<div dir="ltr">
<div id="gmail-main"><div class="gmail-post-img">
<img src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-0975-1080x720.jpg" class="gmail-attachment-full-thumb gmail-size-full-thumb gmail-wp-post-image" alt="" style="margin-right: 0px;" width="480" height="320"></div><div class="gmail-post-header">
<span class="gmail-cat"><a href="https://777blog.hu/interju/" rel="category tag">Interjú</a></span><h1 class="gmail-cim entry-title">„Nem vagyok sztárpap, és nem is szabad annak lenni” – nagyinterjú Barsi Balázs ferences szerzetessel</h1><div><a href="https://777blog.hu/2022/01/13/nem-vagyok-sztarpap-es-nem-is-szabad-annak-lenni-nagyinterju-barsi-balazs-ferences-szerzetessel/">https://777blog.hu/2022/01/13/nem-vagyok-sztarpap-es-nem-is-szabad-annak-lenni-nagyinterju-barsi-balazs-ferences-szerzetessel/</a></div></div><div class="gmail-post-entry"><p style="text-align:center"><em>Hetvenhatodik
születésnapját követően két nappal látogatta meg a 777 csapata Barsi
Balázs ferences szerzetest a Nógrád megyei Szécsényben. Balázs atya
derűsen nyit ajtót és vezet körbe bennünket a magával ragadó
kolostorban. A gyönyörű udvar után a kertbe visz utunk, ahol találkozunk
„Mócikával”, a barátságos kutyával, aki Balázs atya érkezése előtt még
Mozart volt. „Így nem nevezünk el egy kutyát, ugye Mócika?” – fordul
mosolyogva az eb felé a ferences szerzetes, aki ezt követően a kolostor
közösségi konyhájában főz kávét a megilletődött újságíróknak és
fotósnak. Ahogyan ekkor, úgy az egész délután folyamán is Balázs atya
fizikailag és szellemileg is irigylésre méltó állapotban van, így a
rendház nappalijában kötetlen beszélgetés kezdődik.</em></p><p><span id="gmail-more-49104"></span></p><p style="text-align:justify"><strong>Hosszú idő után nem Sümegen, hanem Szécsényben ünnepelte az új esztendőt, milyen várakozásokkal tekint 2022-re?</strong></p><p style="text-align:justify">Érdekes
az időhöz való viszonyom, alighanem csalódást kell okoznom.
Szilveszterkor mindig azt mondják körülöttem, hogy készítsünk egy nagy
összesítést, zárjuk le az óesztendőt – de ez nekem sosem sikerül. Még a
gyónásra is nehéz felkészülnöm! Ha összegeznem ennyire nagy kihívás,
akkor képzelheti, hogy előrefelé milyen nehezen tekintek: a napi
feladatokba kell nagyon mélyen benne lennünk és ott kapunk olyan
irányokat, amelyek tovább visznek bennünket. Biztos, hogy az életünk egy
bizonyos részén következik be, hogy például a könyvek „ránk találnak”.
Hogy milyen úton az egy csoda, de mégis mindig akkor, amikor szükségünk
van rá. A feladatok is ránk találnak, így bontakozik előttünk az élet.
Nem vagyok tele tervekkel, mert tudom, hogy a mai nap feladataiból
következik majd a következő lépés.</p><p style="text-align:justify"><strong>Milyen
érzésekkel tért vissza tavaly Szécsénybe – különösen úgy, hogy immáron
nem egy közösség vezetőjeként, hanem annak megbecsült tagjaként van
jelen, fiatalabb szerzetesekkel együtt. Tulajdonképpen ez egy új
életszakasz Balázs atya életében.</strong></p><p style="text-align:justify">Teljesen
új életszakasz, és őszintén megvallva kicsit novíciusnak is éreztem
magamat, mert mindent meg kellett tanulnom, hogy mi hol van,
alkalmazkodnom kellett. Mégis, valami hatalmas felszabadultságot érzek!
