<div dir="ltr"><div><a href="http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20160509_korzenszky_richard_interju_igenis_kozugy_a_vallasos_ertekrend" target="_blank">Korzenszky Richárd: Igenis közügy a vallásos értékrend</a></div><br><a href="http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20160509_korzenszky_richard_interju_igenis_kozugy_a_vallasos_ertekrend" target="_blank">http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20160509_korzenszky_richard_interju_igenis_kozugy_a_vallasos_ertekrend</a><br><div>
2016. május 9. 09:10
| <b>Írta: <a href="http://mandiner.hu/szerzo/szilvay_gergely" target="_blank">Szilvay Gergely</a></b> </div>
<p>
Bizony <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>lehet valaki magyar úgy, hogy nem keresztény; és
európai úgy, hogy nem magyar </b></span>– mondja a Mandinernek <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><u><b>Korzenszky Richárd
bencés szerzetes, tihanyi perjel.</b></u></span> Korzenszky szerint nem jó az oktatás
túlzott központosítása, viszont <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>tárgyi tudásra és memoriterekre szükség
van.</b></span> A tihanyi perjel úgy látja: baj, hogy <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>nincsenek társadalmi
elvárások, normák, nincs különbség jó és rossz között</b></span>; <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a vallásos ember
értékrendje pedig igenis közügy</b></span>. Interjúnk.
</p>
<div>
</div>
<div>
<p><i>Kora délelőtti, tavaszi napsütésben érkezünk meg
Tihanyba, ahol a megszokott nyári nyüzsgéssel szemben csend és nyugalom
fogad minket. És persze Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a tihanyi
közösség 74 éves perjele, akinek igencsak tele van a naptára, így nem
könnyű vele időpontot egyeztetni. Annál szívélyesebben fogad minket,
amikor az apátság kerengőjében kezet fogunk. A perjeli hivatalban
készülünk neki az interjúnak. A fotós kollégával gyorsan közös témát
talál Korzenszky atya, hiszen ő is szinte profi a szakmában: képei
tihanyi képeslapokonés a kolostor kerengőjének falain láthatók.
Korzenszky atya előveszi édesapja Leicáját és annak szovjet másolatát is
a fiókból. </i></p><p><i>Leülünk beszélgetni, és újabb meglepetés ér
minket: a perjel párhuzamosan gépeli azt, amit közben nekünk, az
interjúban mond. Elütés nélkül. Korzenszky Richárdnak nemrég jelent meg
Mi végre vagyunk a világon? című kötete, amelyben korábbi írásaiból
válogat. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.</i></p><p style="text-align:center">***</p><p><b><span style="background-color:rgb(255,229,153)">Miért lett szerzetes?</span> Azokban az időkben, amikor így döntött, épp a kommunista diktatúra tombolt hazánkban.</b> </p><p>Családunkban
nem volt sem szerzetes, sem pap. Hívő családban nőttem föl.
Pannonhalmán voltam diák, <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>szerzetestanáraim között sok igazi egyéniség
volt, akiken átsugárzott, hogy értelmes az életük. Vonzott ez az
életforma.</b></span> Először úgy gondoltam, állatorvos leszek, mint apám,
nagyapám, aztán egyszerre csak természetesen fogalmazódott meg bennem a
vágy, hogy bencés szerzetestanár legyek. Egyik nagyanyám, amikor
megtudta, hogy ez a szándékom, sírni kezdett és felsóhajtott:<i> „De hát a mai világban?”</i> Mindig „mai világ” van, mindenkinek a mai világban kell megtalálnia a helyét, a feladatát. </p><p><b>Mit ért el Tihany a rendszerváltás óta?</b></p><p>A
legfontosabbnak azt tekintem, hogy <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Tihanyban újra szerzetesi közösség
él az ősi monostorban.</b></span> Nem holt műemlék az apátság, hanem<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> egy élő
közösség </b></span>otthona, <span style="background-color:rgb(255,229,153)">amely sok kereső és érdeklődő ember számára igazodási
pont lehet</span>.</p><p><b>Pár éve átvették a tihanyi iskolát.<span style="background-color:rgb(182,215,168)"> Jó, hogy sorra átvesz az egyház állami iskolákat?</span></b></p><p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Az
államosításko</b></span>r <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a magyar közoktatás több, mint 60 százaléka egyházi
fenntartású volt.</b></span> A rendszerváltozás után megnyílt a lehetőség az
egyházi iskolák indítására. Ahol igény volt rá, megpróbálták az egyházak
vagy a régi intézményeiket újra saját kezelésbe venni vagy egészen
újakat indítani. Az elmúlt években nem kevés településen az
önkormányzatok kérték az egyházakat, hogy vegyék át az iskolájukat. Így
több helyen megmaradhatott a településen az iskola. A kérdés: <i>„jó-e<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>”</b></span></i><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>?
