<div dir="ltr"><span>
<ins></ins>
</span>
<div>Európai hiánycikk lett a nagy formátumú politikus<br><br><a href="http://gondola.hu/cikkek/102232-Europai_hianycikk_lett_a_nagy_formatumu_politikus.html" target="_blank">http://gondola.hu/cikkek/<wbr>102232-Europai_hianycikk_lett_<wbr>a_nagy_formatumu_politikus.<wbr>html</a><br></div>
<div><span><br>Mi az oka annak, hogy <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>hiányoznak </b></span><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a
nagy formátumú politikusok</b></span>,<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> akik éppen most</b></span>, Európa legválságosabb
időszakában <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>tudnának új irányt szabni a politikai folyamatoknak?</b></span><br><br></span></div>
<div>
</div>
<div>
2016. augusztus 26. 10:18<div style="float:right"><span style="vertical-align:bottom;width:59px;min-height:20px"></span></div>
</div>
<div><img src="http://gondola.hu/kepek/nyito/100065.jpg" alt=""></div>
<p>
<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Konrad Adenauer, Robert Schuman, Charles de Gaulle, majd később Willy
Brandt, Helmut Kohl, Jacques Chirac, Margaret Thatcher, Helmut Schmidt
és Francois Mitterrand – kiemelkedő, karizmatikus államférfiak és nők</b></span>,
akik személyesen alakították és formálták Európa sorsát. Hová tűntek az
utóbbi évtizedekben a hozzájuk hasonló karakterek az európai politikai
térképről? <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b><span style="background-color:rgb(217,234,211)">Mi az oka annak, </span>hogy hiányoznak</b></span> a nagy formátumú
politikusok, akik éppen most, Európa legválságosabb időszakában tudnának
új irányt szabni a politikai folyamatoknak, s meg tudnák állítani az
egyre gyorsuló leépülést?</p>
<p>
A dolgok közepébe vágva: <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>azért hiányoznak </b></span>a karizmatikus államférfiak<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
immáron húsz-harminc éve, mert a megváltozott európai politikai
környezet nem tart igényt rájuk. Kiszűri azokat, <span style="background-color:rgb(255,229,153)">akik nem kívánnak </span>az
európai politikai főáramlat igényei és követelményei szerint cselekedni a
politikai porondon</b></span>, <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>hanem ehelyett önálló és szuverén politikát akarnak
a saját országuk élén megvalósítani.</b></span> Ezekre az emberekre nem pusztán
nem tart igényt a rendszer, hanem kifejezetten veszélyesnek tartja őket a
status quo fenntartása szempontjából. Vagyis, ha ilyen típusú politikus
a központi hatalom közelébe kerül, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>a legváltozatosabb eszközökkel –
nyilvánosság előtti lejáratás, karaktergyilkosság, titkos zsarolás,
magánéleti zűrök feltárása, kényszerítés, fenyegetés stb. – eltávolítják
</b></span>onnan.</p>
<p>
<b><span style="background-color:rgb(217,234,211)">A világháború utáni európai politikatörténet két szakaszra osztható: az
első szakasz a két ideológiatábor, a kapitalizmus és a
kommunizmus-szocializmus szembefeszülésének és sajátos egyensúlyának az
időszaka, a második pedig a kelet-európai kommunista blokk
felbomlásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődő egypólusú, vagy
másképpen globális világrend időszaka.</span></b></p><div><span>
<ins></ins>
</span>
</div>
<p>
Az első szakaszban – 1945-től a nyolcvanas évek végéig, tehát
negyven-negyvenöt éven át – a két világrend küzdelme arra kényszerítette
Nyugat-Európát és tágabb értelemben a Nyugatot, hogy a lehető legjobb
és leghatékonyabb rendszert építsék fel gazdaságban és politikában,
társadalomban és kultúrában egyaránt, amellyel bizonyítható a
kapitalizmus és a parlamenti demokrácia felsőbbrendűsége a
kommunizmussal-szocializmussal szemben. A versenyt meg kellett nyerni, s
ehhez kreatív, nagy átlátóképességgel rendelkező, a napi politika
igényein túl látó, átfogó víziókkal rendelkező politikusokra,
államfőkre, miniszterelnökökre volt szükség<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>. A cikk elején említett
személyiségek – Adenauertől Helmut Kohlig – nem véletlenül kerültek
országaik élére; rájuk volt szükség Nyugat-Európa nagyságának
bizonyításához, s egyben a két politikai-ideológiai tábor közötti, a
béke megőrzéséhez szükséges minimális egyensúly megteremtéséhez.</b></span></p>
<p>
<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Ez volt az erős nyugat-európai nemzetállamok kora, erős és karakteres
politikai vezetőkkel és államférfiakkal, akik országuk szuverén
irányítói, vizionáriusai, elkötelezett honpolgárai voltak, akiket a
világpolitikai helyzet adottságain kívül nem tudott </b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>gúzsba kötni semmi,
