<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Az üzenet a lényeg, nem én –
Interjú Ilodigwe Emmanuel szalézi szerzetessel</h1><div class="gmail-kozepre"><a href="https://www.magyarkurir.hu/megszentelt-elet">Megszentelt élet</a> – 2021. október 24., vasárnap | 20:15</div><div class="gmail-kozepre"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/az-uzenet-lenyeg-nem-en-interju-ilodigwe-emmanuel-szalezi-szerzetessel">https://www.magyarkurir.hu/hirek/az-uzenet-lenyeg-nem-en-interju-ilodigwe-emmanuel-szalezi-szerzetessel</a><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g117459']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=117459&v=1&img=c__MG_5782.jpg" style="margin-right: 0px;" width="487" height="324"><span class="gmail-galcount" title="8 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 8</span></a></div><h3 class="gmail-lead">Ilodigwe
Emmanuel Chekwube szalézi szerzetes, kispap, misszionárius. 1990-ben
született Nigériában. 2008-ban csatlakozott a szaléziakhoz. Egy-egy évet
töltött misszióban Ghánában és Libériában, közben filozófiát tanult.
2012-ben tette le elsőfogadalmát. 2016-ban Magyarországra küldték,
2019-ben itt ünnepelte az örökfogadalmát. Jelenleg az óbudai szalézi
rendházban él szerzetes- és paptársaival.</h3><div class="gmail-contentsav"><p style="text-align:left" align="center"><strong>– Miben voltak példaképei a szülei? </strong></p>
<p>– Nagycsaládból származom, hatan vagyunk testvérek, én ötödiknek
születtem. Mélyen hívő katolikus család a miénk, a szüleimnek nagyon
fontos a hit. Mindketten tanárok, így néha kemény volt az élet, de
nagyon hálás vagyok nekik. Azt, hogy ma keresztény katolikus szerzetes
lehetek, elsősorban Istennek köszönhetem, utána pedig a családomnak, a
szüleimnek. Jó példaképek voltak, hitben neveltek. Fontosnak tartották
az emberek segítését is. Nem voltunk gazdagok, de apukám néhány
unokatestvérem tandíját is kifizette. Az öt testvérem is egyetemre járt.
Anyukámról tudom, hogy időnként rászoruló családokat segített vagy
szegényebb gyerekeket az iskolában. Ezeket az apró keresztény
gesztusokat láttam otthon, s mindemellett voltak családi esti imák, néha
rózsafüzér is. De elsősorban</p>
<blockquote>
<p>a hitre nevelésben és a mindennapi keresztény cselekedetekben voltak példák a szüleim.</p>
</blockquote>
<p><a title="" rel="lightbox['g117459']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=117459&v=1&p=1&img=c__MG_5783.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p> <strong>– Mikor és hogyan született meg Önben a döntés, hogy kilép ebből a keresztény családból, és szalézi szerzetes lesz?</strong></p>
<p>– A gimnáziumban voltak barátaim, iskolatársaim, akik nagyon-nagyon
rossz úton jártak. Úgy gondoltam, azért ilyenek, mert nem volt senki,
aki törődjön velük. Tudtam magamról, hogy nagyon szeretek fiatalokkal
foglalkozni. Fontos elmondanom, hogy ekkor még nem ismertem a
szaléziakat. Ekkortájt csatlakoztam egy katolikus ifjúsági közösséghez,
ahol imádkoztunk, és igyekeztünk segíteni az embereknek, az
idősebbeknek, a templomba járók közül bárkinek, akinek szüksége volt
valamire, és szívesen végeztünk különböző házimunkákat is. Ebben a
csapatban találtam meg magam igazán, és itt erősödött meg a hitem. Itt
vált a sajátommá az, amit a családomtól kaptam. Akkor nem éltem már
otthon, egy másik kisvárosban laktam, jó körülmények között, mert a
szüleim biztosították a pénzt, a lakhatást, mindent, amire szükségem
volt. Az ottani közösségben erősen éreztem, hogy a Jóisten hív valamire,
és az újabb tapasztalatok után egyre erősebb volt bennem a motiváció.
Ekkor beszéltem a lelkiatyámmal. Ő javasolta a szalézi rendet.</p>
<p> <strong>– Mennyi ideig gondolkodott azon, hogy belépjen-e a rendbe?</strong> </p>
<p>– Tizenhat-tizenhét éves koromtól jártam az ifjúsági közösségbe. Már
akkor bennem volt ez az érzés, de az ember eleinte még nem veszi
komolyan. Jött az érettségi, és ilyenkor már tervezgetnek a fiatalok,
foglalkoznak azzal, hogy mi lesz a jövőjükkel.</p>
<blockquote>
<p>Az érettségi után jelentkeztem a szaléziakhoz. Nagyon tetszett, ahogy
élnek, szolgálnak, az, hogy vannak a fiatalok között papok,
szerzetesek, akik játszanak, de beszélgetnek is velük, hogy a Jóisten
felé vezessék őket.</p>
</blockquote>
<p>Meghívtak egy egy hónapos táborba, azután hoztam meg a döntést.
