<div dir="ltr">
<h1><a href="https://mandiner.hu/cikk/20191222_orok_teleink_szovjet_kenyszermunkara_vitt_magyarok_emlekezete">Örök teleink: a szovjet kényszermunkára vitt magyarok emlékezete</a></h1>
<div class="gmail-info" style="margin:10px 0px">2019. december 22. 16:11</div><div class="gmail-info" style="margin:10px 0px"><a href="https://mandiner.hu/cikk/20191222_orok_teleink_szovjet_kenyszermunkara_vitt_magyarok_emlekezete">https://mandiner.hu/cikk/20191222_orok_teleink_szovjet_kenyszermunkara_vitt_magyarok_emlekezete</a></div>
<div> </div>
<div class="gmail-info">
<div>
</div>
</div>
<div id="gmail-articlecontent"><div class="gmail-lead">
<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>„Az én apám elment, és aztán soha többé nem tért haza. Én ennek a
tudatában szenvedek, míg élek</b></span>.”<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Hetvenöt éve ezekben a napokban már
tömegével hurcolták a magyar civileket az orosz szovjethatalom
munkatáboraiba</b></span>. Egy kárpátaljai községben beszélgettünk az elhunytak és
túlélők leszármazottaival a családi emlékezetről, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>az átélt földi
pokolról, az egyéni és közösségi traumák utóéletéről.</b></span><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> Riportunk</b></span>.</div>
<div class="gmail-text">
<p><strong>Dankai Péter (Beregszász-Badaló) riportja</strong></p>
<p><em>Nyitókép: 1939, Kárpátalja, Alsóverecke környéke: babonás rajzok egy istálló ajtaján az ördög távoltartására.</em><br></p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A 20. század tragédiái <span style="background-color:rgb(255,242,204)">a kárpátaljai magyarságot</span> többszörösen is
sújtották</b></span>. Trianon után Csehszlovákiához került a régió, majd 1938–39
folyamán visszatért Magyarországhoz – hogy aztán 1944-ben elkezdődjön az
újabb tragédiasorozat. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A Vörös Hadsereg 1944. október végére
gyakorlatilag elfoglalta Kárpátalja területét, és hamarosan döntés
született a kényszermunka bevezetéséről, az itt élő emberek
elhurcolásáról a Szovjetunió mélyére.</b></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A szovjet hatóságok a lakosság megtévesztésére különböző hazug
ígéreteket kreáltak. Az elhurcolásra ítélt férfiaknak azt mondták, hogy
két nap múlva vissza kell jönniük egy igazolásért, amely feljogosítja
őket a szovjet hadsereg által „felszabadított” területen való szabad
közlekedésre, így november 18-án azért mentek el újra a jelentkezési
helyükre, hogy átvegyék az igazolásukat – ám ott már fegyveres őrök
várták és őrizetbe vették őket. </b></span>Azonban a szovjetek által leggyakrabban
használt trükk a magyar nyelvben, a magyar történelmi emlékezet
részeként is megőrződött kifejezés a „malenkij robot”, azaz „kis munka”
jelszó alatt futott. A legtöbb községben mindössze három napig tartó
jóvátételi és helyreállító munka ürügyén gyűjtötték össze a
lakosságot. </p>
<p>Az első gyalogos menetoszlopokat 1944. november 18-án indították el.</p>
<div class="gmail-keretes">A fogságba vetett férfiakat <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>erőltetett menetekben, szigorú, fegyveres katonai kísérettel </b></span>indították útnak a magyar honvédség volt kaszárnyája területén kialakított szolyvai
gyűjtőtábor felé, amely a Sztarij Szambor központú gyűjtőtábor-rendszer
részét képezte. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A hideg időben a szovjet katonák sokukról levetették és
elkobozták a cipőjüket, csizmájukat, kabátjukat, így többen mezítláb
tették meg a táborig vezető utat.</b></span></div>
<p>Ebből kifolyólag <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>sokan már megfázva, betegen értek Szolyvára, ahol
