<div dir="ltr">

                
                        <div id="gmail-main">
                        
                                                                                
                                        <article id="gmail-post-20666" class="gmail-post-20666 gmail-post gmail-type-post gmail-status-publish gmail-format-standard gmail-has-post-thumbnail gmail-hentry gmail-category-egyeb">

                                <div class="gmail-post-img">
                
                                
                                
                                <img src="https://777blog.hu/wp-content/uploads/2018/07/BUS5830-900x600-1080x441.jpg" class="gmail-attachment-full-thumb gmail-size-full-thumb gmail-wp-post-image" alt="" style="margin-right: 0px;" width="471" height="192">                       
                </div>
                        

        <div class="gmail-post-header">
                
                <span class="gmail-cat"><a href="https://777blog.hu/egyeb/" rel="category tag">Egyéb</a></span>
                
                                        <h1 class="gmail-cim entry-title">Futótűzként terjed Csaba testvér gyönyörű írása</h1>
                                
        </div>
                <div class="gmail-post-entry">
        
<p style="text-align:center"><em></em></p>
<p><span id="gmail-more-20666"></span></p>
<p style="text-align:justify"><a href="https://777blog.hu/2018/07/21/futotuzkent-terjed-csaba-testver-gyonyoru-irasa/">https://777blog.hu/2018/07/21/futotuzkent-terjed-csaba-testver-gyonyoru-irasa/</a><br></p><p style="text-align:justify">A nyári vakáció egyik reggelén 
csengettek az ajtón, az egyik lányunk jött vissza az otthonba. Örömmel 
ugrott a nyakamba s kérdezte: “Mikor megyünk a táborba?” A kislány egy 
hosszú tanév után nagyon vágyott hazamenni a szüleihez. Hazavittük a 
Dévától 200 kilométerre levő otthonába, de pár nap múlva visszajött, 
mert – telefonáltam! “Jöjjön, mert megyünk táborba”. Hogy mondjam meg, 
hogy nem igaz, hogy nincs is semmiféle tábor, csak nem kellesz otthon, 
és igazából egy kegyes hazugsággal postáztak vissza tégedet?<br>
Így most itt vagyunk a Csónakos partján, “táborozunk”, hogy ne 
csalódjon, ki tudja hányadszor a gyermek. Ülök a víz partján és nézem a 
csapatomat. Forr a víz, én folyamatosan számolom a fejeket. Mind 
megvannak.</p>
<p style="text-align:justify">Egyszerre jönnek mellém, hozzám bújnak, 
mesélnek. Az egyik negyedikes lányunk megkér, hogy tetováltassak szép 
hableányt a mellemre. “Miért?” – kérdezem. “Mert apukának is egy olyan 
volt. – És elindul egy csacsogó kispatak – Az én apukám nagyszerű apa 
volt. Igaz, hogy sokat ivott, s egyszer, mikor korbáccsal megvert, 
kiütötte az egyik szememet. Nem akarta. Utána apuka is sírt, bánatában 
nagyon berúgott. Anyuka, mikor két éves voltam, akkor halt meg. 
Öngyilkos lett, mert sokat k…ott. És apu őt is megverte. De én nem 
leszek k…a.”</p>
<p style="text-align:justify">Hallgatok, magamhoz szorítom e szép 
szőke kislányt. Ő csak beszél. Elmondja, hogy mennyi rossz ember van, és
 hogy az apukát olyan sokan ‘bizgették’, míg fogadásból megivott két 
liter vodkát. “Apukám olyan rendes volt, utolsó cseppig megitta, mert az
 ember, amit ígér, azt meg kell tegye, úgy-e? Apuka sokat hányt és 
meghalt.”</p>
<p style="text-align:justify">Hallgatunk, a tó vize egykedvűen 
fodrozódik. Nagyon sok mondat van az életünkben, mit nem tudunk 
befejezni. Odajön egy másik kislány is. Vizes, szép barna bőre ragyog a 
napfényben. Három éve van nálunk, az osztály második tanulója. 
