<html>
<head>
<meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=UTF-8">
</head>
<body>
<p>Kedves Lista !</p>
<p>Külön köszönöm Leventének ezt az írást ,végre nem csak én írom le
,hogy a konzervatív köreinknek szóló állítólagos jobboldali
megmondó embereink többségének a szakmai színvonala
................. (a pontozott részben csúnya szavak vannak
elképzelve csak én ezeket nem szeretném leírni ).</p>
<p>Így tényleg nem tudom mire jutunk ?Ha a rettenetes posztmodern
liberálfasisztavéleménydiktaturának még a alapjellemvonásait sem
tudjuk megfogalmazni helyesen akkor hogy tudjuk a közvélemény
figyelmét felhívni annak bűneire és hibáira .</p>
<p>Üdv . Egon<br>
</p>
<div class="moz-cite-prefix">2021.01.14. 11:47 keltezéssel, Sziklay
Levente írta:<br>
</div>
<blockquote type="cite"
cite="mid:freemail.20210114114736.87077.1@fmxmldata02.freemail.hu">
<meta http-equiv="content-type" content="text/html; charset=UTF-8">
<div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">Kedves Gyuszi!</span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">1. Olyan eszmeáramlatokat és
ideológiákat kever össze, amelyeknek semmi közük
egymáshoz, sem a szélsőbalhoz (persze van olyan, aki
egyben szélsőbal is)</span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">2. Pontosan, az az érzésem, hogy <i>nem a könyv gondolatait
mutatja be és/vagy rosszul ír. </i>A szerzők nagyon jól
csinálták, hogy<i>
"értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp</i></span></span><span
style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px"><i>
abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a<br>
„kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elmélet
folyóiratok világában"</i></span></span></div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">ezzel leleplezve azok hülyeségét és
áltudományosságát.</span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">3.Amit Szilvay ír, hogy <i>Hátterük a marxizmus,
- </i>ez viszont hülyeség. A marxi vizsgálat -
leegyszerüsítve - <b>a termelési viszonyokat és a
tulajdonviszonyokat (a neomarxisták a
jövedelemviszonyokat) vizsgálják és tartják a lényegnek,
a többi cukormáz. </b></span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">Olyan, a magyarországi jobboldalon
is népszerű szerzők használják ezt elemzési eszközként,
mint Charles Piketty, Davd Korten vagy a nemrég meghalt,
korábbi generációhoz tartozó Immanuel Wallerstein, vagy -
nálunk Bogár László (!!!) (amikor éppen korunkkal, és nem
a szakrális királysággal foglalkozik).</span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">E szerint a módszer szerint amikor
a pl. a BLM mozgalmat, vagy más identiáspolitikai
mozgalmat nézzük, akkor a legfontosabb kérdés, hogy:</span></span></div>
<div> </div>
<ul>
<li><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">a. akik részt vesznek benne,
milyen jövedelmi viszonyok között élnek, milyen jellegű
termelésbern vesznek részt..</span></span></li>
<li><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">b .kik finanszírozzák, pl. hogy
ezt teszik-e,és vajon miért a nagy tech cégek? Milyen
hatással van, hogy a fehér munkás, a fekete és a hispano
megosztott és nem lép fel egységesen pl. ált.
társadalombiztosításért, a leggazdagabbak
megadóztatásáért stb.</span></span></li>
</ul>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">4.
A posztstrukturalisták például egy
róluk szóló bevezető kötet szerint <i>„(többnyire) nem tagadják, hogy<br>
> létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen érvényes<br>
> következtetést le tudunk vonni”.</i> </span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">A posztstrukturalisták nem ezt
modják. </span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">Ezt Gorgiasz mondta
(Kre.485-Kr.e.380) - amit Szilvaynak, mint a görögök és a
klasszikus kultúra önjelölt hívének és propagandistájának
illeni ismert volna - és szolipszizmusnak nevezik. Jeles
alakjai Berkeley püspök, Fichte és kortársunk, László
András.</span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">László András nálunk sokkal de
sokkal jobboldalibb. Ő monarchista és habsburgiánus - <b>de
nem ám az alkotmányos monarchia vagy dualista
felvizezett változatában</b> - hanem az igazi,
abszulutista és tradícionalista változatában. Szerinte pl.
akira mi felnézünk a reformkorból és 48-ból lázadók, de
Haynau hős...</span></span></div>
<div> </div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">Üdv</span></span></div>
<div><span style="font-family:Arial,Helvetica,sans-serif"><span
style="font-size:18px">L.</span></span></div>
<div>
<blockquote style="border-left:3px solid
lightGray;padding-left:3px;">
<div>
<div>
<div><br>
Gy Greschik <a class="moz-txt-link-rfc2396E" href="mailto:gy.greschik@teguec.com"><gy.greschik@teguec.com></a> írta:</div>
<blockquote style="border-left:3px solid
lightGray;padding-left:3px;">Kedves Levente!<br>
<br>
1. <br>
Talán azt akartad mondani, hogy a könyvszerzók kavarnak össze hetet-havat -- a recenzió írója legfeljebb azzal vádolható, ha utatja bnem a könyv gondolatait me és/vagy rosszul ír. Tévednék?<br>
<br>
2. <br>
Az írást átfutva (nem olvastam el alaposan/gondolkodva) határozottan reálisnak véltem az általa felvázolt világképet. Ha te találtál benne olyan ellentmondást vagy önellentmondást, ami nem tudható be a mindennapi (és nem filozófiai, matematikai, ill. tudományos) nyelvhasználat pontatlanságainak, kérlek jelezd. Különben olyan benyomásom alakulna ki, hogy a hiba a te készülékedben van.</blockquote>
<blockquote style="border-left:3px solid
lightGray;padding-left:3px;"><br>
<br>
On Thu, 14 Jan 2021, Sziklay Levente wrote:<br>
<br>
> Date: Thu, 14 Jan 2021 08:25:19 +0100 (CET)<br>
> From: Sziklay Levente <a class="moz-txt-link-rfc2396E" href="mailto:lsziklay@freemail.hu"><lsziklay@freemail.hu></a><br>
> Reply-To: <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
> To: <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
> Subject: Re: [Grem] A szélsőbalos akadémiai paranoia + az újbalos aktivizmus /<br>
> Szilvay G.<br>
> <br>
> Kedve Mőci!<br>
> Ez a cikk hetet-havat összekavar, tudjuk be Szilvay barátunk szilveszteri<br>
> másnaposságának...<br>
> <br>
> Üdv<br>
> L.<br>
> <br>
> Emoke Greschik <a class="moz-txt-link-rfc2396E" href="mailto:greschem@gmail.com"><greschem@gmail.com></a> írta:<br>
> <br>
> <br>
> [427341_cynicaltheories2.jpg]<br>
> Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia és az újbalos<br>
> aktivizmus látlelete<br>
> 2021. január 11. 13:50<br>
> Írta: Szilvay Gergely<br>
> <br>
> Most megtudhatja, mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek<br>
> mögött, mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre<br>
> kiterjedtebb LMBTQ-követelések és hasonlók. Kritikai elmélet az<br>
> egyetemen, SJW-mozgalom a közéletben. Cinikus teóriák:<br>
> könyvrecenziónk.<br>
> <br>
> Vajon mi jut eszébe az olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai<br>
> elméletek”? Ha szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen,<br>
> akkor valami ártatlan társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé<br>
> modoros nyelvű elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a<br>
> tűzkeresztségen, akkor tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy<br>
> többesszámban a paranoiás világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes<br>
> hagyománnyal rendelkező, tudományos változata, mely a posztmodern<br>
> édesgyermeke.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,<br>
> posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció,<br>
> posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a<br>
> feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai<br>
> fajelmélet és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két<br>
> társadalomtudós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete. <br>
> <br>
> Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék<br>
> és a piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek,<br>
> aki mindent lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak aki soha többé nem<br>
> akar hallani a posztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay<br>
> részéről: „És feleségemnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet<br>
> akart élni, és sosem akart róla tudni, hogy mindez létezik.”<br>
> <br>
> Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az<br>
> LMBTQ-törekvések és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus<br>
> elképzelése, a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű<br>
> mozgalom követelései mind a kritikai elméletekre visszavezethető<br>
> felfogásban gyökereznek, a nyugati társadalomtudományi szakokon pedig<br>
> ma már elsősorban ezt tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így<br>
> érdemes tisztában lenni vele, hogy mik ezek.<br>
> <br>
> Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet (the<br>
> Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket<br>
> kritikainak nevezni? Vagy miért csak ezek a kritikaiak? Hiszen a<br>
> világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus, a<br>
> társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori<br>
> görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.<br>
> <br>
> [CynicalTheories.png]<br>
> <br>
> A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a<br>
> világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi<br>
> struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel<br>
> Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques<br>
> Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy<br>
> róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire) nem tagadják, hogy<br>
> létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen érvényes<br>
> következtetést le tudunk vonni”. Köztünk és a valóság között ugyanis<br>
> ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy alkotja) a<br>
> valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha alkotja, de ez<br>
> legyen a posztmodernek problémája).<br>
> <br>
> Mindebből nő ki a „tagadás kultúrája”, ahogy Scruton nevezi, amely<br>
> pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó szándékok<br>
> kiderítését-kiterítését tekinti feladatának, cinikusan-gunyorosan<br>
> vigyorogva.<br>
> <br>
> Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.<br>
> <br>
> Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális,<br>
> romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és<br>
> megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek<br>
> kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.<br>
> <br>
> Viccelődés a posztmodernnel<br>
> <br>
> 2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen<br>
> Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp<br>
> abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a<br>
> „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti<br>
> folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna,<br>
> ám 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos<br>
> szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az<br>
> eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance<br>
> tanulmányok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai<br>
> elit, a három tudósból kettő pedig könyvet írt. Ez lett a 2020<br>
> szeptemberében megjelent Cynical Theories. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a<br>
> tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra<br>
> és igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos<br>
> radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom<br>
> struktúrák, hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek<br>
> határozzák meg (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen<br>
> keresztül), hogy mit és hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és<br>
> az interakciók konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az<br>
> egyéni meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy<br>
> fő témája: a határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi eszköz; a<br>
> kulturális relativizmus; valamint az egyén és az egyetemes<br>
> elvesztése. <br>
> <br>
> Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és<br>
> társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a<br>
> nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és<br>
> férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók. Ami valódinak tűnik,<br>
> az pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás,<br>
> az is csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a<br>
> hatalmi viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és<br>
> fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.<br>
> <br>
> Alkalmazott posztmodern<br>
> <br>
> Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a<br>
> világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak,<br>
> hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták<br>
> alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított –<br>
> problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek<br>
> kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az<br>
> említett „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből<br>
> indulnak ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai<br>
> kötelességük küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen –<br>
> ezt nevezik a „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának,<br>
> mely először eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati<br>
> világot és egyre inkább a mindennapokat is ellepi. <br>
> <br>
> A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)<br>
> küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a<br>
> heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a<br>
> biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt<br>
> akár a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg<br>
> problémásnak tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi<br>
> fogyatékossággal nem rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok<br>
> testi fogyatékosságnak tartása) elnyomó rendszerei ellen. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”. A mozgalom<br>
> azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek<br>
> küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke)<br>
> tartja. <br>
> <br>
> Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni<br>
> küzdelem eszköze a „problematizáció”<br>
> <br>
> (létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a<br>
> dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő<br>
> kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők,<br>
> feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak<br>
> abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak,<br>
> kirekesztőnek és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a<br>
> nyelvből és kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt<br>
> „befogadó” kifejezésekre – azaz a politikai korrektség. <br>
> <br>
> A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern<br>
> szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a<br>
> domináns csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig<br>
> ezen csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek<br>
> álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket<br>
> az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk,<br>
> szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó<br>
> csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok<br>
> viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő<br>
> szempontrendszerük gazdagabb. Ez a marxisták hamis tudatról szóló<br>
> elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az<br>
> elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen,<br>
> akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek<br>
> megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)<br>
> <br>
> Interszekcionálás és identitáspolitika<br>
> <br>
> Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott<br>
> csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást,<br>
> „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér,<br>
> heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a<br>
> fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete<br>
> meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki<br>
> disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal<br>
> (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük<br>
> fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az<br>
> elnyomók álláspontját, vagy lefizették. Ezzel az illető elnyomóként<br>
> cselekszik, és nem tekinthető többé az elnyomott csoport tagjának. <br>
> <br>
> Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen<br>
> társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a<br>
> szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is<br>
> akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért<br>
> küzdött, hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó<br>
> csoportjellemzők alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az<br>
> identitáspolitika tagadja az egyéni tehetséget, személyiséget,<br>
> ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet helyezi a középpontja, mint<br>
> abszolút meghatározót, ezzel felerősítve azt, ami ellen elvileg küzd.<br>
> Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem fizikai csoportjellemzői<br>
> alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott csoportnak lenne egy<br>
> éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, és az tartozna oda,<br>
> aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen elvárásrendszerek<br>
> ellen is. <br>
> <br>
> Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt magában,<br>
> hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását és<br>
> abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek<br>
> „hópehely-nemzedékét”, amelynek tagjai minden apróságra<br>
> hiperérzékenyen reagálnak – nem pszichológiai, hanem ideológiai<br>
> okokból. Végül az egész fent vázolt szemléletmód sajátossága, hogy<br>
> bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák elől, a kritikát ugyanis a<br>
> domináns elnyomó csoportok önvédelmi eszközének tekinti, ha pedig<br>
> elvileg elnyomott megszólaló részéről érkezik, akkor árulásnak. A kör<br>
> bezárult, a hisztéria és a paranoia öngerjesztővé vált. <br>
> <br>
> Világértelmezés<br>
> <br>
> A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal –<br>
> feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező<br>
> jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz<br>
> szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi<br>
> viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi<br>
> jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási<br>
> javaslattal is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos<br>
> szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére<br>
> feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani<br>
> társadalommérnöki meglátásai alapján.)<br>
> <br>
> A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi”<br>
> jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek<br>
> megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia és<br>
> kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit akarja<br>
> megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni azokat,<br>
> akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai<br>
> elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek<br>
> abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges<br>
> konstrukciójában.<br>
> <br>
> Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és<br>
> át akarják itatni eme rettegéssel a világot.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos<br>
> baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt,<br>
> a posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden<br>
> kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk<br>
> már bemutatott kritikai fajelmélet és interszekcionalizmus, utána a<br>
> feminizmus é gender-tanulmányok. Ezután egy fejezetet szentelnek a<br>
> „társadalmi igazságosság tudományosságának” (social justice<br>
> scholarship) és annak, hogy ez miként folyik egybe az aktivizmussal,<br>
> itatódik át a „társadalmi igazságosság” etikai követelményeivel,<br>
> társadalomátalakító céljaival.<br>
> <br>
> Az éptestűek uralma<br>
> <br>
> Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat<br>
> studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és<br>
> a fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem<br>
> kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes<br>
> módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és<br>
> fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s<br>
> minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként,<br>
> társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus<br>
> Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy<br>
> „egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző<br>
> szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte<br>
> érdekében”.<br>
> <br>
> A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s<br>
> rendeltetésszerű működése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a<br>
> gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják<br>
> teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek”<br>
> által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem<br>
> ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési<br>
> hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás<br>
> nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is<br>
> lehetségesek. <br>
> <br>
> A 22-es csapdája<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert<br>
> megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az<br>
> elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az<br>
> LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs<br>
> baloldalt, annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai<br>
> elméletek képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált<br>
> visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét,<br>
> illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz<br>
> bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron<br>
> vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös<br>
> érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik. <br>
> <br>
> A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott<br>
> terület.<br>
> <br>
> Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a<br>
> woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás<br>
> és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet<br>
> képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az<br>
> igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént,<br>
> aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és<br>
> kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke)<br>
> tudással rendelkező, gnosztikus elit.<br>
> <br>
> Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme<br>
> mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó<br>
> hatalmi hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell,<br>
> hanem eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a<br>
> posztmodern kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia<br>
> filozófus szófordulatával és könyvcímével élve – a világ gyűlölete.<br>
> A Cynical Theories pedig a tudományos szinte emelt hisztérikus<br>
> paranoia látlelete.<br>
> <br>
> Mi lehet minderre a gyógyír?<br>
> <br>
> A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a<br>
> hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges<br>
> megoldás gyanánt. Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint<br>
> viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető)<br>
> igazság újrafelfedezése is. A posztmodern kritikai elméleteknek vannak<br>
> igaz meglátásai, ám épp kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és<br>
> az ember természetével kapcsolatos (antropológiai)<br>
> meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat pedig abszolutizálják.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó<br>
> kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran<br>
> olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív,<br>
> reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt<br>
> a kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik<br>
> oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és<br>
> objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is,<br>
> de téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan<br>
> individiualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával<br>
> felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán<br>
> tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.<br>
> <br>
> Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault<br>
> hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben<br>
> végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok<br>
> mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink<br>
> összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai<br>
> elméletek állítják.<br>
> <br>
> A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a<br>
> kritikai elméletek felszabadító receptjét követjük.<br>
> <br>
> Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai<br>
> korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a<br>
> gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben<br>
> politikai is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni<br>
> kívánja, nem engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem<br>
> tolerálva az emberi esendőséget.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist<br>
> Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why<br>
> This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.<br>
> <br>
> <br>
> [icon-envelope-tick-green-avg-v1.png]<br>
> Mentes a vírusoktól. <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="http://www.avg.com">www.avg.com</a><br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia<br>
> és az újbalos aktivizmus látlelete<br>
> 2021. január 11. 13:50<br>
> <br>
> Írta: Szilvay Gergely <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Most megtudhatja, mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek <br>
> mögött, mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre <br>
> kiterjedtebb LMBTQ-követelések és hasonlók. Kritikai elmélet az <br>
> egyetemen, SJW-mozgalom a közéletben. Cinikus teóriák: könyvrecenziónk.<br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Vajon mi jut eszébe az <br>
> olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai elméletek”? Ha <br>
> szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen, akkor valami ártatlan<br>
> társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé modoros nyelvű <br>
> elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a tűzkeresztségen, akkor <br>
> tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy többesszámban a paranoiás<br>
> világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes hagyománnyal rendelkező, <br>
> tudományos változata, mely a posztmodern édesgyermeke.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,<br>
> posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció, <br>
> posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a <br>
> feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai fajelmé<br>
> let és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két társadalomt<br>
> udós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete. <br>
> <br>
> Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék és a<br>
> piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek, aki minden<br>
> t lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak aki soha többé nem akar hallani a p<br>
> osztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay részéről: „És felesége<br>
> mnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet akart élni, és sosem akart <br>
> róla tudni, hogy mindez létezik.”<br>
> <br>
> Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az LMBTQ-törekvések<br>
> és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus elképzelése,<br>
> a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű mozgalom követelései<br>
> mind a kritikai elméletekre visszavezethető felfogásban gyökereznek, a <br>
> nyugati társadalomtudományi szakokon pedig ma már elsősorban ezt <br>
> tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így érdemes tisztában lenni vele,<br>
> hogy mik ezek.<br>
> <br>
> Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet<br>
> (the Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket <br>
> kritikainak nevezni? Vagy miért csak ezek a kritikaiak? <br>
> Hiszen a világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus,<br>
> a társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori<br>
> görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.<br>
> <br>
> <br>
> <br>
> A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a <br>
> világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi <br>
> struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel <br>
> Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques <br>
> Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy <br>
> róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire)<br>
> nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból <br>
> bármilyen érvényes következtetést le tudunk vonni”. Köztünk és a <br>
> valóság között ugyanis ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy<br>
> alkotja) a valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha <br>
> alkotja, de ez legyen a posztmodernek problémája).Mindebből nő ki a „tagadá<br>
> s kultúrája”, ahogy Scruton nevezi,<br>
> amely pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó <br>
> szándékok kiderítését-kiterítését tekinti feladatának, <br>
> cinikusan-gunyorosan vigyorogva. <br>
> <br>
> Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.<br>
> <br>
> Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális, <br>
> romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és <br>
> megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek <br>
> kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.<br>
> <br>
> Viccelődés a posztmodernnel<br>
> <br>
> 2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen <br>
> Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp <br>
> abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a <br>
> „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti <br>
> folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna, ám<br>
> 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos <br>
> szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az <br>
> eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance tanulmán<br>
> yok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai elit, a háro<br>
> m tudósból kettő pedig könyvet írt. Ez lett a 2020 szeptemberében megjel<br>
> ent Cynical Theories. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a <br>
> tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra és <br>
> igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos <br>
> radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom struktúrák, <br>
> hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek határozzák meg <br>
> (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen keresztül), hogy mit és <br>
> hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és az interakciók <br>
> konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az egyéni <br>
> meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy fő témája: a<br>
> határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi eszköz; a kulturális relativizmus<br>
> ; valamint az egyén és az egyetemes elvesztése. <br>
> <br>
> Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és <br>
> társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a <br>
> nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és <br>
> férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók. Ami valódinak tűnik, az<br>
> pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás, az is<br>
> csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a hatalmi <br>
> viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és <br>
> fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.<br>
> <br>
> Alkalmazott posztmodern<br>
> <br>
> Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a <br>
> világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak, <br>
> hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták <br>
> alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított – <br>
> problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek <br>
> kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az említett<br>
> „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből indulnak <br>
> ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai kötelességük <br>
> küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen – ezt nevezik a <br>
> „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának, mely először <br>
> eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati világot és egyre inkább<br>
> a mindennapokat is ellepi. <br>
> <br>
> A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)<br>
> küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a <br>
> heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a <br>
> biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt akár<br>
> a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg problémásnak<br>
> tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi fogyatékossággal nem <br>
> rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok testi fogyatékosságnak <br>
> tartása) elnyomó rendszerei ellen. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”. A mozgalom <br>
> azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek <br>
> küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke) <br>
> tartja. <br>
> <br>
> Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni küzde<br>
> lem eszköze a „problematizáció”<br>
> <br>
> (létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a <br>
> dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő <br>
> kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők, <br>
> feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak <br>
> abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak, kirekesztőnek <br>
> és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a nyelvből és <br>
> kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt „befogadó” <br>
> kifejezésekre – azaz a politikai korrektség. <br>
> <br>
> A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern <br>
> szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a domináns<br>
> csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig ezen <br>
> csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek <br>
> álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket <br>
> az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk, <br>
> szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó <br>
> csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok <br>
> viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő <br>
> szempontrendszerük gazdagabb. Ez a marxisták hamis tudatról szóló <br>
> elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az <br>
> elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen, <br>
> akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek <br>
> megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)<br>
> <br>
> Interszekcionálás és identitáspolitika<br>
> <br>
> Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott <br>
> csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást, <br>
> „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér, <br>
> heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a <br>
> fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete <br>
> meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki <br>
> disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal <br>
> (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük <br>
> fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az elnyomók <br>
> álláspontját, vagy lefizették. Ezzel az illető elnyomóként cselekszik, és n<br>
> em tekinthető többé az elnyomott csoport tagjának. <br>
> <br>
> Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen<br>
> társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a <br>
> szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is <br>
> akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért küzdött, <br>
> hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó csoportjellemzők <br>
> alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az identitáspolitika tagadja az <br>
> egyéni tehetséget, személyiséget, ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet<br>
> helyezi a középpontja, mint abszolút meghatározót, ezzel felerősítve <br>
> azt, ami ellen elvileg küzd. Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem <br>
> fizikai csoportjellemzői alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott <br>
> csoportnak lenne egy éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, <br>
> és az tartozna oda, aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen<br>
> elvárásrendszerek ellen is. <br>
> <br>
> Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt <br>
> magában, hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását <br>
> és abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek „hópehely<br>
> -nemzedékét”,<br>
> amelynek tagjai minden apróságra hiperérzékenyen reagálnak – nem <br>
> pszichológiai, hanem ideológiai okokból. Végül az egész fent vázolt <br>
> szemléletmód sajátossága, hogy bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák<br>
> elől, a kritikát ugyanis a domináns elnyomó csoportok önvédelmi <br>
> eszközének tekinti, ha pedig elvileg elnyomott megszólaló részéről <br>
> érkezik, akkor árulásnak. A kör bezárult, a hisztéria és a paranoia <br>
> öngerjesztővé vált. <br>
> <br>
> Világértelmezés<br>
> <br>
> A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal – <br>
> feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező <br>
> jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz <br>
> szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi <br>
> viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi <br>
> jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási javaslattal<br>
> is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos <br>
> szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére <br>
> feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani <br>
> társadalommérnöki meglátásai alapján.)<br>
> <br>
> A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi” <br>
> jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek <br>
> megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia<br>
> és kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit <br>
> akarja megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni <br>
> azokat, akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai <br>
> elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek <br>
> abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges <br>
> konstrukciójában.<br>
> <br>
> Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és át a<br>
> karják itatni eme rettegéssel a világot.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos <br>
> baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt, a<br>
> posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden <br>
> kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk már bem<br>
> utatott kritikai fajelmélet<br>
> és interszekcionalizmus, utána a feminizmus é gender-tanulmányok. <br>
> Ezután egy fejezetet szentelnek a „társadalmi igazságosság <br>
> tudományosságának” (social justice scholarship) és annak, hogy ez miként<br>
> folyik egybe az aktivizmussal, itatódik át a „társadalmi igazságosság” <br>
> etikai követelményeivel, társadalomátalakító céljaival.<br>
> <br>
> Az éptestűek uralma<br>
> <br>
> Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat <br>
> studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és a<br>
> fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem <br>
> kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes <br>
> módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és <br>
> fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s <br>
> minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként, <br>
> társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus <br>
> Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy „egy<br>
> szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző <br>
> szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte <br>
> érdekében”.<br>
> <br>
> A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s <br>
> rendeltetésszerű működése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a <br>
> gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják <br>
> teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek” <br>
> által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem <br>
> ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési <br>
> hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás <br>
> nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is <br>
> lehetségesek. <br>
> <br>
> A 22-es csapdája<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert <br>
> megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az <br>
> elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az <br>
> LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs baloldalt,<br>
> annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai elméletek <br>
> képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált <br>
> visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét, <br>
> illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz <br>
> bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron <br>
> vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös <br>
> érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik. <br>
> <br>
> A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott terü<br>
> let.<br>
> <br>
> Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a <br>
> woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás <br>
> és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet <br>
> képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az <br>
> igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént, <br>
> aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és <br>
> kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke) <br>
> tudással rendelkező, gnosztikus elit.<br>
> <br>
> Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme <br>
> mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó hatalmi <br>
> hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell, hanem <br>
> eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a posztmodern <br>
> kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia filozófus szófordulatával és kö<br>
> nyvcímével élve – a világ gyűlölete. A Cynical Theories pedig a tudományos<br>
> szinte emelt hisztérikus paranoia látlelete.<br>
> <br>
> Mi lehet minderre a gyógyír? <br>
> <br>
> A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a <br>
> hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges <br>
> megoldás gyanánt. Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint <br>
> viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető) igazság újr<br>
> afelfedezése is. A<br>
> posztmodern kritikai elméleteknek vannak igaz meglátásai, ám épp <br>
> kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és az ember természetével <br>
> kapcsolatos (antropológiai) meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat p<br>
> edig abszolutizálják.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó <br>
> kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran <br>
> olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív, <br>
> reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt a<br>
> kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik <br>
> oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és <br>
> objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is, de<br>
> téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan <br>
> individiualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával <br>
> felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán <br>
> tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.<br>
> <br>
> Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault <br>
> hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben <br>
> végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok <br>
> mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink <br>
> összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai elméletek<br>
> állítják.<br>
> <br>
> A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a kritika<br>
> i elméletek felszabadító receptjét követjük.<br>
> <br>
> Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai <br>
> korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a <br>
> gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben politikai<br>
> is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni kívánja, nem <br>
> engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem tolerálva az <br>
> emberi esendőséget.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist <br>
> Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why <br>
> This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.<br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Mentes a vírusoktól. <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="http://www.avg.com">www.avg.com</a> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> _______________________________________________<br>
> Grem mailing list<br>
> <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
> <a class="moz-txt-link-freetext" href="http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem">http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem</a><br>
> <br>
> <br>
>Kedves Levente!<br>
<br>
1. <br>
Talán azt akartad mondani, hogy a könyvszerzók kavarnak össze hetet-havat -- a recenzió írója legfeljebb azzal vádolható, ha nem a könyv gondolatait mutatja be és/vagy rosszul ír. Tévednék?<br>
<br>
2. <br>
Az írást átfutva (nem olvastam el alaposan/gondolkodva) határozottan reálisnak véltem az általa felvázolt világképet. Ha te találtál benne olyan ellentmondást vagy önellentmondást, ami nem tudható be a mindennapi (és nem filozófiai, matematikai, ill. tudományos) nyelvhasználat pontatlanságainak, kérlek jelezd. Különben olyan benyomásom alakulna ki, hogy a hiba a te készülékedben van.<br>
<br>
Gyuszi<br>
<br>
On Thu, 14 Jan 2021, Sziklay Levente wrote:<br>
<br>
> Date: Thu, 14 Jan 2021 08:25:19 +0100 (CET)<br>
> From: Sziklay Levente <a class="moz-txt-link-rfc2396E" href="mailto:lsziklay@freemail.hu"><lsziklay@freemail.hu></a><br>
> Reply-To: <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
> To: <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
> Subject: Re: [Grem] A szélsőbalos akadémiai paranoia + az újbalos aktivizmus /<br>
> Szilvay G.<br>
> <br>
> Kedve Mőci!<br>
> Ez a cikk hetet-havat összekavar, tudjuk be Szilvay barátunk szilveszteri<br>
> másnaposságának...<br>
> <br>
> Üdv<br>
> L.<br>
> <br>
> Emoke Greschik <a class="moz-txt-link-rfc2396E" href="mailto:greschem@gmail.com"><greschem@gmail.com></a> írta:<br>
> <br>
> <br>
> [427341_cynicaltheories2.jpg]<br>
> Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia és az újbalos<br>
> aktivizmus látlelete<br>
> 2021. január 11. 13:50<br>
> Írta: Szilvay Gergely<br>
> <br>
> Most megtudhatja, mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek<br>
> mögött, mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre<br>
> kiterjedtebb LMBTQ-követelések és hasonlók. Kritikai elmélet az<br>
> egyetemen, SJW-mozgalom a közéletben. Cinikus teóriák:<br>
> könyvrecenziónk.<br>
> <br>
> Vajon mi jut eszébe az olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai<br>
> elméletek”? Ha szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen,<br>
> akkor valami ártatlan társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé<br>
> modoros nyelvű elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a<br>
> tűzkeresztségen, akkor tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy<br>
> többesszámban a paranoiás világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes<br>
> hagyománnyal rendelkező, tudományos változata, mely a posztmodern<br>
> édesgyermeke.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,<br>
> posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció,<br>
> posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a<br>
> feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai<br>
> fajelmélet és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két<br>
> társadalomtudós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete. <br>
> <br>
> Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék<br>
> és a piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek,<br>
> aki mindent lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak aki soha többé nem<br>
> akar hallani a posztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay<br>
> részéről: „És feleségemnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet<br>
> akart élni, és sosem akart róla tudni, hogy mindez létezik.”<br>
> <br>
> Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az<br>
> LMBTQ-törekvések és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus<br>
> elképzelése, a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű<br>
> mozgalom követelései mind a kritikai elméletekre visszavezethető<br>
> felfogásban gyökereznek, a nyugati társadalomtudományi szakokon pedig<br>
> ma már elsősorban ezt tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így<br>
> érdemes tisztában lenni vele, hogy mik ezek.<br>
> <br>
> Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet (the<br>
> Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket<br>
> kritikainak nevezni? Vagy miért csak ezek a kritikaiak? Hiszen a<br>
> világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus, a<br>
> társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori<br>
> görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.<br>
> <br>
> [CynicalTheories.png]<br>
> <br>
> A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a<br>
> világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi<br>
> struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel<br>
> Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques<br>
> Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy<br>
> róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire) nem tagadják, hogy<br>
> létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból bármilyen érvényes<br>
> következtetést le tudunk vonni”. Köztünk és a valóság között ugyanis<br>
> ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy alkotja) a<br>
> valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha alkotja, de ez<br>
> legyen a posztmodernek problémája).<br>
> <br>
> Mindebből nő ki a „tagadás kultúrája”, ahogy Scruton nevezi, amely<br>
> pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó szándékok<br>
> kiderítését-kiterítését tekinti feladatának, cinikusan-gunyorosan<br>
> vigyorogva.<br>
> <br>
> Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.<br>
> <br>
> Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális,<br>
> romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és<br>
> megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek<br>
> kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.<br>
> <br>
> Viccelődés a posztmodernnel<br>
> <br>
> 2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen<br>
> Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp<br>
> abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a<br>
> „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti<br>
> folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna,<br>
> ám 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos<br>
> szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az<br>
> eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance<br>
> tanulmányok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai<br>
> elit, a három tudósból kettő pedig könyvet írt. Ez lett a 2020<br>
> szeptemberében megjelent Cynical Theories. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a<br>
> tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra<br>
> és igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos<br>
> radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom<br>
> struktúrák, hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek<br>
> határozzák meg (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen<br>
> keresztül), hogy mit és hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és<br>
> az interakciók konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az<br>
> egyéni meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy<br>
> fő témája: a határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi eszköz; a<br>
> kulturális relativizmus; valamint az egyén és az egyetemes<br>
> elvesztése. <br>
> <br>
> Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és<br>
> társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a<br>
> nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és<br>
> férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók. Ami valódinak tűnik,<br>
> az pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás,<br>
> az is csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a<br>
> hatalmi viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és<br>
> fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.<br>
> <br>
> Alkalmazott posztmodern<br>
> <br>
> Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a<br>
> világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak,<br>
> hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták<br>
> alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított –<br>
> problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek<br>
> kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az<br>
> említett „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből<br>
> indulnak ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai<br>
> kötelességük küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen –<br>
> ezt nevezik a „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának,<br>
> mely először eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati<br>
> világot és egyre inkább a mindennapokat is ellepi. <br>
> <br>
> A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)<br>
> küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a<br>
> heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a<br>
> biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt<br>
> akár a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg<br>
> problémásnak tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi<br>
> fogyatékossággal nem rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok<br>
> testi fogyatékosságnak tartása) elnyomó rendszerei ellen. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”. A mozgalom<br>
> azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek<br>
> küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke)<br>
> tartja. <br>
> <br>
> Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni<br>
> küzdelem eszköze a „problematizáció”<br>
> <br>
> (létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a<br>
> dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő<br>
> kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők,<br>
> feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak<br>
> abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak,<br>
> kirekesztőnek és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a<br>
> nyelvből és kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt<br>
> „befogadó” kifejezésekre – azaz a politikai korrektség. <br>
> <br>
> A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern<br>
> szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a<br>
> domináns csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig<br>
> ezen csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek<br>
> álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket<br>
> az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk,<br>
> szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó<br>
> csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok<br>
> viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő<br>
> szempontrendszerük gazdagabb. Ez a marxisták hamis tudatról szóló<br>
> elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az<br>
> elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen,<br>
> akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek<br>
> megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)<br>
> <br>
> Interszekcionálás és identitáspolitika<br>
> <br>
> Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott<br>
> csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást,<br>
> „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér,<br>
> heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a<br>
> fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete<br>
> meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki<br>
> disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal<br>
> (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük<br>
> fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az<br>
> elnyomók álláspontját, vagy lefizették. Ezzel az illető elnyomóként<br>
> cselekszik, és nem tekinthető többé az elnyomott csoport tagjának. <br>
> <br>
> Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen<br>
> társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a<br>
> szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is<br>
> akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért<br>
> küzdött, hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó<br>
> csoportjellemzők alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az<br>
> identitáspolitika tagadja az egyéni tehetséget, személyiséget,<br>
> ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet helyezi a középpontja, mint<br>
> abszolút meghatározót, ezzel felerősítve azt, ami ellen elvileg küzd.<br>
> Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem fizikai csoportjellemzői<br>
> alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott csoportnak lenne egy<br>
> éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, és az tartozna oda,<br>
> aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen elvárásrendszerek<br>
> ellen is. <br>
> <br>
> Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt magában,<br>
> hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását és<br>
> abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek<br>
> „hópehely-nemzedékét”, amelynek tagjai minden apróságra<br>
> hiperérzékenyen reagálnak – nem pszichológiai, hanem ideológiai<br>
> okokból. Végül az egész fent vázolt szemléletmód sajátossága, hogy<br>
> bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák elől, a kritikát ugyanis a<br>
> domináns elnyomó csoportok önvédelmi eszközének tekinti, ha pedig<br>
> elvileg elnyomott megszólaló részéről érkezik, akkor árulásnak. A kör<br>
> bezárult, a hisztéria és a paranoia öngerjesztővé vált. <br>
> <br>
> Világértelmezés<br>
> <br>
> A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal –<br>
> feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező<br>
> jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz<br>
> szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi<br>
> viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi<br>
> jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási<br>
> javaslattal is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos<br>
> szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére<br>
> feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani<br>
> társadalommérnöki meglátásai alapján.)<br>
> <br>
> A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi”<br>
> jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek<br>
> megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia és<br>
> kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit akarja<br>
> megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni azokat,<br>
> akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai<br>
> elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek<br>
> abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges<br>
> konstrukciójában.<br>
> <br>
> Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és<br>
> át akarják itatni eme rettegéssel a világot.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos<br>
> baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt,<br>
> a posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden<br>
> kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk<br>
> már bemutatott kritikai fajelmélet és interszekcionalizmus, utána a<br>
> feminizmus é gender-tanulmányok. Ezután egy fejezetet szentelnek a<br>
> „társadalmi igazságosság tudományosságának” (social justice<br>
> scholarship) és annak, hogy ez miként folyik egybe az aktivizmussal,<br>
> itatódik át a „társadalmi igazságosság” etikai követelményeivel,<br>
> társadalomátalakító céljaival.<br>
> <br>
> Az éptestűek uralma<br>
> <br>
> Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat<br>
> studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és<br>
> a fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem<br>
> kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes<br>
> módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és<br>
> fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s<br>
> minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként,<br>
> társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus<br>
> Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy<br>
> „egy szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző<br>
> szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte<br>
> érdekében”.<br>
> <br>
> A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s<br>
> rendeltetésszerű működése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a<br>
> gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják<br>
> teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek”<br>
> által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem<br>
> ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési<br>
> hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás<br>
> nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is<br>
> lehetségesek. <br>
> <br>
> A 22-es csapdája<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert<br>
> megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az<br>
> elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az<br>
> LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs<br>
> baloldalt, annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai<br>
> elméletek képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált<br>
> visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét,<br>
> illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz<br>
> bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron<br>
> vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös<br>
> érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik. <br>
> <br>
> A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott<br>
> terület.<br>
> <br>
> Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a<br>
> woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás<br>
> és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet<br>
> képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az<br>
> igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént,<br>
> aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és<br>
> kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke)<br>
> tudással rendelkező, gnosztikus elit.<br>
> <br>
> Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme<br>
> mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó<br>
> hatalmi hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell,<br>
> hanem eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a<br>
> posztmodern kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia<br>
> filozófus szófordulatával és könyvcímével élve – a világ gyűlölete.<br>
> A Cynical Theories pedig a tudományos szinte emelt hisztérikus<br>
> paranoia látlelete.<br>
> <br>
> Mi lehet minderre a gyógyír?<br>
> <br>
> A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a<br>
> hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges<br>
> megoldás gyanánt. Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint<br>
> viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető)<br>
> igazság újrafelfedezése is. A posztmodern kritikai elméleteknek vannak<br>
> igaz meglátásai, ám épp kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és<br>
> az ember természetével kapcsolatos (antropológiai)<br>
> meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat pedig abszolutizálják.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó<br>
> kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran<br>
> olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív,<br>
> reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt<br>
> a kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik<br>
> oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és<br>
> objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is,<br>
> de téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan<br>
> individiualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával<br>
> felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán<br>
> tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.<br>
> <br>
> Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault<br>
> hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben<br>
> végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok<br>
> mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink<br>
> összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai<br>
> elméletek állítják.<br>
> <br>
> A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a<br>
> kritikai elméletek felszabadító receptjét követjük.<br>
> <br>
> Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai<br>
> korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a<br>
> gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben<br>
> politikai is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni<br>
> kívánja, nem engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem<br>
> tolerálva az emberi esendőséget.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist<br>
> Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why<br>
> This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.<br>
> <br>
> <br>
> [icon-envelope-tick-green-avg-v1.png]<br>
> Mentes a vírusoktól. <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="http://www.avg.com">www.avg.com</a><br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Cinikus elméletek: a szélsőbalos akadémiai paranoia<br>
> és az újbalos aktivizmus látlelete<br>
> 2021. január 11. 13:50<br>
> <br>
> Írta: Szilvay Gergely <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Most megtudhatja, mi áll az olyan, posztmodern nyugati őrületek <br>
> mögött, mint az identitáspolitika, a gender-elmélet, az egyre <br>
> kiterjedtebb LMBTQ-követelések és hasonlók. Kritikai elmélet az <br>
