<div dir="ltr"><h1 class="">Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőn örményországi útjáról hazafelé </h1>
<div class="">2016. június 28. kedd 08:55<br><a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-sajtotajekoztatoja-repulon-ormeny-utjarol-hazafele">http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-sajtotajekoztatoja-repulon-ormeny-utjarol-hazafele</a><br></div>
<h3 class="">Június 26-án este a repülőgépen, amelyen Jerevánból hazatért Rómába, szokásához híven ismét elbeszélgetett az újságírókkal.</h3><p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=70584&img=o_1.jpg" rel="lightbox['g70584']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=70584&p=1&img=c_1.jpg" alt="" border="0"></a><br><em>Az
örmény látogatáson kívül szóba került többek között a visszavonult
Benedek pápához fűződő viszonya, a pánortodox zsinat, a brit kilépés az
unióból, a reformáció közelgő évfordulója, a bocsánatkérés kötelessége, a
nyári lengyel út.</em><br><br><em>Közreadjuk a sajtótájékoztató teljes szövegének fordítását.</em></p>
<p><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>– Szentatya, hálásan
köszönjük, hogy itt van velünk ennek a viszonylag rövid, mégis igen sűrű
útnak a végén. Örülünk, hogy elkísérhettük, most pedig – szokás szerint
– szeretnénk még feltenni néhány kérdést, élve az Ön kedvességével. Van
egy névsorunk azokról, akik feliratkoztak, mert szólni szeretnének. El
is kezdhetjük – ahogy szoktuk – örmény kollégáinkkal, nekik adunk
ugyanis elsőbbséget. Az első Arthur Grygorian, az örmény
köztelevíziótól.<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Jó estét
kívánok! Nagyon köszönöm a segítséget, amelyet az úton nyújtottatok, de
egész munkátokat is, amely az emberek hasznára van: jól közölni a
dolgokat, vagyis jó híreket adni, a jó hírek pedig mindig jót tesznek.
Nagyon köszönöm! Köszönöm!<br><br><strong>Arthur Grygorian, örmény köztelevízió:<br></strong><br>–
(Angolul) Szentatya, megtudtuk, hogy Önnek vannak örmény barátai. Már
Argentínában kapcsolatban állt az örmény közösséggel. Az utóbbi három
napban Önnek úgymond sikerült megérintenie az örmény szellemet. Melyek
az Ön érzelmei, a benyomásai, milyen üzenete van a jövőre nézve, melyek
az Ön értünk, örményekért mondott imái?<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–
Először nézzük a jövőt, aztán menjünk a múltba. Én igazságosságot és
békét kívánok ennek a népnek. Ezért imádkozom, mert ez egy bátor nép.
Imádkozom, hogy megtalálja az igazságosságot és a békét. Tudom, sokan
dolgoznak ezért. Nagyon örültem a múlt héten annak is, amikor láttam egy
fényképet Putyin elnökről, együtt az örmény és az azeri elnökkel:
legalább beszélnek egymással. És Törökországgal kapcsolatban is: a[z
Örmény] Köztársaság elnöke üdvözlő beszédével világosan fogalmazott;
bátran azt mondta: „Egyezzünk meg, bocsássunk meg egymásnak, és
tekintsünk a jövőbe!” Ez nagy bátorság!<br><br><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Ez a nép sokat
szenvedett! Az örmény nép ikonja – ez a gondolat ma jutott eszembe,
amikor egy kicsit imádkoztam – a kőkemény élet és az anyai gyengédség.
Kereszteket hordozott, kőkereszteket – látszanak is –, de nem veszítette
el a gyengédséget, a művészetet, a zenét, azokat a nehezen érthető
„fríg hangsorokat”, és nagy zsenialitással… Ez a nép sokat szenvedett
történelme során, és csak a hit, a hit tartotta talpon.</b></span> Mert pusztán az,
hogy az első keresztény nemzet volt, önmagában nem elég. Az első
keresztény nemzet volt, mert az Úr megáldotta, mert voltak szentjei,
voltak szent püspökei, vértanúi… Ezért alakult ki ellenállásában az a
„kőbőr” – nevezzük így –, de <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>nem veszítette el az anyai szív
gyengédségét, mert Örményország anya is.</b></span><br><br>Eddig a második kérdésre
válaszoltam, most nézzük az elsőt. Igen, sok kapcsolatom volt az
örményekkel, gyakran mentem hozzájuk misére; számos örmény barát; vagy
egy dolog, amit általában nem szeretek pihenésképpen tenni, de elmentem
hozzájuk vacsorázni, nektek pedig igencsak nehéz ételeitek vannak
vacsorára! De nagy barátja vagyok mind Kissag Mouradiannak, az apostoli
egyház érsekének, mind Boghossiannak, a katolikus érseknek. De <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>nálatok
az apostoli egyházhoz vagy a katolikus egyházhoz való tartozásnál
fontosabb az örménység, és ezt azokban az időkben értettem meg.</b></span> Ma
üdvözölt engem egy örmény családból származó argentin férfi, akit,
amikor misére mentem hozzájuk, az érsek mindig mellém ültetett, hogy
elmagyarázza nekem valamelyik szertartást vagy bizonyos szavakat,
melyeket nem értettem.<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Köszönjük szépen, Szentatya! Most átadjuk a szót az örmények egy másik
képviselőjének, Jeannine Paloulian asszonynak, a „Nouvelles
d’Arménie”-től.<br><br><strong>Jeannine Paloulian, „Nouvelles d’Arménie”:</strong><br><br>–
(Franciául) Köszönöm, Szentatya! Tegnap este az ökumenikus
imatalálkozón Ön azt kérte a fiataloktól, hogy legyenek a Törökországgal
és Azerbajdzsánnal való megbékélés munkálói. Egyszerűen azt szeretném
kérdezni Öntől – mivel néhány hét múlva Azerbajdzsánba fog menni
[szeptember 30. és október 2. között – <em>a ford.</em>] –, hogy
konkrétan mit tud tenni Ön, mit tud tenni a Szentszék, hogy segítsen
nekünk, hogy segítsen előrehaladnunk. Milyen konkrét gesztusokat tesz?
