<div dir="ltr">
<div><h1><span>„A csúcson nincs élet” – Magasságok és mélységek Sterczer Hildával, Erőss Zsolt hegymászó feleségével</span>
</h1>
</div>

<div>
<div>
<div><a href="https://kepmas.hu/hu/csak-nagy-kriszta" hreflang="hu" target="_blank">Csák-Nagy Kriszta</a></div>
</div>
<div>2021. 10. 23.</div>
</div>
<div>
<span style="line-height:30px"><a href="https://kepmas.hu/#copy_link" rel="nofollow noopener" target="_blank"><span style="background-color:rgb(1,102,255);width:30px;line-height:30px;height:30px;background-size:30px;border-radius:4px"></span></a></span></div><a href="https://kepmas.hu/hu/csucson-nincs-elet-magassagok-es-melysegek-sterczer-hildaval-eross-zsolt-hegymaszo-felesegevel?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=851978-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20107%20-%201&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%20107" target="_blank">https://kepmas.hu/hu/csucson-nincs-elet-magassagok-es-melysegek-sterczer-hildaval-eross-zsolt-hegymaszo-felesegevel?utm_source=52968-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20lista%20%28K%C3%A9pm%C3%A1s%29&utm_campaign=851978-H%C3%ADrlev%C3%A9l%20107%20-%201&utm_medium=17665-email&utm_content=H%C3%ADrlev%C3%A9l%20107</a><div>
<div><p style="text-align:justify"><strong>Több mint nyolc év telt el azóta, hogy a Hópárducnak nevezett <em>Erőss Zsolt</em> hegymászó a Himalája egyik csúcsáról, a Kancsendzöngáról nem tért vissza. Felesége, <em>Sterczer Hilda</em>,
 akivel háromszor emelkedtek együtt nyolcezer méter fölé, egyedül maradt
 két kisgyermekükkel, és a magasság után a mélységet is megtapasztalta. 
Közös kalandjaikat és Hilda gyászfeldolgozását viszi filmvászonra 2022 
tavaszán <em>Csoma Sándor</em> rendező, aki fél éve az osztrák Alpokban is forgatott stábjával. A <em>Magasságok és mélységek</em>
 című film mentén beszélgetünk Sterczer Hilda hegymászóval, a Hópárduc 
Alapítvány vezetőjével a két egymástól elválaszthatatlan perspektíváról.</strong></p>
</div>
<div>
<div>
<div> <img src="https://kepmas.hu/sites/default/files/styles/article/public/media/image/2021/10/22/hilda_es_zsolt_a_bukkben_2013-ban.jpg?itok=O0gg8bC2" alt="Hilda és Zsolt" class="gmail-CToWUd gmail-a6T" tabindex="0" width="850" height="580"></div></div></div></div><div><div><div>
</div>
<div>Hilda és Zsolt a Bükkben, 2013-ban</div>
</div>

