<div dir="ltr">
<div id="gmail-main">
<article id="gmail-post-20666" class="gmail-post-20666 gmail-post gmail-type-post gmail-status-publish gmail-format-standard gmail-has-post-thumbnail gmail-hentry gmail-category-egyeb">
<div class="gmail-post-img">
<img src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2018/07/BUS5830-900x600-1080x441.jpg" class="gmail-attachment-full-thumb gmail-size-full-thumb gmail-wp-post-image" alt="" style="margin-right: 0px;" width="471" height="192">
</div>
<div class="gmail-post-header">
<span class="gmail-cat"><a href="https://777blog.hu/egyeb/" rel="category tag">Egyéb</a></span>
<h1 class="gmail-cim entry-title">Futótűzként terjed Csaba testvér gyönyörű írása</h1>
</div>
<div class="gmail-post-entry">
<p style="text-align:center"><em></em></p>
<p><span id="gmail-more-20666"></span></p>
<p style="text-align:justify"><a href="https://777blog.hu/2018/07/21/futotuzkent-terjed-csaba-testver-gyonyoru-irasa/">https://777blog.hu/2018/07/21/futotuzkent-terjed-csaba-testver-gyonyoru-irasa/</a><br></p><p style="text-align:justify">A nyári vakáció egyik reggelén
csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel
ugrott a nyakamba s kérdezte: “Mikor megyünk a táborba?” A kislány egy
hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez. Hazavittük a
Dévától 200 kilométerre levő otthonába, de pár nap múlva visszajött,
mert – telefonáltam! “Jöjjön, mert megyünk táborba”. Hogy mondjam meg,
hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon,
és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?<br>
Így most itt vagyunk a Csónakos partján, “táborozunk”, hogy ne
csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a
csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind
megvannak.</p>
<p style="text-align:justify">Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak,
mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép
hableányt a mellemre. “Miért?” – kérdezem. “Mert apukának is egy olyan
volt. – És elindul egy csacsogó kispatak – Az én apukám nagyszerű apa
volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert,
kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában
nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg.
Öngyilkos lett, mert sokat k…ott. És apu őt is megverte. De én nem
leszek k…a.”</p>
<p style="text-align:justify">Hallgatok, magamhoz szorítom e szép
szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és
hogy az apukát olyan sokan ‘bizgették’, míg fogadásból megivott két
liter vodkát. “Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az
ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és
meghalt.”</p>
<p style="text-align:justify">Hallgatunk, a tó vize egykedvűen
fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk
befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a
napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója.
Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán
koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a
nyaralásról: “Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre.
De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s
egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy
szemetes láda, oda bújtunk el.” És mondja, és mondja.</p>
<p style="text-align:justify">Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a
fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán
odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi
ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem
rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a
villámhárító a villámot, úgy vonzzák a ‘galibát’. Rájuk szólok, s mint
két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet,
hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk,
és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs,
de aki nagyon elfoglalt.</p>
<blockquote>
<p style="text-align:justify">Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét.</p>
</blockquote>
<p style="text-align:justify">Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek
első áldozására a 18 kilométere lakó anyuka, azokkal a lakkozott
körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem
tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére
egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró
szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat
és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy
nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két
szilaj paripát.</p>
<p style="text-align:justify">Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a
táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden,
úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla
hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a
fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem
szeretettel átölelni és hordozni.</p>
<blockquote>
<p style="text-align:justify">Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.</p>
</blockquote>
<p style="text-align:justify">Egy labda telibe talál, és szinte észre
sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a
cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem
megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a
tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én
legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében
úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a
csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk
ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a
konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a
gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem,
alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem
fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem
gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az
életemet.</p>
<p style="text-align:justify">Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?</p>
<p style="text-align:right"><strong>Forrás: Böjte Csaba testvér, Facebook</strong></p></div></article></div>
<br></div>