<div dir="ltr"><h1 class="gmail-cim">Ferenc pápa interjúja az El País spanyol napilapnak </h1>
<div class="gmail-datum">2017. január 25. szerda 11:52<br><a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-interjuja-az-el-pais-spanyol-napilapnak">http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-interjuja-az-el-pais-spanyol-napilapnak</a><br></div>
<h3 class="gmail-lead">Január 20-án, pénteken ugyanabban az órában, amikor 
Donald Trump letette elnöki esküjét Washingtonban, Ferenc pápa a 
Vatikánban hetvenöt perces, nagyon érdekes interjút adott az El País 
spanyol napilapnak.</h3><p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=75107&amp;img=o_30.jpg" rel="lightbox[&#39;g75107&#39;]"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=75107&amp;p=1&amp;img=c_30.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><em>Érintett főbb témák: A papok legnagyobb veszélye, ha nincsenek 
kapcsolatban az emberekkel, a klerikalizmus, a funkcionáriussá válás. 
XVI. Benedek egészségi állapota. Törekedni kell közel lenni az 
emberekhez. A harmadik világháború zajlik. Igazságtalan a vagyon 
eloszlása a világban. Donald Trumpról majd a tettei alapján lehet 
véleményt mondani. „Azon vagyok, hogy azt tegyem, amit az evangélium 
parancsol.” Nem a teológusok vagy a papok, hanem a szentek viszik előre 
az Egyházat! A kereszténységnek konkrétnak kell lennie. Ma is vannak 
olyanok az Egyházban, mint a tékozló fiú bátyja. Az evangélium 
lényegénél fogva botrányos! „Az életszentség középosztálya.” Ne bújjunk 
ideológiai fedezékbe! Van foganatja a pápa kéréseinek! A pápa szavára 
sokan elindultak a szenvedők, az élet perifériáján élők felé. Hogyan 
lehet segíteni a migránsoknak és a menekülteknek? Ténylegesen vannak 
gettók. „Nem érzem magam meg nem értettnek.” A vitatkozás testvériesít 
minket. A kommunikációs eszközök és a konkrét, érintéssel járó 
kommunikáció fontossága. Közbenjáró közvetítők és ne kereskedő 
közvetítők legyünk! A populizmus különösen válságban fenyegető. A 
problémák megoldására párbeszédet kell folytatni. Latin-Amerika a 
liberális gazdaságtól szenved. Nők elleni erőszak és prostitúció. 
Felszabadítási teológia. A pápa kapcsolatai Argentínával. A nők szerepe 
az Egyházban. Európában nem születnek gyermekek, így nincsenek 
hivatások. Milyen legyen a következő konklávé?</em></p>
<p style="text-align:center">* * *</p>
<p><strong>– A Vatikánban töltött mintegy négy esztendő után mi maradt 
abból az utcákat járó papból, aki táskájában visszaútra szóló jeggyel 
érkezett Buenos Airesből Rómába?</strong><br><br>– Továbbra is utcákat 
járó maradt. Mert amennyire tudok, megyek ki az utcára üdvözölni az 
embereket a kihallgatásokon, vagy utazom… A személyiségem nem változott.
 Nem mondom, hogy ez olyasmi lenne, amit célul tűztem ki magam elé: 
ösztönösen jött. Nem, ezen nincs mit változtatni. A változtatás 
mesterkélt lenne. Hetvenhat évesen változtatni sminkelés. Nyilván nem 
tehetek meg mindent, amit szeretnék, de az utcákat járó lelkület megvan,
 és Önök ezt láthatják.<br><br><strong>– Pápaságának utolsó napjaiban 
XVI. Benedek az Egyház élén töltött utolsó időszakáról ezt mondta: „A 
vizek háborogtak, és Isten aludni látszott.” Ön is érezte ezt a magányt?
 Az Egyház hierarchiája aludt az emberek új és régi gondjaival szemben?<br></strong><br>–
 Az Egyház hierarchiáján belül vagy az Egyház lelkipásztori munkáját 
végzők (püspökök, papok, szerzetesnővérek, világi hívők…) körében én 
jobban félek a kábultaktól [anestesiados], mint az alvóktól. Azoktól, 
akik elkábultak a világiasságtól. Ez aggaszt engem, az, ha minden 
csendes, nyugodt, ha a dolgok jól mennek… túlságosan rendben vannak. 
Amikor olvassa valaki az Apostolok cselekedeteit, Szent Pál leveleit, 
láthatja, hogy volt zűrzavar, voltak nehézségek, az emberek mozogtak. 
Volt mozgás, és volt érintkezés az emberekkel. A kábultnak nincs 
kapcsolata az emberekkel. Védve van a valóságtól. Kábult. És manapság 
sokféleképpen lehet kábulatba esni a mindennapi élettel szemben. Nem? És
 a kábultságból származó legsúlyosabb betegség, amije lehet egy 
pásztornak: a klerikalizmus. Én itt vagyok, az emberek pedig amott. Te 
pásztora vagy azoknak az embereknek! Ha nem törődsz azokkal az 
emberekkel, ha már nem törődsz azokkal az emberekkel, akkor zárd be a 
boltot, és menj nyugdíjba!<br><br><strong>– És van az Egyháznak egy kábult része?<br></strong><br>– Mindnyájunkat fenyeget ez a veszély. Ez komoly veszély és kísértés. Könnyebb kábultnak lenni.<br><br><strong>– Jobban élünk, kényelmesebben élünk.<br></strong><br>–
 Ezért, jobban, mint az alvóknál, itt van ez a kábultság, amelyet a 
világiasság lelkülete okoz. A lelki világiasságból származik. Ezzel 
kapcsolatban felkeltette figyelmemet az, hogy Jézus az utolsó vacsorán, 
amikor azt a hosszú imát mondja az Atyához a tanítványokért, nem azt 
kéri, hogy: „Nézd, óvd meg őket az ötödik parancsolattól, hogy ne 
öljenek, a hetedik parancsolattól, hogy ne lopjanak!” Nem! Óvd meg őket a
 világiasságtól, óvd meg őket a világtól! Ami elkábít, az a világ 
szelleme. És akkor a pásztor funkcionáriussá válik. Ez a klerikalizmus, 
amely megítélésem szerint a legnagyobb baj, amely ma érheti az Egyházat.<br><br><strong>–
 Azok a problémák, amelyekkel XVI. Benedek küzdött pápaságának végén, és
 amelyek benne voltak abban a fehér dobozban, amelyet átadott Önnek 
Castel Gandolfóban. Mi volt abban?<br></strong><br>– Az Egyház 
megszokott élete: szentek és bűnösök, tisztességesek és romlottak. 
Minden volt benne! Voltak emberek, akiket kikérdeztek, akik tiszták, 
dolgosak… Mert itt a kúriában vannak szentek. Bizony ám! Vannak szentek.
 Örömmel mondhatom ezt. Mert könnyen beszél az ember a kúria 
romlottságáról. Vannak romlott emberek a kúrián. De sok szent is. 