Örményországban tett gesztusokat. Milyen gesztusokat tesz majd nemsokára
Azerbajdzsánban?<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Az
igazságról fogok az azerieknek beszélni, arról, amit láttam, arról, amit
érzek. Őket is bátorítani fogom. Találkoztam az azeri elnökkel, és
elbeszélgettem vele. Azt is megmondom majd neki, hogy nem kötni békét
egy kis földterületért – hiszen nem jelentős tételről van szó –, valami
sötét dolgot jelent… De ezt mindenkinek mondom: örményeknek, azerieknek
egyaránt. Talán nem értenek egyet a békekötés módjairól, és ezen
dolgozni kell. Nem tudom, ennél többet mit mondhatnék. Azt fogom
mondani, ami éppen a szívemből fakad, de mindig pozitívan, olyan
megoldásokat keresve, amelyek lehetségesek, és előrevisznek.<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Köszönjük szépen! Most megadjuk a szót Jean-Louis de la Vaissière-nek, a
„France Presse”-től. Azt hiszem, ez az utolsó útja velünk. Tehát
örömmel adjuk meg neki a szót.<br><br><strong>Jean-Louis de la Vaissière, „France Presse”:<br></strong><br>–
Szentatya, mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a magam és
Sébastien Maillardnak, a „La Croix” újságírójának nevében. Elköltözünk
Rómából, és szerettünk volna szívből köszönetet mondani ezért a tavaszi
fuvallatért, amely az egyházra fúj. Aztán lenne egy kérdésem: miért
döntött úgy, hogy nyíltan hozzáteszi a „népirtás” [genocídium] szót [az
előre elkészített szöveghez – <em>a ford.</em>] az elnöki palotában
tartott beszédében? Úgy látja, egy ilyen fájdalmas témában hasznos ez a
béke szempontjából ebben a bonyolult térségben?<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–
Köszönöm! <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Argentínában, amikor az örmények lemészárlásáról beszéltek,
mindig a népirtás szót használták. Én nem ismertem más szót. A Buenos
Aires-i székesegyházban baloldalt a harmadik oltárra elhelyeztünk egy
kőkeresztet az „örmény népirtás” emlékére. Eljött az érsek, a két örmény
érsek, a katolikus és az apostoli, és felszentelték.</b></span> Ezenkívül az
apostoli érsek a katolikus Szent Bertalan-templomban – egy másik
[templomban] – oltárt emelt Szent Bertalan [Örményország evangelizálója –
<em>a ford.</em>] emlékére. De mindig…, én nem ismertem más szót. Én
ezzel a szóval jövök.<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> Amióta Rómába jöttem, hallok más szót is: a „nagy
sorscsapás”, a „szörnyű tragédia”, örményül [Metz Yeghern] nem tudom
kiejteni. Azt mondják nekem, hogy a népirtás szó sértő, más kifejezést
kellene használnom.</b></span><br><br></p><p><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Én mindig három népirtásról beszéltem,
amelyek a múlt században történtek, mindig háromról. Az első az örmény,
aztán jön Hitleré, végül pedig Sztáliné. Ez a három. Ezeken kívül több
kisebb is történt. Volt egy Afrikában [Ruandában – <em>a ford.</em>]. De
a két nagy háborúhoz kapcsolódóan ez a három volt</b></span>. Megkérdeztem, mert
valaki ezt mondta: „Egyesek úgy látják, nem igaz, nem igaz, hogy ez
népirtás volt.” Másvalaki pedig azt mondta nekem – egy jogász mondta
ezt, és ez nagyon érdekelt –: „A népirtás egy szakszó, egy
szakkifejezés, amely nem szinonimája a kiirtásnak. Kiirtásról lehet
beszélni, de ha valaki népirtást mond, az jóvátételt és ehhez hasonlókat
is magába foglal.” Ezt mondta nekem egy jogász. Tavaly, amikor
fogalmaztam a szöveget [a 2015. április 12-én Rómában az örményeknek
tartott misére – <em>a ford.</em>], láttam, hogy Szent II. János Pál
használta ezt a szót, használta mindkettőt: „nagy sorcsapás” és
„népirtás”. Én ezt idézőjelek között idéztem. Nem jól sült el a dolog: <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>a
török kormány közleményt adott ki; Törökország napokon belül
visszahívta Ankarába nagykövetét – aki egy derék ember, Törökország egy
„luxus” nagykövetet küldött nekünk –, két-három hónapja tért vissza… Ez
egy „diplomataböjt” volt… De joga van hozzá: a tiltakozás joga
mindnyájunkat megillet. És ebben a beszédben [Örményországban],
eredetileg nem volt benne ez a szó, ez igaz, és most válaszolok arra,
miért tettem hozzá.</b></span><br></p><p><br>Miután hallottam az elnök beszédének
hangnemét, és hátam mögött múltammal e szót illetően, és miután
