<html><head><meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=UTF-8"></head><body><div>Ez nagyon szép, köszönöm!</div><div><br></div><div>K:) </div><div><br></div><div><br></div><div><br></div><div style="font-size:100%;color:#000000"><!-- originalMessage --><div>-------- Original message --------</div><div>From: KEA <kea@turul.banki.hu> </div><div>Date: 3/11/17 12:12 AM (GMT-08:00) </div><div>To: grem@turul.banki.hu </div><div>Subject: [Grem] Kétszáz éve született Arany János </div><div><br></div></div>Kétszáz éve született Arany János, Az alábbi kis történetet, melynek<br>"Az utolsó gyermek" címet adtam, a ma kezdődő Arany János emlékév<br>tiszteletére teszem közzé. Csak elgondolkodtam, mi lett volna, ha...<br><br>A nyár beköszöntével Borcsa, a vén bábaasszony egészsége megrendült.<br>Szíve csak úgy nyargalt, máskor összevissza verdesett, mint egy sebzett<br>kismadár szárnya. Gyakran támadt vértolulása is, ilyenkor az öregasszony<br>beesett, csuparánc arca egész sötétre pirosodott.<br>Borcsa hosszú élete során elég szívbajos, hűdéses embert látott már<br>ahhoz, hogy tudja, miféle kórság fenyegeti. Sejtette, hogy hamarosan<br>lejár az ideje, de nem bánkódott, hogy itt kell hagynia az<br>árnyékvilágot. Valami mégis azt súgta neki, hogy halála előtt még egy<br>fontos feladat vár rá, ezért nem hagyhatja, hogy a nyavalya idő előtt<br>leterítse.<br><br>Nap mint nap galagonyavirágból forrázott italt magának, hogy bolondul<br>dobogó vén szívét megnyugtassa. A vértolulás ellen pedig fehér<br>fagyöngyöt gyűjtött az erdőn, melyet hideg forrásvízbe áztatott. A kúra<br>eredményesnek bizonyult. Borcsa hamarosan jobban lett, és az öregapjától<br>rámaradt faragott botra támaszkodva újra gyógyfüvek után járta a<br>határt.<br><br>Egész Bihar vármegyében nem akadt senki, aki a vénasszonynál jobban<br>ismerte volna a természet tikait. A bábamesterség anyáról leányra<br>öröklődött családjában, de a füvek és virágok gyógyító erejét a<br>nagyapjától tanulta. A vén vajákos, aki messze földön híres füvesember<br>hírében állt, hosszú, ezüstszín haját még varkocsban hordta és különös<br>rovásokat faragott a pásztorbotjára... A templomot egész életében messze<br>elkerülte: a napban hitt, a holdban és a csillagokban. A kis Boriska<br>volt a legkedvesebb unokája. Gyakran magával vitte pusztai<br>vándorlásaira. Hetven esztendő telt el azóta, de Borcsa még ma is<br>pontosan fel tudta idézni a hatalmas, szálfaegyenes alakot, ahogy<br>subájával a vállán, botjára támaszkodva áll a csillagos ég alatt.<br>Most, hogy kifelé készülődött az árnyékvilágból, Borcsának szokásává<br>vált, hogy esténként kiüljön az aprócska háza előtti padra, és a<br>nagyapja foszlott, vén subájába takaródzva az égboltot bámulja. A<br>csillagokat nézve maga mellett érezte az öreget, akinek a közelségében<br>mindig jóleső melegség járta át a szívét. De a régi történeteket, amit<br>öregapja Budáról, Eteléről és egy hatalmas, nagyerejű magyar vitézről<br>mesélt neki, már nem tudta felidézni. Nagyapja gyakran mondogatta, hogy<br>egyszer jön valaki, aki nála szebben meséli majd újra őket, ám erre a<br>valakire Borcsa egész hosszú életében hiába várt.