Olyanok, akik egész életüket az emberek szolgálatában töltötték, 
névtelenül, egy íróasztal mögött, vagy párbeszédet folytatva, vagy egy 
dolgozószobában, hogy elérjék… Bárhogy is, itt belül vannak szentek és 
bűnösök. Ami azon a napon a leginkább lenyűgözött: a szent Benedek 
emlékezőképessége. Azt mondta nekem: „Nézd, itt vannak a jegyzőkönyvek, a
 dobozban. Itt van a véleményezés, minden személyről.” És itt „ez is meg
 az is, rengeteg részlet”. Minden a fejében! Rendkívüli 
emlékezőtehetség! És őrzi, most is megvan neki!<br><br><strong>– Jól szolgál az egészsége [XVI. Benedeknek]?<br></strong><br>–
 Innentől [nyaktól] felfelé tökéletes. A lábaival van probléma. 
Segítséggel jár. Elefántnagyságú memóriája van, a legapróbb részletekig.
 Előfordul, hogy mondok valamit, ő meg így válaszol: „Nem abban az évben
 volt, hanem amabban.”<br><br><strong>– Mi aggasztja Önt leginkább az Egyházat és általánosságban a világ helyzetét illetően?<br></strong><br>–
 Az Egyházat illetően azt mondanám, hogy sosem szabad feladnia, hogy 
közeli legyen, vagyis hogy igyekezzen állandóan közel lenni az 
emberekhez. A közelség! Az az egyház, amely nem közeli, az nem egyház, 
hanem egy jó civil szervezet [ONG], vagyis egy karitatív szervezet, mely
 jótékonykodik, azért jön össze, hogy igyon egy teát, és jótékonykodjon…
 Ami viszont az Egyház identitását megadja, a közelség: közeli 
testvéreknek lenni. Mert mindnyájan alkotjuk az Egyházat. Tehát a 
probléma, amelyet mindig el kell kerülni az Egyházban, az, ha nincs 
közelség. Mindenkinek közel kell lenni. A közelség érintést jelent, 
megérinteni felebarátunkban Krisztus testét. Érdekes, amikor Krisztus 
bemutatja nekünk a listát, amely alapján megítéltetünk majd, vagyis Máté
 evangéliumának huszonötödik fejezetét, mindig a felebarát érintéséről 
van szó: „Éhes voltam, fogoly voltam, beteg voltam…” Mindig közel lenni a
 szükségben lévő felebaráthoz, ami nemcsak jótékonykodás, hanem sokkal 
több.<br><br>Azután, a világban háború van. A darabokban zajló harmadik 
világháborúban vagyunk. Mostanság pedig már egy lehetséges nukleáris 
háborúról beszélnek, mintha kártyajáték lenne: játszunk a kártyákkal… Ez
 az, ami engem leginkább aggaszt. Aggaszt továbbá a világ gazdasági 
aránytalansága: hogy az emberiség egy kis csoportjának kezében van a 
vagyon több mint nyolcvan százaléka, és ehhez hozzá kell vennünk, amit a
 likvid gazdaság jelent, ahol a gazdasági rendszer középpontjában a 
pénzisten áll, és nem a férfi és a nő, nem az ember! És így létrejön a 
kidobásnak ez a kultúrája.<br><br><strong>– A világ problémáit illetően,
 melyeket megemlített, Donald Trump épp ebben az órában foglalja el az 
Amerikai Egyesült Államok elnöki székét. És a világ meglehetősen feszült
 emiatt. Önnek mi a hozzáállása?<br></strong><br>– Majd meglátjuk, mi 
történik. De hogy megijedjek attól vagy örüljek annak, ami történhet, 
azt hiszem, e téren nagy meggondolatlanságba eshetünk. Lehetünk 
sorscsapások vagy jólét prófétái, amik aztán nem következnek be, sem 
egyik, sem másik. Majd meglátjuk! Meglátjuk, hogyan cselekszik, és akkor
 majd értékeljük. Mindig a konkrét dolgok számítanak. A kereszténység 
[például] vagy konkrét, vagy nem kereszténység. Érdekes: az Egyház első 
tévtana rögtön Krisztus halála után jelentkezett. A gnosztikusok 
eretneksége, amelyet János apostol elítél. Ez a sprayvallásosság volt, a
 nem konkrét vallásossága. „Igen, én, igent mondok a lelkiségre, a 
törvényre…” – de minden spray. Nem, nem! Konkrét dolgokról van szó! És 
majd a konkrétból levonjuk a következtetéseket. Nagymértékben 
elveszítjük a konkrét iránti érzékünket. Minap azt mondta nekem egy 
gondolkodó, hogy ez a világ nagyon rendezetlen, hiányzik belőle a fix 
pont. Ez pontosan az a konkrét dolog, amit a fix pontok adnak. [Majd 
megnézzük,] mit csináltál, milyen döntéseket hoztál, hogyan mozogtál, s 
ezért én e tekintetben várok, majd meglátom.<br><br><strong>– Nem aggasztja az, amit eddig hallott?<br></strong><br>– Várok. Isten hosszú időn keresztül várt rám, minden bűnömmel együtt…<br><br><strong>–
 Az Egyház tradicionálisabb körei számára bármilyen változtatás, akár 
csak a nyelvezetben is, árulás. A másik véglet számára, ide véve azokat 
is, akik sosem fogják elfogadni a katolikus hitet, semmi sem lesz elég. 
Ahogyan Ön mondta, minden meg van már írva a kereszténység lényegében. 
Tehát a normalitás forradalmáról van szó?<br></strong><br>– Én azon 
vagyok, nem tudom, sikerül-e, hogy azt tegyem, amit az evangélium 
parancsol. Ez az, amire törekszem. Bűnös vagyok, és nem mindig sikerül 
ezt elérnem, de ez az, amire törekszem. Érdekes: az Egyház történelmét 
nem a teológusok, nem a papok, nem a szerzetesnővérek, nem a püspökök… 
vitték előre, igen. Részben, igen, de az Egyház történetének igazi 
főszereplői a szentek, vagyis azok a férfiak és nők, akik arra áldozták 
életüket, hogy az evangélium konkrét legyen. Ők azok, akik megmentettek 
minket: a szentek. Néha úgy képzeljük el a szenteket, mint egy apácát, 
aki felfelé bámul, és forgatja szemeit. A szentek jelentik az evangélium
 konkrétságát a mindennapi életben! És a teológiai mondanivaló, amelyet 
kiolvashatunk egy szent életéből, nagyon nagy! Nyilvánvaló, hogy szükség
 van teológusokra és pásztorokra. Az Egyház részét képezik. De ehhez 
kell mennünk: az evangéliumhoz! És kik az evangélium legjobb hordozói? A
 szentek. Ön használta a forradalom szót. Ez a forradalom! Én nem vagyok
 szent. Nem csinálok semmilyen forradalmat. Azon iparkodom, hogy az 
evangélium előrehaladjon. De tökéletlenül, mert időnként elcsúszom.<br><br><strong>–
 Nem gondolja, hogy sok katolikusban élhet olyasmi, mint a tékozló fiú 
testvérének szindrómája, és akik úgy látják, hogy jobban odafigyel 
azokra, akik elmentek, mint azokra, akik belül maradtak, és megtartották
 az Egyház parancsait? Egyik útja során egy német újságíró megkérdezte, 
