermekes Tóthalmi házaspárral</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/nezopont">Nézőpont</a> – 2022. április 11., hétfő | 11:45<div class="gmail-ikonok"> <a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-aldasat-erezzuk-nehezsegeink-kozepette-is-beszelgetes-nyolcgyermekes-tothalmi-hazasparral">https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-aldasat-erezzuk-nehezsegeink-kozepette-is-beszelgetes-nyolcgyermekes-tothalmi-hazasparral</a></div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g121481']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&img=c_6.jpg" style="margin-right: 0px;" width="487" height="324"><span class="gmail-galcount" title="21 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 21</span></a></div><h3 class="gmail-lead">A
 Magyar Katolikus Egyház az 1%-os adófelajánlásról szóló idei 
kampányában – melynek mottója: „Egyként hitben, közösségben!” – többek 
között a család fontosságára is felhívja a figyelmet. Tóthalmi Ferenc 
építészmérnök és felesége, Tóthalminé Pesti Hajnalka tizenhat éve 
házasok. Nyolc gyermekük született, öt fiú és három lány; a legidősebb 
15 éves, a legfiatalabb 6 hónapos. </h3><div class="gmail-contentsav"><p><em>A házaspárral kecskemét-hetényegyházai családi otthonukban beszélgettünk.</em></p>
<p><strong>– Hogyan és milyen körülmények között ismerkedtek meg? Szerelem volt első látásra?</strong></p>
<p><strong>Tóthalminé Pest</strong><strong>i Hajnalka: </strong>Húsz 
évvel ezelőtt ismertük meg egymást, amikor meghívást kaptam a kecskeméti
 Szentcsalád Plébánia egyik ifjúsági közösségbe. Fecó már korábban is 
járt a hittanos alkalmakra, ott találkoztunk először. Meghatározó 
pillanat volt, amikor nem sokkal később, egy közösségi szülinapozáson 
többeket ünnepeltünk, és valahogy egymás mellé keveredtünk. Nagyon jót 
beszélgettünk, könnyen egymásra hangolódtunk.</p>
<p><strong>Tóthalmi Ferenc: </strong>Nekem két dolog jutott most 
eszembe. Az egyik, hogy abban az évben december 21-én színházba mentünk,
 és nagy élmény volt, hogy együtt lehettünk. A másik, hogy Hajni a 
kecskeméti megyei kórházban dolgozott, én pedig a szomszédban laktam. 
Ügyeletek idején többször meglátogattam, és hosszan beszélgettünk. A 
beszélgetéseink alapvető élmények voltak számunkra a kezdeti időszakban,
 éreztük, hogy lelkileg azonos hullámhosszon vagyunk. Örültünk 
egymásnak.</p>
<p><strong>– Ezek szerint nem telt bele sok idő, és már a házasságra gondoltak?</strong></p>
<p><strong>T. F.: </strong>A kapcsolatunk alakulása egy folyamat volt, 
nem annyira szerelem első látásra. A szerelem később alakult ki bennünk.
 A plébánián a közösségi alkalmak, a közös szolgálatok természetes 
közeget jelentettek a barátságunk kibontakozásához. A kapcsolatunk 
időközben egyre inkább elmélyült, és érzelmileg átalakult.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_13.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Mikor házasodtak össze? </strong></p>
<p><strong>T. P. H.: </strong>Négy év ismeretség után, 2006-ban.</p>
<p><strong>– Nagycsaládból származnak?</strong></p>
<p><strong> T. P. H.: </strong>Háromgyermekes családból származunk mindketten.</p>
<p><strong>– Kezdettől fogva sok gyereket terveztek? </strong></p>
<p><strong>T. F.:</strong> Három-négy gyerek volt az elképzeléseinkben, 
ennyit biztosan szerettünk volna. Ebben egyrészt az motivált bennünket, 
hogy mindketten nagycsaládba születtünk, másrészt az, hogy a plébániai 
közösségünkben is sok volt a három-négy-ötgyerekes család.</p>
<p><strong>T. P. H.:</strong> Az én szüleim elváltak, de sokat 
jelentett, hogy mindkettőnknek volt pozitív mintánk azzal kapcsolatban, 
hogy a nagycsalád élhető. Az, hogy most nyolc gyermekünk van, 
menetközben alakult így. Egy-egy baba érkezése után soha nem éreztük 
azt, hogy nem akarunk több gyereket. Ott volt bennünk a vágy és a 
nyitottság a következő gyermek iránt.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_2.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Tizenhat évi házasságuk alatt nyolc gyermekük született. 
