<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (1.)</h1>
<h2>Álláspont. Faggyas Sándor kollégám a tegnapi lapszámban már megtette, de muszáj folytatnom a kiállást Donáth György mellett.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.02.27. 01:27 – </p>
</header><p>Egyszersmind tiltakozom az 1919-es és az 1945 utáni söpredék mai utódainak gyalázatos megnyilvánulásai ellen! Ezek, ha tehetnék, holnap vagy holnapután ismét ölnének. Épp oly kéjesen, mint elődeik. Mindezeken túl pedig itt az idő kimondani, egyszer s mindenkorra elég volt abból, hogy pusztán a zsidó szenvedéstörténeten keresztül szemléljük a történelmet, és ennek alapján írjuk a hivatalos kánont. Elég volt, elég volt, elég volt! És akkor lássuk a tényeket. A Beszélő 1988/2. számában, vagyis a rendszerváltás hajnalán Kubinyi Ferenc írt hosszú tanulmányt Az első magyar kirakatper címmel. Tehát, ismétlem, a Beszélőben (!) olvashatjuk egyebek mellett a következőket:<br /><br />„Akkor hát mi volt? Mi volt a »Magyar Testvéri Közösség?« A vád alá helyezett személyek és politikusok: Dr. Donáth György, az 1944. március 19-e előtti parlament tagja, aki a zsidótörvények tárgyalásakor tiltakozásul kivonult az ülésteremből, Szentmiklóssy István őrnagy, ki a nyilas Számonkérő Szék jóvoltából a Margit körúti és a sopronkőhidai börtönben raboskodott, Szent-Iványi Domokos volt diplomata, a moszkvai fegyverszüneti bizottság tagja, Dalnoki Veress Lajos ny. vezérezredes, kit a Szálasi-kormány halálra ítélt, Arany Bálint, Kiss Károly, Héder János. A nyomozó hatóságok a felsoroltakat tekintették a »Magyar Közösség« nevű titkos szervezet vezetőinek.<br /><br />A szervezet évtizedek óta létezett. Bölcsője Erdélyben ringott. Arra szövetkeztek, hogy a román, majd később a német expanzióval szemben egymást mint magyarokat segítsék az előrejutásban, hogy vezető állásban a magyar érdekeket szolgálják, mindenekelőtt az idegen befolyások ellen. A háború alatt ez a hitleri, Duna menti politika ellen irányult. Az orosz okkupáció után automatikusan a szovjet befolyás ellen fordult, és vált védekezéssé – elkerülhetetlenül – a választásokon 17 százalékot kapott Kommunista Párt 50 százalékos hatalmi igényével szemben. Természetesen a tagok, fiatal népi értelmiségiek, Szabó Dezső egykori követői, Németh László írásai által inspirált egyetemisták, fiatal katonatisztek már 1945 előtt, de az után is tagjai maradtak a közösségnek. Ideológiájuk szűkre szabta a magyarság ismérveit, nem volt idegen tőlük az enyhén fajvédő irányzat. Természetesen a közösség tagjai az 1945 utáni politikai helyzetben mint a magyar nép 57 százaléka is, a Kisgazdapártban vagy annak közelében tömörültek.” <br /><br />Ugyanebben a tanulmányban olvashatjuk Donáth György utolsó szó jogán elmondott szavait, többek között ezeket:<br /><br />„Azt mondja a vád, hogy az elmúlt uralmi rendszert akartuk jogfolytonossági alapon visszaállítani. Véleményem szerint: Magyarország közjogi helyzetén március 19-e után csorba esett, teljesen szünetelt a szuverenitás. Így volt a német megszállás alatt, amikor a megszállók kegyeiből az úgynevezett jobboldali – kormányzásra egyébként nem posszibilis elemek jutottak polcra, és így van ez ma is, az orosz megszállás alatt is. Ebből elsősorban az következik, hogy a nép túlnyomó többsége távol áll ezektől a kormányoktól és a történtekért nem tehető felelőssé. (…) Nem akarom azt mondani, hogy mártírok vagyunk, bár azt sem kívánom