miért nem beszél soha a középosztályról, azokról, akik adót fizetnek…<br></strong><br>–
 Itt két kérdés merül fel. Az idősebb fiú szindrómája: igaz, hogy azok, 
akik kényelmesen elvannak egy olyan egyházi struktúrában, amely nem nagy
 elkötelezettségre készteti őket, vagy azok, akiknek olyan 
magatartásformái vannak, amelyek megvédik őket az érintkezéstől, 
kényelmetlenül érzik magukat minden változástól, az evangélium bármely 
javaslatától.<br><br>Sokat szeretek arra a fogadósra gondolni, akihez a 
szamaritánus elvitte azt az embert, akit a rablók félholtra vertek, 
miután kirabolták az úton. A fogadó tulajdonosa ismerte a történetet, a 
szamaritánus mesélte el neki: odaért egy pap, meglátta, de elkésett 
volna a miséről, ezért otthagyta a földön fekve, nem akarta bepiszkolni 
magát vérrel, mert az a törvény szerint megakadályozta volna az 
istentisztelet végzését. Odaért az ügyvéd, a levita, meglátta, és azt 
mondta: „Hú, én ebbe nem avatkozom bele, mennyi időt elveszítek, ha 
holnap a bíróságon tanúskodnom kell, és… Nem, nem, jobb, ha nem 
keveredsz bele!” Mintha csak Buenos Airesben született volna, és ezt a 
fordulatot használta, amely a porteños [a helyiek] jelszava: „Ne 
keveredj bele!” Aztán odaér ez is [a szamaritánus], aki nem zsidó, hanem
 pogány, aki bűnös ember, akit a legalávalóbbnak tartottak: megesik a 
szíve rajta, és felsegíti. Hatalmas volt az ámulata ennek a fogadósnak, 
mert valami szokatlant tapasztalt. Az evangélium újdonsága bizony 
ámulatot kelt, mert lényegénél fogva botrányos. Szent Pál a kereszt 
botrányáról, Isten emberré lett Fiának botrányáról beszél. A botrány jó,
 még ha Jézus elítéli is a gyermekek megbotránkoztatását. De az 
evangélium lényege botrányos a kor paraméterei számára. Bármely világi 
paraméter számára a lényeg botrányos. Ezért az idősebb fiú szindrómája 
annak az embernek a szindrómája, aki elkényelmesedett az Egyházban, aki 
valamiképpen mindent világosan lát, minden teendő rögzítve van, és ezért
 ne prédikáljanak nekem különös dolgokat. Így állnak előttünk 
vértanúink: életüket adták, amiért olyasmiről prédikáltak, ami zavart 
másokat. Ennyit az első kérdésről.<br><br>A második: nem akartam ott 
válaszolni a német újságírónak, hanem azt mondtam neki: ezen 
elgondolkodom, valamennyire igaza lehet… Én folyamatosan a 
középosztályról beszélek anélkül, hogy megemlíteném. Egy francia író, 
Joseph Malègue kifejezését használom, ő „az életszentség 
középosztályáról” beszél. Én folyamatosan a szülőkről, a nagyszülőkről, 
az ápolókról és ápolónőkről, a másokat segítő emberekről, a gyermekeiket
 nevelőkről, a dolgozókról… beszélek. Rendkívül nagy ezeknek az 
embereknek az életszentsége! Az Egyházat is ők viszik előre: azok az 
emberek, akik méltósággal végzett munkájukból élnek, akik nevelik 
gyermekeiket, akik eltemetik halottaikat, akik gondját viselik a 
nagyszülőknek, akik nem zárják őket az idősek otthonába, ez a mi szent 
középosztályunk. Gazdasági szempontból manapság a középosztály kezd 
eltűnni, nyilvánvalóan, egyre jobban, és az a veszély fenyeget, hogy az 
emberek ideológiai barlangokban keresnek menedéket. De ez „az 
életszentség középosztálya”: az apukák és anyukák, akik gondját viselik 
családjuknak, bűneikkel, erényeikkel egyetemben, a nagypapa és a 
nagymama. A család. A középpontban. Ez „az életszentség középosztálya”. 
Nagy felismerése volt ez Malègue-nek, és leírt egy káprázatos mondatot. 
Egyik regényében, az <em>Augustin</em> című regényben, amikor egy 
párbeszédben egy ateista, egy nem hívő azt mondja: „Ön hiszi, hogy 
Krisztus Isten?”, ezt a problémát veti fel tehát: „Hiszi, hogy a 
Názáreti Isten?” „Számomra ez nem probléma – feleli a regény 
főszereplője –, számomra az lenne a probléma, ha Isten nem lett volna 
Krisztussá.” Ez „az életszentség középosztálya”.<br><br><strong>– Ideológiai barlangokat említett. Mit ért ezen? Mi aggasztja Önt ezen a téren?<br></strong><br>–
 Nem arról van szó, hogy én aggódom. Valóságról beszélek. Az ember 
mindig kényelmesebben érzi magát abban az ideológiai rendszerben, 
amellyel felvértezte magát, mert az elvont.<br><br><strong>– Ez súlyosbodott, felfokozottá vált az utóbbi években?<br></strong><br>–
 Mindig volt, mindig. Nem mondanám, hogy súlyosbodott, mert sok csalódás
 is éri az embereket ezen a téren. Azt hiszem, jellemzőbb volt a második
 világháborút megelőző időben. Nem sokat gondolkodtam ezen. Mostanában 
kicsit mélyebben foglalkozom ezzel… Az élet vendéglőjében mindig 
felkínálnak ideológiákat. Mindig. Az ember ebbe menekülhet. Fedezékek 
ezek, amelyek meggátolják, hogy érintkezz a valósággal.<br><br><strong>–
 Szentatya, ezekben az években útjai során láttuk Önt elérzékenyülni, és
 azt is láttuk, hogy sokakat meghatott, akik az Ön szavait hallgatták… 
Például a három nagyon különleges alkalommal: Lampedusán, amikor 
megkérdezte, hogy együtt sírtunk-e azokkal az asszonyokkal, akik 
elveszítették gyermeküket; Szardínián, amikor a munka világáról és a 
világgazdasági rendszerről beszélt; a Fülöp-szigeteken, a kizsákmányolt 
gyermekek drámájával. Két kérdés: Mit tud tenni, mit tesz az Egyház, és 
mit tesznek a kormányok ezen a téren?<br></strong><br>– A jelkép, 
amelyet javasoltam az új migrációs irodába – az új felállásban, a 
migránsokkal és menekültekkel foglalkozó részlegben, amelynek vezetését 
én magam vállaltam, két altitkárral –, egy narancssárga mentőmellény, 
amilyet mindnyájan ismerünk. Az egyik általános kihallgatásra jött egy 
csoport azok közül, akik a menekültek mentésével foglalkoznak a 
Földközi-tengeren. Én éppen üdvözöltem őket, amikor az egyik férfi 
megragadta azt, amit a kezemben tartottam, és elkezdett sírni rajtam, a 
vállamra borult, és csak sírt és sírt: „Nem tudtam, nem értem el, nem 
tudtam.” És amikor egy kicsit lenyugodott, azt mondta nekem: „Nem volt 
több négyévesnél a kislány. És kicsúszott a kezemből, elmerült. Ezt 
Önnek adom.” És ez annak a tragédiának a jelképe, amelyet ma élünk. 