Őszintén nem értem – pedig nem vagyok különös lény – hogy miért van az,
hogy ha egy püspök vagy plébános nyugdíjba megy, akkor majdnem, hogy
összeesik. Nem örül, hogy nyugdíjba kerül? Az élet bontakozódik ki
előttem: már nem vagyok felelős semmiért, ezért egy sokkal mélyebb
felelősség van bennem. Érzem, hogy itt kell lennem.</p><blockquote><p style="text-align:justify">Nem
én vagyok a házfőnök, a novíciusmester, és mégis azt érzem – nem
szeretném, ha nagyképűségnek venné – hogy nagyon itt kell lennem.</p></blockquote><p style="text-align:justify"><strong>Ez az érzés, és a vezetői szerep „leadása” szabadságérzetet is jelent?</strong></p><p style="text-align:justify">Óriásit, teljes felszabadulást.</p><p style="text-align:justify"><strong>Mit jelent ez a felszabadulás, mi az a teher, ami lekerült a válláról?</strong></p><p style="text-align:justify">Ötven
éve vagyok pap, mégis éppen a mostani karácsonykor gondolkodtam el,
hogy amit megtapasztalok, az valami hihetetlen: mintha újra gyermek
lennék! <em>(Nevet!) </em>Korábban mindig mindennel nekem kellett
törődni: az énekekkel, azok kinyomtatásával, a konyhai feladatokkal,
hogy a templom hogyan néz majd ki, kinek adunk ajándékot – és most ez
mind lekerült rólam. Hihetetlen felszabadultság! Hiányzik a
közösségünkből az a korosztály, aki ezeket a feladatokat jól el tudja
végezni, mert ha őszinte vagyok, akkor a mi kis szécsényi „családunkban”
mint egy nagypapa korú testvér vagyok jelen. De ennek a kornak is
gyönyörűen sok szépsége van! A húgom nagymama már, egyre inkább veszem
észre és tapasztalom, hogy amit a nagyszülő mond az olyan mélységben
hull az emberi lélekbe, ahonnét már csak egy mélység létezik: az
Istennel való kapcsolat. Lehet, hogy ezek a nagyszülői gondolatok akkor
jutnak az eszünkbe, amikor már 80 évesek vagyunk, de mégis megmenthetnek
bennünket. Nem tudom, hogy miért van ez. Lehet, hogy azért, mert a két
egymást közvetlenül követő nemzedék között mindig van egy kis súrlódás,
egy „hatalomátvétel”. Itt viszont nincsen!</p><p style="text-align:justify">Visszagondolok
arra az időre, amikor novíciusmester voltam és belém vág a kérdés, hogy
hogyan voltam olyan bátor, hogy vezetni mertem ezeket a fiatalokat?
Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a 25-30 év körüli embernek születnek
sorban a gyermekei, és mégsem esik össze a félelemtől és a rettegéstől,
hogy egy világmindenséget bízott rá Isten.</p><div id="gmail-attachment_49108" style="width:2570px" class="gmail-wp-caption gmail-aligncenter"><img aria-describedby="caption-attachment-49108" class="gmail-size-full gmail-wp-image-49108" src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-1105-scaled.jpg" alt="" style="margin-right: 0px;" width="192" height="128"><p id="gmail-caption-attachment-49108" class="gmail-wp-caption-text"><span class="gmail-fotos">Fotó: Bodnár Patrícia/777</span></p></div><p style="text-align:justify"><strong>A
nagypapa felvetés azért is érdekes, mert a most belépő novíciusoknál –
már csak a korban lévő különbség miatt is – akarva-akaratlanul is, de
hasonló lehet Balázs atya szerepe…</strong></p><p style="text-align:justify">Mindenképpen!</p><p style="text-align:justify"><strong>Mennyire ismer magára bennük? Látja bennük azt a fiatalembert, amilyen Ön volt, amikor elkezdte a noviciátust? </strong></p><p style="text-align:justify">Nehéz
a kérdés, főleg mivel most két felnőtt ember lépett be hozzánk, egészen
más korban vannak, mint amikor én beléptem. Mégis azt gondolom, hogy
van különbség, például bizonyos szempontból érettebbek voltunk, és itt
most nem azokra gondolok, akik már felnőttként lépnek be a rendbe.
Ugyanakkor sokkal kevesebb információval rendelkeztünk, mint a mostani
novíciusok. Ma jobban kell tisztázni, hogy valaki miért szeretne
szerzetes lenni.</p><p style="text-align:justify"><strong>Ez egyértelműbb volt Balázs atya generációjánál?</strong></p><p style="text-align:justify">Kicsit
világosabb volt, de akkor is ez volt a tét. Akkor is volt olyan, hogy
egy 18 éves fiatal azért akart belépni, mert a szerzeteseknek milyen
szép a ruhájuk. Ez nem elég, egy személyes kapcsolatra van szükség
Istennel, ami nagyon nehéz. Érdekes, hogy a mai novíciusok jobban
megértik, hogy szükség van erre a kapcsolatra. Persze mi is tudtuk, hogy
Valakiért jöttünk, nem valamiért, de őszintén szólva 1964-ben még az
történt, hogy bementünk egy háromnapos lelkigyakorlatra, majd utána egy
reggeli misén beöltöztettek minket és kész. Kezünkbe adtak egy latin
breviáriumot, a felét talán értettük, de szépen mondtuk a többiekkel.
