<div dir="ltr"><p><strong><a href="http://csaladhalo.hu/cikk/tortenetek/nagyon-sajnalom-magukat-egy-kommunista-par-foldi-paradicsomban-1-resz">http://csaladhalo.hu/cikk/tortenetek/nagyon-sajnalom-magukat-egy-kommunista-par-foldi-paradicsomban-1-resz</a><br></strong></p><p><strong>Találkozás a valósággal</strong></p>
<p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Végh László és felesége, Olga, fiatal koruk óta őszintén hittek <span style="background-color:rgb(234,209,220)">a
kommunizmus</span>ban, ezért 1938 őszén úgy döntöttek, hogy neki vágnak, és
menedékjogot kérnek <span style="background-color:rgb(234,209,220)">a Szovjetunióban</span>.</b></span> <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Mikor elindultak Olga már várta
közös gyermeküket,</b></span> úgy gondolták, hogy ott végre megesküdhetnek,
letelepedhetnek és a számukra hirdetett és az oly nagyon vágyott
kommunista álom szerint élhetnek. Negyed magukkal indultak el, egyik
társuk - <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>mikor már tudták, hogy átértek a határon- leborult és
megcsókolta födet mondván: végre itt vagyunk</b></span>.</p>
<p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>A határ átlépése után </b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>gyakorlatilag azonnal elfogták és csoportos,
tiltott határátlépésért letartóztatták </b></span>őket. Mikor Olga elmondta, hogy
ők kommunisták, azért jöttek, hogy itt éljenek, az egyik határőr
szomorúan azt mondta Olgának: „nagyon sajnálom magukat”. Kicsit később
az a kérdés is<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> elhangzott:</b><b> „Ha kommunisták, miért nem otthon építik a
kommunizmust?</b></span>”</p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Először csak négyüket zárták egy verembe, később másokat is melléjük
csatlakoztattak, végül vonatra tették őket és elindult a nagyon keserves
utazás a Szovjetunió belseje felé. </b></span>Egyik helyről a másikra, napról
napra egyre rosszabb körülmények közé kerültek. Cipőfűzőt, nadrágszíjat
már az első napon elvették, ételt egyre kevesebbet, vagy semmit se
kaptak. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Olyan is elő fordult, hogy adtak sózott halat és kenyeret, de
nem adtak vizet. Estére már ordítottak az emberek a szomjúságtól.</b></span></p>
<p>A rabok között más családok is voltak, akik hasonló okokból indultak
el, mint a Végh család – <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>sok fiatal, naiv kommunista. Aztán voltak
közöttük a nácik elől menekülő zsidó családok, és lengyel tisztek. Az ő
sorsuk</b></span> v<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>ilágra szóló tragédia lett, amit a szovjet vezetés három évig
próbált titkolni. A Katyin-i tömeggyilkosságot<span style="background-color:rgb(217,234,211)"> </span></b></span><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>részben olyan tartalékos
lengyel tisztek és főtisztek ellen követték el, akik <span style="background-color:rgb(234,209,220)">szintén velük
együtt voltak rabságban</span>.</b></span></p>
<p><strong>Közel és távol – gyermek és halál</strong></p>
<p>Az első hosszabb megállóhely<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Sztanyiszlavban a börtönben </b></span>volt, ahol
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>már egymástól elválasztva, külön cellákban kaptak elhelyezést.</b></span> <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Olga
udvari séta közben vésett üzenetet a falba, amit László végül megtalált.
Innen tudhatta, hogy szerelme itt van, és él.</b></span></p>
<p>Itt már tudták, hogy egy rab nem mondhatja az őrzőjének, hogy
„elvtárs”, ők legfeljebb „polgártársak”. <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Mikor a fiatal, lelkes
kommunisták – a november 7-i ünnepre való tekintettel </b></span>- <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>az
internacionálét kezdték énekelni, az őrség 6-7 tagja berontott a
cellába, és puskatussal, ököllel addig ütötte őket, amíg el nem
hallgattak.</b></span></p>
<p>Néhány hét múlva újabb, tíznapos szenvedés következett -
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>marhavagonokba zsúfolva, téli hidegben, megfelelő ruházat nélkül. Mire
megérkeztek, a transzport negyede mozgásképtelen volt. A<span style="background-color:rgb(255,229,153)"> Sztarobelszki
kolostorban</span> szállásolták el őket, ahonnan a Szovjetek elűzték <span style="background-color:rgb(255,229,153)">a
szerzeteseket, és a helyet</span> börtönné alakították. Itt 40 000 ezer ember
volt összezsúfolva, férfiak, nők külön szálláson elhelyezve.</b></span></p>
<p>Lászlóék először nagyon meglepődtek, hogy <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>a foglyok között 10-11 éves
gyerekek is voltak</b></span>, akik - számunkra érthetetlen módon - szintén
foglyokként voltak regisztrálva.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> A bűnük általában abban állt, hogy
olyan szülők gyerekei voltak, akiket valamilyen politikai okból
elítéltek és szintén valamelyik szovjet láger lakói voltak.</b></span> Gyerekeik
nem nőhettek olyan gondoskodásban ahol tévtanokat hallhatnak, ezért
ezeket a családokat szétszakították, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>gyerekeik kallódó, elveszett,
csavargók lettek. Később már olyan mértékig ellepték a városokat, és
környéküket, hogy bandákba tömörülve élelem és védelem után kutatva már a
hatalomnak is feltűntek. A kommunizmus eszméje pedig nem tűrte a
helyzet ilyetén elfajulását, tehát a gyerekek is lágerekbe kerültek,
alkalmanként még embertelenebb körülmények közé</b></span>,<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> mint a felnőttek. Itt
is külön szálláson voltak a gyerekek,</b></span> az ő feladatuk volt az étel és
teaosztás, de „híradós” feladatokat is elláttak.</p>
<p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Egy napon üzenet érkezett Olgától - aki ekkor már a nyolcadik
hónapban volt - hogy</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>kibírhatatlanok a körülmények, nincs ennivaló,
rettenetes a hideg, félt, hogy a kicsinek baja esik. </b></span><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>László ekkor –
hatékonyabb eszköz nem lévén a kezében – éhségsztrájkba kezdett, talán
ezzel segíthet a családján. </b></span>Többszöri kényszertáplálás után, egy magyar
fogoly orvos figyelmeztette, hogy ha csak egyszer is figyelmetlenül
végzik el a beavatkozást, abba belehalhat. Nem kellett hát sokat
gondolkoznia, bejelentette, hogy abbahagyja a sztrájkot.<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> A
lágerparancsnokhoz vitték, akinek csak ekkor lett világos, hogy László
mit is akart ezzel elérni: megmenteni szerelme és a születendő gyermek
életét.</b></span></p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>
</b></span><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>A kisbaba végül kicsit jobb körülmények közé születhetett, </b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>de már így
is késő volt, három héttel születése után meghalt. Hogy ki és hogyan
temette el a kicsit, soha nem derült ki. Ez az epizód aztán végleg
megpecsételte az életüket: soha nem született többet gyermekük.</b></span></p>
<hr>
<p><em>Forrás:<br>Sára Sándor: Nehézsorsúak –dokumentumfilm sorozat 1988-2004<br>Gereben Ágnes: Beszélgetések a Gulágról. (Helikon, 2008. 143 old.)<br>Galgóczy Árpád. A túlélés művészete (Valo-Art Bt. 2007.)</em></p>
</div>