Igen.<br><br><strong>– A kormányok megfelelően válaszolnak?<br></strong><br>–
 Mindegyik annyit tesz, amennyit tud, vagy amennyit akar. Nagyon nehéz 
megítélni. De annak biztosan el kell gondolkodtatnia minket, hogy a 
Földközi-tenger temetővé vált.<br><br><strong>– Úgy érzi, hogy üzenetét,
 útját a félreeső területek felé, a szenvedők és az elveszettek felé, 
befogadják? Kíséri az a gépezet, amely talán más haladási ütemhez 
szokott? Nem érzi azt, hogy Ön halad a maga ritmusában, az Egyház pedig 
másikban? Úgy érzi, kísérik a többiek?<br></strong><br>– Azt hiszem, nem
 így van, és Istennek hála a válasz általánosságban jó. Nagyon jó! 
Például amikor kértem a római egyházközségeket és az iskolákat, volt, 
aki azt mondta: „Ez kudarc volt.” Hazugság! Egyáltalán nem volt kudarc! A
 római egyházközségek magas arányban, amikor nem rendelkeztek nagy 
házzal, vagy a plébániaépület kicsi volt, mit tudom én, akkor a hívők 
lakást béreltek egy migráns család számára. Szerzetesnővérek iskoláiban,
 ahol van hely, kialakítanak egy kis lakóteret migráns családok számára…
 A válasz több annál, amennyit gondolunk, nem reklámozzák. A Vatikánnak 
két egyházközsége van, és mindegyiknek van bevándorló családja. A 
Vatikán egyik lakása az egyik, egy másik lakás a másik családnak. A 
válaszok folyamatosan érkeztek. Nem száz százalékban, nem tudom 
megmondani, mekkora arányban, de úgy becsülöm, ötven százalékban.<br><br>Azután
 ott van az integráció problémája. Minden migráns komoly feladatot 
jelent. Ők elmenekültek hazájukból, az éhezés vagy a háború miatt. 
Azután, a megoldást ott kell keresni. Az éhezés vagy a háború miatt, ki 
vannak zsákmányolva. Afrikára gondolok: Afrika a kizsákmányolás jelképe.
 Még ha függetlenséget adtak is nekik, némely országban csak a talaj 
felső részének adtak függetlenséget, de fenntartották maguknak az 
altalajt. Vagyis ezek az emberek mindig kihasználtak és rabszolgasorban 
tartottak maradnak… Azután, a befogadás politikájának több szakasza van.
 Van sürgősségi befogadás: be kell fogadnod, és be kell fogadnod, mert 
ha nem, megfullad. Ebben Olaszország és Görögország példát mutatott, 
ragyogó példát. Olaszország pedig most is, amikor szembe kell néznie a 
földrengéssel és mindezekkel a problémákkal, továbbra is törődik velük. 
Befogadja őket. Világos, azért jönnek Olaszországba, ez van hozzájuk 
legközelebb. Azt hiszem, Spanyolországba Ceutából is érkeznek. De 
általában nem akarnak Spanyolországban maradni, a többség északra akar 
menni, mert több lehetőséget keres.<br><br><strong>– De Spanyolországban, Ceuta és Melilla körül határzár van, nem tudnak átmenni.<br></strong><br>–
 Igen, igen, tudom. És északra akarnak menni. A következő probléma: 
befogadni őket, igen, többé-kevésbé pár hónapra, elhelyezni őket. De el 
kell kezdeni egy integrálási folyamatot. Befogadás és integrálás. És a 
világmodell, amely élen jár: Svédország. Svédországnak kilencmillió 
lakosa van. Ebből a kilencmillióból 890 ezer lakos újsvéd, svéd 
állampolgárságú migránsok vagy migránsok gyermekei. A külügyminiszter – 
azt hiszem az, aki elbúcsúztatott engem – egy fiatal hölgy, aki svéd 
anya és gaboni apa lánya. Migránsok. Integráltak. A probléma az 
integrálás. Ezzel szemben, ha nincs integrálás, gettók jönnek létre, nem
 akarok senkit sem hibáztatni érte, de ténylegesen vannak gettók. Talán 
annak idején ezzel nem számoltak. De a férfiak, akik a zaventemi 
repülőtéren a katasztrófát előidézték, belgák voltak, Belgiumban 
születtek. De egy migránsok lakta zárt negyedben éltek. Vagyis 
kulcsfontosságú a második fejezet: az integrálás. Olyannyira, hogy mi 
Svédország nagy problémája mostanság? Nem az, hogy ne jöjjenek a 
migránsok, nem! [Hanem:] Nem adunk bele mindent az integrálási 
programokba! Azon gondolkodnak: mit tehetnénk még, hogy jöjjenek az 
emberek! Lenyűgöző! Számomra világmodell. És ez nem új dolog. A 
belépésről ezt mondtam, aztán Lampedusáról… Én azokon az argentinokon, 
uruguayiakon, chileieken keresztül ismertem meg Svédország problémáját, 
akiket a katonai diktatúra idején befogadtak ott, vannak ott ugyanis 
barátaim, és menekültek. Világos, aztán megérkezel Svédországba, és 
gondoskodnak rólad, orvosi ellátással, és mindennel, iratokkal, és 
engedélyt kapsz, hogy ott élj… És már van egy házad, a következő héten 
már járhatsz iskolába, hogy elsajátítsd a nyelvet, és kapsz egy kis 
munkát is, és haladsz előre. Ebben a Szent Egyed közösség itt, 
Olaszországban példaszerű. Azok, akik velem jöttek a repülőn 
Leszboszról, utánuk pedig jött még kilenc. Huszonkét főről gondoskodik a
 Vatikán, és mi gondjukat viseljük, és lassan saját lábukra állnak. 
Másnap a gyerekek iskolába mentek. A második napon! És a szülők lassan 
elhelyezkednek, egy lakásban élnek, egyiknek van munkája, a másiknak 
félig… Nyelvtanárok… A Szent Egyed közösség is így áll hozzájuk. Vagyis a
 probléma: sürgős mentés, igen, itt, mindenkit. Második: befogadni a 
lehető legjobban. Aztán integrálni. Integrálás.<br><br><strong>– Már 
ötven évvel ezelőtt szinte mindenről [szó volt már]. A II. vatikáni 
zsinat, VI. Pál útja és az ölelés Athenagorasz pátriárkával a 
Szentföldön. Vannak, akik úgy vélik, az Ön megértéséhez ismerni kell VI.
 Pált. Bizonyos fokig ő volt a meg nem értett pápa. Ön is így érzi egy 
kicsit magát, kényelmetlen pápának?<br></strong><br>– Nem, nem! Azt hiszem, bűneim miatt nekem kevésbé megértettnek kell lennem. VI. Pál a meg nem értés vértanúja volt. Az <em>Evangelii gaudium,</em> mely a lelkipásztori munkának azon kerete, amelyet én akarok adni a mai Egyháznak, az VI. Pál <em>Evangelii nuntiandi-</em>jának
 az aktualizálása. Olyan ember ő, aki elővételezte a történelmet. És 
szenvedett, sokat szenvedett. Vértanú volt. Sok mindent nem tudott 
megtenni, mert realistaként tudta, hogy nem teheti, és szenvedett, de 
felajánlotta ezt a szenvedést. Amit megtehetett, azt megtette. És az, 
amit legjobban tett VI. Pál: a magvetés. Elvetett dolgokat, amelyeknek a
 gyümölcsét aztán a történelem gyűjtötte be. Az <em>Evangelii gaudium</em> az <em>Evangelii nuntiandi</em> és az aparecidai dokumentum keveréke. Olyan dolgok vannak benne, amelyeket alulról kiindulva dolgoztak ki. Az <em>Evangelii nuntiandi</em> a zsinat utáni időszak legjobb pasztorális okmánya, és nem veszített időszerűségéből.<br><br>Nem
 érzem magam meg nem értettnek. Kísérve érzem magam, mindenféle ember 
kísér: fiatalok, öregek… Igen, van, aki nem ért egyet velem, joga van 
hozzá, ha ugyanis rosszul érezném magam amiatt, mert valaki nem ért 
egyet velem, akkor viselkedésemben ott rejtőzne a diktátorság csírája. 