Ezek szerint soha nem gondolkoztak úgy, mint a mai házasok – vagy 
gyakran inkább élettársak – közül sokan, hogy először legyen otthon, 
kocsi, nyaralás, közösen élt évek, aztán majd jöhetnek a gyerekek.</strong></p>
<p><strong>T. P. H.:</strong> Csak akkor költöztünk össze, amikor 
összeházasodtunk. Először édesanyámnál laktunk, aztán egy huszonnyolc 
négyzetméteres önkormányzati lakásban; lényegében albérletben kezdtük a 
közös életünket. Én ekkor huszonnyolc éves voltam, Fecó huszonkilenc. 
 Úgy gondoltuk, nem szeretnénk sokat várni a családalapítással, bármikor
 jöhet a baba, és az első jött is nem sokkal az esküvő után. Szerettünk 
volna autót, és mire megszületett a gyermekünk, lett is. Az életünkben 
azt tapasztaltuk, és tapasztaljuk ma is, hogy ahová az Isten báránykát 
ad, oda legelőt is. A második gyerekünk már a saját otthonunkba 
érkezett. Anyagi szempontból nem volt szülői hátterünk, mindig magunk 
igyekeztünk megteremteni, ami a családunk számára szükséges. A férjem 
sokat dolgozik, mivel én a gyerekek miatt már tizenöt éve itthon vagyok.
 Eddig még nyaralni is eljutottunk a gyerekekkel minden évben. Érezzük 
Isten kegyelmét. Soha nem bővelkedtünk az anyagi javakban, de amire 
szükségünk volt, az valahogy mindig megérkezett.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_1.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>T. F.: </strong>Ami a kérdésében említett fontossági 
sorrendet illeti, mi máshogyan gondolkodtunk erről. Meg sem fordult a 
fejünkben, hogy a gyerekek érkezése előtt mindenképpen egzisztenciát 
kellene teremtenünk. Hittünk abban, amit Hajni is mondott, hogyha 
vállaljuk a gyerekeket, Isten biztosan megadja azt is, ami a 
felnevelésükhöz szükséges. Így is történt. Mindig akkor kaptuk meg a 
Jóistentől, amire szükségünk volt, amikor igent mondtunk egy újabb 
babára. Amikor a huszonnyolc négyzetméteres albérletben laktunk, és a 
második gyermekünket vártuk, egyszer csak adódott egy olyan munka, 
melynek révén egy ötvenkilenc négyzetméteres új lakásba költözhettünk. 
Az évek múlásával hat főre gyarapodott a családunk. Az ötödik baba 
érkezésekor költöztünk a jelenlegi otthonunkba. Ahogy tovább nőtt a 
létszám, és a gyerekek egyre idősebbek lettek – a nagyobbak most 
kamaszodnak –, ezt a családi házat is szűkösnek éreztük. Úgy gondoltuk, 
nagyobb élettérre lenne szükségünk, így belefogtunk a ház bővítésébe. 
Érdekes, amit az egyik szerzetes barátom mondott: két fiatal 
összeházasodik, vállalják a gyerekeket, és ahelyett, hogy csődbe 
mennének, egyre csak gyarapodnak. Mi ezt tapasztaljuk az életünkben. 
Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek nehézségeink, de mindig 
érezzük a Jóisten áldását.</p>
<p><strong>T. P. H.:</strong> Nem egyszerű nyolc gyermeket nevelni, sok 
áldozattal jár, de semmit sem csinálnék másként. Nagy segítség nekünk, 
hogy ott van a plébániaközösség, és benne sok nagycsaládos szülő, akik 
hasonlóképpen gondolkoznak, mint mi. Ez megtartó erő, hiszen látjuk, 
hogy nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Örülünk, hogy a 
gyerekeinknek is vannak ott barátaik.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_20.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– A plébániaközösség egyfajta védőhálót jelent Önöknek?</strong></p>
<p><strong>Mindketten: </strong>Igen, mindenképpen!  </p>
<p><strong>–  Nyolc gyermek biztosan rengeteg örömet ad, de 
problémákkal, feszültségekkel is járhat a nevelésük, ami időnként akár 
kettejük között is gondokhoz vezethet. Hogyan próbálják kezelni ezeket a
 helyzeteket?</strong></p>
<p><strong>T. P. H.: </strong>Előfordul, hogy haragszunk valamiért, de 
tudunk bocsánatot kérni egymástól, ami nagyon fontos. Nem mindig egyezik
 a véleményünk a neveléssel kapcsolatban, de törekszünk arra, hogy a 
gyerekek ezt ne lássák, inkább négyszemközt beszéljük meg az ilyesmit. </p>
<p><strong>T. F.: </strong>A gyereknevelésben rengeteg a lehetőség az 
elbukásra, de igyekszünk mindig felállni ezekből. Nem túl gyakran, de 
előfordult, hogy amikor túl sok volt a feszültség, kimentem a kertbe 
kicsit füstölögni. Ez segített megnyugodnom.</p>
<p><strong>T. P. H.: </strong>Ez is egy megoldási stratégia. Fecónak jó,
 ha ilyenkor sétál egyet. Máskor meg ő tartja a frontot a gyerekeknél, 
és én tudok elvonulni. Mindig megbeszéljük az ilyen helyzeteket. 
Kölcsönösen igyekszünk segíteni egymásnak. Mostanában különösen nehéz 
időszakot élünk. Belevágtunk a tetőtér beépítésébe, fél évvel ezelőtt 
megérkezett a nyolcadik gyermekünk. A nagyobbak is rengeteg változáson 
mennek keresztül, sok köztük a konfliktus. Egyensúlyban kellene 
tartanunk a lelkivilágukat, s eközben mindenre és mindenkire oda kell 
figyelnünk. Szinte lehetetlen, hogy mindenre jusson idő és energia. A 
gyerekeket bevonjuk az itthoni feladatokba, a nagyok segítenek a 
kicsiknek, de az eltérő korosztályok miatt is akadnak feszültségek, és a
 nagy létszám miatt is.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_19.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– És ezeket a helyzeteket mindig meg kell oldaniuk valahogy…</strong></p>
<p><strong>T. F.: </strong>Nagyon lényeges a logisztika: reggel közösen 
készítjük össze a gyerekeket, én viszek mindenkit óvodába, iskolába, 
Hajni marad otthon a kicsivel. És ott van még az építkezés is...  
Előfordul, hogy valamelyik kamasznak lelki gondjai vannak. Ilyenkor időt
 kell szánnunk arra, hogy leüljünk vele és meghallgassuk. Ráadásul jó 
lenne, ha csak őrá tudnánk figyelni, nem pedig arra, hogy az egyiket 
pelenkázni kell, a másik vizet kér, a harmadik játszani szeretne. Nagyon
 érdekes dolgok derülnek ki ilyen alkalmakkor. A tizenkét éves, 
kamaszodó nagylányunk például időnként piszkálta a kisebb testvérét, 
bezárkózott, duzzogott… Mi lehet emögött? Amikor megnyílt, kiderült, 
hogy az egyházi iskolai közösségben nehéz megélnie a mi „másságunkat”, 
azt, hogy sok testvére van, és azt is, hogy keresztény.</p>
<p><strong>– Ezt nem igazán értem. Egy katolikus iskolában? </strong></p>
<p><strong>T. F.:</strong> Az egyházi iskolákba sem csak keresztény 
családok gyerekei járnak. Mi rendszeresen visszük a gyerekeinket misére,
 közösen imádkozunk velük. Az iskolában viszont voltak, akik gúnyolták 
emiatt, ezért azt mondta, nem akar velünk misére jönni, sem együtt 
imádkozni, nem akar kilógni a sorból. Az ilyen nehézségeket csak akkor 
tudjuk kezelni, ha időt szánunk rájuk. De persze minél többen vagyunk a 
családban, annál többen igénylik, hogy velük is törődjünk. Ha Hajni vagy
 én több időt töltünk valamelyik gyermekünkkel, ha beszélgetünk, többet 
foglalkozunk vele, akkor a másikunkra marad a többi hét minden gondja. 