Ha az egyház valóban gazdája lesz egy iskolának, és az önkormányzattal
harmonikusan együtt tud működni, valószínű, hogy jó: jobb, </b></span>mintha
ingázóvá válna a helyi kisgyermek. A tihanyi iskolát nem az apátság
kérte az önkormányzattól. S nem egykönnyen mondtunk igent a kérésre. <span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Nem
tartom szerencsésnek, ha egy település egyetlen iskolája egyházi
fenntartású.</b></span> De<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> inkább egyházi legyen ez az iskola, </b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>mintsem megszűnjön</b></span>.
Ez nem elsősorban az egyház érdeke, hanem a településé. </p><p><b>Mit
gondol a Klikről és a központosított oktatási rendszerről, mint a
püspöki konferencia egykori oktatásügyi szakértője, iskolabizottságának
vezetője? </b></p><p>Közvetlen tapasztalatom a Klikkel kapcsolatban
nincs. Meggyőződésem, hogy szükséges volt bizonyos fokú összefogásra,
központosításra: az iskola sehol sem magánügy, mind tartalmi, mind
irányítási szempontból az iskoláknak rendszerben kell működniük.
Felügyeletre, ellenőrzésre is szükség volt, van és lesz.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> A túlzott
centralizáció azonban veszélyes, elburjánzik az adminisztráció,
személytelenné válik minden.</b></span> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Az iskolaügynek meggyőződésem szerint
kulcskérdése a személyesség, minden szinten. Azonkívül fontos az adott
keretek között az autonómia és a szabadság.</b></span> Nem az eszközöket kellene
központilag meghatározni, hanem az elvárható eredményt. Nagyon sok függ a
pedagógus kreativitásától: nagyobb szabadságot kellene biztosítani az
iskoláknak. És ez nem csupán a gazdálkodásra vonatkozik. </p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9098.jpg" alt="" height="373" width="560"></p><p style="text-align:center"><i><b>Korzenszky atya nagy hobbifotós, képeslapokon is feltűnnek munkái. Itt édesapja Leicáját próbálja működésbe hozni</b></i></p><p style="text-align:center"> </p><p style="text-align:left"><b>Rendszerint
hallani a kívánalmat: <span style="background-color:rgb(182,215,168)">felesleges a netes keresők idején a lexikális
tudás, a készségeket kell fejleszteni az iskolában, jelentősen
csökkentve a lexikális tananyagot. Egyetért?</span></b></p><p>Egyértelmű,
hogy <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>szükség van biztos tárgyi tudásra.</b></span> Az információ mennyisége, amit
egy iskola rázúdít egy diákra, egyszerűen befogadhatatlan és
feldolgozhatatlan. Így volt ez már negyven-ötven évvel ezelőtt is.<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> Kell,
hogy legyen biztos alapismerete mindenkinek,</b></span> de hogy a saját egykori
szaktárgyamnál maradjak, egy általános vagy középiskolás gyereknek nem
irodalomtörténeti ismeretekre van szüksége, úgyis elfelejti; hanem
elsősorban irodalomélményre. Meggyőződésem és tapasztalatom: <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>sokkal
nagyobb jelentősége van a memoriternek, a könyv nélkül tudott verseknek,
mint gondolnánk. Ez nem puszta információ, annál sokkal mélyebb. Tudat-
és személyiségformáló, amikor valaki a jól megválasztott, mértékkel
adagolt szövegeket el tudja sajátítani: az ember érző lény, az
érzésekkel is foglalkozni kell… </b></span>Régi vitatéma, hogy műveltségi
területekkel vagy tantárgyakkal foglalkozzon az iskola. Kulcsszerepe van
a pedagógusnak, aki kell, hogy ismerje a diákjait, és tudnia kell, mi
az, ami mindenki számára nélkülözhetetlen, s mi az, ami kevésbé
jelentős. <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Az iskolának sokkal inkább személyiség-központúnak kellene
lennie, és biztosítania kellene azt, hogy mindenki az adottságai szerint
teljesebb emberré váljék.</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Ez azonban az információ-halmaz
rákényszerítésével sosem fog sikerülni. </b></span></p><p><b>Az egyház </b><b>megfelelő
mértékben vállal részt a hátrányos helyzetűek oktatásából, képzéséből?
