<div dir="ltr"><h1 class="m_8144286399565784832gmail-cim">Tegzes Katalin segítő nővér gyászról és vigaszról: Veszteséggel élünk, de a remény fényében járunk </h1>
<div class="m_8144286399565784832gmail-datum">2016. október 30. vasárnap 19:50<br><a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/tegzes-katalin-segito-nover-gyaszrol-es-vigaszrol-veszteseggel-elunk-de-remeny-feny" target="_blank">http://www.magyarkurir.hu/<wbr>hirek/tegzes-katalin-segito-<wbr>nover-gyaszrol-es-vigaszrol-<wbr>veszteseggel-elunk-de-remeny-<wbr>feny</a><br></div>
<h3 class="m_8144286399565784832gmail-lead">Mindenszentek és halottak napja közeleg. Tegzes Katalin
segítő nővérrel beszélgettünk, aki személyesen kísér veszteséggel élő
embereket, rendszeresen vezet csoportokat és tart lelkinapokat gyászolók
számára. </h3><p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=73173&img=o_IMG_1376.jpg" rel="lightbox['g73173']" target="_blank"><img style="display:block;margin:auto" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=73173&p=1&img=c_IMG_1376.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><b>–<span style="background-color:rgb(182,215,168)"> Évekig dolgozott az Országos Onkológiai Intézetben,
folyamatosan a halál közelségében</span>. Az ott szerzett élmények mennyire
játszottak szerepet abban, hogy <span style="background-color:rgb(182,215,168)">több mint tíz éve rendszeresen vezet
csoportokat gyásszal élők számára?</span></b></p>
<p>– Eredetileg orvos szerettem volna lenni, de ez a tervem akadályokba
ütközött. Tíz évig dolgoztam azonban az onkológiai intézetben
aneszteziológus asszisztensként. Tudatosan választottam ezt a
foglalkozást, <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>tisztában voltam azzal, hogy az ott ápolt betegek életük
sajátos időszakát élik, szembe kell nézniük a halállal is. </b></span>Természetesen
mindnyájunkban az életösztön dolgozik, így a súlyosan, nem egyszer
halálosan beteg emberekben is. A képzésünkhöz hozzátartozott a
<span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>speciálpszichológia</b></span> is. Az előadónk azt kérte tőlünk, hogy írjuk le,
milyen tapasztalatokat szereztünk a saját területünkön. Én arról írtam,
hogy <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>a betegeink</b></span> számára alapvetően megváltozott a <i>rák</i> és a <i>halál</i>
szavak jelentése. Korábban kívülállóként beszélgettek arról, mit
tennének, ha rákos betegek lennének, <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>amikor viszont róluk derült ki,
hogy rákban szenvednek, fantasztikus életösztön lépett fel náluk. Hamar
rádöbbentem arra, mennyire lényeges, hogy őszintén beszéljünk a rákos
betegekkel.</b></span> Ehhez jelentősen hozzájárult a személyes érintettségem, ami
egyértelműen a Gondviselés keze volt. A bátyám is rákos lett, és mindig
ezt kérte tőlem: „Kató, csak az igazat mondd!” Napjainkban a halál az
emberek számára azért válik tabuvá, mert nem mernek beszélni róla, vagy
nincs, akivel beszéljenek erről. Azt nem tudom, hogy mindezek az
élmények mennyire játszottak szerepet abban, hogy immár <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>több mint tíz
éve hivatásom része a gyászpasztoráció, azt viszont tudom, hogy ezek a
beszélgetések nagy segítséget jelentenek mindazoknak, akik igénylik.</b></span></p>
<p><b>– Melyek a gyászpasztorációs szolgálat alapjai?</b></p>
<p>– Egyszer megkérdezte tőlem valaki – ráadásul katolikus pap volt az
illető –, hogy ilyen is létezik, gyászpasztoráció? Mondtam, hogy igen.