És bennük, főleg a kamaszokban, tovább halmozódik a feszültség.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_18.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– A sokgyermekes házaspároknál gyakori gond, hogy a család mellett egymásra már nem jut idejük. Önök hogy vannak ezzel?</strong></p>
<p><strong>T. P. H.: </strong>Igen, ezt nálunk is nehéz megoldani.</p>
<p><strong>T. F.:</strong>  Az elmúlt tizenöt évben kétszer sikerült 
kettesben elutaznunk egy-egy hétvégére. Mindkétszer elég sok szervezést 
igényelt, hogy megoldjuk a gyerekek felügyeletét. Hajni anyukája 
korábban sokat vigyázott a gyerekekre, így időnként be tudtunk iktatni 
egy közös sétát, vagy beültünk valahova kettesben. De a kora miatt most 
már nem akarjuk nagyon terhelni őt.</p>
<p><strong>– Nincs különösebb feszültség emiatt Önök között?</strong></p>
<p><strong>T. P. H.:</strong> A vágyaink megvannak, de látjuk és elfogadjuk, hogy ez most nem az az időszak, amikor sok időt tölthetnénk együtt.</p>
<p><strong>T. F.: </strong>Egy kapcsolat nagyon gyorsan beporosodhat, 
erre nekünk is vigyáznunk kell. Amikor végre sikerült kettesben 
elutaznunk egy-egy hétvégére, eltelt fél nap, mire kezdtünk egymásra 
hangolódni. A minennapjaink jó része a logisztikáról szól. Idő kell 
ahhoz, hogy két ember közelebb kerüljön egymáshoz nemcsak fizikálisan, 
hanem lelkileg is. Erre kevés idő jut sajnos.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_12.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Nem elég az, hogy összeköti Önöket Isten nyolc csodája? </strong></p>
<p><strong>Mindketten: </strong>Egyszer majd kirepülnek a fészekből…</p>
<p><strong>– Mikor lesz az még!</strong></p>
<p><strong>T. F.: </strong>Nálunk sokkal idősebb házaspároktól 
hallottuk: amikor a gyerekek kirepülnek, nem jó érzés, ha föl kell 
tennünk magunknak a kérdést, kicsoda mellettem ez a másik ember. Ezt 
elkerülendő folyamatosan életben kell tartani a kapcsolatot, és ez 
bizony munkát igényel.</p>
<p><strong>– De ugye nem tartanak attól, hogy Önök is eltávolodhatnak egymástól?</strong></p>
<p><strong>T. P. H.:</strong> Én bízom abban, hogy velünk ez nem 
történik meg, pont azért, mert tudjuk, a kapcsolatunk építésére 
tudatosan oda kell figyelnünk.</p>
<p><strong>T. F.: </strong>Mindkettőnkben megvan, hogy esténként nemcsak
 azt kérdezzük meg egymástól, mit csináltál ma, hanem azt is, hogy vagy.
 Erre mindig próbálunk odafigyelni.</p>
<p><strong>T. P. H.: </strong>Erőforrást jelent számunkra az is, ha 
visszagondolunk a kapcsolatunk kezdeti időszakára. Lelki közösséget 
alkottunk egymással, és tudjuk, hogy ez milyen fontos.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g121481']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=121481&v=1&p=1&img=c_5.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Bőségesen van szeretettartalékuk?</strong></p>
<p><strong>T. F.: </strong>Igen, és nagyon figyelünk arra, hogy újratöltsük ezeket a tartalékokat.</p>
<p><strong>– <em>Júlia – Párbeszéd a szerelemről</em> című 
monodrámájában a szerző, Visky András a szülei történetét írta meg. 