aztán elkezdődött maga a pokol</b></span>. Az embertelen körülmények, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>az éhezés és a
hideg</b></span> következtében nemsokára<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> vérhas- és flekktífuszjárvány</b></span> tört ki, az
internáltak között aratott a halál. A rabokat <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>kényszermunkára fogták,
miközben nagyon gyenge tápértékű kosztot kaptak</b></span>: hidakat kellett
javítaniuk vagy rönköket kellett cipelniük a fakitermelések során. A
Szolyván eltöltött időintervallum meglehetősen széles skálán mozgott,
mert a járványok miatt december 14. és január 18. között karantént
rendeltek el, emiatt pedig senkit sem engedtek továbbvinni a
gyűjtőtáborból. A legrövidebb ideig ott tartózkodókat 3-4 nap után
hajtották tovább az Uzsoki-hágó, Sztarij, illetve Novij Szambor (ma
ukránul Szambir, Самбір) felé. A december 14. előtt, valamint a január
18. után útnak induló rabokra újabb szenvedések vártak. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Könnyű őszi
ruházatban, átfázva, legyengülten kellett gyalogmenetekben átkelniük a
behavazott Kárpátokon, s aki kidőlt a sorból, azt egyszerűen
agyonlőtték</b></span>. A legtovább három hónapig tartották ott a foglyokat, vagyis
1945 februárjában indították őket útnak, s ezt követően a gyűjtőtábort
felszámolták.</p>
<div class="gmail-keretes"><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Szamborban a szolyvai megpróbáltatások <span style="background-color:rgb(255,242,204)">túlélőit</span> kiéheztetve, átfagyva,<span style="background-color:rgb(255,242,204)"> emberi méltóságuk</span>ban megalázva bevagonírozták, majd kiszállították őket a Szovjetunió különböző lágereibe.</b></span></div>
<p>Az elmúlt hetekben Kárpátalja-szerte megemlékezéseket tartottak a hetvenöt évvel ezelőtti szörnyű eseményekről. </p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p style="text-align:center"><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/12/aconcagua/badalo.jpg" style="margin-right: 0px;" width="471" height="236"></p>
<p style="text-align:center"><em>Badaló</em></p>
<p>E sorok írója szülőfalujában, a kárpátaljai Badalón kérdezett meg
embereket az 1944–45-ben történtek emlékezetéről. A községből 1944
novemberében 150 magyar és zsidó származású férfit hurcoltak el a
háromnapos munkának nevezett hosszú kényszermunkára. Közülük 88-an soha
nem látták többé szülőfalujukat. </p>
<p>Badalón már senki nem él azok közül, akiket 1944 novemberében deportáltak, és megjárták Sztálin munkatáborait, de<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> alig akad olyan család, ahol egy nagyszülő, szülő, testvér vagy más rokon ne veszett volna oda.</b></span></p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
</b></span><p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b><span style="background-color:rgb(255,242,204)">Aki kisebbfajta csoda folytán vissza is tért, annak</span> az átélt szörnyűségek az ő és családja életére is rányomták a bélyegüket.</b></span></p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>A hatvanhárom éves Erzsébetnek az édesapját és az anyai nagyapját, illetve az apósát is elhurcolták a szovjetek. <em>„Ősszel
elvitték nagyapámat, a tizenkét éves édesanyám egyedül maradt a
harminchárom éves nagymamámmal, tavasszal pedig jött a szántás, a föld
megművelése. Édesanyám vezette elöl az ökröt, nagymamám pedig hátul
fogta az ekét, és szántott. Nagymamámnak elvágta az eke a lábát, a seb
elfertőződött, még akkor tavasszal bele is halt. A temetés napján jött a
hír, hogy nagyapám is meghalt a lágerben<span style="background-color:rgb(255,242,204)">. </span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b><span style="background-color:rgb(255,242,204)">Édesanyám </span>tizenkét évesen
