<div dir="ltr">
<font face="Arial"><p>Fizikai Szemle 2002/3. 70.o.</p></font>
<font size="+2"><b><p>ROSKA TAMÁS - CHIPETNYI TÖRTÉNETEK</p></b></font>
<b><p>Millenniumi mesék</p><p><a href="http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz0203/mm0203.html">http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz0203/mm0203.html</a></p>
</b>
<p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><i>Roska Tamás</i>: Feleségem zongoraművész, én pedig kutató vagyok,</b></span> ez segített sok tekintetben.</p>
<p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><i>Esztó Zsuzsanna</i>, zongoraművész (Roska Tamás felesége): </b></span>
Abszolút optimistán, áll hozzá mindenhez: Na, nekimegyünk és megoldjuk, 
és minden jó tesz. Ez mindvégig jellemezte Tamást.</p>
<p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><i>Roska Botond</i>, neurobiológus (Roska Tamás fia): Számomra
 az volt a nagy élmény, hogy mindkét szülőmet nagyon izgatta valami. 
hétköznap, ha hazamentünk, akkor vagy a zenéről beszélgettünk, vagy a 
tudományról. Vagy a kettő kapcsolatáról, vagy zenét hallgattunk, vagy 
valaki zongorázott.</b></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><i>Roska Tamás</i>: Általános iskolában volt egy 
fizikatanárom,</b></span> aki egy nagyon tehetséges, dolgos, és mai szemmel nézve, 
hihetetlenül karizmatikus tanár volt. <i>Sturman Sándor</i>nak hívták. 
<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Amikor általános iskolás voltam, nyaranta vele mentem rádiót, 
jégszekrényt, meg ilyesmit javítani. Emlékszem milyen élmény volt, mikor
 először csináltam magamnak egy rádiót.</b></span></p>
<p>Édesapám, és a nagyapám is sebész volt, tehát kvázi gondolhatta volna
 az ember, hogy én is orvos leszek. De mindenkinek világos volt, hogy 
mire készülők: az elektronika, a villamosmérnökség az út, amin 
elindulok.</p>
<p>Ma elképzelhetetlen, hogy valaki kitűnően érettségizik, és nem 
jelentkezhet egyetemre.<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> Édesapám a helyi kórháznak volt a 
sebész-főorvosa. Az 1956 utáni megtorlás idején ő is belekerült abba a 
szórásba, hogy egy kisvárosban néhány embert, néhány ismertebb embert 
hogyan lehet megfélemlíteni, pontosabban rajtuk keresztül az egész 
közösséget.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"> Elvitték internálótáborba, majd utána börtönben volt</span>, 
tulajdonképpen szinte semmiért, és mikor érettségiztünk, az érettségi 
után mondta az igazgató, hogy <span style="background-color:rgb(234,209,220)">sajnos nem tudják továbbítani </span>az én 
egyetemre való jelentkezésemet.</b></span></p>
<p>Akkor följöttünk Budapestre, és <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>egy évig a Hang- és Kinotechnikai 
gyárban dolgoztam anyagmozgató segédmunkásként. </b></span>De ez egy olyan 
élettapasztalatot jelentett így visszagondolva, amit nem lehet másképp 
megszerezni, csak így. Nemcsak azért, mert<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> az ember reggel 4-kor 
fölkelt, hogy 5-kor elinduljon és 6-ra odaérjen, de hihetetlen 
erőbedobást jelentett, hogy fölkészüljek a következő évre, hogy 
reményeim szerint biztosan fölvegyenek.</b></span></p>
<p>Mikor végre <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>bekerültem az egyetemre, </b></span>nagyon izgalmas élményeim voltak. Rögtön az elején <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><i>Fáber Gusztáv</i>
 professzor úr</b></span> azzal a furcsa ötlettel állt elő, hogy ő szeretne 
mindegyikünkkel külön-külön beszélni. Fáber világhírű mechanika 
professzor volt, ezen kívül ő tervezte a hidak újjáépítésének 
statikáját. Nagy becsben álló, <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>nagyon kedves, de nagyon szigorú embernek
 ismertük. </b></span>Namost, odamentünk. Énrám is rám került a sor. 10-12 percet 
beszélgettünk, és valahogy úgy jöttem ki, hogy a marsall-bot a kezemben 
van. Nekem valami fontosat kell majd csinálnom.</p>
<p>Aztán eltelt még egy-két év, és <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Simonyi Károly professzor úr </b></span>kezdett 
minket tanítani. Azt már hallottuk, hogy a tanár úrra majd oda kell 