Tudtam, hogy itt a helyem, ezt kell csinálnom. Ekkor már majdnem
tizenkilenc éves voltam.</p>
<p><strong>– A családja, a barátai hogyan fogadták ezt?</strong></p>
<p>– Jó baráti társaság vett körül, mindenkitől csak támogatást kaptam. A
családomtól szintúgy. Apukám igazi apa, meg akart bizonyosodni arról,
hogy tényleg ezt akarom-e csinálni. Rengeteg pap barátom volt, és azt
gondolta, talán befolyásolnak engem, ezért akarok pap lenni. Amikor egy
évre Ghánába kellett mennem, már tudta, hogy valóban ennek a hivatásnak
akarom szentelni az életemet, és már támogatott. Akkor kaptam a szülői
áldást. Ez egy helyi szokás nálunk.</p>
<blockquote>
<p>Amikor egy gyerek kirepül a családból, mert el kell mennie tanulni,
dolgozni, vagy elkezdi élni a saját életét, áldást kap a szüleitől, ami
azt jelenti: menj, gyermekem, jó lesz neked így. </p>
</blockquote>
<p></p>
<p><strong>– Voltak olyanok, akik emlékeztették arra, hogy így nem lesz felesége, gyermekei? Korábban volt barátnője?</strong> </p>
<p>– Nem volt barátnőm. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert a lány
nem úgy gondolta. Ebből a szempontból nagyon könnyű volt a döntés. De
egy fiatal protestáns lány, akivel nagyon jóban voltunk, megkérdezte,
hogy normális vagyok-e, hiszen szerzetesként nem lehet családom. Mondtam
neki, hogy így határoztam, és ezt szeretném csinálni. Tanácsolták, hogy
legyek protestáns lelkész, és akkor nem kell lemondanom a családról.</p>
<blockquote>
<p>Én nem azért akartam szerzetes lenni, mert nem tudtam családot
alapítani, hanem mert ajándékba adtam magam a Jóistennek, hogy ezzel
szolgáljak neki és az embereknek. Ha erre hívott az Úr, biztos, hogy
erőt is ad hozzá.</p>
</blockquote>
<p><strong>– 2016-ban került Magyarországra, és hirtelen egy teljesen
más kultúrában találta magát. Mi jelentette a legnagyobb változást? Mi
az, ami a leginkább megérintette?</strong></p>
<p>– Maga a kultúra. Az afrikai élet teljesen más, mint az európai. Az
egész gyermekkoromat Afrikában töltöttem. A gondolkodásmód, az, hogy mit
hogyan csinálnak itt az emberek, nagy változás volt számomra. Be
kellett illeszkednem az európai és azon belül is a magyar kultúrába. Meg
kellett ismernem, hogy milyen egy magyar ember, hogyan gondolkodik,
hogyan él. Én nem sokat változtam, csak gazdagabb lettem ezáltal. Az
afrikai kultúra megmaradt bennem, de megismertem egy másik kultúrát is.
Idő kellett, míg megszoktam, hogy Európában, Magyarországon vagyok, és
az emberek itt máshogy végzik a mindennapi teendőiket.</p>
<p><strong>– Milyen gondolkodásbeli különbséget lát az afrikai és európai emberek között?</strong> </p>
<p>– Azt tapasztalom, hogy az európai kultúra kicsit csendesebb.