kimondtam ezt a szót tavaly a Szent Péterben, nyíltan, igencsak furcsa
lett volna, ha legalább nem ugyanazt mondom. De ott én mást akartam
hangsúlyozni, és azt hiszem <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>– ha nem tévedek –, ezt mondtam: „Annál a
népirtásnál, mint a másik kettőnél, a nagy nemzetközi hatalmak
elfordították tekintetüket.” Ez volt a vád. A második világháborúban
voltak hatalmak, akik rendelkeztek az Auschwitzba vivő vasútvonalak
fényképeivel: lehetőségük lett volna lebombázni őket, mégsem tették. Egy
példa. Az első világháború kapcsán, ahová az örményekkel kapcsolatos
probléma tartozik, és a második világháború kapcsán, amikor Hitler és
Sztálin volt a probléma, Jalta után pedig a lágerek, és mindez – senki
sem beszél? Ezt ki <em>kell</em> emelni, és fel kell tenni a történelmi
kérdést: miért nem tettétek ezt? Ti, hatalmak – nem vádolok, csak
kérdezek. Érdekes: néztek, igen, a háborúra, sok mindenre, de arra a
népre… Nem tudom, igaz-e, de szívesen utánajárnék, igaz-e, hogy amikor
Hitler keményen üldözte a zsidókat, az egyik dolog, amit mondott: „Ki
emlékszik ma már az örményekre? Tegyük ugyanazt a zsidókkal!” Nem tudom,
igaz-e, lehet, hogy csak szóbeszéd, de én hallottam ezt. A történészek
kutassák és vizsgálják meg, igaz-e. Azt hiszem, válaszoltam. De ezt a
szót én sosem mondtam bántóan, hanem csak tárgyilagosan.</b></span><br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Nagyon köszönjük, Szentatya! Kényes témát érintett, nagy őszinteséggel
és mélységgel. Most Elisabetta Piquének adjuk a szót, aki, miként Ön jól
tudja, Argentínából jött, a „La Nación” újságírója.<br><br><strong>Elisabetta Piqué, „La Nación”:<br></strong><br>–
(Spanyolul) Mindenekelőtt gratulálok az úthoz. A következőt szeretném
kérdezni Öntől: tudjuk, hogy Ön a pápa, de ott van Benedek pápa is, a
nyugalomba vonult pápa. Az utóbbi időben lehetett olyasmit hallani, volt
egy nyilatkozata Georg Gänswein érseknek, a Pápai Ház prefektusának,
aki azt mondta, hogy megosztott péteri szolgálat van – ha nem tévedek –
egy aktív és egy kontemplatív pápa között.<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> Két pápa van?</b></span><br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–
(Spanyolul) Volt olyan korszak az egyházban, amikor egyenesen hárman is
voltak! (Megismétli olaszul). Egy bizonyos korban az egyházban hárman
is voltak! Én nem olvastam el azt a bizonyos nyilatkozatot, mert nem
volt rá időm. <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Benedek visszavonult pápa. Ő világosan kijelentette azon a
február 11-én, hogy február 28-i hatállyal lemond, és visszavonul, hogy
onnantól imádsággal segítse az egyházat. És Benedek a kolostorban
lakik, és imádkozik. Én sokszor felkerestem, vagy telefonáltam neki…
Tegnapelőtt írt nekem egy kis levelet – még úgy írja alá, a maga
aláírásával –, és sok sikert kívánt nekem ehhez az úthoz. Mondtam
egyszer, dehogy egyszer, hanem sokszor: micsoda kegyelem, hogy egy bölcs
„nagyi” van az otthonomban. Őelőtte is mondtam ezt, ő pedig nevet
rajta.</b></span> Ő számomra az emeritus pápa, a bölcs „nagyi”, az az ember, aki
tartja a vállamat és hátamat imájával<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>. Sosem felejtem el azt a beszédet,
amelyet nekünk, bíborosoknak mondott február 28-án: „Biztos, hogy egy
közületek utódom lesz. Engedelmességet fogadok neki.” És így tett. Aztán
azt is hallottam – de nem tudom, igaz-e –, hangsúlyozom: azt hallottam,
talán szóbeszéd, de passzol a jelleméhez, hogy amikor egyesek odamentek
hozzá panaszkodni, hogy „ez az új pápa…”, ő elzavarta őket! A legjobb
bajor stílusban: jól nevelten, de elzavarta őket. De ha nem lenne igaz,
akkor is hihető, mert ez az ember ilyen: szókimondó, egyenes ember,
egyenes, egyenes! </b></span>A visszavonult pápa.<br><br>Aztán nem tudom, Ön
emlékszik-e arra, hogy nyilvánosan köszönetet mondtam Benedeknek – nem
tudom, mikor, talán egy repülőúton –, amiért kitárta a kaput a
nyugalmazott pápák előtt. Hetven évvel ezelőtt nyugalmazott püspökök nem
voltak, ma viszont már vannak. Az életnek ezzel a meghosszabbításával
lehet támogatni az egyházat bizonyos életkorig, az öregséggel járó
bajokkal együtt, vagy nem? És ő bátran – bátran! – és imádsággal, de
tudománnyal, teológiával is, úgy döntött, hogy megnyitja ezt a kaput.