<span style="background-color:rgb(182,215,168)">Gyakran hallani a vádat, hogy az egyház csak elitképzést csinál. </span></b></p><p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Az
államosítás</b></span> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>előtt – <span style="background-color:rgb(234,209,220)">1948 </span>előtt – ez a kérdés föl sem merült. Egyházak,
szerzetesrendek foglalkoztak a hátrányos helyzetűekkel.</b></span> A kommunizmus
évtizedeiben csak gimnáziumokat működtethettek a felekezetek: nyolc
katolikus, egy protestáns és egy zsidó gimnázium vészelte át az
ideológiai diktatúrát. A gimnázium célkitűzése pedig – függetlenül
attól, hogy egyházi vagy nem egyházi – elitnevelés. </p><p>A
rendszerváltozás biztosította a szabad iskolaalapítást, megszűnt az
állami iskolamonopólium.<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> Amikor az egyházak általános iskolákat
indítottak vagy vettek és vesznek át, nem elitképzéssel foglalkoznak,
hanem az alapokkal, legyen az városon vagy falun. Amint lehetőség nyílt
rá, megindult Gödön a piaristák szakmunkásképző iskolája. A kilencvenes
évek legelején már a szalézi rend Kazincbarcikán működtetett hátrányos
helyzetű fiatalok számára szakképző intézetet. A katolikus, nagy
hagyományokkal rendelkező Kolping-szervezet ugyancsak nem elitképzési
céllal több helyen indított olyan intézményt, amelyben hátrányos
helyzetűekkel foglalkoztak (pl. Gyöngyösön, Esztergomban, Nagykőrösön,
Szekszárdon). Kelet-Magyarországon a görögkatolikus egyháznak komoly
próbálkozásai vannak roma gyerekekkel általános iskolákban. Nem szoktam
olvasni a sajtóban a katolikus <i>Vakok Battyhány Gyermekotthoná</i>ról,
ahol halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel, fiatalokkal
foglalkoznak. Vagy tudomást vesznek-e a keresztény fenntartású roma
szakkollégiumokról? Mit tud a közvélemény a reformátusok halmozottan
hátrányos gyerekeket gondozó óvodáiról, iskoláiról? </b></span>Amikor pedig
szakképző intézeteket vettek át az egyházak az elmúlt években, többet
olvastam az egyházak kiapadhatatlan étvágyáról, mint arról, hogy nehéz
helyzetben lévőkkel próbálnak foglalkozni. </p><p>Természetesen többre
volna szükség. Azonban ne felejtsük el, hogy akik ezt a feladatot az
államosítás előtt szakszerűen és hivatásból végezték, kihaltak. Az
egyházak nem elvont szervezetek, hanem konkrét emberekből álló
közösségek. </p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9180.jpg" alt="" height="373" width="560"></p><p style="text-align:center"><i><b>„<span style="text-align:start">Értékrend nélkül nincs egészséges társadalom.</span>” </b></i></p><p> </p><p><b>Mostanában
sok a vita az iskolai esélyegyenlőségről: hogy az iskola fenntartja,
esetleg növeli az egyenlőtlenségeket, hátrányos helyzetet, amelyeket a
családi háttere miatt hoz magával valaki. Sokak szeretnék, ha ezt az
iskola orvosolná. Ugyanakkor Ön azt írja: <span style="background-color:rgb(182,215,168)">az iskola csak azt tudja
felnevelni, amit a szülő elvetett. Nem tudja helyettesíteni az iskola a
családot?</span></b></p><p><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>A család után az iskola a második legfontosabb,
meghatározó tényező a felnövekvő ember életében. Az apa és az anya
szeretetkapcsolatát kell megtapasztalnia legelőször a gyermeknek, s azt,
hogy őt szeretik, akarják.</b></span> József Attila kiáltását mindenki ismeri: <i>„Hagyja a dagadt ruhát másra! Engem vigyen a padlásra!”</i>
Ezt a felkarolást senki és semmi nem pótolhatja. Se nevelőotthon, se
iskola. Bármennyire is hangoztatják sokan, hogy a család nem szükséges,
meggyőződésem, tapasztalásom, hogy semmivel nem helyettesíthető. Szokták
mondani, hogy a gyermek nevelése már a születése előtt kilenc hónappal
elkezdődik. Az anyaméhben. S akkor fog biztonságot találni a gyermek
világrajövetele után, ha már a születése előtt is megtapasztalja a
biztonságot édesanyja révén, akinek magának is szüksége van a
biztonságra. Szüksége van társra. Ezért <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>elengedhetetlenül fontos egy
társadalom életében, hogy stabilak legyenek a párkapcsolatok. </b></span></p><p><b>Azt
is megemlíti: nem világosak a társadalmi elvárások és nem készít fel az
iskola például a szülői, apai és anyai szerepekre. Mások szerint épp az
a jó, ha minél kisebbek a társadalmi elvárások, mert azok korlátoznak
minket, ezzel együtt még mindig túl patriarchális társadalomban élünk.