Joguk van egyet nem érteni. Joguk van azt gondolni, hogy az út 
veszélyes, hogy kedvezőtlen eredményeket hozhat, hogy… joguk van. De 
azzal a feltétellel, hogy mindig párbeszédet folytatnak, nem úgy, hogy 
követ hajítanak, aztán hátrateszik a kezüket, ez nem megy. Ehhez 
senkinek sincs joga. Követ hajítani, aztán eldugni a kezünket, az 
emberhez méltatlan, az bűncselekmény. Mindenkinek joga van vitatkozni, 
és bárcsak többet vitatkoznánk, mert az összecsiszol minket, 
testvériesít minket. A dolgok megvitatásának erős testvériesítő hatása 
van. A jó szívvel végzett vitatkozásnak, nem a rágalmazásnak és ezekhez 
hasonlóknak…<br><br><strong>– A hatalmat sem érzi kényelmetlennek?<br></strong><br>–
 Az a helyzet, hogy a hatalom nem az enyém. A hatalmon osztozunk. A 
hatalom akkor érvényesül, amikor végiggondolva, megbeszélve, átimádkozva
 döntéseket hozunk, az imádság sokat segít és nagy támogatást jelent 
nekem. Nekem nem kényelmetlen a hatalom. Kényelmetlennek érzek bizonyos 
protokollokat, de csak azért, mert én ilyen vagyok, utcákat járó.<br><br><strong>–
 Már huszonöt éve nem néz tévét, és amennyire én értettem, sosem 
tekintett „vallásos tisztelettel” az újságírókra, mégis újraalkotta a 
Vatikán teljes kommunikációs rendszerét, magas szakmaiságot várva el, 
sőt dikasztériumi kategória szintjére emelte. A kommunikációs eszközök 
ennyire fontosak a pápa számára? Azért kapnak ekkora figyelmet, mert úgy
 látja, veszély fenyegeti a sajtószabadságot? És a közösségi média 
sértheti az egyén szabadságát?<br></strong><br>– Én egyszerűen azért nem
 nézek tévét, mert egy ponton úgy éreztem, hogy Isten ezt kéri tőlem. 
1990. július 16-án tettem ezt az ígéretet, és nem hiányzik. Csak az 
érsekséghez közeli televíziós központba mentem el, hogy megnézzek 
egy-két filmet, amelyek érdekeltek, és szolgálhatták az üzenetet. A 
filmszínház nagyon tetszett nekem, és elég sokat tanultam is a 
filmművészetről, főleg a háború utáni olasz művészetet, az olasz 
realizmust, aztán a lengyel Wajdát, Kuroszavát, néhány francia filmet…<br><br>De
 az, hogy nem nézek tévét, nem akadályozott a kommunikálásban. Az, hogy 
nem nézek tévét, személyes elhatározás volt, semmi több. A kommunikáció 
viszont isteni dolog. Isten kommunikál. Isten a történelmen keresztül 
kommunikál velünk. Isten nem elkülönült. Olyan Isten, aki közli magát, 
beszélt hozzánk, kísért minket, kihívást intézett hozzánk, arra 
késztetett, hogy irányt változtassunk, és továbbra is kísér minket. Nem 
lehet megérteni a katolikus teológiát Isten kommunikációja nélkül. Isten
 nem mozdulatlanul áll ott [fenn a magasban], és nézi, hogyan 
szórakoznak az emberek, vagy hogyan pusztítják el egymást. Isten 
bevonódott, úgy vonódott be, hogy közölte magát a szó és az ő teste 
által. Vagyis én ebből indulok ki.<br><br>Kicsit félek, amikor a 
kommunikációs eszközök nem tudják azzal az erkölcsiséggel kifejezni 
magukat, amely sajátjuk. Például vannak a kommunikálásnak olyan módjai, 
amelyek nem segítik, hanem gátolják az egységet. Mondok egy egyszerű 
példát. Vacsorázik a család, de nem beszélgetnek, vagy nézik a tévét, 
vagy a gyerekek a telefonjaikon üzeneteket küldenek másoknak, akik kívül
 vannak. Amikor a kommunikáció elveszíti a testi, emberi dimenzióját, és
 folyékonnyá válik, az veszélyes. Hogy a családban kommunikáljanak, és 
kommunikáljanak az emberek, másféle módon is, az nagyon fontos. A 
kommunikáció virtuális világa rendkívül gazdag, de azzal a veszéllyel 
jár, hogy nem éled meg az emberi, normális, érintéssel járó 
kommunikációt. A kommunikáció konkrétsága az, ami a kommunikáció 
virtuális dimenzióját megfelelő mederbe tereli. Vagyis a konkrétról 
sosem mondhatunk le. Nem vagyunk angyalok, a konkrétság hozzátartozik 
személyvoltunkhoz. A kommunikáció kulcsfontosságú, és haladnia kell 
előre.<br><br>Vannak veszélyei, ahogy minden másban. Be kell állítani, 
de a kommunikáció isteni. És vannak hibák. Beszéltem a kommunikáció 
bűneiről egy konferencián az ADEPA-ban, az argentínai lapkiadók 
társaságában Buenos Airesben. Az igazgatók meghívtak egy vacsorára, 
amelynek keretében beszédet kellett tartanom. Ott megfogalmaztam a 
kommunikáció bűneit, és azt mondtam nekik: ne essenek ezekbe, mert nagy 
kincset tartanak kezükben. Manapság a kommunikálás isteni, mindig isteni
 volt, mert Isten közli magát, és emberi, mert Isten emberileg közli 
magát. Ezért a működés érdekében van egy dikasztérium, nyilvánvalóan, 
hogy csatornát biztosítson mindennek. De a dikasztérium csak egy 
funkcionális dolog. Nem azért [állítottuk fel], mert manapság fontos a 
kommunikáció, nem! Hanem mert az emberi személynek lényegileg fontos a 
kommunikáció, és mert Isten számára is lényegi fontosságú!<br><br><strong>–
 A Vatikán diplomáciai gépezete teljes kapacitással működik. Barack 
Obama és Raúl Castro is nyilvánosan köszönetet mondott közvetítő 
erőfeszítéseiért. Vannak ugyanakkor más esetek, mint Venezueláé, 
Kolumbiáé vagy a Közel-Keleté, amelyek továbbra sem megoldottak. Az első
 esetben ráadásul a felek kritizálják a közvetítést. Nem tart attól, 
hogy ez árt a Vatikán megítélésének? Milyen utasításokat ad ilyen 
esetekben?<br></strong><br>– Azt a kegyelmet kérem az Úrtól, hogy 
semmilyen intézkedést se a megítélés érdekében hozzunk, hanem 
őszinteségből, szolgálatból – ezek az ismérvek. Nem hiszem, hogy jó, ha 
egy kicsit sminkelünk. Hogy időnként elkövethetünk hibákat, az árt a 
megítélésünknek, rendben, ez egy következmény, de az ember jó szándékkal
 cselekedett. A történelem majd később megítéli a dolgokat.<br><br>Azután
 van egy alapelv, amely világos számomra, és amelynek az egész 
pasztorális tevékenységet irányítania kell, de a vatikáni diplomáciában 
is: közbenjáró közvetítők [mediadores], és ne kereskedő közvetítők 
[intermediarios] legyünk. Másképp fogalmazva: hidakat építsünk, ne 
falakat emeljünk. Mi a különbség a közbenjáró közvetítő és a kereskedő 
közvetítő között? Kereskedő közvetítő például az, akinek van egy 
ingatlanértékesítési irodája, megkeresi, ki akarja eladni a házát, és ki
 akar házat venni, megegyezik velük, átveszi a jutalékát, jó szolgálatot
 végzett, de mindig keres vele, és joga is van hozzá, hiszen ez a 
munkája.<br><br>Közbenjáró közvetítő az, aki vállalja mindkét fél 
szolgálatát, és ezt úgy végzi, hogy a felek nyerjenek, még ha ő veszít 