<br><br>Egy nyári estén is a padon ülve aludt el, és arra ébredt, hogy a<br>hajnali napsugár a szemébe tűz. Éppen feltápászkodott, amikor nyikordult<br>a kapu: vendége érkezett.<br><br>Egy helybéli szegény földmíves felesége volt a korai látogató. A kopott<br>kis asszony, Sára arcára mély barázdákat vésett a bánat és a nélkülözés.<br>Borcsa tudta, hogy úgy negyvenöt esztendős lehet, de aki nem ismerte,<br>akár hatvannak is nézhette. Együtt léptek a házba, ahol erős, fűszeres<br>illat terjengett a mindenfelé száradó gyógyfüvek miatt.<br><br>- Segítened kell, – kezdte Sára –, megint úgy vagyok.<br><br>- Más oka is lehet a te korodban, hogy elmarad a havibaj – csóválta<br>fejét a bába – lassan...<br><br>- Én is erre gondoltam először – vágott szavába az asszony - de<br>felismerem a jeleket. Tudhatnád...<br><br>Borcsa bólintott. Sára kilenc gyermeknek adott életet. És nyolcat<br>temetett el... A bábaasszony szívből szánta Sárát, akinek gyermekeit<br>egymás után ragadta el a tüdőbaj és a nélkülözés.<br><br>– Tizedszerre nem tudom végigcsinálni - zokogott Sára. - Elfogyott az<br>erőm. Megszültem, meggyászoltam őket, megöregedtem, gyenge vagyok...<br>Nem, nem bírom ki, még egyszer nem! Ezt az utolsót már nem akarom! Hisz<br>csak meghalna ez is... - zokogta.<br><br>Borcsa hallgatott. Értett az angyalcsináláshoz, de nem szívesen<br>gyakorolta, mert úgy gondolta, neki azt a feladatot szánta a Jóisten,<br>hogy a gyermeket a világra segítse, nem pedig azt, hogy elpusztítsa.<br><br>- Hányadik hónapban vagy? – kérdezte mogorván.<br><br>- Még csak egyszer maradt ki a vérzés - szipogta a idősödő nő. – Még<br>időben ahhoz, hogy…<br><br>A környéken azt beszélték, hogy Borcsa ismeri azoknak a gyógyfüveknek a<br>titkát is, amelyek a terhesség korai szakaszában vetélést idéznek elő. A<br>szóbeszéd nem túlzott: az öregasszony jól tudta, milyen füvek hajtják el<br>az épp bimbózni kezdő életet. Akadt is a keverékből egy teljes adaggal a<br>hátsó kamrában… és igen, az öregedő Sárának minden oka megvan rá, hogy<br>ne akarjon több gyermeket… az ura is vén, tíz évvel is idősebb nála...<br>Már unokájuk is van. A bába sóhajtott. Hátracsoszogott a kamrába, hanem<br>ott eszébe jutott a nagyapja. Most vajon mit tanácsolna a vén vajákos?<br>Kisvártatva egy kis vászonzacskóval kezében tért vissza.<br><br>- Ebből minden este és reggel készíts főzetet – vetette oda kurtán az<br>asszonynak. – Ha vérezni kezdesz, visszajössz. Figyelmeztetlek, a<br>keveréket korodbeli nőn még soha nem próbáltam, nem biztos, hogy<br>beválik. Ezért pénzt sem fogadok el tőled. Eridj, nehogy meglássanak.<br>Sára sűrű hálálkodások közepette távozott. A bába sokáig nézett utána.<br><br>- Vajon helyesen cselekedtem? - kérdezte magától.<br><br>Az ősz beköszöntével Sára gyermeke megmozdult, pedig nap nap után itta<br>Borcsa főzetét.<br><br>- Mit tehetnék? – tárta szét ravaszkodva a kezét az öregasszony, - , úgy<br>látszik, a Jóisten azt akarja, hogy ez a gyermek megszülessék. (Igaz-e,<br>öregapám?