> egyetemen, SJW-mozgalom a közéletben. Cinikus teóriák: könyvrecenziónk.<br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Vajon mi jut eszébe az <br>
> olvasónak, ha meghallja a kifejezést: „kritikai elméletek”? Ha <br>
> szerencsés, és még nem esett át a tűzkeresztségen, akkor valami ártatlan<br>
> társadalomkritikára, önreflexióra, esetleg kissé modoros nyelvű <br>
> elmélkedésekre asszociálhat. Ha már átesett a tűzkeresztségen, akkor <br>
> tudja, hogy a kritikai elmélet(ek), egyes vagy többesszámban a paranoiás<br>
> világ- és nyugati öngyűlölet pár évtizedes hagyománnyal rendelkező, <br>
> tudományos változata, mely a posztmodern édesgyermeke.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek világába tartozik többek közt a strukturalizmus,<br>
> posztstrukturalizmus, marxizmus, perspektivizmus, dekonstrukció, <br>
> posztkolonializmus, narratológia, pszichoanalitikus kritika, a <br>
> feminizmus számos irányzata, a gender- és queer-elmélet, a kritikai fajelmé<br>
> let és hasonlók. Ezek különös-fantasztikus világáról szóló két társadalomt<br>
> udós, Helen Pluckrose és James Lindsay új kötete. <br>
> <br>
> Már az ajánlás is olyan, mintha választanunk kellene a Mátrixban a kék és a<br>
> piros tabletta közt. Pluckrose részéről: „Férjemnek, Davidnek, aki minden<br>
> t lehetővé tesz, és lányomnak, Lucynak aki soha többé nem akar hallani a p<br>
> osztmodernről. Munkám ezügyben véget ért.” Lindsay részéről: „És felesége<br>
> mnek, Heathernek, aki csak egy egyszerű életet akart élni, és sosem akart <br>
> róla tudni, hogy mindez létezik.”<br>
> <br>
> Akkor mi miért olvassuk el? A kortárs identitáspoltika, az LMBTQ-törekvések<br>
> és nyelvezetük, a strukturális rasszizmus elképzelése,<br>
> a gender-elmélet legújabb őrültségei, a transznemű mozgalom követelései<br>
> mind a kritikai elméletekre visszavezethető felfogásban gyökereznek, a <br>
> nyugati társadalomtudományi szakokon pedig ma már elsősorban ezt <br>
> tekintik A Tudományos Megközelítésnek, így érdemes tisztában lenni vele,<br>
> hogy mik ezek.<br>
> <br>
> Ezeket összefoglalóan gyakran csak pusztán, mint az Elméletet<br>
> (the Theory) emlegetik az akadémiai világban. De miért kell ezeket <br>
> kritikainak nevezni? Vagy miért csak ezek a kritikaiak? <br>
> Hiszen a világra adott bármilyen szisztematikus reflexió lehet kritikus,<br>
> a társadalomkritika műfaja is létezik már legalább a közmondásos „ókori<br>
> görögök” óta, azaz a filozófia per definitionem kritikai.<br>
> <br>
> <br>
> <br>
> A marxista-posztmodern kritikai elméletek számára semmi sem biztos a <br>
> világban, csak a „kontextusfüggés” és az úgynevezett „hatalmi <br>
> struktúrák”. Hátterük a marxizmus, a frankfurti iskola, a Michel <br>
> Foucault nevével fémjelezhető posztstrukturalizmus és a Jacques <br>
> Derridához köthető dekonstrukció. A posztstrukturalisták például egy <br>
> róluk szóló bevezető kötet szerint „(többnyire)<br>
> nem tagadják, hogy létezik külvilág; csak épp azt kétlik, hogy abból <br>
> bármilyen érvényes következtetést le tudunk vonni”. Köztünk és a <br>
> valóság között ugyanis ott a nyelv, ami nem leírja, hanem torzítja (vagy<br>
> alkotja) a valóságot, amihez így nincs hozzáférésünk (kivéve, ha <br>
> alkotja, de ez legyen a posztmodernek problémája).Mindebből nő ki a „tagadá<br>
> s kultúrája”, ahogy Scruton nevezi,<br>
> amely pusztán a kritikát és a leleplezést, a feltételezett hátsó <br>
> szándékok kiderítését-kiterítését tekinti feladatának, <br>
> cinikusan-gunyorosan vigyorogva. <br>
> <br>
> Ez a „kritikai értelmiség” önfelfogása.<br>
> <br>
> Ez már rég nem az egészséges tudományos szkepszis; ez egy radikális, <br>
> romboló szkepszis. Kérdés persze, ha a világban minden bizonytalan és <br>
> megismerhetetlen, akkor ezalól miért pont a hatalmi viszonyok képeznek <br>
> kivételt, de hát ilyen eretnek kérdéseket nem illik feltenni.<br>
> <br>
> Viccelődés a posztmodernnel<br>
> <br>
> 2017-18-ban három tudós, James A. Lindsay, Peter Boghossian és Helen <br>
> Pluckrose négy értelmetlen, de posztmodern fordulatokkal teli vagy épp <br>
> abszurd erkölcsi elképzeléseket javasló „tanulmányt” közöltetett le a <br>
> „kritikai elméletek”-kel foglalkozó, gender- és queer-elméleti <br>
> folyóiratok világában. A projektet 2019-ig folytatni szerették volna, ám<br>
> 2018 októberében újságírók rájöttek, hogy a tanulmányok állítólagos <br>
> szerzője, Helen Wilson nem létezik (ezért lett négy tanulmány az <br>
> eredetileg tervezett húszból). Az ügyből nagy botrány (a Grievance tanulmán<br>
> yok ügye) lett, melyet nehezen viselt a posztmodern akadémiai elit, a háro<br>
> m tudósból kettő pedig könyvet írt. Ez lett a 2020 szeptemberében megjel<br>
> ent Cynical Theories. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék szerint a posztmodern két fő alapelve közül az egyik a <br>
> tudásra vonatkozik, a másik pedig politikai: az objektív – valóságra és <br>
> igazságra vonatkozó – tudás létével és elsajátításával kapcsolatos <br>
> radikális szkepticizmus; illetve hogy a társadalmat hatalom struktúrák, <br>
> hierarchikus rendszerek formálják és irányítják, és ezek határozzák meg <br>
> (a nyelven, szokásokon, normákon és mindenen keresztül), hogy mit és <br>
> hogyan tudhatunk (azaz a valóságot a nyelv és az interakciók <br>
> konstruálják). Ez határozza meg az egyéniséget és az egyéni <br>
> meggyőződéseket is. Mindezek következtében a posztmodern négy fő témája: a<br>
> határok elmosása; a nyelv, mint hatalmi eszköz; a kulturális relativizmus<br>
> ; valamint az egyén és az egyetemes elvesztése. <br>
> <br>
> Ezért aztán a nyugati világban kifejlődött természettudományos és <br>
> társadalomtudományos módszertanok, a logika és az érvelés is pusztán a <br>
> nyugati elnyomás hatalmi eszközei; a határok, kategóriák (mint nő és <br>
> férfi) sem valódiak, csak hatalmi konstrukciók. Ami valódinak tűnik, az<br>
> pusztán a „performativitás”, azaz az állandó ismétlés, szajkózás, az is<br>
> csak amiatt, mert úgy cselekszünk, mintha valódi lenne. Így a hatalmi <br>
> viszonyokat és elnyomást nem csak tudatosan lehet kreálni és <br>
> fenntartani, hanem tudatlanul, sőt akár akaratunk ellenére is.<br>
> <br>
> Alkalmazott posztmodern<br>
> <br>
> Az első posztmodern szerzők eredetileg annyira nihilisták voltak, a <br>
> világ megváltoztathatóságával kapcsolatban pedig annyira szkeptikusak, <br>
> hogy csak a „nyelvi játékok” és az irónia eszközét látták <br>
> alkalmazhatónak az általuk detektált – és hisztérikusan felnagyított – <br>
> problémák minimális kikezdésére. A nyolcvanas évek közepétől egyesek <br>
> kikiáltották a posztmodern halálát, viszont megjelentek azok az említett<br>
> „kritikai elméletek”, amelyek a posztmodern meggyőződéseiből indulnak <br>
> ki, viszont valamiért mégis úgy gondolják, hogy etikai kötelességük <br>
> küzdeni a posztmodern által felvázolt viszonyok ellen – ezt nevezik a <br>
> „társadalmi igazságosság” (social justice) mozgalmának, mely először <br>
> eluralkodott az egyetemeken, mára pedig a vállalati világot és egyre inkább<br>
> a mindennapokat is ellepi. <br>
> <br>
> A „társadalmi igazságosság bajnokai” (social justice warriorok – SJW)<br>
> küzdenek a patriarchátus és a maszkulinitás (férfiuralom), a <br>
> heteronormativitás (a heteroszexuálisok uralma), a cisznormativitás (a <br>
> biológiai nemükkel azonosulók uralma), a fehér felsőbbrendűség, sőt akár<br>
> a „kövérségfóbia” („fatphobia”, a kövérség egészségügyileg problémásnak<br>
> tartása) és az „ableism” (a valamiféle testi fogyatékossággal nem <br>
> rendelkezők uralma és a testi fogyatékosságok testi fogyatékosságnak <br>
> tartása) elnyomó rendszerei ellen. <br>
> <br>
> Pluckrose-ék ezt nevezik „alkalmazott posztmodernnek”. A mozgalom <br>
> azokat, akik magukévá tették a posztmodern alapelveket és elkezdtek <br>
> küzdeni a „társadalmi igazságosságért”, „megvilágosodottnak” (woke) <br>
> tartja. <br>
> <br>
> Az elnyomás és mindenféle hatalmi viszonyok, hatalmi csoportok elleni küzde<br>
> lem eszköze a „problematizáció”<br>
> <br>
> (létező problémák felnagyítása és nemlétező problémák kitalálása), a <br>
> dekonstrukció, a „binaritások” elleni küzdelem (például a férfi és nő <br>
> kategóriájának lebontása) és az elnyomottnak tartott csoportok (nők, <br>
> feketék, LMBTQ-emberek, ezek kereszteződései) szempontjainak <br>
> abszolutizálása. Úgyszintén fontos feladat az elnyomónak, kirekesztőnek <br>
> és diszkriminatívnak tartott kifejezések kigyomlálása a nyelvből és <br>
> kicserélésük udvarias, nem megbélyegző, semleges, sőt „befogadó” <br>
> kifejezésekre – azaz a politikai korrektség. <br>
> <br>
> A „standpoint theory” (nézőpont-elmélet) a radikális posztmodern <br>
> szkepszis terméke: mivel a társadalmat a hatalmi viszonyok és a domináns<br>
> csoportok határozzák meg, az objektív igazság és logika pedig ezen <br>
> csoportok csele, ezért a megoldás az, ha az elnyomott kisebbségek <br>
> álláspontját tesszük magunkévá, mivel menthetetlenül meghatároz minket <br>
> az, hogy a társadalom hatalmi mátrixaiban hol helyezkedik el nemünk, <br>
> szexualitásunk, fajunk, etnikumunk és más jellemzőink. Az uralkodó <br>
> csoportok csak a saját látásmódjukat ismerik, a nem domináns csoportok <br>
> viszont ismerik az uralkodó látásmódot és a sajátjukat is, így az ő <br>
> szempontrendszerük gazdagabb. Ez a marxisták hamis tudatról szóló <br>
> elképzelésének fordítottja: itt nem az elnyomottaknak, hanem az <br>
> elnyomóknak van hamis tudata. (Kérdés, ha az igazság megismerhetetlen, <br>
> akkor az elnyomott csoportok érzései, megélései miért is képeznek <br>
> megismerhető igazságot, de ez is eretnek kérdés.)<br>
> <br>
> Interszekcionálás és identitáspolitika<br>
> <br>
> Egy ember természetesen tagja lehet több elnyomó vagy elnyomott <br>
> csoportnak, ezek a kategóriák átfedhetik egymást, <br>
> „interszekcionálhatnak”. A legelnyomóbb a nyugati, keresztény, fehér, <br>
> heteroszexuális férfi, a legelnyomottabbak közt pedig ott találjuk a <br>
> fekete, bevándorló, transznemű muszlim nőt. A fehér nő vagy a fekete <br>
> meleg férfi köztes kategóriák. Ha az elnyomott csoportokból valaki <br>
> disszidens hangon szólal meg, és valamiben egyetért az elnyomókkal <br>
> (például kritizálja a posztmodern kritikai elméleteket és a belőlük <br>
> fakadó aktivizmust), akkor az áruló, aki vagy magáévá tette az elnyomók <br>
> álláspontját, vagy lefizették. Ezzel az illető elnyomóként cselekszik, és n<br>
> em tekinthető többé az elnyomott csoport tagjának. <br>
> <br>
> Ezt a jelenséget hívják ma „identitáspolitikának”, mivel a valamilyen<br>
> társadalmi csoporthoz való tartozást abszolutizálja. Azonban ezt a <br>
> szemléletet számos belső ellentmondás feszíti, és etikai problémák is <br>
> akadnak vele. Egyrészt korábban a nőmozgalom például épp azért küzdött, <br>
> hogy az egyes nőket ne kizárólag a nőkre vonatkozó csoportjellemzők <br>
> alapján ítéljék meg, hanem egyénileg. Az identitáspolitika tagadja az <br>
> egyéni tehetséget, személyiséget, ehelyett újra a fajt, etnikumot, nemet<br>
> helyezi a középpontja, mint abszolút meghatározót, ezzel felerősítve <br>
> azt, ami ellen elvileg küzd. Másrészt azt, aki kibeszél, rögtön nem <br>
> fizikai csoportjellemzői alapján ítéli meg, hanem úgy, mintha az adott <br>
> csoportnak lenne egy éthosza, elvárt gondolat- és viselkedésrendszere, <br>