figyelni. Alig vártuk, hogy elkezdődjenek az órái. <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>A két év alatt, 
ameddig tanított nagyon mély ismeretet kaptunk tőle a természetről, és 
az emberről.</b></span></p>
<p>Különösen<u><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> érdekes az, hogy a gyerekeink pályája, foglalkozása hogyan 
alakult, és így talán egy kicsit nagyobb áttekintésünk van a világról 
családon belül is.</b></span></u></p><u><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>
</b></span></u><p><u><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b><i>Esztó Zsuzsanna</i>: Az esküvőt nagyon-nagyon komolyan vettük mind a ketten.</b></span></u></p>
<p><i>Roska Tamás:</i> <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>A gyerekek szempontjából a zene nagyon 
fontos dolog, <span style="background-color:rgb(255,242,204)">Zsuzsi lányunk</span> zeneakadémista volt, <span style="background-color:rgb(255,242,204)">Botond fiúnk </span>
csellistának indult. Később ő is zeneakadémista lett előkészítőn</b></span>, még 
mielőtt a tudománynak szentelte magát.<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> <span style="background-color:rgb(255,242,204)">Zsófi</span> is elkezdett zongorázni, de
 aztán végül átváltott az énekre.</b></span> Szerencsére nagycsaládban nőttünk fel,
 és a gyerekek is. <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><span style="background-color:rgb(255,242,204)">Péter a legnagyobb fiúnk</span>. Nemrég doktorrá avatták 
teológiából</b></span>. Néha magam félve gondolok arra, hogy vajon az én 
gyerekeimnek milyen példát mutattam, amit nem mutat az emb<b>er, hanem éli.</b></p><b>
</b><p><b><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><i>Roska Botond:</i> A legfontosabb egy olyan családban 
felnőni, ahol az egyik legértékesebb dolog az új dolgok megismerése. Ez 
mindennél fontosabb</span>. Fontos, hogy mindig valami egészen újat találjon az
 ember. Ennek<span style="background-color:rgb(208,224,227)"> az újnak a felfedezése örömet okoz, és ez az öröm igazi 
érték. </span>Azt hiszem, hogy ez az az értékrendszer, amiből talán a legtöbbet
 tanultam. És ezt a családomnak köszönhetem.</b></p><b>
</b><p><b><i>Roska Tamás</i>: Ha nem jön közbe egy csonthártyagyulladás,
 akkor talán Botond most csellista. Egy barátunk azt mondta, amikor 
Botond elkezelte az orvosi egyetemet, majd később kutatói pályára ment, 
hogy úgy csinálja, mintha csellózna: teljes idegrendszerével, teljes 
erőbedobással<span style="background-color:rgb(208,224,227)">. Talán az ember akaratlanul is befolyásolja gyermekeit. 
Talán a túlzott kötődés a munkához szintén motiválhatta a gyerekeket</span>. 
1968 augusztus elején, éppen a prágai felkelés, a prágai tavasz előtt, 
volt egy nemzetközi konferencia Prágában. Fiatal kutatóként először 
mentem egy ilyen nagyobb konferenciára. Ott <i>Ernie Cue</i> professzor 
úr, Berkeley-ből hallotta az előadásomat, és 1970-ben meghívott, hogy 
menjek ki hozzá. Az Országos Ösztöndíj Tanács, ami az akkori BM-től 
függött, kellő előkészítés után úgy döntött, hogy mégsem mehetek ki. Az 
akkori rend szerint megkértek egy-két dologra, hogy ezt-azt hozzak majd 
haza. Természetesen ezek illegális információk lettek volna, amire én 
azt mondtam, hogy szó se lehet róla. Nem engedtek ki. 1974-ben a 
Távközlési Kutató Intézetben dolgoztam, ahol egy vezető egyszer 
megkérdezte, hogy miért nem megyek én ki. Hát mondtam, miért. Ezen ő 
annyira meglepődött, hogy azt mondja, hát majd ő elintézi. Elintézte.</b></p><b>
</b><p><b><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><i>Esztó Zsuzsanna</i>: Egyetlenegyszer tudott telefonálni egy
 fél év alatt. Életünk legkeményebb időszaka volt. De olyan hasznos volt
 számára, hogy eldöntöttük, ennek így kellett lennie.</span></b></p><b><img src="http://fizikaiszemle.hu/archivum/fsz0203/mm0203_1.jpg" width="289" hspace="9" height="340" align="RIGHT">
</b><p><b><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><i>Roska Tamás</i>: A 80-as évek elején Magyarországon nagyon 
fontos kormányzati cél volt, hogy a kutatók olyan programokban vegyenek 