is. A vatikáni diplomáciának közbenjáró közvetítőnek, és nem kereskedő 
közvetítőnek kell lennie. Ha a történelem folyamán a vatikáni diplomácia
 cselfogást alkalmazott, vagy [titkos] találkozóra ment, és teletömte a 
zsebét, súlyos, nagyon súlyos bűnt követett el. A közbenjáró közvetítő 
hidakat épít, amelyek nem őt szolgálják, hanem azt, hogy a többiek járni
 tudjanak. És nem szed útdíjat. Megépíti a hidat, aztán eltávozik. Én 
így képzelem el a vatikáni diplomáciát. Közbenjáró közvetítők, és nem 
kereskedő közvetítők. Hídépítők.<br><br><strong>– Ez a vatikáni diplomácia hamarosan kiterjeszthető lesz Kínára is?<br></strong><br>–
 Tény, hogy van egy bizottság, amely évek óta dolgozik Kínával, és amely
 háromhavonta összeül, egyszer itt, máskor Pekingben. Intenzív 
párbeszédben állunk Kínával. Kínát mindig titokzatos légkör veszi körül,
 amely lenyűgöző. Két-három hónappal ezelőtt a Vatikáni Múzeum pekingi 
kiállításának nagyon örültek. Jövőre pedig ők jönnek ide, a Vatikánba, 
az ő dolgaikkal, múzeumaikkal.<br><br><strong>– Nemsokára elmegy Kínába?<br></strong><br>– Én, amikor meghívnak. Ők tudják. Egyébként Kínában a templomok tele vannak. Kínában az emberek gyakorolhatják a vallásukat.<br><br><strong>–
 Mind Európában, mind Amerikában a nem szűnő válság következményei, az 
egyenlőtlenség növekedése, az erős vezetők hiánya teret ad olyan 
politikai formációknak, amelyek meglovagolják a lakosság 
elégedetlenségét. Némelyikük – melyeket rendszerellenesnek vagy 
populistának szoktak hívni – kihasználják a lakosság bizonytalan jövőtől
 való félelmét, hogy xenofób és idegengyűlölő üzenetet fogalmazzanak 
meg. Trump esete a legszembetűnőbb, de ott van Ausztria vagy Svájc esete
 is. Aggasztja Önt ez a jelenség?<br></strong><br>– Ezt nevezik 
populizmusnak. Félreérthető ez a szó, mert Latin-Amerikában a 
populizmusnak más jelentése van. Ott azt jelenti, hogy a népek, például a
 népi mozgalmak játsszák a főszerepet. Szerveznek közöttük… az más 
dolog. Amikor itt populizmust hallottam, nem sokat értettem belőle, el 
voltam veszve, mígnem rájöttem, hogy helytől függően eltérő a jelentése.
 Nyilvánvaló, hogy a válság félelmet, riadalmat kelt. Számomra a 
populizmus legjellemzőbb példája – a szó európai értelmében – a német 
1933-as esztendő. [Paul von] Hindenburg után, az 1930-as válság után, a 
tönkrement Németország próbál talpra állni, keresi önmagát, keres egy 
vezért, valakit, aki visszaadja identitását, és jelentkezik egy 
fiatalember, akit Adolf Hitlernek hívnak, és aki kijelenti: „én képes 
vagyok, én képes vagyok rá”. És egész Németország Hitlerre szavaz. 
Hitler nem rabolta el a hatalmat, népe szavazta meg, és aztán 
elpusztította a népét. Ez a veszély. Válságidőszakban nem működik a 
megkülönböztetés, ami számomra állandó vonatkozási pont. Keresünk egy 
megmentőt, aki visszaadja identitásunkat, és falakkal, szögesdrótokkal 
és egyebekkel védjük magunkat a többi néptől, amelyek megfoszthatnak 
önazonosságunktól. És ez nagyon súlyos. Ezért állandóan igyekszem 
mondani: folytassatok párbeszédet, beszéljetek egymással! De Németország
 1933-as esete tipikus, egy válságát élő nép, amely identitását kereste,
 és fellépett ez a karizmatikus vezető, aki azt ígérte, hogy identitást 
ad neki, de aztán egy torz identitást adott neki, és tudjuk, mi történt.
 Vajon ellenőrzés alatt lehet tartani a határokat? Igen, minden 
országnak megvan a joga, hogy ellenőrzés alatt tartsa a határait, ki lép
 be, és ki távozik, és a veszélyben – terrorveszélyben vagy más, ilyen 
jellegű veszélyben – lévő országoknak több joguk van, hogy erősebben 
ellenőrizzék, de egyetlen országnak sem áll jogában megfosztani lakosait
 attól, hogy párbeszédet folytassanak szomszédaikkal.<br><br><strong>– Szentatya, az 1933-as Németországéhoz hasonló jeleket lát a mai Európán?<br></strong><br>– Nem vagyok szakember, de a mai Európával kapcsolatban az általam elmondott három beszédre szeretnék utalni. <a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-az-europai-parlamentben" target="_blank">Két strasbourgi</a> <a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-europa-gyokereibol-szuletik-beke" target="_blank">beszédről</a> van szó, a harmadikat pedig a <a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-nagy-karoly-dij-atvetelekor-olyan-europarol-almodom" target="_blank">Nagy Károly-díj átvételekor</a>
 mondtam, ez volt az egyetlen díj, amelyet elfogadtam, mert erősen 
hangsúlyozták azt az időszakot, amelyen Európa átmegy, és szolgálatként 
elfogadtam. Ez a három beszéd tartalmazza azt, amit Európáról gondolok.<br><br><strong>– Korunk legsúlyosabb bűne a korrupció?<br></strong><br>–
 Nagy bűn. De nem gondolom, hogy a történelemben kizárólagosságot 
kellene korunknak tulajdonítani. Mindig volt korrupció. Mindig. Itt. Ha 
valaki olvassa a pápák történetét, mindenféle botrányt talál… hogy saját
 házamat említsem anélkül, hogy a szomszédba mennék. Példaként több 
szomszédos országot is említhetnék, ahol volt korrupció a történelemben,
 de inkább a saját házam táján maradok. Itt volt korrupció. Nem is 
kicsi, na! Elég csak VI. Sándor pápára gondolni, a maga korában, és 
Lucrezia [Borgia] asszonyra, az ő [mérgezett] „csészéivel”.<br><br><strong>–
 Mi érkezik Önhöz Spanyolországból? Mi érkezik Önhöz, milyen a 
fogadtatása Spanyolországban az Ön üzenetének, küldetésének, 
munkájának…?<br></strong><br>– Épp ma érkezett Spanyolországból polvorón
 [andalúziai omlós sütemény] és egy jijonai turrón [jellegzetes édesség 
őrölt mandulával és mézzel], ezeket itt tartom, hogy meg tudjam kínálni a
 gyerekeket.<br><br><strong>– Spanyolország olyan ország, ahol a 
laicitásról [az állam és közélet semlegességéről] és a vallásosságról 
szóló vita még ma is élő, miként Ön is tudja…<br></strong><br>– Élő, nagyon is élő…<br><br><strong>– És mi a véleménye erről? A laicista folyamat vezethet oda, hogy a Katolikus Egyház peremre szorított helyzetbe kerül?<br></strong><br>–
 Párbeszéd. Ezt a tanácsot adom minden országnak. Kérem, folytassanak 
párbeszédet! Mint testvérek, ha úgy érzik, vagy legalább úgy, mint 
civilizált emberek. Ne sértegessék egymást. Ne ítéljék el egymást, 
mielőtt beszéltek volna egymással. Ha a megbeszélés után sértegetni 
akarják egymást, rendben van, de legalább előtte beszéljenek egymással. 