Mit gondol erről egy bencés szerzetes-tanár?</b></p><p>Említettem,
hogy stabil párkapcsolatokra van szükség<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>. A legtöbb nehezen nevelhető
gyerek problémái valahol otthon kezdődnek</b></span>. Akár van bátorságunk
kimondani, akár nincs, meggyőződésem, hogy <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>mindenki boldog szeretne
lenni.</b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Ez nem egyenlő azzal, hogy az életet élvezni akarom. Az élvezet
szintje</b></span> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>és a szeretet szintje egészen más. A szeretet egymás elfogadását
is jelenti.</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Apátlan, anyátlan nemzedékek nőnek föl a szemünk előtt,
akik nem találják a helyüket ebben a világban. Nincsenek társadalmi
elvárások: ki-ki éli az életét, ahogy akarja, ahogy neki tetszik.
Nincsenek normák, nincs különbség jó és rossz között, legföljebb csak a
számomra haszontalan vagy hasznos között. Nem</b></span> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>érték az élet.</b></span> Látjuk<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> az
eredményét, egy önmagát vállalni nem merő európai társadalom, ahol a
párkapcsolatokra jutó gyermekek száma valahol 1,3 körül van, képtelen
önmagát fenntartani</b></span>. <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>Értékrend</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>nélkül nincs </b></span><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>egészséges társadalom</b>.</span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
Öngyilkos társadalomban élünk. </b></span></p><p><b>Az olvasható egy
beszédében, hogy nincs szerzetesi iskola szerzetesi szellemiség nélkül.
Ugyanakkor egyre kevesebb a szerzetes. <span style="background-color:rgb(182,215,168)">Mi a szerzetesi iskolák jövője?</span></b></p><p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Egyre
kevesebb a gyermek, egyre kevesebb így a szerzetes is</b></span>. Annak a kevés
szerzetesnek, akik sokszor túlterhelve végzik mindennapi teendőiket,
igazodási ponttá kellene válnia.<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> Minden szerzetesrendnek megvan a maga
sajátos szellemisége, karizmája.</b></span> A velük kapcsolatban lévő, velük
azonosulni tudó világiak képesek arra, hogy a szellemiséget képviseljék.