árván maradt</b></span>. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Ha nagyapámat nem viszik el az oroszok, akkor ez nem
történik meg.” </b></span></em></p>
<p>Erzsébet elmondja: édesapja mesélte, hogy <b><span style="background-color:rgb(234,209,220)">Szamborban vagonba rakták
őket, ahol nem adtak nekik sem enni, sem pedig inni. A vagon oldalára
lecsapódó megfagyott párát és a jégcsapokat nyaldosták, így próbálták a
szomjúságukat oltani. </span></b>A hosszú utazás alatt és a lágerben is nagyon
sokan meghaltak.<em> „Édesapám azt is elmondta, hogy akik az első telet
túlélték, azoknak tavasszal már kicsit könnyebb volt, mert<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> a mezőkön
kószálva találtak csalánt meg mindenféle gyökeret, amelyeket ismertek,
így azokat meg tudták enni. Az első tél szörnyű volt; akik megmaradtak,
azok közül már sokan hazajöttek, és májusban a háborúnak is vége lett.</b></span>” </em>Édesapja elmondása szerint <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>volt, hogy a disznóvályúból kiszedték a maradékot, és azt ették meg, </b></span><b></b>sőt még olyanra is volt példa, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>hogy egymás ürülékéből is kiszedték a borsószemeket.</b></span></p>
<p><em>„Főleg azoknak volt nagyon nehéz ‒ mondta édesapám ‒, és azok
közül haltak meg a legtöbben, akik derékebbek, testesebbek voltak,
illetve akik dohányoztak. A dohányosok a kevés kis feketekenyér
fejadagjukat odaadták a dohányért. Talán édesapám azért élhette túl,
mert szívós, szikár ember volt és nem is cigarettázott. Édesapám három
és fél évig volt a munkatáborban: amikor hazajött, testileg és lelkileg
is teljesen le volt épülve. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Az éhezés az emésztőrendszerét is
tönkretette, a különböző gyomorbetegségek az egész életét végigkísérték.
A lágerbe kisebb lábbelit adtak neki, mint amilyen a lábmérete volt,
így a lábain is fagyási sérülések voltak, élete végéig kezeltetni
kellett.</b></span> Apósom pedig öt hosszú évet élt túl a lágerben. Az ő
vezetékneve Nagy volt ‒ ezért még azzal is vegzálták, hogy milyen rokoni
szálak fűzik Magyarországon Nagy Imréhez, az ismert politikushoz.
Tudja, mi ezt fel sem tudjuk ép ésszel fogni, el sem tudjuk képzelni,
fogalmunk sincs arról, hogy azok az emberek, akiket a lágerekbe
elhurcoltak milyen módon és mennyit szenvedtek... Én nagyon sajnálom,
hogy nem tudok erről többet mondani, mert ez úgy volt, hogy amikor mi
gyerekek voltunk, nem nagyon beszéltek róla nekünk, nem volt szabad
felhozni ezt a témát”</em> <em>‒</em> emlékezik vissza Erzsébet.</p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>A hatvannyolc éves Jolánka édesapját tizennyolc évesen vitték el,
három év után tért haza. Arról mesélt neki édesapja, hogy egyik reggel,
amikor felébredt a barakkban, a társa halott volt mellette; aztán még hazatérve is néha arról álmodott, hogy meghalt mellette valaki.</p>
<p>A feleségét is felkeltette néha éjszaka, hogy él-e még.</p>
<p>Édesanyja testvére még az odavezető úton meghalt, húszévesen. <em>„Arra
is emlékszem, hogy amikor az idősebbek a lágerről beszéltek egymás
között, és látták, hogy a gyerekek hallgatják őket, akkor hirtelen
abbahagyták, és azt mondták, »zsindely a házon«, ami azt jelentette,
hogy figyel a pulya. Nem mertek róla beszélni: attól féltek, hogy mi
elmondjuk az iskolában, és meghallja esetleg valaki, aki a rendszert
szolgálja.”</em></p>
<p>A hetvenegy éves Irénke édesapja először katonafogoly volt, majd
Oroszországba deportálták <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>erdővágásra. Rettenetes hidegben dolgoztatták