„Mi így szoktuk” – és beleszoktunk <em>(Nevet!) </em>Később már rájött a
rend arra – ebben a ferencesek élenjárók voltak – hogy a nevelés
mennyire fontos, amelynek három fázisa van: emberi, keresztényi és
szerzetesi nevelés.</p><p style="text-align:justify">Szintén nagy
különbség, hogy a mi időnkben még mélyen megélt keresztény családi
légkörből érkeztünk, olyan családokból, akiket a hitük miatt üldöztek a
kommunizmusban. Láttunk kitartást a szüleinktől, egy olyan kultúrából
érkeztünk, ahol illemet és szokásokat tanultunk.</p><p style="text-align:justify"><strong>Sok olyan fiatal van, aki úgy érzi, hogy Isten papnak vagy szerzetesnek hívja, de végül mégsem tesz lépést. Ön szerint miért? </strong></p><p style="text-align:justify">Ezeknél
az eseteknél kettő nagyot szoktunk véteni! Az egyik hiba, hogy
„beöltöztetjük” lelki szerzetesnek, és akkor onnantól nem megy focizni
és társaságba – kiszakad a környezetéből, kis túlzással végig benn ül a
sekrestyében, ahol minden egyházi pletykát végighallgat. Borzasztó
ellennevelés! A másik, hogy elhessegetjük a gondolatát és azt mondjuk,
hogy majd az érettségi közeledtével beszélünk róla. Nem! Téged
megérintett az Isten és attól a naptól kezdve te köteles vagy ezt a
megérintettséget követni. Ebből kinőhet papság vagy házasság, de ebből
nő ki.</p><blockquote><p style="text-align:justify">Nincsen két életszentség!</p></blockquote><p style="text-align:justify"><strong>Nem
is „zárjuk be” a sekrestyébe, de nem is szakítjuk el az Istennel való
megérintettségtől. De mi kell ahhoz, hogy ezt az időt jól használja fel?
Lelkivezetés vagy lelkikísérés? </strong></p><p style="text-align:justify">Nagyon
nem szeretem azt a szót, hogy lelkikísérés, mert az embert vezetni
kell, nem kísérgetni. Mégis ebben az esetben valóban kísérés van.
Például így tudjuk kiszűrni az éretlenségét, hogy ne azért jelentkezzen
szerzetesnek, mert nem talált még munkát magának. Menjen el dolgozni,
költözzön el a szüleitől, gyűjtsön élettapasztalatot. Mellé kell állni,
bele kell élni magamat abba, hogy őt elhívta Isten, de emberileg még
nincsen készen rá – ez a lelkikísérés. Elkísérni az útján, hogy később
majd vezetve lehessen.</p><div id="gmail-attachment_49109" style="width:2570px" class="gmail-wp-caption gmail-aligncenter"><img aria-describedby="caption-attachment-49109" class="gmail-size-full gmail-wp-image-49109" src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-1003-scaled.jpg" alt="" style="margin-right: 0px;" width="192" height="128"><p id="gmail-caption-attachment-49109" class="gmail-wp-caption-text"><span class="gmail-fotos">Fotó: Bodnár Patrícia/777</span></p></div><p style="text-align:justify"><strong>Egy
lépést hátra lépve, a hívő-nem hívő „mezőre” érve: hogyan tudja az
Egyház megtartani a kétezer éves tanítását, a liturgiáját, az
ünnepiességét úgy, hogy közben vonzó legyen azok számára, akiket el
kellene érnie? Ezt a kettősséget hogyan lehet feloldani?</strong></p><p style="text-align:justify">Úgy
lehet feloldani, ha nagyon mély kapcsolatunk van Istennel – és rajtunk
keresztül tud találkozni az emberekkel. Nem is szükséges hozzá vallásos
dolgokról beszélni. Van egy laikus testvérünk, aki korábban a
Mercedes-gyárban dolgozott Kecskeméten, egy kisebb csoportot vezetett.