Azt hiszem, hogy ez jó az egyháznak. De csak egy pápa van. A másik
pedig… vagy talán – a nyugalmazott püspökökhöz hasonlóan – a többiek,
nem mondom, hogy sokan, de ketten-hárman, lehetnek nyugalmazottak. Pápák
voltak, most nyugalmazottak.<br><br>Benedek holnapután [június 28-án – <em>a ford.</em>] ünnepli pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóját. Itt lesz bátyja, Georg is [az ő jelenlétét még nem erősítették meg – <em>Vatikáni Sajtóközpont</em>],
mert együtt szentelték fel őket. Lesz egy kis ünnepség, a
dikasztériumok vezetőivel és néhány emberrel, mert ő inkább azt szereti…
Elfogadta ezt, de nagyon szerényen; és én is ott leszek. Mondok majd
pár szót ennek az imádságos, bátor, nagy embernek, aki a visszavonult
pápa – nem a második pápa –, aki hűséges a szavához, és Isten embere.
Nagyon okos, és számomra az otthon bölcs nagyija.<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Most átadjuk a szót Alexey Bukalovnak, aki az egyik korelnökünk, és –
miként Ön jól tudja – az Itar-Tasst, vagyis az orosz kultúrát képviseli
közöttünk.<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Oroszul beszélt Örményországban?<br><br><strong>Alexey Bukalov, „Itar-Tass”:<br></strong><br>–
Igen, nagy örömmel. Mindig köszönetet mondunk Önnek… Köszönöm,
Szentatya, köszönöm ezt az utat, amely az első út volt a volt
Szovjetunió területére. Nagyon fontos volt számomra, hogy elkísérhettem…
A kérdésem egy kicsit másra vonatkozik: tudom, hogy Ön nagyon
bátorította ezt az pánortodox zsinatot, sőt a Kirill pátriárkával való
találkozón Kubában jóslatként meg is említették. Ön most hogyan ítéli
meg ezt a – mondjuk így – fórumot? Köszönöm!<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–
Pozitívan! Egy lépés volt előre: nem százszázalékos az előrehaladás, de
egy lépés előre. A dolgok, amelyekkel megindokolták, idézőjelben, a
[távolmaradásuk] a maguk szemében őszinte, olyan dolgok, amelyeket
idővel meg lehet oldani. Azt akarták – ők négyen, akik nem mentek végül
el – hogy nagyobb mértékű legyen az előrehaladás. De azt hiszem, az első
lépést úgy teszi meg az ember, ahogy tudja. Miként a kisgyerekek, első
lépésüket úgy teszik meg, ahogy tudják: az elsőt úgy teszik meg, mint a
cicák, aztán pedig jönnek a többi lépések. Én elégedett vagyok. Sok
dologról beszéltek. Azt hiszem, az eredmény kedvező. Maga <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>a tény, hogy
ezek az autokefál egyházak összegyűltek az ortodoxia nevében, hogy
egymás szemébe nézzenek, hogy együtt imádkozzanak, beszélgessenek,
esetleg viccelődjenek, ez bizony igen kedvező. Hálát adok érte az Úrnak.