öt évet ‒ meséli ‒, így kihűlt a dereka, gerincsorvadással tért haza
harminckét évesen</b>. </span>Később, idősebb korában kevés nyugdíjat kapott, és
amikor tisztázni akarták az ügyet, azt a választ kapták a kijevi szovjet
vezetéstől, hogy azért kap ennyit, mert magyar katona volt.</p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p style="text-align:center"><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/12/aconcagua/gulag.jpg" style="margin-right: 0px;" width="471" height="236"></p>
<p>Margit kétéves volt, amikor az édesapját elhurcolták. Vele volt a
macsolai, zsidó orvos fia, aki arra biztatta, hogy még az odafelé vezető
úton szökjenek meg. <em>„Károly bácsi, menjünk mi innen haza, mert minket három nap alatt ki fognak végezni!”</em> – mondta.<em> „Hát fiam ‒ hangzott a válasz ‒, mi ezt a három napot kibírjuk, mert ha elfognak bennünket, akkor minket halálra ítélnek.” </em>A zsidó fiú mégis hazaszökött, aztán sikerült eljutnia az Egyesült Államokba. Édesanyjának még el tudta mesélni, hogy <em>„<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>a
félre való dolgukra is csak egy gödör volt kivájva, amin egy deszka
volt végig lerakva, úgy végezték a dolgukat; és akik le voltak
gyengülve, beleestek, ott maradtak örökre”. </b></span></em></p>
<p>Azt is megtudta Margit édesanyja, hogy<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> a vonatból kiszállva egy
nagyon hideg helyre érkeztek meg. Aztán levitték őket egy bányába, ott
megfürösztötték, majd bezárták őket egy juhistállóba. Sokan
tüdőgyulladásba estek, elkapták a tífuszt, és gyógykezelés hiányában
meghaltak</b></span>. És a végső tény: Margit édesapjáról soha többé semmilyen hírt sem kaptak, egyáltalán nem tudják, mi történt vele.</p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>Elek bácsi anyai nagybátyja és nagyapja is meghalt a fehéroroszországi Bariszav városában.<em>
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>„Nagyapám elkapta a hastífuszt és meghalt. A fia, nagybátyám pedig az
őt ért lelki traumától és a legyengültségtől követte őt. Bánatában
meghalt”</b></span> </em>‒ mondja szomorú arccal az idős ember. </p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>Károlynak (71) édesanyja mesélt az öccsét ért tragédiáról, aki
szintén Károly volt. Nagyon tehetséges fiú volt, még a csehek alatt járt
iskolába Badalóba, és felfigyeltek rá, így vinni akarták Prágába tovább
tanulni. Az édesanyja viszont nem engedte el. A malenkij robot kezdetén
még nem töltötte be a 18. életévét, viszont a helyi kollaboráns
falubíró azt adta válaszul a szüleinek, amikor arra kérték, hogy ne
vigyék még el, hanem majd csak akkor, ha már betöltötte a 18-at<em>: „Ne
törődjenek vele, ne mondja az orosz, hogy nem szeretjük mi az új
rendszert építeni, visszajönnek három nap múlva, oszt' nem történik
semmi baj”. </em>A szolyvai gyűjtőtáborban tartották pár hónapig, ott
nagyon legyengült már. Aztán <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Szamborban nagyon éheztették őket, össze
voltak zsúfolva a koszba, egy vagonba, és ott halt meg.</b></span><em><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> </b></span>„Édesapám is
ebben a vagonban volt, viszont valahogyan hazakerült, mert még Szambor
környékén elkapta az agyhártyagyulladást, így őt nem vitték tovább,
hazaküldték. Édesanyám öccsével együtt <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>többen is meghaltak</b></span>, annyit
tudok, hogy<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> ott lökték ki őket Szamborban az állomáson a vagonból.”</b></span></em></p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>Elvira is kétéves volt, amikor az édesapját elhurcolták.<em>
„Édesapám a nyakába ültetett, és nem akart letenni, elengedni engem.