Soha nem beszélt a munkatársainak arról, hogy ő hívő lenne, viszont
nagyon emberséges volt mindenkivel. Egyszer elé állt egy cigány
beosztottja, aki ateista volt – ami nagyon fura, mert egy cigány „nem
lehet” ateista – és azt mondta, hogy <em>„Téged a jó Isten küldött ide, ha te nem lennél, minden más lenne.”</em> Nagyon sok keresztény így él, nem beszél a hitéről, de sugárzik belőle Krisztus szeretete.</p><p style="text-align:justify">A
kérdésben van egy rejtett dolog: az Egyháznak van egy belső élete, ez
pedig a szentmise. Úgy is mondhatnám, hogy ez a hálószobája az
Egyháznak, ide nem engedhetünk be bárkit. Oda csak fokozatosan lehet
belépni, ahogy egyre többet megért ebből a misztériumból. Nem
zúdíthatjuk rá az emberekre ezt a titkot. Európára rá lett zúdítva az
egész keresztény tan, ami irtózatos zavart okoz a fejekben: ezek a
hittitkok egymásra épülnek és ezt nem „fröccsenthetjük” rá egy hitetlen
világra, mert akkor agyzavar alakul ki.</p><p style="text-align:justify"><strong>Nem is tartja fontosnak, hogy az Egyház vonzónak tűnjön a világ számára?</strong></p><p style="text-align:justify">Dehogynem!
Csak ennek belülről kell fakadnia, összhangban kell lennie a belsőnek
meg a külsőnek. Nem tarthatunk fenn egy belső bűnös életet, miközben
kívülről a szentet játsszuk, ezért élünk állandó megtérésben és
bűnbánatban.</p><blockquote><p style="text-align:justify">A bennünk lévő mély Isten-kapcsolatnak kell látszódnia kívül is, és akkor vonzó lesz az Egyház.</p></blockquote><p style="text-align:justify"><strong>Ha már az Egyház szóba került: milyen ma az Ön megítélése a püspöki karban, a papok között? </strong></p><p style="text-align:justify">Őszintén megmondom, hogy nem tudom.</p><p style="text-align:justify"><strong>Nem is érdekli?</strong></p><p style="text-align:justify">Nem
túlságosan. Az sokkal inkább foglalkoztat és jólesik, amikor fiatalok
visszajeleznek, hogy egy-egy elmélkedés vagy prédikáció mit adott nekik.
Ez nagy örömöt szerez, de nem fogok elszállni. Ebben a korban az
emberre már hihetetlen súlyként rakódik rá a felelősség. Nem lehet
mellébeszélni. Amikor kérdezik tőlem, vagy mondják nekem, hogy milyen
sokan hallgatnak engem, akkor szinte rögtön mondom, hogy nem
foglalkoztat. Megdöbbentett az a visszhang, amely az előadásaim és
prédikációim után érkezett.</p><p style="text-align:justify">Természetesen
eljutott hozzám olyan vélemény is, hogy szélsőséges vagyok. De ha
folyton az egyik szélét mutogatják, akkor néha meg kell mutatni a másik
szélét is. <em>(Nevet!) </em>Viccet félretéve, én mindig azt
hangsúlyozom, hogy a két part között kell lenni, mert onnan lehet igazán
látni és megérteni azt a mélységet, ami a misztérium. </p><p style="text-align:justify">A másik, amit nagyon fontosnak tartok, hogy nem vagyok sztárpap. Nem is szabad annak lenni!</p><p style="text-align:justify"><strong>Mit üzenne azoknak a papoknak, akiket megérint a népszerűség?</strong></p><p style="text-align:justify">Azt,
hogy menekülj a népszerűség elől! Menekülj tőle, mert elveszíted a
mondanivalódat! Tudom, hogy ez fiatalon milyen nehéz, főleg mivel tele
van az ember jószándékkal.</p><div id="gmail-attachment_49111" style="width:2570px" class="gmail-wp-caption gmail-aligncenter"><img aria-describedby="caption-attachment-49111" class="gmail-size-full gmail-wp-image-49111" src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-1034-scaled.jpg" alt="" style="margin-right: 0px;" width="192" height="128"><p id="gmail-caption-attachment-49111" class="gmail-wp-caption-text"><span class="gmail-fotos">Fotó: Bodnár Patrícia/777</span></p></div><p style="text-align:justify"><strong>Sokan szónoknak tartják Önt, igazat ad nekik?</strong></p><p style="text-align:justify">Bencés
diákkoromban – amikor húsz bencés szerzetes azzal foglalkozott, hogy
velünk legyen, egyedül a testnevelőtanár volt civil, ilyen nem lesz
többet a történelemben – egy szónoklat versenyt megnyertem. Nyilván. <em>(Nevet!)</em>
De mégis más a szónok, ugyanakkor természetesen sok köze van hozzá.