Az onkológiai intézetben eltöltött idő alatt <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>szoros kapcsolatba kerültem
a hospice-szal. Később szakoktatóként készítettem fel idősek otthonában
dolgozó ápolónőket. Itt is alapvetően fontos volt annak tudatosítása,
hogy az otthonban élők számára a következő állomás a halál.</b></span> A
gyászpasztoráció nem egy terápiás forma.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Sokan mondják, hogy a gyászt
fel kell dolgozni,</b></span> de én ezt a kifejezést nem szeretem.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> A lent meg a
kendert dolgozzuk fel.</b></span><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> A gyászt elfogadni lehet, együtt élni vele. A
gyász szelídülni tud, megszűnni nem.</b></span></p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=73173&img=o_IMG_1363.jpg" rel="lightbox['g73173']" target="_blank"><img style="display:block;margin:auto" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=73173&p=1&img=c_IMG_1363.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><b>– Feltételezem, hogy <span style="background-color:rgb(182,215,168)">másféle törődést igényel az a szülő, aki
elveszti a kiskorú vagy fiatalkorú gyermekét, mint az a férfi vagy nő,
akinek idős korban hal meg a házastársa, és megint másképp kell
foglalkozni azzal, akinek az öregkort megélt édesapja vagy édesanyja
adja vissza lelkét a Teremtőnek</span>.</b></p>
<p>– Ez így van. Az első és legfontosabb, hogy nem én adok tanácsokat,
hanem meghallgatom a gyászoló szülőt, házastársat vagy gyermeket.
Kérdéseket teszek fel nekik arról, hogyan élik meg a veszteségüket, és
hallgatom őket, együtt haladok velük, kísérem őket mindabban, amit
megélnek. <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>A gyermek elvesztése talán a legnehezebben elviselhető, mert
az élet természetes rendjét borítja fel.</b></span> Egy valóban hívő ember
viszonyulása egészen más a gyászhoz, a veszteséghez, mint a nem hívőé. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A
gyász eltávolíthat</b></span><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> Istentől,</b></span> főleg ha őt okoljuk,<span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b> de több olyan esettel
találkozom, amikor pontosan a halál hozza közelebb a gyászolót
Istenhez.</b></span> Amikor özveggyel beszélgetek, valóban nem mindegy, hogy az
illető fiatal vagy idős, de a gyász mindenképpen megváltoztatja az
életállapotát, hiszen addig házasságban élt ez az ember. Viszont
házassági esküje „holtomiglan-holtodiglanig” tart, ezért akár újra
házasságot köthet a későbbiekben. A gyermeküket elvesztők esetében
viszont döntő az a tényező, hogy a gyermek nem pótolható. Lényeges
kérdés, hogy mi az, amibe belekapaszkodhat ilyenkor az ember.<span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b> Ha például
hosszú szenvedés után hal meg a gyermek, vigasz lehet, hogy már nem
szenved tovább, ám a gyermek hiányát nem lehet pótolni a szülők lelkében
akkor sem, ha vannak testvérek, vagy a veszteség után születik még
gyermekük.</b></span></p>
<p><b>– Folyamatosan visszatérő kérdés, hogy ha Isten valóban
irgalmas, miért hagy szenvedni egy gyermeket, miért veszi el az életét?