A következőn majd többen lesznek.</b></span> Áldott legyen az Úr!<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Köszönjük, Szentatya! Most Edward Pentinnek adjuk a mikrofont, aki egy
kicsit az angol nyelvet képviseli: most a National Catholic Registert.<br><br><strong>Edward Pentin, „National Catholic Register”:<br></strong><br>–
Szentatya, úgy tűnik, Ön II. János Pálhoz hasonlóan támogatója az
Európai Uniónak: dicsérte az Európa-tervet, amikor nemrég megkapta a
Nagy Károly-díjat.<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> Van-e Önben aggódás amiatt, hogy Nagy-Britannia
kilépése Európa széteséséhez és akár háborúhoz is vezethet?<br></b></span><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–
<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>A háború már zajlik Európában! Aztán jelen van a szakadás légköre, de
nemcsak Európában, hanem az országokon belül is. Emlékezzünk csak
Katalóniára vagy Skóciára tavaly… Nem mondom, hogy veszélyesek ezek a
szakadások, de alaposan tanulmányozni kell őket, és mielőtt megtennénk
az elszakadáshoz vezető lépést,</b></span> komolyan kell beszélni egymással és
keresni kell a lehetséges megoldásokat. Én tényleg nem tudom, nem
tanulmányoztam, mely okok miatt akarta az Egyesült Királyság meghozni
ezt a döntést. Léteznek azonban olyan döntések – és azt hiszem, ezt már
mondtam más alkalommal –, amelyeket azért hoznak az emberek, hogy
emancipálódjanak, önállóvá váljanak, függő helyzetből felszabaduljanak:
például összes latin-amerikai országaink, de az afrikai országok is,
felszabadították magukat Madrid és Lisszabon szorítása alól; de az
afrikaiak is, Párizs, London, Amszterdam szorításából, főleg Indonézia…<br><br>Az
emancipáció érthetőbb, mert mögötte ott van egy kultúra, egy
gondolkodásmód. Egy ország kiválása ellenben – még nem beszélek a brit
kilépésről –, gondoljunk csak Skóciára, olyasmi, aminek a politikusok –
de nem akarok senkit sem megbántani ezzel, hanem csak a politikusok
által használt szót mondom – a balkanizáció nevet adják; de
természetesen nincs szó most a Balkánon élőkről! Ez egy kis elszakadás,
nem emancipáció, és<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> emögött történetek, kultúrák, félreértések és sok
jóakarat is van. Ezt világosan látni kell! Számomra az egység mindig
fontosabb a konfliktusnál, mindig! De az egységnek is több formája
lehetséges, és a testvéri együttlét jobb – itt érkezek el az Európai
Unióhoz –, mint a gyűlölködés vagy az eltávolodás. Az elkülönülésnél
úgymond jobb a testvériség. A hidak pedig hasznosabbak a falaknál.
Mindezeknek el kell gondolkodtatniuk minket. Igaz, egy ország mondhatja:
„Én az Európai Unióban vagyok, de azt akarom, hogy meglegyenek bizonyos
dolgaim, amelyek a kultúrámhoz tartoznak, és ahhoz – itt érkezem el <a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszede-nagy-karoly-dij-atvetelekor-olyan-europarol-almodom">a Nagy Károly-díjhoz</a>
–, hogy Európa újra rátaláljon a gyökereiben rejlő erőre, az EU-nak a
találékonyság és az „egészséges egységtelenítés” lépését kell megtennie,
vagyis nagyobb függetlenséget és szabadságot kell adnia az unió
országainak</b></span>. Az egység más formáját kell kitalálni: leleményesnek kell
lenni!<br><br><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Találékonynak kell lenni például a munkahelyteremtés, a
gazdaság területén. Ma Európában „likvid” gazdaság van, aminek az a
következménye, hogy például Olaszországban a huszonöt éven aluliak
negyven százalékának nincs munkája! Van valami, ami nem működik ebben a
„nehézkes” unióban, de ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt…
Próbáljuk megmenteni a dolgokat, és újraalkotni, mert az emberi
dolgoknak – saját személyiségünknek is – az újrateremtése olyan
folyamat, amelyen szüntelenül dolgoznunk kell.</b></span> Egy serdülő nem ugyanaz,
mint egy felnőtt vagy egy öregember: ugyanaz, de mégsem ugyanaz,
folyamatosan újrateremti önmagát. Ez pedig életet, életkedvet,
termékenységet ad neki. Ezt szeretném kiemelni: ma a két kulcsszó az
Európai Unió számára a találékonyság és termékenység. Ez a kihívás áll
előttünk. Nem tudom, én így gondolom.<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Köszönjük, Szentatya. Most pedig Tilmann Kleinjungnak adjuk meg a szót,
aki az ARD-t, a német közszolgálati rádiót képviseli. Azt hiszem, neki
is ez az utolsó útja… Örülünk tehát, hogy lehetőséget adhatunk a
megszólalásra.<br><br><strong>Tilmann Kleinjung, „ARD”:<br></strong><br>–
Igen, én is készülök Bajorországba. Köszönöm, hogy feltehetem ezt a
kérdést. „Zu viel Bier, zu viel Wein.” (Túl sok sör, túl sok bor.)
Szentatya, szeretnék feltenni önnek egy kérdést: Ön ma beszélt arról,
hogy vannak olyan adományok, amelyeken az egyházak közösen osztoznak.
Mivel Ön el fog menni – négy hónap múlva – Lundba a reformáció
ötszázadik évfordulójának megünneplésére, azt gondolom, talán ez a
megfelelő alkalom arra is, hogy ne csak a két fél sebeiről emlékezzenek
meg<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>, hanem elismerjék a reformáció ajándékait is, és talán arra is – ez
egy eretnek kérdés –, hogy eltöröljék vagy visszavonják Luther Márton
kiközösítését, vagy valamiképpen rehabilitálják őt. Köszönöm!</b></span><br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>
Azt hiszem, Luther Márton szándékai nem voltak tévesek: ő egy
reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a
korban, ha például olvassuk Pastor egyháztörténetét – ő egy német
lutheránus volt, aki aztán, amikor látta annak a kornak a valóságát,
áttért, és katolikus lett –, látjuk, hogy az egyház nem volt éppen egy
utánozni érdemes példakép: az egyházban korrupció volt, világiasság
volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. És emiatt ő tiltakozott.