Nagyon bosszant, hogy magyar és orosz szakosként nem tudtam magamat még
jobban képezni nyelvileg. Arany Jánoson vagy a többieken. Nem vagyok
ahhoz kiképezve, amit a jó Istentől kaptam, főleg most, amikor minden a
szavakon múlik.</p><p style="text-align:justify">A szónoklat vagy a prédikáció nem csak kegyelmi esemény, hanem kegyelmi és természeti.</p><blockquote><p style="text-align:justify">Ha nincs semmi gondolatom, akkor nem az evangélium van gondolat nélkül, hanem én.</p></blockquote><p style="text-align:justify">Ilyenkor
olyanokat kell olvasnom, akik nagyon meggondolkodtatnak, ilyen például
Duns Scotus. Nem tudom, hogy egy mai pap – velem együtt – két oldalt
megért-e egy nap alatt. A zsenik testvérei vagyunk – mi magunk nem
vagyunk azok – de ha olvassuk őket, akkor nagyobb fordulatszámra
kapcsolnak az eszünk kerekei és képesek vagyunk megérteni őket. Ez is
kell az evangéliumhoz, nem csak egy erkölcsi megérintettség. Szükség van
a mélyebb gondolkodásra is.</p><p style="text-align:justify"><strong>A hit intellektuális oldalára?</strong></p><p style="text-align:justify">A
hittől megvilágosított értelmet ma kiűzték egyesek az Egyházból:
érzelmek vannak, Jézus szeret stb. De ki ez a Jézus? Ha nem az, akinek
én elgondolom, akkor már nem is vagyok rá olyan nagyon kíváncsi. Scotus
vagy Bonaventura olyan logikai gondolatokat tudtak levezetni, hogy
élményszámba mehetett, majd hazamentek és imádságban éltek. Nem
ájtatoskodtak az egyetemi katedrán, de tudták, hogy az értelem
elszabadulhat, mert az a szereteten belül van. A legnagyobb veszély,
amikor a szabadság az isteni szeretetből kiszabadul, az olyan mintha
valaki a paksi atomerőműből minden biztosítékot kiszakítana. Iszonyatos
romboló tud lenni az értelem és a szabad akarat is, mert annak a
szereteten belül kell működnie.</p><p style="text-align:justify"><strong>Ahhoz
viszont, hogy ebben a szeretetben maradjunk nagyon mély imaéletre van
szükség, amelynek gyümölcse lehet az a hitelesen megélt élet, amelyik
vonzó lehet mások számára is… Tulajdonképpen körbeértünk.</strong></p><p style="text-align:justify">Maguk
a szavak elkopnak, mint például az imaélet. Édesanyám halála óta a napi
három rózsafüzért elvégzem, vagy például a zsolozsmát is elmondom
bármilyen fáradt vagyok. De el kell végeznem. Viszont ez még nem az
imádság, valahol még csak „készülődés”. Az imádság ott kezdődik, amikor
befejezzük azt, mert az egész életünket egy Istennel való mély
szeretet-kapcsolatban kell élnünk.</p><p style="text-align:justify"><strong>Szeptemberben,
a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson Budapesten találkozott Robert
Sarah bíborossal, akinek a könyveit korábban lefordította. Közismert
tény, hogy nagy tisztelője a guineai bíborosnak. Hogyan emlékszik vissza
erre a találkozóra?</strong></p><p style="text-align:justify">Korábban
minden könyvéből, amelyet én fordítottam, küldtem neki egy dedikált
példányt, ő pedig nagyon kedvesen mindig viszont dedikálta a francia
kiadást. Egyszer pedig Mindszenty emlékiratait küldtem el neki franciául
– én magam is franciául olvastam először, még, amikor Strasbourg-ban
éltem. Szerintem ő mielőtt Magyarországra érkezett, belenézett ebbe a
könyvbe.</p><p style="text-align:justify">Amikor most szeptemberben a
Budapesten tartott szentmiséjét követően körbeállták a püspökök és
papok, akkor elhatároztam, hogy én csak egy kézfogásra megyek oda hozzá.