> és az tartozna oda, aki eszerint cselekszik – miközben épp küzd az ilyen<br>
> elvárásrendszerek ellen is. <br>
> <br>
> Emellett az egész identitáspolitika mentális veszélyeket rejt <br>
> magában, hiszen a problémák helyén kezelése helyett azok felnagyítását <br>
> és abszolutizálását bátorítja, így kialakítva a nyugati egyetemek „hópehely<br>
> -nemzedékét”,<br>
> amelynek tagjai minden apróságra hiperérzékenyen reagálnak – nem <br>
> pszichológiai, hanem ideológiai okokból. Végül az egész fent vázolt <br>
> szemléletmód sajátossága, hogy bezárkózó, elbarikádozza magát a kritikák<br>
> elől, a kritikát ugyanis a domináns elnyomó csoportok önvédelmi <br>
> eszközének tekinti, ha pedig elvileg elnyomott megszólaló részéről <br>
> érkezik, akkor árulásnak. A kör bezárult, a hisztéria és a paranoia <br>
> öngerjesztővé vált. <br>
> <br>
> Világértelmezés<br>
> <br>
> A „kritikai elméletek” képviselői – szemben más tudományágakkal – <br>
> feljogosítva érzik magukat, hogy a világ és a társadalom minden létező <br>
> jelenségét kritikai vizsgálódásuk tárgyává tegyék és sajátosan torz <br>
> szempontrendszerük alapján elemezzék, megtalálva a keresett hatalmi <br>
> viszonyokat, elnyomó aktusokat az emberi kapcsolatok és társadalmi <br>
> jelenségek legkisebb nüanszaiban is, természetesen megoldási javaslattal<br>
> is előállva. (Ezért ideológia a gender-elmélet: sajátos <br>
> szempontrendszerét alkalmazva a világon minden értelmezésére <br>
> feljogosítva érzi magát, és a világon mindent ki akar javítani <br>
> társadalommérnöki meglátásai alapján.)<br>
> <br>
> A monomán struktúramánia miatt minden elég odakerül a „társadalmi” <br>
> jelző, az elnyomás és hatalom megszállott keresése miatt mindennek <br>
> megszületik a „kritikai” ága (van már például kritikai pszichológia<br>
> és kritikai földrajz is). Aki mindenáron az elnyomó hatalom jeleit <br>
> akarja megtalálni minden emberi kapcsolatban, ez meg is fogja találni <br>
> azokat, akkor is, ha ilyenek nincsenek. Magyarán a posztmodern kritikai <br>
> elméletek, az identitáspolitika és a woke-mozgalom maguk jeleskednek <br>
> abban, amivel a világot vádolják: a hatalmi viszonyok mesterséges <br>
> konstrukciójában.<br>
> <br>
> Rémeket festenek a falra, majd a maguk festette rémektől rettegnek, és át a<br>
> karják itatni eme rettegéssel a világot.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és szerzőtársa, akik egyébként hagyományos <br>
> baloldali-liberális szempontból kritizálják a szélballer posztmodernt, a<br>
> posztkolonializmus bemutatásával folytatják a kötetet, mint minden <br>
> kritikai elmélet őse, majd a queer-elmélet jön, a korábban általunk már bem<br>
> utatott kritikai fajelmélet<br>
> és interszekcionalizmus, utána a feminizmus é gender-tanulmányok. <br>
> Ezután egy fejezetet szentelnek a „társadalmi igazságosság <br>
> tudományosságának” (social justice scholarship) és annak, hogy ez miként<br>
> folyik egybe az aktivizmussal, itatódik át a „társadalmi igazságosság” <br>
> etikai követelményeivel, társadalomátalakító céljaival.<br>
> <br>
> Az éptestűek uralma<br>
> <br>
> Különösen is érdekes, valamint ijesztő mindaz, amit a „fat <br>
> studies”-ról és a „disability studies”-ról írnak, melyek az elhízás és a<br>
> fogyatékosság pusztán alternatív életformák, melyeket csak a nem <br>
> kövérek és „éptestűek” „medikalizálnak”, a saját állapotukat önkényes <br>
> módon „normálisnak” beállítva. Bizonyára találkoznak a túlsúlyos és <br>
> fogyatékos embertársaink értetlenséggel, küzdenek az elfogadásért, s <br>
> minden segítséget megérdemelnek mind egyénileg, mind csoportként, <br>
> társadalmilag, de azért mégiscsak az van – miként a neurobiológus <br>
> Maureen Condic és filozófus testvére, Samuel Condic fogalmaz –, hogy „egy<br>
> szerv meghatározó tulajdonsága a szervezet: egy entitás különböző <br>
> szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte <br>
> érdekében”.<br>
> <br>
> A szerveinknek és testünk egészének rendeltetése van, s <br>
> rendeltetésszerű működése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül, a <br>
> gyomrunk, nem felelnek meg ennek, nem, vagy csak részlegesen tudják <br>
> teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes, „éptestűek” <br>
> által meghatározott társadalmi konstrukciók és normák által el nem <br>
> ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési <br>
> hiba”, rendellenesség. Kár ezt tagadni az elfogadás és felszabadítás <br>
> nevében, utóbbiak eme politikailag korrekt tagadás nélkül is <br>
> lehetségesek. <br>
> <br>
> A 22-es csapdája<br>
> <br>
> Helen Pluckrose és James Lindsay kötete azért hasznos, mert <br>
> megmutatja, mi folyik a nyugati akadémiai világban, s mi mindennek az <br>
> elméleti háttere. Aki érteni akarja a kortárs identitásmozgalmakat, az <br>
> LMBTQ-követeléseket, a gender-elméletet, sőt az egész kortárs baloldalt,<br>
> annak a könyv megvilágító erejű lehet, bár a kritikai elméletek <br>
> képviselői fensőbbséges lenézéssel valamiféle racionalizált <br>
> visszacsapást (backlash) fognak látni benne a még Platón sötét, <br>
> illúziókkal teli barlangjában élők részéről. Mindez csak arra lesz <br>
> bizonyíték, hogy a kritikai elméletek képviselői végső soron <br>
> vitaképtelenek, a feléjük irányuló kritikát ugyanis egyfajta körkörös <br>
> érveléssel saját felfogásuk igazolásának veszik. <br>
> <br>
> A kritikai elméletek kritikája, akár saját magukra alkalmazása tiltott terü<br>
> let.<br>
> <br>
> Talán elmondhatjuk: a posztmodern kritikai elméletek, a <br>
> woke-aktivizmus és az identitáspolitika világa, hisztérikus, paranoiás <br>
> és teljességgel ellentmondásos, bezárkózó világ. Az ezt a szemléletet <br>
> képviselő mozgalom, miközben radikálisan tagadja a valóság és az <br>
> igazság, az erkölcs megismerhetőségét, az egyetemest és az egyént, <br>
> aközben abszolút magabiztossággal lép fel, mint az egyetlen – és <br>
> kivételesen valamiért egyetemes – igazság bajnoka, a titkos (woke) <br>
> tudással rendelkező, gnosztikus elit.<br>
> <br>
> Mivel viszont a világról szerezhető egyetlen érvényes tudás eme <br>
> mozgalom szerint kizárólag annak végtelen romlottságát (elnyomó hatalmi <br>
> hierarchiák) bizonyítja, ezért a világot nem javítgatni kell, hanem <br>
> eltörölni, és teljesen újat építeni helyette. Magyarán ez a posztmodern <br>
> kritikai szemlélet – Chantal Delsol francia filozófus szófordulatával és kö<br>
> nyvcímével élve – a világ gyűlölete. A Cynical Theories pedig a tudományos<br>
> szinte emelt hisztérikus paranoia látlelete.<br>
> <br>
> Mi lehet minderre a gyógyír? <br>
> <br>
> A szerzők az „identitáspolitika nélküli liberalizmust” és a <br>
> hagyományos tudományosságba vetett bizodalmat ajánlják egészséges <br>
> megoldás gyanánt. Rémi Brauge (úgyszintén francia filozófus) szerint <br>
> viszont hasznos volna néhány „középkori” (vagy inkább alapvető) igazság újr<br>
> afelfedezése is. A<br>
> posztmodern kritikai elméleteknek vannak igaz meglátásai, ám épp <br>
> kiindulópontjaik (ismeretelméleti alapjaik) és az ember természetével <br>
> kapcsolatos (antropológiai) meggyőződései tévesek, kritikus meglátásaikat p<br>
> edig abszolutizálják.<br>
> <br>
> A kritikai elméletek felvilágosodásra és modernitásra vonatkozó <br>
> kritikáiban sok az igazság, ugyanakkor ezek a meglátások gyakran <br>
> olyasmik, amelyeket sokkal korábban megfogalmaztak konzervatív, <br>
> reakciós, ellenforradalmár szerzők, tehát nem feltétlen újak. Másrészt a<br>
> kritikai elméletek képviselői átesnek a közmondásbeli ló másik <br>
> oldalára. Jogos a felvilágosodás emberképének és <br>
> objektivitás-elképzelésének, valamint racionalizmusának kritikája is, de<br>
> téves a teljes irracionalizmus; téves a felvilágosodás túlságosan <br>
> individiualista emberképét az egyén, a személyiség teljes tagadásával <br>
> felváltani; és téves az univerzális objektivitás kritikájának nyomán <br>
> tagadni a valóság és igazság megismerésének lehetőségét.<br>
> <br>
> Hatalmi viszonyok például mindig is léteztek, és akár Foucault <br>
> hatalomelmélete is igaz lehet, csak talán még sem érdemes mindebben <br>
> végső, mindent háttérbe szorító tragédiát látni. Hatalmi viszonyok <br>
> mindig voltak, mindig lesznek, társadalmaink és emberi viszonyaink <br>
> összképe azonban egyáltalán nem olyan szörnyű, mint a kritikai elméletek<br>
> állítják.<br>
> <br>
> A világ nem egy nagy Észak-Korea, viszont épp akkor lesz azzá, ha a kritika<br>
> i elméletek felszabadító receptjét követjük.<br>
> <br>
> Akkor ugyanis abszolút hatalomra fog szert tenni a politikai <br>
> korrektség, a nyelv- és viselkedésrendőrség, mely annak a <br>
> gondolatnak jegyében, hogy nincs magánélet, a személyes egyben politikai<br>
> is, életünk minden mozzanatát monitorozni, ellenőrizni kívánja, nem <br>
> engedélyezve az eltérést a progresszív agendától, nem tolerálva az <br>
> emberi esendőséget.<br>
> <br>
> Helen Pluckrose–James Lindsay: Cynical Theories : How Activist <br>
> Scholarship Made Everything about Race, Gender, and Identity--And Why <br>
> This Harms Everybody. Pitchstone Publishing, 2020.<br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> Mentes a vírusoktól. <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="http://www.avg.com">www.avg.com</a> <br>
> <br>
> <br>
> <br>
> _______________________________________________<br>
> Grem mailing list<br>
> <a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
> <a class="moz-txt-link-freetext" href="http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem">http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem</a><br>
> <br>
> <br>
>_______________________________________________<br>
Grem mailing list<br>
<a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a><br>
<a class="moz-txt-link-freetext" href="http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem">http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem</a></blockquote>
</div>
</div>
</blockquote>
</div>
</div>
<br>
<fieldset class="mimeAttachmentHeader"></fieldset>
<pre class="moz-quote-pre" wrap="">_______________________________________________
Grem mailing list
<a class="moz-txt-link-abbreviated" href="mailto:Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu">Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu</a>
<a class="moz-txt-link-freetext" href="http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem">http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem</a>
</pre>
</blockquote>
<div id="DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2"><br /> <table style="border-top: 1px solid #D3D4DE;">
<tr>
<td style="width: 55px; padding-top: 18px;"><a href="https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=emailclient" target="_blank"><img src="https://ipmcdn.avast.com/images/icons/icon-envelope-tick-round-orange-animated-no-repeat-v1.gif" alt="" width="46" height="29" style="width: 46px; height: 29px;" /></a></td>
<td style="width: 470px; padding-top: 17px; color: #41424e; font-size: 13px; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; line-height: 18px;">Mentes a vírusoktól. <a href="https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=emailclient" target="_blank" style="color: #4453ea;">www.avast.com</a> </td>
</tr>
</table>
<a href="#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2" width="1" height="1"> </a></div></body>
</html>