Egyrészt <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>szükség van szaktudásra, másrészt szellemiségre. S kell, hogy a
háttérben ott legyen egy bármilyen kicsiny, de hiteles szerzetesi
közösség. </b></span></p><p><b>Regionális szellemi központként tekint a kolostorra?</b></p><p>A
kolostoromra én elsősorban úgy tekintek, mint az otthonomra, ahol
sokféle kihívással kell szembenézni. Annak csak örülni tudok, ha mások
számára valamiképpen szellemi központot jelentünk. </p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9209.jpg" alt="" height="373" width="560"></p><p style="text-align:center"><b><i>„<span style="text-align:start">A kolostoromra én elsősorban úgy tekintek, mint az otthonomra, ahol sokféle kihívással kell szembenézni.</span>”</i></b></p><p> </p><p><b>Milyen feladatok találták meg a tihanyi bencés szerzeteseket a Balaton-parti faluban?</b></p><p>Tihanyt
lehet úgy is nézni, mint egy Balaton-parti falut, de úgy is, mint egy
olyan helyet, amely valamiképpen összefonódott a magyarság
történelmével. 1950-ben megszűnt itt a szerzetesi élet, egy rendtársunk –
mint egyházmegyés pap – vezethette a plébániát, 1962-ig. Az apátság
elsősorban mint kiállítóhely élt a köztudatban, de hogy az apátság
fogalma szerzetesi közösséget jelent, azt sokan talán most sem tudják. </p><p>Átvettük
a lelkipásztori munkát: ez volt a legelső feladat. Sikerült színvonalas
kiállításokat rendeznünk. Turisták jöttek és jönnek továbbra is: ennek a
bonyolítása is a mi feladatunk. Egy lepusztult, elhanyagolt épületet
vettünk át, fel kellett újítani a templomot, az apátság épületét; és
hogy a szerzetesi közösségnek az apátság épülete adjon otthont, kiállító
helyet kellett építenünk. Természetesen ezeket a feladatokat
munkatársak nélkül nem tudtuk volna és nem tudnánk ellátni. </p><p>A
legnagyobb kihívás és feladat számomra az volt, hogy élő szerzetesi
közösségként lehessünk jelen Tihanyban. Minden gyengeségünk ellenére ez
számomra a legnagyobb ajándék, hogy bencés közösség él a félszigeten, az
ősi épületben, rendszeres közös imádsággal, sok munkával, a kilenc fős
közösség életkori megoszlása kiegyensúlyozott: a legidősebb 84, a
legfiatalabb 24 éves. És öröm, hogy vannak, akik érdeklődnek a
szerzetesi élet iránt.</p><p><b>Milyen szerepet tölt be a Tetőtéri esték sorozata Tihanyban, s kik járnak rá?</b></p><p>A <i>Tetőtéri esték</i>
találkozási lehetőség érdeklődők számára azokkal az értékekkel,
amelyeket képviselünk. Nem „hitbuzgalmi” vagy teológiai jellegűek ezek
az előadások, de nem is politikaiak. A látogatók elsősorban
értelmiségiek, többen vannak, akik egy ilyen találkozásért több mint
száz kilométert utaznak ide, s este mennek vissza. Úgy érzem, igény van
arra, hogy emberek találkozzanak értékekkel. A közel kétszáz előadás,
ami itt elhangzott, egy határozott értékrendet képvisel. Az előadások
nyitottak, bárki szabadon jöhet. </p><p><b>Mintha az egyházi
szellemi elit nem tartaná a kapcsolatot a világival, s a papság - meg a
keresztény világi értelmiség jelentős része – nem tartaná számon, milyen
szellemi áramlatok vannak épp a világban.</b> </p><p>Nem tudom,
mit értsünk „egyházi szellemi eliten”. A papságot? Keresztény
értelmiségieket? Hol van általában a magyar szellemi elit?
Szekértáborokban… Nem szeretnék szekértáborhoz tartozni. Általában
hiányoznak a magyar szellemi életből a valóban nagy formátumú
gondolkodók. Nem csak az egyházból. Hiányzik a magyar közéletből.
Hiányzik egymás kölcsönös megbecsülése, a más véleményének megérteni
akarása, egymás tisztelete. </p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9156.jpg" alt="" height="373" width="560"></p><p style="text-align:center"><b><i>„H<span style="text-align:start">ol van általában a magyar szellemi elit? Szekértáborokban… Nem szeretnék szekértáborhoz tartozni.</span>”</i></b></p><p> </p><p><b>Frissen
megjelent kötetének egyik írásában kritizálja, amikor kifelé is a belső
egyházi nyelvezetet használják az egyháziak, pedig a kívülálló nem
szereti a kenetteljes beszédet. Arról is ír, hogy fontos, ki veszi fel a
telefont. Az egyház mintha nem tudna dűlőre jutni a médiával: morog,
hogy nem keresik, ha keresik, megijed és nem nyilatkozik. Pedig az
évtizedek alatt már beletanulhatott volna a módjába. Miért maradt ez el,
mit lehet tenni?</b></p><p>Nem kenetteljességről van szó, hanem
mélyebb és komolyabb kommunikációs problémáról. Egy szekularizálódott
társadalom nem tud mit kezdeni a vallásos fogalmakkal, sőt, általában
nem tud beszélni a létezés fontos kérdéseiről. Mintha elfelejtettünk
volna gondolkodni, ennek következtében beszélni is nehezen tudunk
egymással és egymásról. Szükség volna közös alapokra, közös műveltségre.