Édesapja református lelkész volt, akit a román kommunista hatalom 
1958-ban huszonkét év börtönre ítélt. Felesége a hét gyermekükkel 
barakktáborba került. A műben az is elhangzik, hogy a házasság igazából 
szerelmi háromszög a férj, a feleség és a teremtő Isten között… </strong></p>
<p><strong>T. P. H.: </strong>Egy katolikus paptól hallottam, hogy a 
harmadik-negyedik gyerektől kezdve már hit kérdése a gyerekvállalás. Úgy
 gondolom, a házasságban is nagy szerepe van a hitnek. Ha felmerül 
valami nehézség, nem mindegy, hogy csak a társamra és az érzelmeimre 
támaszkodom, vagy van egy belső biztonságom, a Jóisten, akiről tudom, 
hogy szeret. Ha ő az alap, akkor a vele való bensőséges kapcsolat adja a
 legfőbb stabilitást, és van honnan erőt meríteni. A szerelmi 
háromszöget én úgy képzelem el, hogy itt vagyunk egymás mellett, a 
Jóisten pedig közöttünk. Ha mindketten rá támaszkodunk, akkor kibírjuk 
egymás mellett a nehézségeket is, és a másik különbözőségét is jobban el
 tudjuk fogadni.</p>
<p><strong>T. F.: </strong>Amikor még együtt jártunk, kétszer is 
rövidebb szünetet tartottunk. Volt bennünk egyfajta bizonytalanság, hogy
 együtt vagy külön kell folytatnunk. Szerelmesek voltunk egymásba, és 
felvetődött bennünk a kérdés, hogy akkor most miért van ez. Óriási 
ürességet éreztem magamban, utána viszont nyugalmat; jó volt a tudat, 
hogy semmiképpen sem maradok egyedül, tudok kibe kapaszkodni. Később, 
amikor Hajninak nehézségei voltak, a Jóistenhez fohászkodtam. A teljesen
 bizonytalan állapotban sem maradtam egyedül, megvolt a fogódzó. Ennek 
kell meglennie a mindennapokban is, amikor hol az egyikünk, hol a 
másikunk van rosszabbul. Idetartozik az is, hogy persze mi sem vagyunk 
megkímélve a kísértésektől. Egyszer előfordult, hogy szimpatikus lett 
egy kolléganőm. Ezt azonnal, rögtön az elején el kellett vágni. 
 Hajninak nehezebb volt ez az időszak, de megbeszéltük, lezártuk, és 
mentünk tovább. Ilyen helyzetekben csak a Jóistenbe kapaszkodhat az 
ember. Ahogy például a betegségek idején is. Édesanyám két éve stroke-ot
 kapott, azóta fekszik. Édesapámnak nagyon nehéz, küzdelmes élete volt, 
öt- vagy hatéves koráig máshol nevelkedett. Rengeteg erőszakkal 
találkozott az élete során, de édesanyámmal együtt felneveltek három 
fiút, negyvennyolc éve házasok. Két éve ápolja, gondozza édesanyámat, 
persze ápolók is járnak hozzájuk. Természetes számára, hogy nem hagyja 
magára a beteg feleségét, mert annak idején megfogadták, jóban-rosszban 
kitartanak egymás mellett. Ami az ő életükben már előállt, amit most 
megélnek, mi még nem tapasztaltunk. Nekünk most még másfajta 
feladataink, örömeink és terheink vannak.</p>
<p></p>
<p><em>Az 1% felajánlásával és felhasználásával kapcsolatban további információkat találnak <a href="https://egyszazalek.katolikus.hu/" target="_blank">az egyszazalek.katolikus.hu weboldalon</a>.</em></p>
<p><strong>Szerző: Bodnár Dániel</strong></p>
<p><strong>Fotó: Daubner-Birkás Bianka</strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p>
<p><em>Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 10-i számában jelent meg.</em></p></div>

</div>