</div>

<div>
<div> <div>
<div><p style="text-align:justify">Többen
 is megkerestek azzal, hogy Zsolt életéről filmet szeretnének forgatni, 
de szerencsére egyik sem valósult meg. A korábbi koncepciók nem voltak 
szimpatikusak, viszont Csoma Sándor rendezővel együtt rezgünk, 
hasonlóképp gondolkodunk. Sorsszerű találkozásnak érezzük, ahogy Isten 
összehozott minket. A filmben nincs meglepetés, mindent egyeztetett 
velem. Mindkettőnknek fontos, hogy a történet mások számára is érték 
legyen.</p>
<p><strong>Milyen érzés látni a színészeket a saját ruháitokban, személyes felszereléseitekkel?</strong></p>
<p>Nyolc és fél év telt el Zsolt halála óta, feldolgoztam az elveszítését. Leginkább az az érdekes, hogy <em>Trill Zsolt</em>,
 aki a férjemet alakítja, nagyon hasonlít hozzá, és egy másik nő van 
mellette az én ruhámban (nevet). Ez furcsa olyan helyzetben, amelyben mi
 voltunk, de még inkább a film hitelességét erősíti.</p>
<p><strong>Csodálom az önzetlenségedet, amivel a hegymászóknak szurkolsz. Legutóbb <em>Varga Csaba</em>
 a Kancsendzöngáról tért vissza. Nem igazságtalan az élet, hogy másnak 
megadja a hazaérkezés örömét, amelyből nektek nem jutott? </strong></p>
<p>Ez összetett dolog. A hegymászók alapvetően nem versenyeznek. 
Teljesen mindegy, hogy ki hányadikként ért fel a csúcsra. Ugyanúgy 
elérte, és egyedül ez számít. Másrészt minden változik, és tök jó, ha 
mások is meg tudják tenni, át tudják élni. Varga Csabával Zsolt 
mászótáborában találkoztam, ahol csak két napot töltött. Később tudtuk 
meg, hogy azért lett hegymászó, mert akkora hatást tettünk rá. Ezek 
olyan élmények, impulzusok, amelyek még inkább erősítik a szimpátiát. 
Pláne jó, ha olyan ember ér el csúcsokat, akinek Zsolt a példaképe. 
Mintha a folytatás lenne.</p>
<blockquote>
<p>Az élet ilyen, hogy minden pillanatban elmúlik és újjászületik 
valami. Nekünk, akik itt vagyunk, az a célunk, hogy a folytatáson 
munkálkodjunk.</p>
</blockquote>
<p><strong>Háromszor pásztázhattad nyolcezer méterről a világot. Milyen 
megtapasztalni a magasságot és a mélységet hegymászóként, valamint az 
életben?</strong></p>
<p>A hegymászás ahhoz hasonlít, mint amikor az ember megkapja a rákos 
diagnózisát. Van esélyed, hogy túléld, és van esélyed, hogy meghalj. Ez 
elgondolkodtat arról, hogy mit is ér az élet. Normál esetben az 
gondolkodik ilyesmin, aki diagnózist kap. A hegymászó úgymond önként fut
 bele ebbe. Egy hegyen, főleg egy nyolcezresen érezzük az élet 
törékenységét, az ember értékét. A világ legmagasabb hegyei között 
hatalmas természeti erők vesznek körül. Megtapasztaljuk, hogy mekkora 
lehet a Teremtő, ha a teremtett világ ilyen hatalmas. Egyszerre van 
jelen a mélység és a magasság a hegymászó életében is. Ki vagyok 
szolgáltatva, és hívőként érzem, hogy Istenre kell támaszkodnom, mert 
nincsen más. Ahogy egy hegyek közötti völgyben beszűkül a látóhatár, úgy
 az életben is adódnak ilyen helyzetek. Nekem Zsolt elvesztését akkor 
sikerült feldolgoznom, amikor eltemettem. Általában a temetés a gyász 
kezdete, de nálam az elengedés vége volt. Mintha a víz alól jönnék ki. 
Azt éltem meg, hogy kitárul minden, és újra van perspektíva.</p>
<div>
<div>
<div>
<div>Kép</div>
<div> <img src="https://kepmas.hu/sites/default/files/styles/embedded_lan/public/media/image/2021/10/22/eross_zsolt_a_csucson.jpg?itok=vELY-SXP" alt="Erőss Zsolt" class="gmail-CToWUd gmail-a6T" tabindex="0" width="700" height="466"></div></div></div></div></div></div></div></div><div><div><div><div>
</div>
</div>
<div>Erőss Zsolt a csúcson </div>
</div>