részt, az elektronika, számítástechnika csúcstechnológiájában, ahonnan a
 legfontosabb információkat <span style="background-color:rgb(234,209,220)">át lehet konvertálni, át lehet vinni a 
Szovjetunióba</span></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)">.</span> </b>Ebben néhányan jeleztük, hogy<b> <span style="background-color:rgb(255,242,204)">nem kívánunk részt venni, 
így lettünk persona non grata.</span> </b>Így kerültünk akkor ide<b>,<span style="background-color:rgb(208,224,227)"> a SZTAKI-ba,</span> </b>
ahova <i>Vámos Tibor</i> fogadott be. A Távközlési Kutatóintézetből 
érkeztünk, ahol a hatvanas-hetvenes években hihetetlenül nagy 
kutatás-fejlesztés volt. Ez az intézet ebben az időben Közép-Európa 
talán legerősebb elektronikai, távközlési kutatóbázisa volt. Ennek a 
kutatásnak meghatározó alakja volt <i>Csurgay Árpád</i> professzor úr. 
Mi akkor kihátráltunk ebből a nem túl nemes feladatból, amit az. akkori 
kormányzat ránk szabott, és így jutottunk <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>egy nagyon-nagy kutató 
laboratóriumból ebbe a néhány kis szobába, föl a várba, a volt clarissa 
kolostor helyén a SZTAKI-ba. Ez valóban oázis volt, az egész 
elektronika, számítástechnika történetét újratanultuk.</b> </span>Ez a másfél-két 
év<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> egy teljesen szabad kutatási lehetőség</b></span>et teremtett ebben a kellemes, 
csendes környezetben. Végiggondolhattuk, hogy mi lesz a következő 
évtizedben a fejlődés.</p>
<p>Ott elkezdtük újra tanulni a szakma alapelemeit. Másfél év alatt 
egyszer csak észrevettem, hogy az akkor feljövő neuroszámítógép-terület 
egy csomó részéhez én értek, hiszen korábban a nemlineáris rendszerek 
kvalitatív elméletében már hasonló dolgokkal foglalkoztam. Akkor 
ragadott meg a neuroszámítógépek irányzata. Ekkor <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>került nemsokára a 
kezembe Hámori-József professzor úr könyve, a “Nem tudja a jobb kéz, mit
 csinál a bal". Ez engem akkor nagyon izgatott. Beleolvastam, hogy az 
agy két féltekéje mit csinál</b></span>. Addig soha nem tanultam neurobiológiát, és
 nem igazán tudtam<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> az agykutatás</b></span>ról. De annyira<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> megragadott,</b></span> hogy 
gondoltam, ezt előbb-utóbb el kell olvasnom. Egyszerűen nem tudtam 
letenni a könyvet. Úgy éreztem, hogy megtaláltam egy olyan alapelvet, a 
természetnek egy olyan csodálatos konstrukcióját, amely alapja lehet egy
 újfajta számítógép-elvnek. Ez pedig <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>az agy két féltekéjének a 
munkamegosztása, </b></span>ami nagyon leegyszerűsítve úgy szól, hogy van egy 
(többnyire a bal oldalt levő) félteke, amelyik logikai következtető, 
tehát hosszú következtetésekkel jut el az új felismeréséig. És van egy 
másik (jobbfelőli) oldal, amely az egyszerre megragadás, a képi 
megragadás, az intuíció helye. Ebből <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>született pár hónap múlva a duális,
 majd később analogikainak nevezett számítógépe</b></span>lv. Ezután, 1988 nyarán 
meglátogatott <i>Chua</i> professzor úr, akinek elmondtam, mivel 
foglalkozom, ő meg elmondta, hogy most készülnek publikálni egy új 
dolgozatot, a celluláris-neurális hálózatokról.</p>
<p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b><i>Prof. Leon O. Chua</i> - Berkeley Egyetem Kalifornia: Az 
eredeti CNN, melyet én találtam fel egy hallgatóval együtt, valójában 
egy igen elvszerű számítógép volt. Egyáltalán nem büszkélkedhetett túl 
nagy teljesítménnyel. Akkor lépett előre, amikor Roska professzor úr 
előállt csodálatos ötletével, az univerzális CNN számítógéppel, amit 
lényegében ő alkotott meg.</b></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b><i>Roska Tamás</i>: </b><b><span style="background-color:rgb(255,242,204)">19</span>92-ben megalkottuk a Analogikai 
Celluláris Számítógépelvet, azt az újfajta számítógépet, amelyiknek az 
elemi műveletei, hullámok, téridőbeli jelenségek, úgy, mint például az 
agy egy csomó részében, a látórendszerben, valamint a retinában is. 