Nem szeretek a nagyokhoz dörgölőzni. Odaléptem hozzá és mondtam neki,
hogy „<em>Bíboros úr, én fordítottam le a könyveit”.</em> Erre felállt
és nagyon nagy szeretettel fogott velem kezet. Szemembe nézett és én
mondtam neki, hogy nagyon sok magyarnak ő a lelki atyja, valamint a
katolikus egyház egyik nagy oszlopa. Elmondtam, hogy minden nap
imádkozom érte – és azt válaszolta, hogy ő is értem. Nagyon sok
mindenben hasonlítunk – ő egy évvel idősebb nálam -, gondolkodásunkban,
paraszti gyökereinkben. Sokat kaptam tőle, és azért kaphattam ezt meg,
mert bennem is van valami abból, ami benne van.</p><p style="text-align:justify"><strong>Mit gondol az Egyházon belülről érkező kritikákról, amelyek Sarah bíborost érik?</strong></p><p style="text-align:justify">Ez
azért jó hír, mert ez azt jelenti, hogy az egyházon belül erjedés
kezdődött. Régebben volt ugyanis egy olyan folyamat, hogy ami a II.
Vatikáni Zsinat után történt az mind „sacro sanctum”, és azt bírálni
istentelenség. De ami a zsinat előtt volt, azt kegyetlenül leszólták,
mivel szerintük Nagy Konstantin óta kibicsaklott az egyház vonatja, és
most visszatették a vágányra. Ez nem más, mint egy gondolati giccs.
Félreértés ne essék, a zsinat szövegeinek jelentős részétől odavagyok,
hallatlanul tömény. De ami utána jött, az nem mind ugyanabból fakadt.
Mindig azt kell kegyetlenül bírálni, amit most élünk. Mert ezért vagyunk
felelősek, és erre nem vagyunk képesek. Rengeteg jó dolog volt azon a
zsinaton, de üresek a szemináriumok. Tessék szembenézni vele!</p><p style="text-align:justify"><strong>Ez a zsinat következménye?</strong></p><p style="text-align:justify">Nem,
ez egy bizonyos szellemiségnek a következménye, amely a papságot úgy
kezdte értelmezni, ahogyan azt a zsinat soha nem tette. Menedzsernek
gondolják, meg olyan személynek, aki elnököl a misén, meg a nép valami
megbízottja. Ezek beférkőztek a tudatunkba.</p><p style="text-align:justify">Ez
nem azt jelenti, hogy mindent vissza, ami a zsinat előtt volt, Isten
ments! Az igazi értékőrző nem azt mondja, hogy a tegnaphoz menjünk
vissza, hanem aki az örök értékeket keresi. Olyan nagy baj van, hogy az
Egyházban azt kell megragadni, ami mindig jelen volt. Ez ugyanúgy igaz
az emberségre is.</p><p style="text-align:justify"><strong>Ha már
Sarah bíboros szóba került: az elmúlt években nagy nyitás kezdődött
Afrika felé, az afrikai emberek felé, sokan úgy gondolják, az Egyház
jövőjének kulcsa lehet ez. Mit gondol erről?</strong></p><p style="text-align:justify">Ha
hozzájuk megyünk azzal, hogy az evangéliumot szeretnénk hirdetni, azzal
nagyon érdekes módon mi kapunk többet. Ezt többször megtapasztaltam már
én is, személyesen is találkozhattam olyan püspökkel, aki Afrikában
szolgált.</p><p style="text-align:justify"><strong>Amikor tavaly
bejelentette, hogy visszatér Szécsénybe, akkor úgy fogalmazott, hogy
„életem utolsó szakaszához érkeztem”. Habár látjuk, hogy szellemileg és
fizikailag is igen jó formában van, de mégis hogyan viszonyul a saját
maga öregedéséhez?</strong></p><p style="text-align:justify">Nem
foglalkoztat az öregedésem, ugyanakkor a halálon már egészen
gyermekkorom óta nagyon sokat gondolkodtam. Nem azért, mert félnék tőle,
hanem bizonyos szempontból kíváncsisággal, hogy mi is lesz majd akkor.