Hol és hogyan mutatkozik itt meg Isten szerető irgalmassága? Lehet, hogy
jelen van, csak számunkra láthatatlan, felfoghatatlan módon? Ahogy a
Szentírásban olvassuk: „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, az én
útjaim nem a te útjaitok…”?</b></p>
<p>– Mi, emberek szeretünk mindent kézzelfoghatóvá tenni, az Isten
irgalmasságát is úgy megközelíteni, hogy az konkrét dologban
nyilvánuljon meg. Gyakran fölteszem a kérdést: mi az, ami a gyermekét
elvesztő szülőnek a legnagyobb fájdalmat okozza? Nyilvánvalóan az, hogy
nagyon szerette a gyermekét. Meg szoktam kérdezni a szülőtől, szerinte a
Jóisten szerette az ő gyermekét? <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Hívő embernek hatalmas ajándék az
Istenbe vetett hit.</b></span> Ha a szülő ebben a hitben élve azt tudja mondani,
hogy igen, akkor tovább tudok lépni. <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Megkérdezem tőle: gondolja, hogy ő
jobban szerette a gyermekét, mint a Jóisten? A Jóisten magához hívta,
lehet, hogy sok minden rossztól megóvta, ami ezután következett volna –
akár egy még nagyobb szenvedéstől. Isten befogadta a gyermeket az ő
szeretetébe. Az a kérdés, tud-e a szülő ezzel azonosulni, képes-e az
Isten kezébe visszahelyezni őt. A válasz nem könnyű, a szülők
fájdalmának és szenvedésének megéléséhez időre van szükség, időnként
nagyon sok időre.</b></span></p>
<p></p>
<p><b>– Ha a hit szemével közelítünk egy gyermek elvesztéséhez,
mondhatjuk, hogy bármennyire is fájdalmas, de az élete így volt teljes,
még ha igen korán befejeződött is?</b></p>
<p>– <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Amikor azt mondom, hogy a Jóisten szerette őt, az azt jelenti:
akkor hívta el magához, amikor az élete teljes volt. Betöltötte itt a
földön a küldetését. </b></span>A mi közösségünk Szent Ignác-i lelkiségben él.
Szent Ignác azt tanítja, hogy a teremtettségünk célját szeretnénk
elérni, ezért teszünk meg mindent. <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Hiszem, hogy ha Isten a teljesség, a
mindenség Ura, akkor akár kicsiny gyermekként, akár idős emberként hal
meg valaki, mindenki az élet teljességét éli meg e világban.</b></span> Az
Úristennél nincs idő, nincs kilencven év vagy kilenc hónap. Mindnyájan
azért születünk, hogy elérjünk teljességünk céljára, Isten örök
dicséretére. Célunk eljutni az üdvösségre. Az, hogy ez előbb vagy utóbb
következik be, olyan kérdés, amit az Úristen kegyelmére bízok. <b><span style="background-color:rgb(182,215,168)">Ha képes
vagyok a Jóistenre hagyni a veszteségemet, akkor lehetőségem nyílik
arra, hogy elengedjem a szeretett személyt oda, ahová egész életében
készült, tudatosan vagy tudat alatt.</span> </b>Az elengedés azonban nem azonos az
elfelejtéssel, semmi köze hozzá. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem a
veszteségemet, hanem szabadon átengedem az Istennek, annak, akitől
kaptam. Arra, hogy az emlékezés mennyire fontos, a hívő ember számára
legkonkrétabb példa maga a szentmise, ahol Jézus jelen van, a pap pedig
minden szertartáson megismétli az Ő szavait: „Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre!” Nem felejtünk tehát, hanem emlékezünk. <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Amikor azt kérem a
gyászolótól, hogy beszéljen az elvesztett gyermekéről, a
hozzátartozójáról, akkor ő emlékezik. Ez az emlékezés idővel gyógyító
lesz számára.</b></span></p>
<p><b>– Mindenszentek ünnepén, illetve halottak napján minden évben
fölerősödik bennünk a már eltávozottak emléke. Ön ilyenkor <span style="background-color:rgb(182,215,168)">lelkinapokat
tart a gyászolóknak.</span> Milyen szempontok alapján?</b></p>
<p>– Legelőször is, szét kell választanunk mindenszentek ünnepét és a
halottak napját.<span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b> Nekünk, segítő nővéreknek különösen is jelentős mindkét
nap. Alapítónk, Gondviselésről nevezett Boldog Mária (A Tisztítótűzben
Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációja alapítója, eredeti nevén
Eugénie Smet, 1856-ban alapította meg a rendet Párizsban – <i>a szerk.</i>)
ugyanis mindenszentek ünnepén hallotta meg a belső indíttatást, hogy
hozzon létre egy imaközösséget a tisztítótűzben szenvedő lelkekért;
másnap, halottak napján pedig arra kapott hívást, hogy alapítson
szerzetesközösséget ugyanerre a célra: vagyis mind a tisztítótűzben
szenvedő, mind pedig a földön a tisztulás útján járó emberek
segítségére.</b></span> Mivel mind az imaközösség, mind a rend elevenen működik, a
mai napig megünnepeljük alapításunkat e két napon.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=73173&img=o_IMG_1344.jpg" rel="lightbox['g73173']" target="_blank"><img style="display:block;margin:auto" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=73173&p=1&img=c_IMG_1344.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A bűneink</b></span><span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>től való tisztulás már itt, a földi életben elkezdődik,
tehát nem csak a halál utáni tisztulásról van szó. Mindenszentek
ünnepének a lényege a kapcsolat az élők és az elhunytak között, </b></span>az ünnep
már a nevében is hordozza, hogy az üdvösséget megélő lelkek közös
ünnepéről van szó. Az ünnep lényegét a katolikus egyház így fogalmazza
meg: „Az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek
egyességében, egymásért könyörögnek. Ennek alapján <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>beszélünk küzdő
egyházról, mely a földön élő lelkek közössége, a szenvedő egyházról,
mely a meghalt, de még a tisztítótűzben szenvedő lelkeké, és diadalmas
egyházról, mely a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága. És
ezen a napon ünnepeljük mindazon megdicsőült lelkeket, akikről
megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem
emlékezhet meg.”</b></span> Mindenszentek ünnepét követi az egyházban <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>a halottak
napja. Az elhunytak már nem tudnak magukon segíteni, földi életüket
befejezték. Mi, élők viszont pontosan az előző nap lényegéből eredően
tudunk tenni halottainkért, hogy eljussanak teremtettségük céljára,
akkor is, ha még a tisztulás útját járják.</b></span></p>
<p><b>– A mindenszenteket és halottak napját megelőző lelkinapokon tehát ezek a kérdések kerülnek elő?</b></p>
<p>– Igen. Lelkileg készítjük fel a gyászban, veszteségben élőket arra,
gondolják végig, mit jelent számukra mindenszentek ünnepe és a halottak
napja. Egy régebben elhunyt hozzátartozó felemlegetése is váratlan lelki
reakciókat válthat ki az itt maradtakban. Sajnos sok ember csak ezekben
a napokban gondol a halottaira, pedig nagyon fontos lenne a köztes
időben is. Ezt szolgálja az imaközösségünk, amely a rendünkkel egyidős,
sőt előbb kapott egyházi jóváhagyást, mint a rend. Ez a világi
közösségünk jelenleg is működik szerte a világon, ahol a
szerzetesnővéreink élnek.<span style="background-color:rgb(182,215,168)"> <b>Megpróbáljuk az embereket az élők és az
elhunytak titokzatos közösségébe bekapcsolni. Amikor azt keressük, hogy
mi vagy ki tud igazi vigaszt nyújtani, nem kell bonyolult válaszokban
gondolkodnunk. Forduljunk bátran a gondviselő, irgalmas Isten vigasztaló
Szentlelkéhez segítségért. Ő az, aki meg tud vigasztalni. És kérjük
Szűzanyánknak, a vigasztalás anyjának közbenjárását.</b></span></p>
<p></p>
<p><b>– Húsvét táján is tartanak lelkinapokat. Hogyan kapcsolódnak
össze a mindenszentek előtti és a feltámadás ünnepét követő lelkinapok?</b></p>
<p>– <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Tavaszi lelkinapjainkat a húsvétot követő héten tartjuk, amikor a
feltámadás öröme tölt el bennünket, az a reménység, hogy földi
elmúlásunk nem végleges, hiszen <span style="background-color:rgb(255,229,153)">újjászületünk az örök életre</span>.</b></span>
Veszteségünk diadalmas győzelemmé változik. Veszteséggel élünk ugyan, de
a remény fényében járunk.</p>
<p>Fotó: Lambert Attila</p></div>