Ha a beszélgetés után el akarják ítélni egymást, jól van…, de első a 
párbeszéd. Manapság, az emberiség mai fejlettségi szintjén nem lehet 
elképzelni párbeszéd nélküli politikát. És ez érvényes Spanyolországra 
és mindenkire. Ezért, ha Ön azt kéri, adjak tanácsot a spanyoloknak, azt
 mondom: beszéljenek egymással. Ha vannak problémák, akkor először 
folytassanak párbeszédet.<br><br><strong>– Logikus, hogy 
Latin-Amerikából különös figyelemmel követik az Ön szavait és döntéseit.
 Hogyan látja a földrészt? Hogyan látja földjét?<br></strong><br>– Az a probléma, hogy Latin-Amerika egy olyan gazdasági rendszer következményeitől szenved – ezekről sokat írtam a<em> Laudato si’</em>
 enciklikában –, amelynek középpontjában a pénzisten áll, ezért [a 
földrész] rendkívül súlyos kirekesztéshez vezető politikát követ. És az 
emberek sokat szenvednek. Nyilvánvaló, hogy ma Latin-Amerika durva 
támadást szenved egy erős gazdasági liberalizmustól, melyet elítélek az<em> Evangelii gaudium</em>ban,
 amikor azt írom, hogy „ez a gazdaság öl”. Öl az éhséggel, öl a kultúra 
hiányával. Kivándorlás nemcsak Afrikából Lampedusára vagy Leszboszra 
történik. Kivándorlás Panamától kezdve a Mexikó-USA határáig is zajlik. 
Az emberek kivándorolnak, mert keresnek. Mert a liberális rendszerek nem
 adnak munkalehetőséget és kedveznek a bűnözésnek. Latin-Amerikában ott 
van a drogkartellek problémája, amelyek, bizony, léteznek, mert azt a 
kábítószert fogyasztják az Amerikai Egyesült Államokban és Európában. 
Azt ott gyártják, a gazdagok számára, és az emberek életüket vesztik 
ebben. És vannak olyanok, akik vállalkoznak erre. Hazánkban van egy 
szavunk, amellyel jellemezzük őket: ők a <em>cipayos</em>. Ez egy klasszikus, irodalmi szó, amely jelen van nemzeti költészetünkben. A <em>cipayo</em>
 az az ember, aki eladja a hazát az idegen hatalomnak, amely több 
juttatást tud adni neki. Argentin történelmünkben például mindig van <em>cipayo</em> politikus vagy <em>cipaya</em>
 politikai magatartás. Ez mindig létezett a történelemben. Ezért 
Latin-Amerikának újra fel kellene szerelkeznie olyan politikusokból álló
 formációkkal, akik ténylegesen megadják Latin-Amerikának a nép erejét. 
Számomra a legragyogóbb példa a háború utáni Paraguayé. Elveszíti a 
hármas szövetség háborúját, és az ország gyakorlatilag a nők kezében 
marad. És a paraguayi asszony érzi, hogy fel kell emelnie az országot, 
meg kell védenie a hitet, meg kell védenie kultúráját, meg kell védenie 
nyelvét, és meg is csinálta. A paraguayi asszony nem <em>cipaya,</em> 
megvédte a sajátját. Került, amibe került, de megvédte, és 
újranépesítette az országot. Számomra ő Amerika legdicsőségesebb 
asszonya. Jó példa ez arra a hozzáállásra, amely nem adja meg magát. Van
 hősiesség! Buenos Airesben van egy negyed, a Río de la Plata partján, 
amelynek az utcái patrióta nők nevét viselik, akik a függetlenségért, a 
hazáért harcoltak. A nőnek erősebb érzéke van. Talán túlzok. Rendben, ha
 túlzok, javítsanak ki. De erősebb érzéke van a haza megvédésére, mert 
anya. Kevésbé <em>cipaya</em>. Kisebb a veszély, hogy <em>cipayizmus</em>ba esik.<br><br><strong>– Ezért annyira fájdalmas a nők elleni erőszak, ami fekély Latin-Amerikában és sok más helyen…<br></strong><br>–
 Mindenhol. Európában… Olaszországban például meglátogattam olyan 
szervezeteket, amelyek európaiak által kizsákmányolt prostituált 
lányokat mentenek. Egyikük elmondta, hogy egy autó csomagtartójában 
hozták Szlovákiából, hogy észre ne vegyék. És azt mondják neki: ma 
ennyit és ennyit kell hoznod, s ha nem lesz meg, verést kapsz. És 
megverik… Rómában? Rómában. Ezeknek a nőknek a helyzete itt, Rómában, 
szörnyűséges. Abban a házban, amelyet meglátogattam, volt olyan, akinek 
levágták a fülét. Megkínozzák őket, amikor nem gyűjtik össze az elegendő
 pénzt. És fogva tartják őket, mert megfélemlítik őket, azt mondják 
nekik, hogy megölik a szüleiket. Albánok, nigériaiak, és olaszok is. 
Nagyon szép dolog, hogy ezek a szervezetek azzal foglalkoznak, hogy 
mennek az utcákon, megközelítik őket, és ahelyett, hogy azt mondanák 
„mennyit keresel, mennyibe kerülsz”, ezt kérdezik: „Mennyit szenvedsz?” 
Az első alkalom, hogy valaki a szenvedésükről kérdezi őket! És elviszik 
őket egy biztonságos telepre, hogy helyrejöjjenek. Tavaly meglátogattam 
egy ilyen telepet, ahol már erőre kapott lányok voltak, és volt két 
férfi, önkéntesek. Az egyik lány azt mondta nekem: én megtaláltam őt. 