Nagymamám pedig mondta neki, hogy tegyen már le, és menjen visszafelé
dolgozni, mert már hamarosan indulnak. Édesapám erre azt mondta neki:
»Hát jól van, leteszem mindjárt, de nem nagyon tudom lefelé tenni, mert
én ezt a gyereket nagyon szeretem.« Erre nagymamám azt mondta neki:
»Tudom, megértem én, hogy nagyon szereted, de hogy gondolod, a többieket
nem szeretik?« »Dehogyisnem, csak én tudom, hogy én ezt a kislányt nem
fogom tudni felnevelni«” </em>‒ eleveníti fel könnyek között a hetvenhét éves asszony.</p>
<p><em>„Először bujkáltak vagy két-három napot a társaival, még
Beregszászban is, meg szénakazlakban össze-vissza. Aztán megunta a
bujkálást édesapám, és azt mondta, hogy ő már nem bujdosik tovább, hanem
hazajön ‒ mert magyar katona is volt ‒, és jön ez a háromnapos munka,
valahogy csak kibírja ‒ édesanyám is mondta neki, hogy »három nap az nem
a világ vége, akkor ne bujdoss tovább« ‒ így másik társával hazajött
és feladta magát. Amikor hazajöttek, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>még akkor éjszaka razziáztak a
szovjetek, a szénakazlakba beledöfték a szuronyukat. Aztán el is vitték
édesapámékat nemsokára.” </b></span></em></p>
<p>Évekkel később egy falubeli idősebb ember, aki hazatért, mondta el
neki, hogy Máramarossziget környékén látta az édesapját, onnan már haza
akarták engedni őket, de <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>a nagyon legyengülteket magukra hagyták</b></span>.</p>
<p><em>„Ott <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>egy közös sír volt kialakítva, már ki volt vájva a nagy
gödör, ahol a magatehetetlen embereket hagyták.</b></span> Ez az idősebb ember egy
pillanatra látta édesapámat, ahogy a felsőtestét hátulról felemelte
valaki, és húzta a földön hátrafelé, akkor még élt. Ennyit tudok róla
elmondani.”</em></p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p style="text-align:center"><img alt="" src="https://mandiner.hu/gallery/2019/12/aconcagua/malenkij.jpg" style="margin-right: 0px;" width="471" height="302"></p>
<p>A hetvenöt éves Gizi néninek az édesapját huszonkét évesen vitték el a szovjetek. <em>„<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Én
akkor nyolc hónapos csecsemő voltam, a bátyám pedig kétéves volt.