senkinek, hogy végigszenvedje azokat a fizikai és lelki élményeket, amelyeket letartóztatásom óta én is elviseltem. Azt mondta az ügyész úr, hogy a jogfolytonosság alapján, ha netán halálos ítélet hangzik el, remélhetőleg nem Tildy Zoltántól, hanem Horthy Miklóstól fogjuk a kegyelmet kérni. Ki kell jelentenem, hogy teljes nyugalommal nézvén a bírói döntés elé, ha ez az ítélet valóban olyan súlyos lenne, mint ahogy azt az ügyész úr indítványozta, én semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fogok kegyelemért folyamodni, de még csak fellebbezni sem fogok!”<br /><br />Donáth György szobrának felavatását megakadályozta a csőcselék, így Gulyás Gergely, a Fidesz alelnöke nem tudta elmondani megemlékező beszédét. Íme, néhány gondolat az el nem mondott beszédből:<br /><br />„A világháború alatt mindvégig kormánypárti politikusként szemben állt a német nemzetiszocializmussal, a ’44-es megszállás után a világháború végéig nem vett részt a közéletben. Amint az ellene folytatott koncepciós perben a bíróság előtt felidézte: 1944-ben javasolta, hogy a képviselőház Budapesten maradt tagjai üljenek össze és deklarálják, hogy a soproni nyilas országgyűlés törvénytelen, »mi vagyunk a nemzeti szuverenitás intézményesei változatlanul». A szovjet megszállást szintén élesen elutasító Donáth György a Magyar Testvéri Közösség tagjaként került a Honvédelmi Minisztérium kommunista irányítás alatt álló katonapolitikai osztályának a látókörébe. A ’44 után érdemben nem működő, viszont ’46-ban újra aktivizálódó Magyar Testvéri Közösségnek olyan tagjai voltak, mint Göncz Árpád, id. Antall József és Kosáry Domokos.”<br /><br />Donáth György antiszemita volt?<br /><br />Az volt. Mint korának számtalan kiváló, megfellebbezhetetlen tehetségű, nagyságú embere, akik nélkül egyszerűen nem is létezne magyar kultúra és magyar história. Ha pusztán az antiszemitizmus elegendő ok lenne arra, hogy kitagadjunk valakit a magyar pantheonból, akkor nem lenne ott helye Petőfi Sándornak, Herczeg Ferencnek, Kosztolányi Dezsőnek, Márai Sándornak, Németh Lászlónak, Illyés Gyulának, Szabó Dezsőnek, Féjának, Erdei Ferencnek, Móricz Zsigmondnak – úgy általában a népieknek, és históriánk számtalan nagyságának. Ráadásul az antiszemitizmus számos esetben vád csupán, s elég hozzá, ha valaki akár egyszer életében rosszat vagy igazat írt a zsidókról. Arról nem is beszélve, hogy a ’19-es patkánylázadásban és tömeggyilkosságokban sajnos felülreprezentált magyarországi zsidóság – tagjai többségének akarata és szándékai ellenére – maga is tehet arról, hogy „kivívta” a többségi társadalom mély ellenszenvét és haragját. <br /><br /><a href="/cikk/48808/Turhetetlen_2" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (2.)</h1>
<h2>Álláspont. Egy korabeli „vicc” szerint a zsidó népbiztosok azért tartották az egyetlen gojt, Garbai Sándort maguk között, hogy legyen, aki szombaton is aláírja a halálos ítéleteket.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.02.29. 01:19 – </p>