Mivel okos volt, tett egy lépést előre, és meg is indokolta, miért tette
ezt. Ma pedig lutheránusok és katolikusok, minden protestánssal,
egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban: ezen az oly fontos ponton ő
nem tévedett. Ő egy „orvosságot” készített az egyháznak, aztán ez az
orvosság a dolgok egyfajta állapotává szilárdult, fegyelemmé, hitmóddá,
cselekvésmóddá, liturgikus szokássá. De nem volt egyedül: ott volt
Zwingli, ott volt Kálvin… Mögöttük pedig kik álltak? A fejedelmek,
„cuius regio eius religio” („akié a föld, azé a vallás”). Bele kell
helyezkednünk abba a történelmi korba. Nem könnyű, egyáltalán nem könnyű
megérteni azt a kort. Aztán haladtak tovább a dolgok.</b></span><br><br>Ma a
párbeszéd nagyon jó, és azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló
dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum.
Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ.
Buenos Airesben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a
másik amúgy.<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik
egymást, szeretik egymást… Talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott
mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újraindulni, hogy találkozzunk
ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos
az imádság.</b></span><br><br><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az
üldözöttekért, a tömérdek szenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt
dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a közös megvitatás a
feladatuk… De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam
viccelődve: „Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!” „Mikor?” „Az
Emberfia eljövetelének másnapján!” </b></span>Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek
fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>imádkoznunk kell,
szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a
szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen…</b></span>
Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>– Köszönjük! Most megadjuk a szót Cécile Chambraud-nak, a „Le Monde”-tól, aki szintén a francia ajkúakat képviseli.<br><br><strong>Cécile Chambraud, „Le Monde”:<br></strong><br>–
(Spanyolul) Szentatya, néhány héttel ezelőtt Ön beszélt egy
bizottságról, amelynek<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> a diakonisszák témaköré</b></span>t kell végiggondolnia.
Szeretném tudni, felállt-e már ez a bizottság, illetve, milyen
kérdésekre keresi majd a választ. Végül pedig: előfordul, hogy egy
bizottság csak arra szolgál, hogy elfelejtsük a problémákat, szeretném
tudni, erről van-e itt szó.<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>–
Volt Argentínának egy elnöke, aki azt mondta, és azt tanácsolta más
országok elnökeinek is: ha azt akarod, hogy egy kérdés ne oldódjon meg,
állíts fel bizottságot!<br><br>Az első, aki meglepődött e hír hallatán, az én voltam, mert a <a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-beszelgetese-noi-szerzetesrendek-legfobb-eloljaroival-szukseg-van-nok-l">beszélgetés a szerzetesnővérekkel</a>,
amelyet felvettek és aztán publikáltak az Osservatore Romanóban, az más
volt, még pedig ez: „Hallottuk, hogy az első századokban léteztek
diakonisszák. Lehetne ezt tanulmányozni? Fel lehetne állítani egy
bizottságot?” Semmi több. Kérték, jól neveltek voltak, de nemcsak azok,
hanem olyanok, akik szeretik az egyházat, megszentelt nők. Elmeséltem
nekik, hogy ismertem egy szíriai férfit, egy azóta már meghalt szíriai
teológust, aki elkészítette Szent Efrém írásainak kritikai kiadását
olaszul. Egyszer, amikor a diakonisszákról beszélgettünk – amikor Rómába
jöttem, és a Via della Scrofán szálltam meg, ő pedig ott lakott –, a
reggeli közben azt mondta: „Igen, de nem lehet tudni pontosan, hogy mik
voltak, hogy kaptak-e felszentelést…”<br><br><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Nyilvánvalóan léteztek ezek
a nők, akik segítették a püspököt, mégpedig három dologban: az első, a
nők megkeresztelésénél, mert a keresztelés alámerítéssel történt; a
második, a nők keresztség előtti és utáni megkenésénél, a harmadik pedig
– ez nevetésre késztet –, amikor a feleség elment panaszt tenni a
püspökhöz, mert a férje verte, a püspök hívott egy ilyen diakonisszát,
aki megvizsgálta a nő testét, hogy lássa a nyomokat, amelyek
bizonyítékul szolgáltak. Ezt mondtam nekik. „Lehet tanulmányozni?” –
„Igen, majd mondom a Hittani Kongregációnak, hogy állítsa fel ezt a
bizottságot.” Másnap pedig már [az újságok címoldalán ez állt – <em>a ford.</em>]:
„Az egyház megnyitja a kaput a diakonisszák előtt!” Komolyan mérges
lettem egy kicsit a sajtóra, mert ez azt jelenti, hogy nem az igazságot
mondják el a dolgokról az embereknek.</b></span><br><br>Beszéltem a Hittani
Kongregáció prefektusával, aki azt mondta nekem: „Nézze, van egy
tanulmány, amelyet a Nemzetközi Teológiai Bizottság készített a
nyolcvanas években.” Aztán beszéltem a legfőbb elöljárónők elnökével, és
azt mondtam neki: „Legyen szíves, juttassa el hozzám azoknak a
személyeknek a névsorát, akikről úgy gondolja, hogy részt tudnának venni
ebben a bizottságban.” És elküldte nekem a névsort. A prefektus is
elküldte nekem a listáját, most pedig ezek ott vannak az íróasztalomon,
hogy összeállítsuk a bizottságot. Azt hiszem, ezt a témát alaposan
megvizsgálták a nyolcvanak években, és nem lesz nehéz tisztázni ezt a
kérdést.<br><br>De van itt egy másik dolog is. Másfél évvel ezelőtt
létrehoztam egy teológusnőkből álló bizottságot, akik együtt dolgoztak
Ryłko bíborossal [a Világiak Pápai Tanácsának elnökével – <em>a ford.</em>],
és szép munkát végeztek, mert hiszen nagyon fontos, hogy mit gondolnak a
nők. <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Számomra nem annyira a nő funkciója fontos, hanem a nő
gondolkodása: a nők másképp gondolkodnak, mint mi, férfiak. Nem lehet jó
döntést hozni, jót és helyeset, ha nem hallgatjuk meg a nőket.