Egy nagyon hívő tanítványom és családja hazalátogatott Magyarországra,
hogy a beteg nagypapától elköszönhessenek, 90 éves és ágyhoz volt kötve
már. A feleség viszont azt mondta, hogy nem nézheti meg a gyermek őt,
hogy ne lásson ilyen látványt. Nem értek egyet!</p><p style="text-align:justify">Most
temettem húgom férjét és bizony odavitték a hét unokát a koporsóhoz,
hogy lássák a nagypapa holttestét. Igen, meghalunk. A hívőben van egy
hit, hogy elmegyünk valahová, ez pedig tudat alatt egy hatalmas kultúrát
fog teremteni. Nem a félelmet, hanem az életet rendezi.</p><blockquote><p style="text-align:justify">Mindig bennem volt, a tudatomban, hogy egyszer majd el kell mennem.</p></blockquote><p style="text-align:justify">Furcsa
az öregedés, már 50 éves koromban is az volt, amikor elkezdtek bácsinak
hívni, én meg forogtam körbe, hogy kiről beszélnek. Sokkal inkább érzem
magam még gyermeknek, mintsem öregnek, szinte meg kéne játszanom
magamat, hogy már öreg vagyok.</p><div id="gmail-attachment_49110" style="width:2570px" class="gmail-wp-caption gmail-aligncenter"><img aria-describedby="caption-attachment-49110" class="gmail-size-full gmail-wp-image-49110" src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-0938-scaled.jpg" alt="" style="margin-right: 0px;" width="192" height="128"><p id="gmail-caption-attachment-49110" class="gmail-wp-caption-text"><span class="gmail-fotos">Fotó: Bodnár Patrícia/777</span></p></div><p style="text-align:justify"><strong>2020
őszén koronavírus-fertőzéssel kórházba szállították, oxigén kezelést
kapott. Egy kórházban ápolták Böjte Csaba szerzetestársával is,
mindketten felépültek. Hogyan élte meg a vírust?</strong></p><p style="text-align:justify">Nem
éreztem fájdalmat, ugyanúgy ahogyan korábban a szívinfarktusom után
sem. Ellenben mérhetetlen fáradtságot igen, annyira gyönge voltam, hogy
pihenni sem volt szinte erőm. Most már értem, hogy a haldoklók miért
spórolnak a szavaikkal, mert hihetetlenül gyöngeséget éreznek. Hatalmas
szeretetet kaptam a kórházban, volt egy fiatal orvos, aki engem és
társaimat is úgy kezelt, hogy az fantasztikus. Már hazamehetett volna,
mert lejárt a munkaideje, de mindig visszanézett a betegekre. Egyszer
félálomban voltam, amikor éreztem, hogy valaki odalép az ágyamhoz és egy
kedves mozdulattal visszateszi az orromra a már félig kiesett
oxigéncsövet. Hihetetlen szeretet és alázat volt benne a betegek iránt,
hálásan gondolok rá a mai napig.</p><p style="text-align:right"><strong>Martí Zoltán – Müller Márk</strong></p><p><strong>Bodnár Patrícia fotói a 777 látogatásáról:</strong></p><div class="gmail-galeria"><a href="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-0980-scaled.jpg" class="gmail-fancybox gmail-image" rel="gallery" title="Fotó: Bodnár Patrícia/777"><img src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2022/01/BP-0980-1024x683.jpg" class="gmail-attachment-large gmail-size-large" alt="" style="margin-right: 0px;" width="480" height="320"></a><span>A képre kattintva galéria nyílik!</span></div><p style="text-align:justify"><strong> ————————-</strong></p><p style="text-align:justify"><strong><em>Barsi Balázs OFM</em></strong><em>
Széchenyi-díjas ferences szerzetes, hitszónok, teológiai tanár.
1964-ben lépett be Szent Ferenc rendjébe. Teológiai tanulmányai mellett
1973-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar-orosz szakos
diplomát. 1971-ben szentelték pappá szülőfalujában. 1972-től az
esztergomi Temesvári Pelbárt Gimnázium tanára és kollégiumi nevelője.
1980-ban felsőbb tanulmányokat folytatott Strasbourgban – biblikumból
doktorált. Majd két évtizeden át a szécsényi rendház házfőnöke, és
mellette a ferences rendbe belépő újoncok (novíciusok) vezetője is.
1982-től teológiai tanár. 1997-től a sümegi lelkigyakorlatos ház
irányítója. 2021 júliusától a szécsényi ferences rendház lakója.
2019-ben hitszónoki és teológiai tevékenységéért Széchenyi-díjban
részesült.</em></p></div></div>
</div>