Beszélgetünk. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor egy nagyváros állomásán
 koldult. Nagyon ritkán beszél erről. Most úgy beszél, mint más a 
nyaralásról: “Olyan bácsi is volt, aki egy egész kiflit adott egyszerre.
 De nagyon kellett vigyázni a rendőrökre, sokszor kutyával jöttek, s 
egyszer az egyik társamat meg is harapták a kutyák. Volt egy nagy 
szemetes láda, oda bújtunk el.” És mondja, és mondja.</p>
<p style="text-align:justify">Úgy látom, hogy a víz, a játék, nemcsak a
 fizikai mocskot oldja, mossa s remélem viszi messzire. Aztán 
odasodródik két testvér, a harmadikat végezték. Szédületes energia tépi 
ezeket a fiúkat. Lendületükben mindenkit lesodornak a lábukról. Nem 
rosszak, de tíz percenként felsír, visít valaki mellettük. Mint a 
villámhárító a villámot, úgy vonzzák a ‘galibát’. Rájuk szólok, s mint 
két ma született bárány kunkorodnak mellém. Ha már rohangálni nem lehet,
 hát engem kezdenek nyuvasztgatni ölelésükkel. Persze hogy beszélgetünk,
 és persze, hogy szóba jön az édesanya, akinél csodálatosabb anya nincs,
 de aki nagyon elfoglalt.</p>
<blockquote>
<p style="text-align:justify">Sokszor megcsodálom Isten hatalmát, aki ilyen végtelen erőssé tudja tenni a gyermekek szüleik iránt érzett szeretetét.</p>
</blockquote>
<p style="text-align:justify">Mert én csak azt látom, hogy a gyermekek
 első áldozására a 18 kilométere lakó anyuka, azokkal a lakkozott 
körmeivel és még egy szent szívét is megdobogtató szerelésével, nem 
tudott eljönni, bár meg volt beszélve és meg is ígérte. A fiúk kérésére 
egy pár perccel később kezdtük a misét. De nem jött el az évzáró 
szereplésre sem, és azóta sem jött egyszer se felénk. Megölelem a fiúkat
 és elismerem, hogy anyuka tényleg nagyon szép, csak az a baj, hogy 
nincs ideje. S hogy a tépelődésnek véget vessek, szabadon engedem e két 
szilaj paripát.</p>
<p style="text-align:justify">Táborozunk! Isten műve: a tó vize, a 
táj, a gyermekek, és minden olyan csodálatos. Végtelenül jól van minden,
 úgy ahogy van! Sokszor nem értem, hogy egy-egy törékeny gyermek válla 
hogy tud ennyi tragédiát hordozni. De úgy látszik, hogy nem is ez a 
fontos. Ezeket a gyerekeket, a sebeket nem kielemeznem kell, hanem 
szeretettel átölelni és hordozni.</p>
<blockquote>
<p style="text-align:justify">Megtenni mindent, hogy ha már karjaim közé sodródtak, Isten akarata szerint alakuljon a további életük.</p>
</blockquote>
<p style="text-align:justify">Egy labda telibe talál, és szinte észre 
sem veszem, ott vagyok a Csónakos tó vizében. Játszunk, én vagyok a 
cica, és forrik a sok gyermek csapkodásától a víz. Tudom, hogy nem 
megoldani kell a problémákat, hanem kacagni, és eltalálni azt a 
tenyérnyi kék eget a gyermekek karjai között, hogy nehogy megint én 
legyek a cica. Játszunk, kissé könnyes a szemem, de itt a tó vizében 
úgyse vevődik észre. Végül is Jézus nem azt kérte, hogy megértsük ezt a 
csodálatos szép világot, hanem azt, hogy szeressük, szeretetté váljunk 
ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk. Nehéz megtanulni együtt élni a 
konkollyal. Dobom a labdát, s persze, hogy valami Isteni erő megint a 
gyermekek karjai közé vezeti azt. Mindenki kacag, felsültem, 
alulmaradtam, újból én vagyok a cica. Úgy tűnik, hogy most semmi más nem
 fontos, és jól van ez így. A teológián, a noviciátus alatt soha nem 
gondoltam volna, hogy ezek a koszos gyermekek ennyire átszervezik az 
életemet.</p>
<p style="text-align:justify">Talán majd egyszer még egy hableányt is fogok tetováltatni a mellemre?</p>
<p style="text-align:right"><strong>Forrás: Böjte Csaba testvér, Facebook</strong></p></div></article></div>

<br></div>