Kölcsönösen. Ha előfordulhat az, hogy a magyar katolikus egyház
vezetőjét híranyagban „egyházfinak” aposztrofálják, nem arról van szó,
hogy nincs egyházi műveltségük (az sincs), de nem ismerik Petőfinek <i>A helység kalapácsá</i>t sem, ahol a <i>„fondor lelkületű egyházfiról”</i> van
szó, aki pedig a templomszolga, a sekrestyés. Nem világnézeti probléma
ez, hanem egyszerűen a műveltség, a tájékozottság hiánya. </p><p>Ami a
médiával való kapcsolatot illeti, hadd jegyezzem meg, hogy mindaddig,
amíg a média számára csak a negatív eseménynek vagy valami botránynak
van igazi hírértéke, nem csodálkozom, hogy bátortalanok az egyháziak, ha
a nagy nyilvánosság előtt kell szerepelniük. Sokat tehet ebből a
szempontból a helyi média, a regionális napilap, helyi kábeltelevízió…
Ha azonban egy riporterrel élőben,nagy nyilvánosság előtt mérkőzést kell
vívni, ember legyen a talpán, aki ezt gyakorlat, rutin nélkül vállalja…</p><p><span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Mennyire politizáljon az egyház?</b> </span></p><p>Mi
és ki az egyház? Az egyházat a közvélemény a hivatalviselőkkel, a
papsággal azonosítja. Az egyház sokkal szélesebb közösség, a hívők
közössége. A politika: közügy, nem egyszerűen pártok ügye.
Pártpolitikával ne foglalkozzanak a papok. De<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> igenis legyen véleményük
közügyekről, oktatásról, családról, korrupcióról, mindenről, ami az
emberi élethez hozzá tartozik. Kötelességünk megszólalni, akár tetszik,
akár nem, minden olyan ügyben, amikor az életről, családról, népről,
nemzetről van szó. S ezt a nyilvánosság előtt is meg kell tenni. </b></span>Ne
gondoljuk, hogy a vallás szabadsága az istentisztelet szabadságával
egyenlő. Tehát a templomba való. <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>A vallás magánügy. De a vallásos ember
létezése, értékrendje igenis közügy. A templom falain kívül létező,
társadalmat formáló tényező. Minden, aminek köze van a társadalomhoz, az
a szó legigazibb értelmében politika.</b></span> Minden vallásos embernek joga van
ahhoz, hogy a lelkiismeretével összeegyeztethető pártnak tagja legyen.
De ha egy pártnak felfogása szerint az azonos neműek párkapcsolata a
férfi-nő kapcsolatával azonos értékű, az a párt a keresztény ember
számára vállalhatatlan. A szabadságjogokhoz ez is hozzátartozik.</p><p>S
ha egy pap pártpolitikával fog<span style="background-color:rgb(182,215,168)"><span></span></span>lalkozna, azt joggal nem kifogásolhatná
senki. De a katolikus egyház belső fegyelme ezt nem engedi meg a
számára. Véleményem szerint nagyon bölcsen. <b><br></b></p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9189.jpg" alt="" height="339" width="560"></p><p style="text-align:center"><b><i>„<span style="text-align:start">Tihanyban a természeti környezet minden nap a teremtés csodáját tárja elém.</span>”</i></b></p><p> </p><p><span style="background-color:rgb(182,215,168)"><b>Kereszténység, magyarság és Európa nem szükségképp összetartozó fogalmak – írja. Sokan prüszkölnének. Mit értett ez alatt? </b></span></p><p>Prüszkölnek
vagy nem prüszkölnek: ez a véleményem.<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> Érték a kereszténység, érték a
nemzeti közösség, érték az európaiság. De lehet valaki magyar úgy, hogy
nem keresztény, és európai úgy, hogy nem magyar. </b></span>Bonyolult
összefüggésrendszer ez: a kereszténység Európa kultúráját meghatározta.