- tette hozzá magában.)<br><br>Sára, aki egészen megszépült, kikerekedett az elmúlt hónapokban,<br>aggodalmasan tördelte a kezét.<br><br>- A gyermek talán épp a főzetedtől nem lesz egészséges -suttogta.<br>Az öregasszony elfojtotta mosolyát.<br><br>- Nem lesz baj – nyugtatta az asszonyt –, van egy titkos erősítő<br>receptem várandós asszonyok számára, ritkán adok belőle, mert nagyon<br>nehéz elkészíteni. Rögvest hozom – azzal hátrament a kamrába, és egy<br>csipetnyi mentával megbolondítva kihozta ugyanazt a gyógyfűkeveréket,<br>amit első alkalommal is adott neki.<br><br>Mikor magára maradt, Borcsa megszédült, és a kemencének tántorodott.<br>Érezte, fogytán az ereje, hiába minden tudása, ideje végére jár.<br><br>- Csak még ezt az egyet... ezt az utolsó gyermeket hadd segítsem a<br>világra! - fohászkodott magában.<br><br>A gyönyörű, egészséges kisfiú egy szeles márciusi reggelen született<br>meg. A vén Borcsa megfürösztötte, puha gyolcsba pólyálta, és ahogy a<br>karjába vette, a baba rányitotta szemét. Borcsa már bizonyosan tudta: ő<br>az utolsó, akinek a születésénél bábáskodott. Furcsamód nem bánta ezt,<br>sőt, hatalmas megkönnyebbülés, megnyugvás járta át: most már megpihenhet.<br><br>- No, lelkem - adta Sára kezébe a gyermeket -, ez megmarad. Erős lesz a<br>tüdeje, és a hangja... A hangja egész messzire fog hallatszani!<br>Meglátod, még büszkék lesztek rá. Egész Nagyszalonta az lesz.<br><br>A gyermekágyas asszony megütközve nézett a bábára. Miket hord össze ez a<br>bolond vénasszony? Még hogy messzire fog hallatszani a hangja... Egy<br>szegény, öreg földmíves utolsó, tizedik gyermekének.... No iszen....<br><br>- Biztos, hogy nem fogad el semmit, Borcsa néném? – unszolta a<br>bábaasszonyt az ifjabbik Sára, aki végig édesanyja mellett volt a szülés<br>alatt. – Ha pénzt nem is, egyebet...<br><br>Az öregasszony a fejét rázta. Már az ajtóban állt, onnan nézett vissza a<br>szegényes szobára. Egy utolsó pillantást vetett a gyermekre, aztán<br>György gazdához fordult, aki kalapját gyűrögetve támasztotta a falat<br>odakint.<br><br>- Az öregapámat – mondta lassan -, Jánosnak hívták. Nagyon szerettem.<br><br>Ekkor - mintha csak a gyermeket üdvözölnék -, sorra megkondultak a<br>nagyszalontai harangok.<br><br>1817. március 2. volt, vasárnap.<br><br>Nem sokkal később, ugyanannak a napnak a hajnalán, amikor Arany György<br>és Megyeri Sára utolsó, tizedik gyermekét, a kis Jánoskát<br>megkeresztelték, holtan találták a vén bábaasszonyt.<br><br>A háza előtti kis lócán, egy foszladozó subába burkolódzva ült.<br>Valamikor éjszaka érhette a halál - tágra nyílt szemei még őrizték a<br>csillagok fényét.<br><br>A vén Borcsa mosolygott holtában. Boldog, rejtelmes mosollyal, mint aki<br>beteljesítette feladatát, és élete végén még végrehajtott egy küldetést,<br>a legfontosabbat, amit a Gondviselés kijelölt számára.<br><br>-- <br><br>Üdvrivalgással:<br>KEA.<br><br>_______________________________________________<br>Grem mailing list<br>Grem@turul.kgk.uni-obuda.hu<br>http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem<br></body></html>