<div dir="ltr"><div class="gmail_quote"><br><br><div dir="ltr"><div class="gmail_quote"><br><br>
<div text="#000000" bgcolor="#FFFFFF">
<div>
<p class="MsoNormal" style="text-indent:35.4pt;background:white"><b><i><span style="font-size:18.0pt;color:#0000cc">Fekete István: Az
ima</span></i></b> </p>
</div>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;background:white"><span style="color:black"> </span><span style="font-size:14.0pt;color:black">Az ima nálam nagyon régen
kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár
száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">– Mondd, kisfiam…</span><span style="color:#222222"> </span><span style="font-size:14.0pt;color:black">És én mondtam utána az
imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a
szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki
képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Később – a diákévek
kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol
elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán
koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs
mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet.
Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis
imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett,
melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat,
kérésemet vitték az Örökkévaló elé.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Aztán jött az előbbi
világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök
rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos
csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé
szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami
hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Ó, milyen kicsik és mégis
mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva
ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az
igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és
imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen
és valódi férfiasság.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Aztán jött a zuhanás
Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az
elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész
nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem
– egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak
többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen
félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem.
És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a
halálra ítéltség posványából.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Amilyen csendesek lettünk,
olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen
fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor
éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon.
És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan
szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész
világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy,
szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk,
értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban:
ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy
valaki imádja a
lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a
táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem
hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Mindenki „imád” mindent. A
lovát, a szeretőjét, a
nyakkendőjét...
megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát,
tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés
egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi
segítség, mentsvár, csak az ima.</span><span style="color:black"> </span></p>
<p class="MsoNormal" style="text-align:justify;text-indent:35.4pt;background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black">Ne imádj hát mindent, édes
Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás
disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod,
milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely
elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.</span></p>
<div>
<p class="MsoNormal" style="background:white"><span style="font-size:14.0pt;color:black"> </span><b><i><span>Fekete
István</span></i></b></p>
</div>
<div>
<p class="MsoNormal" style="background:white"><span style="color:black"> </span></p>
</div>
</div>
</div><br></div>
</div><br></div>