Mindenki magában teszi a dolgát. Ez a kultúra ilyen, ez nem azt jelenti,
hogy rosszabb. Az afrikaiak zajosabbak, hangosabbak. Ezt abból is lehet
látni, hogy a misén táncolnak.</p>
<blockquote>
<p>Afrikában a közösség a lényeg. Ha nincs paprikám, beugrok a szomszéd
házba, ott adnak vagy kölcsönadnak, s utána főzök tovább. Így élünk.</p>
</blockquote>
<p>Itt, Európában kicsit más a helyzet. Mindenki diplomatikusan teszi a
dolgát. Mindkét életmód jó, de amikor ide érkeztem, meg kellett szoknom,
tudatosítanom kellett, hogy nem viselkedhetek úgy, mint otthon. Nemrég
három hetet otthon töltöttem, és újra úgy élhettem, ahogy nálunk szokás.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g117459']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=117459&v=1&p=1&img=c__MG_5770.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Az időjárásban is van különbség. Látott már havat, mielőtt Magyarországra jött?</strong></p>
<p>– Persze, hogy láttam! A hűtőszekrényben. <em>(Nevet.)</em></p>
<p><strong>– Milyen élmény volt, amikor először esett a hó?</strong></p>
<p>– Csodálkoztam, de nagyon tetszett. Számomra a hó a tisztaság jele. A
fehér hó mindig tudatosítja bennem, milyen fontos a tiszta, jó élet, a
tiszta szív. Nagyon nagy élmény, amikor esik a hó. Hideg van, jól fel
kell öltözni. De pár év után már mondhatom, hogy megszoktam. Biciklivel
járok hidegben, melegben, az időjárás már nem jelent nagy kihívást
nekem.</p>
<p><strong>– <a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/nemzeti-unnep-maskeppen-megrendito-dolgot-tett-nigeriai-szalezi-szerzetes-oktober-23-an" target="_blank">2019. október 23-án elénekelte a magyar <em>Himnusz</em>t</a>, és kitette a Facebookra az erről készült videót. Ennek aztán médiavisszhangja is lett. Honnan jött az ötlet?</strong> </p>
<p>– Úgy döntöttem, hogy bármelyik országban szolgálok is, mindenütt
megpróbálom elsajátítani a helyiek kultúráját, azokat a dolgokat, amik
fontosak a számukra. Amikor Ghánában voltam, az iskolában a fiatalokkal
együtt énekeltük a helyi himnuszt. Nagyon tisztelem a himuszokat, ez
minden ország legfontosabb éneke. És ha már az adott országban
szolgálok, tisztelnem kell azt, ami annak a népnek a legfontosabb.
Libériában is megtanultam a nemzeti himnuszt. Magyarországon azon
gondolkodtam, milyen ajándékot tudok adni a barátaimnak azután a pár év
után, amit már itt töltöttem. Meg akartam köszönni nekik, hogy
befogadtak, segítettek kicsit elsajátítani a magyar nyelvet. Nem vagyok
tökéletes magyarból, de tudok beszélni azokkal a fiatalokkal, akikkel
közösen szolgálunk. Ajándékként énekeltem a <em>Himnusz</em>t.</p>
<blockquote>
<p>Nem mutogatni akartam magam, azt nem szeretem, nekem a Jóistent kell
mutatnom. De tudtam, hogy személyes ajándékot akarok adni a barátaimnak,
az ismerőseimnek, ezért énekeltem, és ezért tettem ki a videót a
Facebookra.</p>
</blockquote>
<p><strong>– A szaléziak szolgálatának középpontjában a fiatalok állnak. Milyennek látja a magyar ifjúságot? </strong></p>
<p>– Nagyon kedvesek, nyitottak, vidámak, és igényük van arra, hogy
meghallgassák őket. Amikor találkoznak valakikkel, először próbálnak
beilleszkedni. Ha már megtalálták a helyüket a közösségben és jól érzik
magukat ott, sok mindent tudnak hozzáadni. Amikor megérkeztem
Magyarországra, nagyon sokan próbáltak kommunikálni velem angolul. Az
itteni fiatalok nyitottak más kultúrák megismerésére. Nagyban akarják
látni a világot. Vidámak, tudnak tényleg örülni. De sajnos vannak, akik
rossz úton indulnak el a gimnáziumi évek alatt. A társadalom nagy
szabadságot akar kínálni a fiataloknak, ők pedig lázadnak. Azt mondják, a
hit nem fontos, akkor járok templomba, amikor akarok, most nem akarok
imádkozni, nem hallgatom meg ezt a jó előadást az erényről. Nekik
segítségre van szükségük, mert jó emberek. Csak kell valaki, aki
megismeri és próbálja a jó irányba terelni őket.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g117459']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=117459&v=1&p=1&img=c__MG_5773.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Az ilyen fiatalokat hogyan kezeli?</strong></p>
<p>– Mindenképpen megértem őket, mert biztos, hogy történt valami, ami
miatt úgy viselkednek, ahogy. Nem ítélem el őket amiatt, hogy rossz
dolgot tettek. Elfogadom őket, mert ők is emberek, Isten gyermekei. Van
jó, ami bennük rejlik. Először baráti szinten próbálok beszélgetni
velük. Ha ez megvan, akkor jöhet a figyelmeztetés: „Na, figyelj, tesó,
lehet, hogy ez nem visz téged a jó irányba, át kéne gondolnod.”
