<div dir="ltr"><div class="gmail-keretes">
<p><em><a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/emlektablat-avattak-placid-atya-otthonanal">http://www.magyarkurir.hu/hirek/emlektablat-avattak-placid-atya-otthonanal</a><br></em></p><p><em>Virághalmy Judit színművésznő beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.</em></p>
<p>Drága jó testvérek! Nincs egy fél esztendeje, hogy Placid atya 100.
születésnapját ünnepeltük a Szent Imre-templomban. Még most is itt zeng
bennünk az ő jellegzetes hangján a búcsúzó utolsó áldása. Most pedig
azért gyűltünk itt össze, hogy megjelöljük azt a házat, ahol élt,
ahonnan elindult és ahova mindig visszatért. Placid atya itt állt akkor
is, ebben a kapualjban, amikor csodával határos módon hazajött a Gulág
haláltáborából. A villamoson megkért egy férfit, hogy jöjjön ide,
készítse fel szívbeteg édesanyját a hirtelen találkozásra, nehogy
megijessze a váratlan öröm. Itt ácsorgott a kapuban, amikor valaki
megkérdezte: Kit keres? Mire ő: Voltaképpen saját magamat. Jó volt, hogy
itt lakott. Jó volt még a gondolata is, hogy itt van. Ha erre járt az
ember, tudhatta, hogy itt lakik Placid atya, itt van és imádkozik
értünk. Mert ő sziklaszilárd hittel megígérte nekünk, hogy amíg csak él,
velünk és értünk imádkozik, édes hazánkért, miértünk, és azt is
megígérte, hogy odafönn találkozunk. Az emberi élet legvégső határáig
velünk volt – és most már mindig velünk is marad. <br><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=79011&img=o_100.jpg" rel="lightbox['g79011']"><br><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=79011&p=1&img=c_100.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Drága jó Placid atya! Köszönjük, hogy ismerhettük, hogy csodálhattuk
benne Isten művét, azt, hogy mivé is válhat az ember, ha teljesen
elfogadja a mennyei Atya akaratát és nem halogat, nem ellenkezik és nem
bújik ki a rá szabott életfeladat, hivatás elől, hanem beleáll és
teljesíti azt. Abban a vigasztaló bizonyosságban adunk hálát a
Jóistennek, aki megteremtette nekünk Placid atyát, hogy most már végre
nem fáj semmije, nem korlátozza mozgásában az egyre gyengülő test, a
folyton ingadozó vérnyomás, most már kitűnően hall, és csodálatos új
testében az Atya jobbján kimondhatatlan boldogságban beszélget az őt
körülvevő szentekkel. Ha a szívünk mélyébe nézünk, kicsit jobban is
vágyakozunk mi is oda, amióta Placid atya is odaát van. De addig is –
hála az emlékezetnek, az emberi hűségnek, de főként az isteni szeretet
kifogyhatatlan erejének, megígérjük, hogy tettekké változtatjuk, amit
ránk bízott. Ahogy a 100. születésnapján elmondott tökéletes
szentbeszédében és a mise végén elmondott áldásában kérte: „Áldjon meg
bennünket, mindannyiunkat, családtagjainkat, a szeretteinket, a
barátainkat, az ellenfeleinket is, de mindenekelőtt áldja meg a mi édes
magyar hazánkat, a mi édes magyar hazánk felelős vezetőit, hogy
megtalálják azt az utat, ami ebben a zűrzavaros világban a nyugodtabb,
emberibb élethez szükséges! A Jóisten kegyelme legyen velünk továbbra
is! Ez az én kérésem, a százesztendős papbácsinak a kérése a Jóistenhez.
Így áldalak meg benneteket a teremtő Isten, a megváltó Fiú és a
megszentelő Lélek, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”</p>
<p>Ezek voltak hozzánk intézett utolsó szavai. Kérjük együtt a mennyei
Atyát, hogy méltók lehessünk Placid atya áldozatos szeretetére, lelki
hagyatékának továbbvitelére! Mert mindabból, amit nekünk tanított,
mostantól csak annyi marad meg, amennyit megőrzünk a szívünk mélyén,
tettekké változtatunk, s átadunk gyerekeinknek. A négy alapelv, aminek
megfogalmazásához a szovjet katonai bíróság igazságtalan ítélete, az
embertelen vonatút, a fagyban mezítláb síró férfiember fájdalma, a
körülötte egyre hulló rabtársak halálának dermesztő hétköznapisága, a
priccsen, hasonfekve, ruhátlanul elsuttogott misék csodája, a moszkvai
macesz és a kipréselt szőlőszem isteni ajándéka, a hazatérés és a haza
ridegen becsukódó ajtajainak dörrenése, a bencés helyett a kincés lét, a
szobába kényszerültség türelmes elviselése, a fűrészgép által csonkolt
ujj, a mosodában lepedőket egymásra hajtó monotónia, a brilliáns elme és
a proliságba kényszerített mindennapjai – a napokból hetek, a hetekből
hosszú évek, az évekből évtizedek. A hallgatás és lehallgatás eltűrése, a
várakozás tehetetlenségének kinccsé sűrítése, a gyémántkemény tanítás, a
későn beköszöntő nyilvánosság, a fizikai romlás versenyfutása a
Szentlélek által fiatalon és sziporkázóan csillogó elmével... Az örökös
segédlelkészi pozíció pápai elismerésre emelése, a szív fájdalma, a
hívek szeretete. Ez mind. Csak akkor marad meg, ha bennünk is tetté
változik. <br><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=79011&img=o_55.jpg" rel="lightbox['g79011']"><br><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=79011&p=1&img=c_55.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Kedves egybegyűltek! Most pedig jelöljük meg ezt a házat, hogy soha
ne felejtsük el, a gyerekeink gyerekei se feledjék, hogy élt itt egy
ember, 100 évig és huszonhárom napig – aki hitt Istenben, hitt a hazában
és hitt bennünk, hogy példáját lesz erőnk követni. Drága Placid atya,
légy odafönt olyan hűséges közbenjárónk, amilyen hűséges lelkiatyánk
voltál itt ezen a földön!</p>
</div>
</div>