Édesapám a vőlegényi csizmájában ment el, ez volt az egyetlen meleg
lábbelije. Az oroszok észrevették, le akarták venni róla, de nem akarta
odaadni; erre megfogták, és kikötözték egy fához, a csizmát leszedték
róla, aztán lenyúzták elevenen a bőrt a talpáról, nemsokára úgy halt meg
nagyapám testvérének az ölébe fektetve. Az én apám elment, és aztán
soha többé nem tért haza. Én ennek a tudatában szenvedek, míg élek” </b></span></em>‒ mondja, miközben kezembe adja édesapja magyar huszáregyenruhás fényképét, amely minden nap a konyhaszekrény üvege mögül tekint rá.</p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>Erzsike (67) anyai nagyapja még Szolyván meghalt. Becsapták őt és a
társait. Azok, akiket elvittek, mindannyian munkásemberek voltak,
sokszor hangzott az el:<em> „Ó, mit nekünk három nap”<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>.</b></span></em><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Nagyon
legyengült a gyűjtőtáborban, így csak egyszerűen belelökték egy
tömegsírba </b></span>‒ emlékezik vissza az asszony. Ő nagy dohányos volt. A kapott
kis eledelét inkább elcserélte cigarettára. Egy badalói ember, aki
hazajött mesélte majd el: <em> „Ernőt ne is kerestessétek, mert nem jött velünk, én láttam, amikor meghalt és belelökték a tömegsírba”.</em> <em>„Arra emlékszem, hogy a malenkij robot után a tőlem idősebb asszonyok mindig feketében jártak, amíg éltek” </em>‒ teszi hozzá Erzsike.</p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>Endre bácsi és családja közösen beszél arról, hogy Endre nagyapja
nagyon hamar meghalt, szinte semmit nem tudnak róla. Talán már a
vonatból holtan lökték ki. Az akkor 65 éves férfi felesége, Juci néni
nagybátyja három év után tért haza: azt mesélte el az unokahúgának, hogy
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> amikor a tisztek kidobták a szemétre a krumpli héját, azt szedték össze
és ették meg.</b></span></p>
<div class="gmail-keretes"><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Volt, hogy a szomjúságukat a sáros lábnyomokban keletkezett tócsákból enyhítették.</b></span></div>
<p>A szomszédjukban is élt egy idős ember, aki túlélte a szenvedéseket, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
40 kilósan tért haza,</b></span> sokszor mesélt nekik a lágerben történtekről. Neki
sikerült megszöknie a táborból. Már annyira szomjasak voltak, hogy
egyszerűen tudták azt, ha ott maradnak, biztosan elpusztulnak.<em> „Sokszor olyan esetre is volt példa, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>már annyira éhesek voltak, hogy, amit a tisztek kihánytak, azt ették fel a földről.”</b></span></em>
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> A vagonban a halottak több napig is ott voltak a még élőkkel, mert ha
megállt is a vonat, nem nyitották ki a katonák a vagon ajtaját. Egymás
vizeletét is megitták több esetben, mert már annyira kínozta őket a
szomjúság. </b></span>Endre bácsi egy másik családtagja arról beszélt, hogy az <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
édesapjának minden lábujja lefagyott így itthon le kellett a
végtagjairól vágni. </b></span></p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>Ilonka néni (76) <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>édesapjának lefagytak az ujjai, még ott a lágerben levágták a kezéről. Lányának elmondta: <em>„Amikor
megállt a vonat, az orosz katona csak annyit kérdezett: Caput jeszty?
Édesapámék mondták, hogy mennyi halott van, erre a katona csak gúnyosan
annyit felelt, hogy »málo«, vagyis »kevés«. </em></b></span>Hiába tért haza Ilonka édesapja 16 hónap után, egész életében szenvedett.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Azon kívül, hogy lefagytak az ujjai, gyomorrákban halt meg,</b></span><b> </b>ami a lágerben alakult ki nála az embertelen körülmények miatt. A két bátyja viszont soha nem tért haza a láger poklából. </p>
<p style="text-align:center">*</p>
<p>A rendszerváltás után egy Alekszej Korszun nevű volt KGB-ezredes
érkezett Badalóba, ahol falugyűlést tartottak. Olyan dokumentumokat
hozott magával és olvasott fel, amelyekben pontosan le volt írva a helyi
családokból elhurcolt férfiak neve, illetve születési dátuma.
Lényegében így derült fény arra, hogy kivel mi történt. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><i>A mintegy
negyvenezer elhurcolt kárpátaljai magyar és német civil nagyobb része
soha nem tért vissza a családjához. Ukrajnában mind a mai napig nem
rehabilitálták az elhurcoltakat, az új államhatalom egyszerűen figyelmen
kívül hagyja a tragédia valóságát.</i></span><br>
</p>
</div></div>
</div>