Időnként, Buenos Airesben, megkérdeztem a tanácsadóimat, meghallgattam
őket egy témáról; aztán kértem, hogy jöjjön el néhány nő, és ők más
megvilágításban látták a dolgokat, és ez nagyon gazdagító volt, nagyon;
aztán a döntés nagyon-nagyon termékeny és rendkívül szép volt.</b></span> Nekem
találkoznom kell ezekkel a teológusnőkkel, akik derék munkát végeztek,
de ez most félbeszakadt. Miért? Mert a világiakért felelős dikasztérium
megváltozik, átszerveződik. Várom egy kicsit, hogy ez végbemenjen, és
így folytatni lehessen a munkát ezzel a második témával, a
diakonisszákéval.<br><br>Egy másik dolog a teológusnőkkel kapcsolatban –
és ezt szeretném kiemelni –: fontosabb az, ahogyan a nők értik a
dolgokat, az ő gondolkodásmódjuk, látásmódjuk, mint az, hogy a nő milyen
szerepet tölt be. Megismétlem, amit mindig el szoktam mondani: az
egyház nő, az egyház szó előtt nőnemű névelő áll [pl. az olasz nyelvben –
<em>a ford.</em>]. És nem egy „vénlány”, hanem Isten Fiának a feleségül
vett asszonya, akinek a párja Jézus Krisztus. Gondolkodjon el ezen,
aztán majd mondja meg, mit gondol erről…<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Mivel épp a nőkről beszélt, az utolsó kérdést egy nőtől kérjük; utána
pedig én teszek fel egy kérdést, és ezzel be is fejezzük… Így, egy óra
beszélgetés után, hagyjuk pihenni. Cindy Wooden, aki a CNS-nek, az
Egyesült Államok katolikus hírügynökségének a munkatársa.<br><br><strong>Cindy Wooden, „CNS”:<br></strong><br>–
Köszönöm, Szentatya! Az elmúlt napokban a német Marx bíboros egy
rendkívül fontos, nagy konferencián beszélt Dublinban, az egyházról a
modern világban, és azt mondta, hogy <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>a katolikus egyháznak bocsánatot
kell kérnie a meleg közösségtől, amiért kirekesztette ezeket az
embereket.</b><b> Az orlandói mészárlást követő napokban sokan kijelentették,
hogy a keresztény közösségnek van köze ehhez az ilyen emberek iránti
gyűlölethez. Ön mit gondol?<br></b></span><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Azt fogom megismételni, amit az első út során mondtam, és azt is <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>megismétlem, amit a <a href="http://www.katolikus.hu/kek/kek02331.html#K2357">Katolikus Egyház katekizmusa mond</a>: nem szabad hátrányosan megkülönböztetni őket, tisztelni és lelkipásztorilag kísérni kell őket.</b></span><br><br><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>El
lehet őket ítélni, nem ideológiai okokból, hanem – mondjuk – a
politikai magatartásukért, a mások számára egy kissé sértő bizonyos
megnyilvánulásaikért. De ezeknek a dolgoknak nincs közük a problémához:
ha az a probléma, hogy egy személynek ilyen az állapota, akiben jóakarat
van, és aki keresi Istent, akkor kik vagyunk mi, hogy megítéljük őt?
Megfelelően kell őt kísérnünk,</b></span> úgy ahogyan a katekizmus mondja. A
katekizmus világosan fogalmaz!<br><br>Aztán vannak olyan hagyományok
bizonyos országokban, némely kultúrában, amelyek másképp gondolkodnak
erről a problémáról. Azt hiszem, hogy az egyháznak nemcsak ettől a
személytől kell bocsánatot kérnie, aki meleg, és akit megsértett –
ahogyan azt a „marxista” bíboros mondta [teljes nevén: Reinhard Marx – <em>a ford.</em>],
hanem bocsánatot kell kérnie a szegényektől, a nőktől és a munkában
kizsákmányolt gyerekektől is; bocsánatot kell kérnie, amiért megáldotta
azt a sok fegyvert… Az egyháznak bocsánatot kell kérnie, amiért sok
esetben, oly sok esetben nem viselkedett… – és amikor „egyházat”
említek, akkor a keresztényekre gondolok; az egyház ugyanis szent, a
bűnösök pedig mi vagyunk! –, a keresztényeknek bocsánatot kell kérniük,
amiért nem kísérték az embereket döntéseikben, nem kísértek sok
családot…<br><br><span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>Emlékszem, milyen volt gyermekkoromban Buenos Aires
kultúrája, a zárt katolikus kultúra – én onnan jövök. Egy elvált
házaspár családi otthonába belépni se szabadott! Arról beszélek, ami
nyolcvan éve volt. Hála Istennek, a kultúra megváltozott. Mint
keresztényeknek sok dologért kell bocsánatot kérnünk, nem csak ezért.
Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot! „Bocsáss meg, Uram!”:</b></span> ezt a mondatot
mindig elfelejtjük – most átmentem lelkipásztorba, és prédikálok! Nem,
így igaz, sokszor a „parancsoló pap”, és nem az atya pap, a pap, aki
„dorgál”, és nem a pap, aki átölel, megbocsát, vigasztal… <span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b>De számtalan
ilyen is van! Sok kórházlelkész, börtönlelkész, sok szent! De ezek nem
mutatják magukat, mert az életszentség „szemérmes”, elrejtőzik. A
szemérmetlenség viszont egy kicsit arcátlan: szemtelen és magamutogató.
Olyan sok szervezet van, jó és kevésbé jó emberekkel; vagy vannak olyan
emberek, akiknek adsz egy kicsit nagyobb „táskát”, és már rögtön el is
fordítja a fejét, mint a nemzetközi hatalmak a három népirtásnál.</b></span><br><br>Mi,
keresztények is – papok, püspökök – ezt tettük; de<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> nekünk,
keresztényeknek van egy Kalkuttai Teréz anyánk is, sőt sok Kalkuttai
Terézünk van! Van nagyon sok szerzetesnővérünk Afrikában, sok világi
hívő, sok szent házaspár! A búza és a konkoly, a búza és a konkoly!
Jézus azt mondja, hogy Isten országa ilyen. Nem szabad megbotránkoznunk
azon, hogy ilyen. Azért kell imádkoznunk, hogy az Úr intézze valahogy
úgy a dolgokat, hogy a konkoly eltűnjön, a búza pedig egyre gyarapodjon.
De ilyen az egyház élete! Nem lehet határt szabni. Mindannyian szentek
vagyunk, mert belül mindannyiunkban ott él a Szentlélek, de mindannyian
bűnösök is vagyunk. Én elsőként. Egyetértünk? Köszönöm! Nem tudom,
válaszoltam-e… Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot!<br></b></span><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>– Szentatya, ha megengedi, én tenném fel az utolsó kérdést, aztán hagyjuk, hadd menjen békében…<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Nehogy nehéz helyzetbe hozzon!<br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
A következő útjáról, a lengyel útról szeretném kérdezni, amelyre már
elkezdtünk készülődni. Ön pedig a júliust fogja az előkészületnek
szentelni. Mondana nekünk valamit, milyen érzésekkel készül erre az
ifjúsági világtalálkozóra az irgalmasság szentévében? Egy másik, kissé
sajátságos pont:<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> most meglátogattuk Önnel az örmény út során a
cicernakaberdi emlékművet, Ön pedig lengyel útja során meg fogja
látogatni Auschwitzot e Birkenaut is. Úgy hallottam, hogy Ön inkább
csendben, mint szavakkal szeretné ezeket a pillanatokat megélni, talán,
ahogyan itt is tette, úgy fogja Birkenauban is. Tehát azt szeretném
kérdezni, ha el akarja mondani nekünk, hogy készít-e beszédet oda, vagy
inkább szeretne imádságos csendet tartani</b></span>, a maga sajátos szándékai
szerint.<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Két évvel ezelőtt
ugyanezt tettem Redipugliában, megemlékezésül az első világháború
kitörésének századik évfordulóján. Redipugliába csendben mentem. Aztán
jött a mise, a misén pedig prédikáltam, de az más volt.<span style="background-color:rgb(208,224,227)"><b> A csend. Ma –
délelőtt – láttuk a csendet… Ma volt? [P. Lombardi: Nem, tegnap.] Arra a
borzalmas helyre beszédek nélkül, emberek nélkül szeretnék menni, csak
néhány szükséges dologgal… De az újságírók biztosan ott lesznek! De nem
fogom üdvözölni ezt a személyt, a másikat… Nem, nem. Egyedül, belépni,
imádkozni… Bárcsak megadná az Úr nekem a sírás kegyelmét!</b></span><br><br><strong>Federico Lombardi:<br></strong><br>–
Köszönjük, Szentatya! Akkor el fogjuk kísérni ennek a következő
látogatásnak az előkészületei során is, és szívből köszönjük, hogy ránk
szánta idejét! Most pihenjen egy kicsit, egyen Ön is… Aztán pihenjen
júliusban is…<br><br><strong>Ferenc pápa:<br></strong><br>– Nagyon köszönöm! Ismét köszönetet mondok munkátokért és jóindulatotokért!<br><br></p>
<p>Fordította: Tőzsér Endre SP<br><br>Fotó: News.va<br><br>Magyar Kurír</p></div>