még akkor sem, ha törekedett rá. </b></span>Nos, <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>ez az állapot </b></span><b>változott meg
gyökeresen a kommunista tábor felbomlásával és a Szovjetunió
megszűnésével. Nyugat-Európa és a kommunizmus bukását kikényszerítő
Egyesült Államok kiterjesztette befolyási övezetét Kelet-Európára is, s
ettől kezdve Európa egypólusúvá vált</b></span>. Azt hihetnénk, hogy ez a változás,
a demokrácia és a kapitalizmus totális győzelme még inkább kedvezett a
karizmatikus politikai vezetők megjelenésének.</p>
<p>
Ennek azonban az ellenkezője történt: <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>kikoptak</b></span> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a nagy formátumú politikusok </b></span>a politikai színpadról.</p>
<p>
Miért? Két okból. Egyfelől, mert<b><span style="background-color:rgb(234,209,220)"> a világ vezető nagyhatalma és főként a
mögötte álló világelit </span></b>a kommunista tábor bukásával <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>lehetőséget kapott
arra, hogy Európát a globális hatalom ellenőrzése alá vonja, amelynek
megvalósulási formája az egyesült Európa lehetne.</b></span> Másfelől, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>a globális
pénzügyi-gazdasági hatalom a nemzetállamok legyűrésére, megszüntetésére
szánta el magát, azért, hogy a profit érvényesülésének még útjában álló
legutolsó akadályait is felszámolja. Immáron más miniszterelnökök
kellenek.</b></span></p>
<p>
1.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Fogott emberek, akik a globális tőke markában vannak, akiket
irányítani lehet</b></span>, mert korábban busásan megfizették őket és ma is
privilegizált helyzetben vannak. Ilyen politikus többek között <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
Jean-Claude Juncker</b></span>, az Európai Bizottság elnöke, korábban Luxemburg
korrupt, a nemzetközi tőkét kiszolgáló miniszterelnöke. Ilyen<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Martin
Schulz, </b></span>aki nem éppen a megszerzett diplomáiról híres, és sajnos ilyen<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
Angela Merkel.</b></span> Utóbbi nem csupán fogott, hanem fontos feladatokkal
megbízott személy, akit ráadásul úgy próbálnak eladni az európai
közvélemény számára, mint igazi, szuverén politikust, holott a
legkevésbé sem az.</p>
<p>
2. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A globális pénzelit közvetlen tagjai, akik a demokrácia
megkerülésével és megcsúfolásával kerülnek döntéshozói pozíciókba. Erre
példa Mario Monti, akit az EU-s elit egyszerűen delegált Olaszország
miniszterelnöki pozíciójába, erre példa Lucas Papademos, akit
Görögország kormányának élére helyeztek, szintén választások nélkül, </b></span>még
2011-ben… Bizony, akkoriban még fel sem figyeltünk ezekre a
jelenségekre. Monti, Papademos, illetve <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Mario Draghi, az Európai
Központi Bank kinevezett elnöke egyaránt a Goldman Sachs nevű,
brutálisan befolyásos amerikai befektetési bank vezetői voltak, </b></span>mielőtt a
politika rögös pályájára eveztek volna. Nem régi hír, hogy<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Barroso, az
EB korábbi elnöke is a Goldman Sachsnál talált állást, </b></span>talán nem
véletlenül.</p>
<p>
3. Ügyeletes idióták, akik <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>a globális pénztőke által irányított
folyamatok alátámasztására kidolgozott neoliberális és political
correct-elméleteket magukévá tették és még el is hitték azokat.</b></span> Ilyen
miniszterelnökből számos van Európában, példaként említhetem – a
teljesség igénye nélkül – <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Stefan Lövfen svéd, Charles Michel belga, Mark Rutte holland, a leváltott
Werner Faymann osztrák miniszterelnökök</b></span>et. Ők azok, akik például<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> a
menekültügyben is pontosan azt teszik, amit az EU-s elit elvár tőlük.</b></span></p>
<p>
Így jutottunk el röpke hetven év alatt Adenauertől Matteo Renzi olasz
miniszterelnökig.<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> A klasszikus, nemzetállamokra épülő politika
</b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>felszámolása zajlik,</b></span> nem csoda tehát, ha <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Orbán Viktor</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>ebben a
rendszerben veszedelmes ellenségnek látszik, mert</b></span> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a demokratikus,
nemzeti alapokon nyugvó, hagyományos európai politikát kívánja
megvédeni.</b></span></p>
<div>Fricz Tamás, Magyar Idők</div></div>