<div dir="ltr">
<p><strong>Reményik Sándor: Lefelé menet</strong></p>
<p style="padding-left:150px">Máté 17.</p>
<p>1.<br>
„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.<br>
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,<br>
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.<br>
Maradni: örök fészket rakni volna jó.<br>
De nem lehet. Már sáppad a csoda,<br>
Az út megint a völgybe lehalad.<br>
Jézus a völgyben is Jézus marad.<br>
De jaj nekünk!<br>
Akik a völgybe Vele lemegyünk,<br>
Megszabadított szemű hegy-lakók<br>
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.<br>
Elfelejtjük az elsápadt csodát.<br>
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,<br>
Az emberben, a szürke-szomorúban<br>
Nem látjuk többé az Isten fiát.</p>
<p>2.<br>
Testvérem, társam, embernek fia.<br>
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.<br>
Igaz: a völgyben más az alakunk,<br>
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.<br>
Botránkozásul vagyok neked én<br>
És botránkozásul vagy te nekem,<br>
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,<br>
Legyen nekünk elég a kegyelem:<br>
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,<br>
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.</p>
<p><em>Kolozsvár, 1931. február 22.</em></p></div>