Ugyanakkor a szekularizálódó Európa egyre inkább távolodik a
kereszténységtől. Nem szeretnék belebonyolódni egy másik kérdésbe sem:
van-e létjogosultsága Európában a nemzetállamoknak? </p><p>Én magam <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>nem
szégyellem vállalni a babitsi meghatározást: hogy Európa az antikvitás
és a kereszténység kettős pillérén nyugszik. És azt sem, hogy a
magyarság érték. Itt vagyok itthon.</b></span> Babits ezt írja: „<i>Magyar vagyok:
lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem
szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget,
ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az
emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De
mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni
vagy meggyengíteni!”</i></p><p><b>A magyar egyháznak gyakran a
szemére vetik, hogy nem követi a pápa példáját – legyen az XVI. Benedek
vagy Ferenc. Legutóbb a migránsválság kapcsán voltak hangok, amelyek
szerint nem eléggé vette ki a részét a karitatív munkából, bezzeg az
állammal túlságosan össze van fonódva. Hogy látja: <span style="background-color:rgb(182,215,168)">milyen állapotban van
a magyar egyház?</span></b></p><p>A magyar egyházak vethetnék szemére a
sajtónak, hogy az egyházak karitatív tevékenységéről enyhén szólva
mértéktartóan tudósítanak… <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>A Katolikus Karitász egyházi szervezet. A
Máltai Szeretetszolgálat ugyancsak. Jó szívvel tudom ajánlani, nézzék
meg a honlapjaikat, hogy miként vannak jelen a rászorulók segítésében.
Vagy érdemes volna számba venni, mennyien vannak, akik különféle
fogyatékkal élnek, és egyházi szervezet ad nekik munkát. Vagy <span style="background-color:rgb(234,209,220)">nem</span> volt
igazi hírértéke annak, hogy a nigériai Francist, aki a Boko Haram elől
menekült, a győri bencések befogadták…</b></span> Ha ezt mondjuk egy politikus
tette volna, tele lett volna vele a sajtó. </p><p>Hogy milyen állapotban
van <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a magyar egyház? </b></span>Arról a helyről, ahol jelenleg vagyok,
meggyőződéssel mondhatom, hogy<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> él. Átalakulóban van. Miként az egész
magyar és európai társadalom. A hagyományos „falusi” kereszténység
<span style="background-color:rgb(234,209,220)">visszaszorulóban, ahogy a falvak is kihalnak</span>. Vannak élő, eleven
csoportok, közösségek, amelyek nem szokásból, hanem igazi belső
meggyőződésből, elkötelezettségből vallásosak. Ezek az emberek
boldogabbak mint a magyar átlag. Sokkal kevésbé rabjai egy fogyasztásra
berendezkedett, haszonelvű felfogásnak. Számukra érték a család, a
gyermek. Ők – sok ilyen csoporttal találkoztam – szeretnek élni. Még
akkor is, ha anyagi nehézségeik vannak.</b></span> Nem azon kell keseregni, ami
ideig-óráig tartó volt és most éppen elhal. Örülni kell az új
hajtásoknak. </p><p>Az egyház mint szervezet, mint intézményfenntartó
nagyon komoly kihívásokkal kell hogy szembenézzen. Elvárások vannak az
egyházi intézményekkel szemben. Ezek az elvárások talán határozottabbak,
mint más nem egyházi intézményekkel kapcsolatban. Ha valami „egyházi”,
akkor az „márkanév”.<span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> Hitelesnek, megbízhatónak kell lenni. Az egyház
mind közösség pedig sejtekben, szigeteken él. </b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)">Vannak csoportok,
amelyeknek azzal a kísértéssel kell szembenézni, hogy önmagukba
záródnak. Vannak csoportok, amelyek számára bénító <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a hagyomány,</b></span></span><span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b> a
tradíció – pedig ez meggyőződésem szerint megtartó erő. Mindenképpen
olyan társadalmi tényező hazánkban az egyház, amit figyelmen kívül
hagyn<span style="background-color:rgb(234,209,220)">i</span> semmiképpen nem lehet. </b></span></p><p><b><span style="background-color:rgb(234,209,220)">Vannak olyan csoportok is, amelyek
szívesen húzódnának meg előírások, jogszabályok mögött, örülnének, ha a
hagyományok megtartó ereje jobban érvényesülne. Félnek</span></b> <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>a felelősségtől. </b></span></p><p>Az
egyház az evangélium szerint só kell, hogy legyen, meg kovász. A
„népegyház” a múlté, bár egyházszervezetünk még mindig ezt tükrözi.