</b></span>Akkor még csak egy olyan chip volt, ami mondjuk egy nagyon egyszerű 
elemi utasítást 6 x 6-os processzor tömbön volt képes megoldani. Ebből 
kellett eljutni egy tárolt programú, sokezer processzort tartalmazó 
számítógéphez. Ez elég nagy figyelmet keltett a <i>San Francisco Chronicá</i>-ban,
 amelyik az egyik legnagyobb újság volt a Szilíciumvölgyben. Egész 
oldalas cikk foglalkozott ezzel, két aspektusból. Az egyik maga az új 
számítógép-elv: egyszer csak kiderül, hogy van olyan számítógép is, ami 
ugyanúgy tárolt programú, ugyanúgy programozható, de az elemi utasítása 
egy tér-időbeli hullám. A másik pedig: akkor találkoztunk <i>Frank Earbyn</i>
 professzor úrral, aki a retinakutatás világhírű alakja, akit nagyon 
megragadott ez a modell. Azt mondta, hogy ezt tulajdonképpen egy 
neurobiológusnak, egy retinakutatónak kellett volna föltalálnia, mert ez
 olyan, mint egy retina.</p>
<p><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b><i>Roska Botond</i>: Az agyban a retina áll legközelebb 
ezekhez a chipekhez, hiszen ha kivesszük, a retina, maga is ugyanúgy néz
 ki, mint egy chip. Ez egy kis lapocska, amiben rétegek vannak, és abban
 az analóg chipben, amit az édesapámék feltaláltak, szintén rétegek 
vannak. Itt az egymással közel levő neuronok egymással beszélgetnek. A 
chipen is közel levő analóg processzorok egymással beszélgetnek. És 
ezért, mert a struktúrája hasonló, olyanná lehet esetleg programozni a 
chipet, ami hasonló dolgot csinálhat, mint a retina.</b></span></p>
<p><i>Roska Tamás:</i> Úgy is gondolhatjuk, hogy minden kis 
képponthoz, a retinánk szinte minden kis fényérzékelőjéhez tartozik egy 
kis számítógép, és a lokális minden kis számítógépnek van analóg 
memóriája és logikai memóriája is, és így tovább. Az igazi előnye a mi 
technológiánknak - úgy érzem - a bonyolult, zajos mozgó világban 
fölfedni mozgó képeket. Két évvel ezelőtt az Intel cég kihozott egy 
tízezer Pentium processzoros szuperszámítógépet, aminek 2 m² az összes szilíciumfelülete. Ehhez hasonló teljesítményt ér el a mi chipünk, 1 négyzetcentiméternyi felületen.</p>
<p>Nekünk olyan komplex feladatokat kell találni, amit valós időben már 
nem tud megoldani az 1 gigaherzes, meg majd a 10 gigaherzes Pentium sem,
 hanem csak a mi chipünk. Hát, ez az az irány, amiről most szó van. 
Bármennyire igyekeztünk írásban is közreadni, hogy ez még nem 
látóprotézis, <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>óhatatlanul fölmerül (már csak a vágy szintjén is), hogy 
előbb-utóbb lesz egy protézis, egy chip, amit beültetnek, és akkor a 
vakok látni fognak. Ebben az irányban óriási erők mozognak mind 
Európában, mind az Egyesült Államokban. Az elektronika-számítástechnika 
és az idegtudományok együttműködésének koronája lesz, ha egyszer ezt meg
 lehet csinálni.</b></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>12-13 év óta sok időt töltöttem kinn, Berkeley-ben, Kaliforniában, 
évente átlagosan 4 hónapot. Minden kötelezettség nélkül szabadon 
kutathattam</b></span>. Ráadásul a világ egyik legjobb helyén, a 
Szilícium-völgyben, ahol az élet a szakmai, kutatási és tudományos élet -
 ritmusa sokkal nagyobb. Kaptam egyszer professzori felkérést 
Berkeleyből. Chua professzor írt, hogy menjek ki állandó professzornak. 