Erőltetni nem tudom, de sokszor látom, hogy ha barátként próbálom
javasolni nekik a jobb utat, és Isten felé vezetni őket, átgondolják az
életüket, és észreveszik, hogy tényleg rossz úton járnak. Gyakran azt
gondoljuk róluk, tudják, hogy amit tesznek, az rossz. Néha tudják, de
máskor észre sem veszik. Sokszor csak a társaság kedvéért csinálják,
mert ezáltal ők is menők lesznek, de amikor valaki figyelmeztetni
próbálja őket, sokszor látom a belső motivációt, hogy azután maguktól
akarják kicsit jobbá tenni az életüket.</p>
<p><strong>– A közösségi médiában főként az Instagramon és a TikTokon
vannak jelen szép számmal a fiatalok. Ön is aktív ezeken a platformokon a
képeivel, videóival. Mi a célja ezzel?</strong> </p>
<p>– Ez digitális misszió. Szalézi nyelven szólva egy online oratórium.
Rengeteg fiatal van fent az Instagramon, a Facebookon. Ezért gondoltam,
hogy én is posztolok valamit, amivel meg tudom szólítani az embereket.
Régebben, amikor reggel felébredtem, rögtön megnéztem a telefonomon az
e-maileket, a Messenger-üzeneteket, és amelyik fiatalnak nem
válaszoltam, annak visszaírtam. Idővel rájöttem, hogy nem ezzel kell
kezdenem a napomat. Az első dolog ma már az, hogy ébredés után elolvasom
a napi evangéliumot. Azután felteszem a Facebookra, hogy más fiatal is
el tudja olvasni. Istennel, imával, elmélkedéssel kezdem a napot. A
közösségi média sok időt vesz el tőlem, mert nem akármit teszek fel,
hanem kutatok, megnézem a képeket, a gondolatokat. Néha az elmélkedés
alatt jut eszembe, hogy mit kellene továbbítanom, és akkor arról keresek
képet. Mostanában már a TikTokon is fent vagyok. A rövid videókon nem
is mutatom magam, mert nem akarom, hogy én legyek a középpontban. Az
üzenet a lényeg, nem én. Tudom, hogy a fiatalok ott vannak, ezért
próbálkozom. </p>
<blockquote>
<p>Szeretném, hogy mi, az Egyház egy jó gondolat legyünk, az Isten szava, az erény jele ezen a platformon.</p>
</blockquote>
<p></p>
<p><strong>– Túl vagyunk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Visszagondolva, mi volt az, ami a legjobban megérintette azon a héten?</strong></p>
<p>– Az, hogy a sok ember Isten és az Eucharisztia miatt volt együtt. Ez
a communio. A Forrásponton több ezer fiatal volt jelen mindenféle
veszekedés, verekedés nélkül. Mindenki örült a másiknak, és mindenki
vidám volt. Csak örülni tud az ember, ha Isten nevében találkozik
másokkal. Mindemellett az előadások, a teológiai héttér is nagyon
megfogott. Számomra a legjobb program, ami nagyon a szívemben marad, a
körmenet volt az Oltáriszentséggel. Az maga volt az evangelizáció.</p>
<p><strong>– Véleménye szerint változott valami a magyar emberekben a kongresszus hatására?</strong></p>
<p>– Szerintem igen. A nem katolikusok számára is üzenet volt ez, mert
azt tapasztalták, hogy az emberek vidámak. Összefutottam valakivel,
beszélgetni kezdtünk, és azt mesélte, hogy egy hölgy nem értette, mi ez a
nagy esemény. Röviden elmondta neki, hogy eucharisztikus kongresszus
van, és vasárnap jön a pápa is, mire a hölgy izgatott lett, és azt
mondta, akkor ő is részt fog venni a pápai misén. Pedig nem volt
katolikus. Máris elindult valami ebből a kis beszélgetésből. Nagy
evangelizáció volt ez az egész országnak, a magyar embereknek.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g117459']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=117459&v=1&p=1&img=c__MG_5779.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Milyennek képzeli el magát tíz év múlva?</strong></p>
<p>– Jó kereszténynek és jó szalézinak képzelem el magam, aki szolgálni
akar. Nem azért, hogy nekem szolgáljanak, nem akarok Isten lenni.</p>
<blockquote>
<p>Nagyon szerény, egyszerű szalézi szerzetes szeretnék lenni. De nemcsak a jövőben, hanem már most is.</p>
</blockquote>
<p><strong>Szöveg és kép: Árki Kristóf </strong></p>
<p><strong>Magyar Kurír</strong></p></div>
</div>