Mivel nem ritkán találkozom azzal, hogy sokak számára valamiképpen
irritáló az egyház jelenléte a társadalomban, még ha ez szerény is, azt
gondolom, hogy <span style="background-color:rgb(255,229,153)"><b>él az egyházunk.</b></span> Mert <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b></b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>világos, hogy a társadalom
számtalan sebből vérzik.</b></span> A só a seben pedig nagyon irritáló… </p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9304.jpg" alt="" height="373" width="560"></p><p style="text-align:center"><i><b>„Nem holt műemlék az apátság, hanem egy élő közösség otthona.”</b></i></p><p style="text-align:center"> </p><p><b>Mi vár a tihanyi a közösségre a következő években?</b></p><p>A
közösségben vannak idősebbek és fiatalabbak. Fokozatosan át kell adni
és át kell venni a feladatokat és a felelősséget. Ki kell vennünk a
részünket a környék lelkipásztori ellátásában: új utakat és
lehetőségeket kell találnunk. Intenzívebbé kell tennünk a jelenlétünket,
hogy a szerzetesség nem valami életidegen és idejét múlt vállalkozás,
hanem igazi lehetőség arra, hogy az ember megtalálja a helyét, és
támasza is lehessen másoknak. </p><p><b>Az épületegyüttes felújítása befejeződött?</b></p><p>Egy
régi épületet állandóan gondozni kell. A nagy munkák befejeződtek, de
ahogy múlnak az évek, évtizedek, sok mindent lehet kezdeni elölről.
Nagyon fontos volna forrásokat tartani a rendszeres, módszeres
karbantartásra, különben húsz évenként újra és újra föl kell állványozni
mindent és elölről kell kezdeni a munkát. </p><p><b>Helyreállították a tihanyi Kálváriát. Visszakapta méltó helyét a tihanyiak életében?</b></p><p>Az
önkormányzattal együttműködve sikerült az 1960-ban lerombolt Kálváriát
újra felépíteni. 2013-ban volt az ünnepélyes megáldása. Sokak számára
érdekes és szép turista-látványosság, de sokan vannak, akiknek azt
elmélyülés, az elcsendesedés helye lett. Nagypénteken nagyon sokan
vesznek részt a keresztúton. El tudom képzelni, hogy egyszer tömegeket
vonzó, mély élményt adó passiójáték helyszíne is lehet. </p><p><b>Hogy lehet szerzetesnek lenni a turistazsivaj közepette?</b></p><p>Amikor Tihanyba kerültem, az egyik közvetlen munkatársam azt kérdezte: <i>„az atya mikor él szerzetesi életet?”</i> Azt válaszoltam: <i>„most”</i>.
Szerzetesként végzem a feladataimat, legyen az szervezés, előadás,
lelkipásztori munka, vendégek fogadása. A szerzetesi életnek lényegéhez
tartozik, hogy egy közösségnek vagyok a tagja, egy közösen imádkozó,
közösen felelősséget vállaló közösségé. Természetesen keresni kell az
időt, az alkalmat arra is, hogy személyesen, magamban tudjak elmélyülni,
olvasni, elmélkedni, imádkozni. Minden nap van erre lehetőség. S még
valami: Tihanyban a természeti környezet minden nap a teremtés csodáját
tárja elém. A felkelő és lenyugvó Nap, a csillogó, hol zöld, hol
ezüstös, hol kék vize a Balatonnak… Reggel és este különösen is segít
abban, hogy rácsodálkozzak a teremtésnek és az életnek a titkára. </p><p style="text-align:center"><img src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/FA_20160428_9298.jpg" alt="" height="373" width="560"></p><p style="text-align:right">Fotók: <a href="http://www.arpadfoldhazi.com/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201605" target="_blank">Földházy Árpád</a>.</p> </div>
<div>
<div><div><span style="vertical-align:bottom;width:450px;min-height:20px"></span></div>
</div>
<div style="width:300px;float:left">
<ul><li>
<br></li><li><br></li><li><br></li></ul>
</div>
<div style="width:230px;float:left;margin-top:10px">
<ul><li>
<div style="float:left;padding:0px 0px 0px 10px"><a title="Kattints ide, ha tetszett a cikk!"><span>37</span></a></div>
<div style="float:left;padding:0px 0px 0px 10px"><a title="Kattints ide, ha nem tetszett a cikk!"><span>3</span></a></div></li></ul></div>
</div></div>