<div dir="ltr">
                <p><b><a href="http://talita.hu/wp-content/uploads/2016/10/dienes_val%C3%A9ria.jpg" target="_blank"><img class="m_5950495184845331468m_-1542937752048493528gmail-wp-image-13419 m_5950495184845331468m_-1542937752048493528gmail-alignleft" src="http://talita.hu/wp-content/uploads/2016/10/dienes_val%C3%A9ria.jpg" alt="dienes_valeria" style="margin-right: 0px;" width="117" height="183"></a></b></p>
<p><b>
Dienes Valéria (1879-1978) filozófusnő Bergson tanítványa volt 
Párizsban; Babitscsal, a korabeli szellemi élet nagyjaival volt 
kapcsolatban, s egy néhány évtizedes materialista “kitérő” után 1923-ban
 megtért, majd hamarosan Prohászka Ottokár lett a lelki vezetője. 
Megtérésének történetét így mesélte el Belon Gellértnek:</b><span id="m_5950495184845331468m_-1542937752048493528gmail-more-13416"></span></p>
<p> (1923-ban, hazatérésem után) „először Pápára mentem, mert 
édesanyámnak ott volt lakása, és én egy évig ott éltem. Volt ott egy 
ferences páter, Arkangyalnak hívták. Ez alatt az év alatt én még nem 
voltam katolikus. Emlékszem, a bencések nézték a két kisgyereket s 
mondták egymásnak: Nézd, ez a két kisfiú, akit világi morál szerint 
nevelnek! Ennek a tanévnek a vége felé nekem valamiért el kellett mennem
 Budapestre. Megálltam Domokos Lászlónénál, akinek az Új Iskolája volt. (<a href="http://www.mozdulatmuveszet.hu/tartalom/szem1_2.htm" target="_blank">Orkesztikai iskola</a>.)
 Egyik napon nagyon fáradt voltam, és bementem a Ferenciek templomába, 
ahol ki volt téve az Oltáriszentség. Leültem és gondolkoztam. Azt 
gondoltam – de teljesen sivárul –, milyen volna, ha én meggyónnék? Aztán
 kimentem és próbáltam tovább járni az én utaimat. Arra az időre 
másodszor is odakerültem, és megint bementem a templomba. Ugyanazon a 
napon. Hát milyen volna? – Hát akkor megtudod, ha megpróbálod! Akkor 
elővettem egy papirost s elkezdtem összeírni egész eddigi életemet, 
mintha csak úgy vezettek volna. Nem is úgy, inkább mintha magamat 
vezetném. Megfordultam, és bementem abba a gyóntató helyiségbe, beléptem
 a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy én most
 egy életgyónást akarok végezni. És elkezdtem mondani. Körülbelül 
háromnegyed óráig tarthatott. Amikor mindent elmondtam, akkor (a páter) 
feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki: 
Nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállhatok 
én ezzel a lélekkel? – Azt felelte: Oda! Csak mikor már megy, akkor csak
 annyit gondoljon, hogy ’szeretném elhinni, ha tudnám’. Csak szeretném 
elhinni! S aztán menjen oda és áldozzon. Másnap reggel mentem. Odamentem
 ezzel a gondolattal. És csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a 
Krisztust és visszamentem a helyemre, akkor olyan zokogás fogott el, 
hogy alig tudtam magamhoz térni. Aznap egész nap rengeteg dolgom volt. 
…(Este a szobámban, amikor eloltottam a lámpát), „akkor egyszerre olyan 
érzés fogott el, hogy ez a szoba tele van, s hogy az Valaki, akivel tele
 van, s hogy az itt van, és én magam sem tudom, de az biztos, hogy az 
egy erős jelenlét, hogy csak úgy zengett bennem Isten, Isten…”</p>
<p><i><a href="http://www.szterzsebet-szentes.sulinet.hu/versenyeink/szellemi_ottusa/dienes_valeria.htm" target="_blank">Forrás</a>: A XX. század nagy tanúja: Dienes Valéria (1879-1978) – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete</i></p><p><i><a href="http://talita.hu/magazin/az-biztos-hogy-az-egy-eros-jelenlet/" target="_blank">http://talita.hu/magazin/az-bi<wbr>ztos-hogy-az-egy-eros-jelenlet<wbr>/</a><br></i></p>
<a href="http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/img/5_024a.jpg" target="_blank"><i></i></a></div>