Összeházasodott a férfival, aki megmentette, és arra vágytak, hogy 
gyermekük legyen. A másik: ő az én vőlegényem, összeházasodunk. A nő 
haszonélvezete az egyik legkatasztrofálisabb dolog, ami történik, itt 
is, Rómában. A nő rabszolgasága.<br><br><strong>– Nem gondolja, hogy a 
felszabadítási teológia sikertelen kísérlete után az Egyház sok pozíciót
 veszített más felekezetek, sőt szekták javára? Mi a teendő?<br></strong><br>–
 A felszabadítási teológia pozitív dolog volt Latin-Amerikában. A 
Vatikán elítélte azt a részt, amely a valóság marxista elemzését fogadta
 el. Ratzinger bíboros készített két instrukciót, amikor a Hittani 
Kongregáció prefektusa volt. Az egyik nagyon világosan szól a valóság 
marxista elemzéséről, a másik pedig pozitív szempontokat emel ki. A 
felszabadítási teológiának voltak pozitív aspektusai, és voltak 
elhajlásai is, főleg a valóság marxista elemzése kapcsán.<br><br><strong>–
 Kapcsolatai Argentínával. Az utóbbi három évben a Vatikán 
zarándokhellyé vált egyes politikai pártok politikusai számára. Nem érzi
 úgy, hogy kihasználták?</strong><br><br>– Ó, igen. Vannak, akik azt 
mondják nekem: „Készítünk egy közös fotót, és megígérem, ez csak az 
enyém lesz, nem fogom közzétenni.” És mielőtt kilépne az ajtón, már 
közzé is tette. [Mosolyog.] Jól van, ha ez boldoggá teszi, a probléma 
nála van. Csökken ennek az embernek az értéke. Aki felhasználja, abban 
nincs sok tisztesség. Mit lehet tenni? Nála van a probléma, nem nálam. 
Sok argentin jön az általános kihallgatásra. Argentínában mindig 
közkedvelt volt a turizmus, de most elmenni a pápa általános 
kihallgatására szinte kötelező. [Nagyon nevet.] Azok után, akik 
idejönnek, és akik barátaim – hetvenhat évig Argentínában éltem –, 
időnként eljön a családom, eljönnek az unokaöcséim. De igen, 
kihasználnak, vannak emberek, akik kihasználtak, felhasználták a 
fényképeket, mintha én mondtam volna bizonyos dolgokat, és amikor 
rákérdeznek nálam, mindig azt válaszolom: nem nálam van a probléma, én 
semmiről sem nyilatkoztam, ha ő ezt állítja, az az ő baja. De nem megyek
 bele a színjátékba. Az illetőnek el kell számolnia a lelkiismeretével.<br><br><strong>–
 Visszatérő téma a világiak, és főként a nők szerepe az Egyházban. Önnek
 az a vágya, hogy erősebb legyen a befolyásuk, sőt a döntések 
meghozatalában játszott szerepük is. Ezek az Ön vágyai. Hogyan látja, 
meddig tud elmenni?<br></strong><br>– A nő szerepét nem annyira a 
funkcionalitás szintjén kell keresnünk, mert így végül a nőt vagy a nő 
mozgását az Egyházban szoknyás macsósággá változtatjuk. Nem! Sokkal 
fontosabb, mint egy funkcionális rehabilitálás. A funkció szintjén 
vezető út jól halad: a vatikáni sajtóiroda igazgatóhelyettese nő, a 
Vatikáni Múzeumok igazgatója nő… Igen, a funkcionalitás szintje jó. De 
ami engem érdekel, az az, hogy a nő megajándékozzon minket 
gondolkodásával, az Egyház ugyanis nőnemű, [a spanyol nyelvben] nőnemű 
névelőt, la-t teszünk az Egyház szó elé, és nem hímneműt, nem el-t, és 
az Egyház Jézus Krisztus jegyese: ez a nő teológiai alapja. Amikor 
kérdeznek engem, és azt mondják, hogy „a nőre többet lehetne bízni…”, 
[azt kérdezem:] ki volt fontosabb pünkösd napján, Szűz Mária vagy az 
apostolok? Szűz Mária! Ha pusztán funkcionális szinten maradunk, 
elvéthetjük, hogy a nőnek megadjuk a neki járó helyet. Nyilvánvaló, hogy
 törekednünk kell erre, mert még sok hiányzik, és dolgoznunk kell azon, 
hogy a nő meg tudja ajándékozni az Egyházat létének és gondolkodásának 
eredetiségével.<br><br><strong>– Útjai némelyikén azzal fordult a 
szerzetesekhez, de a római kúria tagjaihoz és a helyi hierarchia 
képviselőihez, vagy a papokhoz és szerzetesnővérekhez is, hogy több 
elkötelezettséget, nagyobb közelséget, sőt jobb kedvet kér tőlük. Mit 
gondol, hogyan fogadják ezeket a tanácsokat, ezeket a kedves 
fülhúzásokat?<br></strong><br>– Amit leginkább hangsúlyozok, az a 
közelség. Általában jól fogadják. Mindig vannak egy kissé 
fundamentalistább csoportok, minden országban, Argentínában vannak. Kis 
csoportok ezek, tisztelem őket, jó emberek ők, akik így szeretik megélni
 vallásosságukat. Én azt prédikálom, amiről úgy érzem, az Úr kéri, hogy 
prédikáljam.<br><br><strong>– Európában egyre több olyan papot és 
szerzetesnővért látni, akik az úgynevezett harmadik világból jönnek. Mi 
az oka ennek a jelenségnek?<br></strong><br>– Százötven évvel ezelőtt 
Latin-Amerikában egyre több európai papot és szerzetesnővért láttak, 
Afrikában ugyanígy, Ázsiában ugyanígy. A fiatal egyházak növekedésben 
voltak. Európában az a helyzet, hogy nem születnek gyermekek. 
Olaszországban a születési arányszám nulla alatt van. Azt hiszem, 
Franciaország jár legelöl a születést támogató törvények tekintetében, 
de nincs natalitás. Az utóbbi időszakban az olasz jólét elvágta a 
születési rátát. Inkább megyünk nyaralni, veszünk egy kiskutyát, 
kiscicát… Nem születnek gyermekek, és ha nincsenek gyermekek, akkor 
hivatások sincsenek.<br><br><strong>– Konzisztóriumain [a bíborosok 
gyűlésein] mind az öt földrészről nevezett ki bíborosokat. Milyennek 
szeretné, milyen legyen a konklávé, amely megválasztja majd utódát? Mit 
gondol, látja majd a következő konklávét?<br></strong><br>– Katolikus legyen. Katolikus [az egyetemes Egyházat képviselő] konklávé, amely megválasztja utódomat.<br><br><strong>– És látja majd?<br></strong><br>–
 Azt nem tudom. Isten majd eldönti. Amikor majd úgy érzem, hogy nem 
bírom folytatni, az én nagy mesterem, Benedek már megtanította nekem, mi
 a teendő. És ha Isten hamarabb elhív, majd a túlvilágról látom. 
Remélem, nem a pokolból… De azt szeretném, hogy katolikus konklávé 
legyen.<br><br><strong>– Látszik, hogy nagyon boldog pápaként!<br></strong><br>– Az Úr jó, és nem vette el a jókedvemet.</p>
<p><br>Fordította: Tőzsér Endre SP<br><br>Forrás: ElPais.com</p>
<p>Fotó: News.va<br><br>Magyar Kurír</p></div>