Akkor közel voltam ahhoz, hogy ezt elfogadjam. De Eötvös Loránd írta 
valahol, hogy<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> a tudománynak nincs <span style="background-color:rgb(255,242,204)">hazája, de a kutatónak van.</span> Hát ez is 
egy fontos szempont.</b></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>1990-ben egész véletlenül úgy adódott, hogy az egyik kezdeményezője 
lehetettem annak, hogy a Pázmány Egyetem újra kibontakozzék.</b></span> 1992-ben a 
veszprémi egyetem rektora megkért, hogy egy új fakultást szervezzek, a 
műszaki informatika szak akkor kezdődött Magyarországon, aztán egyszer 
elindult a Műegyetemen is. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Három évvel ezelőtt pedig ez az új 
információs technológia kar megalakult a Pázmány Egyetemen, ahol 
olyasmit tudunk csinálni először Európában, ami csak egy-két amerikai 
egyetemen van, hogy összekapcsoljuk az elektronikai, számítástechnikai 
mérnökképzést az élő tudományokkal.</b></span></p>
<p>Nemrég kaptam meg a világ egyes számú bankárának, <i>Alan Greeraspan</i>nak
 egy előadás-átiratát. És az valahogy így szól: 21. század valósága 
koncepcióvezérelt gazdaság<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>. Ahhoz, hogy olyan fiatal szakembereket 
neveljünk, akik ebben a koncepcióvezérelt gazdaságban sikeresek lesznek,
 ezeknek a fiataloknak ismeretekre kell szert tenniük. Olyan tárgyakat 
kell tanulniuk, mint például matematika, fizika, ez természetes. De 
gazdaság, meg nyelvek, történelem, filozófia, művészet, képzőművészet. 
Majd azt írja, hogy Mozart D-moll zongoraversenyének hallgatása hasonló 
élményeket kelt, mint egy szép matematikai tétel megismerése<span style="background-color:rgb(255,242,204)">. </span></b></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Tehát egy 
olyan multidiszciplináris műveltségre van szükség, amely szélesebb 
körben fogja át egyrészt az emberi tudást, másrészt pedig az emberiséget
 magát.</b></span></p>
<p>Az emberről alkotott kép sokféle. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>A családban ez a három kérdés a 
művészet, a tudomány és az emberről alkotott kép.<u> Péter fiam pap</u>, ő 
teológiából doktorált. Botond természettudományt csinál 
neurobiológiából. Feleségem zongoraművész. Lányomnál a művészet és a 
humán tudományok kapcsolódnak</b></span>. Azt hiszem, hogy ez egy nagy titok. A 
művészet, a tudomány és az emberség együtt legyen, és természetesen e 
mögött a megértésünk. Maga a megértés is egy hihetetlenül gazdag dolog.</p>
<p><span style="background-color:rgb(207,226,243)"><b>Hajlamosak vagyunk<span style="background-color:rgb(234,209,220)"> mai korban azt hinni, hogy csak</span> az <span style="background-color:rgb(255,242,204)">az igaz</span>, amit a
 természettudományok megmutatnak.</b></span><b> <span style="background-color:rgb(255,242,204)">Nem. Ha meghalljuk a Mozart 
Requiemjét, akkor tudjuk, hogy ez igaz. Vagy, ha elolvasunk egy 
Arany-verset, vagy ránézünk egy Munkácsy-képre, akkor tudjuk, hogy ez 
igaz. Vagy, ha látunk valakit, aki a családját nemes értékekre neveli, 
akkor tudjuk, hogy igaz.</span></b></p>
<p>Úgy érzem: <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>ez a három oldala az igazságnak meghatározó, és ezek nem 
egymásba skatulyázottak, ezek külön világok. És úgy érzem, ez az ember 
világa.</b></span></p>
<p>__________________________</p>
<font size="-1" face="Arial"><p>Televízióadás a magyar közszolgálati csatornán 2002 márciusában. Szerkesztő <i>Montskó
Éva.</i></p></font>

</div>