</div>
<p><strong>Miben láttad a távlatot, amikor minden összeomlott?</strong></p>
<p>Amikor jött a hír, hogy eltűnt, kérdezték a riporterek, hogy hogyan 
drukkolok a férjemnek. Nekem kellett feleségként kimondanom, hogy 
meghalt. Volt egy meg nem értés felém, és pluszban tartani kellett 
magam.</p>
<blockquote>
<p>Amikor Zsolt elveszítette a lábát, megtapasztaltam, hogy milyen a 
média. Két dolgot szeret nagyon: a vért meg a könnyeket. Zsolt nem adta 
meg nekik azt az örömet, hogy vért lássanak, én pedig a könnyeket nem 
adtam meg.</p>
</blockquote>
<p>Egy falat húztam magam köré, és nem engedtem be az érzéseket. Ezen 
egy évig dolgoztunk a pszichológusommal, és még egy év kellett, hogy 
megengedhessem magamnak a fájdalmat. Sajnos ezt nem lehet megúszni; 
addig nincs felépülés, amíg nincs szembenézés a fájdalommal. Utána 
kezdődhet el a gyógyulás. A perspektívát az alapítvány jelentette, amit 
elkezdtünk. Össze kellett gyúrni önmagamat és Zsoltot, és jó volt látni,
 hogy egyesült a közös értékrend.</p>
<p><strong>Emberfeletti erőd van a nehéz pillanatokhoz. Örökölted, vagy ezen is tudatosan dolgoztál?</strong></p>
<p>Azt gondolom, hogy talán hozhattam. Már korábban is megtapasztaltam 
az életben, hogy vannak nehéz pillanatok. Pontosan tudtam, hogy a 
jelenben teszem, amit kell, és majd visszanézve látni fogom, hogy milyen
 nehéz volt. Valahogy nem tudom megengedni magamnak azt, hogy 
összeomoljak, hanem kitartok. Valószínűleg ezért lettem hegymászó. A 
hegymászó sem omolhat össze, ha kritikus helyzet adódik. Ha megérkeztünk
 a biztonságos alaptáborba, majd ott lehet stresszelni meg kibeszélni, 
de most csinálni kell, és kész. Valahogy ez egy belső dolog. Gyanítom, 
hogy a sváb őseim, akik elindultak a sváb hazából, ilyen mentalitással 
vágtak bele.</p>
<p><strong>Ezek szerint nem is hagytál magadnak időt a miértekre és az öngyötrő „mi lett volna, ha…” kérdésre?</strong></p>
<p>Ó, dehogynem, ez a klasszikus filmpörgetés nagyon tipikus egy 
gyászfolyamatnál. Nyolcszázszor végigpörgettem, de nem tudtam olyan 
változatot találni, amelyben Zsolt megmenekülhetett volna. Fontos, hogy 
ezen is végigmenjen az ember, viszont kell egy pszichológus, aki egyszer
 csak azt mondja, hogy <em>„jó, most már hetek óta foglalkozik ezzel, 
kedves Hilda, ezt abba kellene hagyni. Az a baj, hogy ennek a filmnek 
mindig ugyanaz a vége”.</em> És ez elég volt.</p>
<blockquote>
<p>Ha nincs egy ember, aki leállít, egy életen keresztül lehet a 
miérteket pörgetni. Nálam nem volt több miért. Van, amire nem kapunk 
választ, de ezt el kell tudni fogadni.</p>
</blockquote>
<p><strong>Anyaként nemcsak saját magadat kellett helyrehozni, hanem a gyermekeidet is. Hogy tudtál nekik segíteni?</strong></p>
<p>A lányom akkor négyéves volt, ő is járt pszichológushoz. Igyekeztem 
nem változtatni az életünkön; ugyanúgy játszottam vele, mint addig. 
Fontos volt, hogy az oviban se kezeljék szegény árvaként. Benne máig ott
 van a hiány, a másfél éves fiamnak viszont fel sem tűnt az egész, 
őbenne máig nincs semmi nyoma. Neki az anya ott volt előtte is, meg 
utána is. Mivel beszéltünk róla, és sikerült feldolgozni, ezért nincs 
tabu a családban. Éveken keresztül kérdezgette a lányom, hogy ha apa itt
 lenne, mit csinálna.</p>
<div>
<div>
<div>
<div>Kép</div>
<div> <img src="https://kepmas.hu/sites/default/files/styles/embedded_lan/public/media/image/2021/10/22/sterczer_hilda_gyermekeivel_katalinpuszta_2019.jpg?itok=BemRVOhU" alt="Sterczer Hilda" class="gmail-CToWUd gmail-a6T" tabindex="0" width="700" height="466"></div></div></div></div><div><div><div><div>
</div>
</div>
<div>Sterczer Hilda gyermekivel, Katalinpuszta, 2019</div>
</div>

</div>
<p><strong>Őket is vonzza a hegy, vagy félelemmel gondolnak rá?</strong></p>
<p>Szegények <em>„</em>hátrányos helyzetű<em>”</em> gyerekek, mert én 
mindig szerettem hegyek között lenni, Zsolt halála után is. 2013 nyarán 
is megfogadtam, hogy elmegyek az Alpokba sátrazni. Megfogtam a négyéves 
és a másfél éves gyereket, és elvittem őket sátrazni, túrázni. Nekem 
mindig ez volt a kikapcsolódás. Mindmáig Ausztriába meg a Tátrába járunk
 nyaralni, és a fiam úgy megy fölfelé, hogy már nem érem utol. Ma is 
viszem falmászó edzésre, mert szeret falat mászni.</p>
<p><strong>Elégedett, boldog embernek érzed magad?</strong></p>
<p>Nagyon. Az a baj, hogy egész addig nem tudjuk értékelni, amink van, 
amíg el nem veszítjük. Ez valamiért így működik. Nagyon hálás vagyok 
Istennek, hogy kihozott a mélységből, és megtanított másképp látni a 
világot. A vőlegényemmel négy éve vagyunk együtt, és sokkal jobban látom
 az ő pozitív tulajdonságait. Jobban tudom becsülni a gyerekeimet és az 
életet is.</p>
<p><strong>A mélységet kellett megtapasztalnod ahhoz, hogy értékeld, ami
 igazán fontos. Úgy tűnik, mindig lentről közelítve érjük el a 
magasságot.</strong></p>
<p>Amikor felérek a csúcsra, körbenézek, és arra gondolok, hogy még azt 
is meg akarom mászni, meg azt is. Amikor elérek valamit az 
alapítvánnyal, már új terveken töröm a fejem. Újra meg újra begyorsulok,
 és akkor minden rám zúdul.</p>
<blockquote>
<p>Rájöttem, hogy szükségem van a békességre, és a mélységeket csak 
akkor láthatom meg, ha béke van. A hegymászásban is ezt a békét 
kerestem.</p>
</blockquote>
<p>A hegyen béke van és önmagunkra figyelés. Ez nagyon hiányzik a 
világból. Mindenki magasra vágyik, de az igazság az, hogy a csúcson 
nincs élet. Az élet valójában nem ott van, hanem az alaptáborokban.</p>

</div>