</header><p>Ez az egyetlen, fekete és borzalmas tréfa is rengeteget elárul a kor hangulatáról. Arról, hogy milyen is volt az általános vélekedés a vörösterrorról és a Tanácsköztársaságról.<br /><br />Persze, ez a vélekedés már azelőtt elterjedt, hogy Kun Béláék hatalomra kerültek volna a patkánylázadás szennyes hullámain. Móricz már 1918 végén feljegyzi naplójában, hogy a Néplapnál „fene nagy volt a zsidógyűlölet”. Ugyanő pedig Ady temetéséről így számol be: „Úriemberek és úrinők taposták egymást. Zsidók voltak. A zsidó frechség akkor világosodott ki előttem.”<br /><br />Az a baj, hogy ez a frechség, ez a „csintalanság” aztán egyre borzalmasabb arcot öltött. S ahogy az őszirózsás forradalom Tanácsköztársasággá züllött (s ezt a végzetes züllést amúgy zsidóellenes pogromok is kísérték!), úgy vált láthatóvá ez a borzalmas arc az egész társadalom számára.<br /><br />A bolsevik diktatúra vezetőinek több mint hatvan százaléka zsidó volt. Amikor ez a tény szóba kerül, azonnal „kötelező” megjegyezni, hogy ezek az emberek ugyan zsidónak születtek, de semmi közük sem volt a zsidósághoz, sőt, egyenesen megtagadták azt. Kun Béla mondja önmagáról: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem!” S hogy mikor mondta ezt? A Tanácsok Országos Gyűlésén, 1919 júniusában, ahol szinte felfoghatatlan antiszemita hangulat alakult ki! A küldöttek egy része azt kiabálta, hogy „dobjátok ki a zsidókat!”, másik részük pogromra buzdító röplapokat osztogatott. (Lásd: Kádár Gábor – Vági Zoltán: Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918–19-ben.)<br /><br />Kun Béla szavai nem sokat értek. Az ország a zsidókat látta a vörösterror mögött. Hiszen Kun Bélán kívül zsidó volt Böhm Vilmos, Landler Jenő, Lukács György, Hamburger Jenő, Rákosi Mátyás, Pogány József (népbiztosok), valamint a legközvetlenebb és legkegyetlenebb terrort irányító vezetők közül Korvin Ottó és Szamuely Tibor, továbbá a vörösterrorista különítményesek közül Cserny József, a kalocsai hóhér, a saját kezével nyolc embert felakasztó Kohn Kerekes Árpád vagy Szamuely kedvence, a szolnoki hóhér, Stern Mózes.<br /><br />S az általános hangulat és közvélekedés illusztrálásaképpen álljon itt egy részlet az imént említett tanulmányból:<br /><br />„Mégis: bármit mondott Kun Béla, a többségi társadalom percepciója egészen más volt. A korabeli pesti vicc szerint ez a fiatal zsidók háborúja volt az öregek ellen. Mások úgy érezték, hogy az arisztokrácia és a pénzemberek elnyomása után a nép »egy új zsarnokságot vesz magára: a régi uraké helyett a zsidókét«. Az egyik kiadóhivatali igazgatója ekkoriban javasolta a sajtót felügyelő direktóriumnak: »Megmondtam nekik, hogy az isten b... meg ezeket a pesti zsidókat, kell ezeknek hatféle címen olvasni ugyanazt? Legyen két lap, egy a zsidóknak, egy a magyaroknak, a Népszava és a Világszabadság.« Júliusban már az új rendszerben keserűen csalódott Móricz is az antiszemita interpretációt hangoztatja: »a zsidóság egyszerre a fölszínre kerül és elfoglalja az összes vezető pozíciót, kezében van minden irányítás. És minden másfajú ellen, aki ebbe az irányításba belefolyik, csak akkor felel meg feladatának, ha teljesen az ő szellemükben dolgozik: ha szellemében zsidóvá lesz… az új parlament: kész zsinagóga.«”<br /><br />A Kádár–Vági-féle tanulmány erre is felhívja a figyelmet:<br /><br />„A kommunista diktatúra kezdetén sokan még bíztak egy új, jobb rendszerben. Ez a pozitív attitűd helyenként a zsidókra is jó fényt vetett. A hatalomátvétel után Somogyban még azt mondta egy parasztember: »A zsidóság most jóvátett minden csalást, amit eddig csinált, mert a szegények pártjára állt.« Utólag Móricz is azt írta, hogy hálás volt a zsidóknak, Messiás-népnek tartotta őket, és azt hitte, »az egész proletárságnak megváltója a zsidóság. Oroszországban is, Németországban is, úgy, mint nálunk is…« A kezdeti lelkesedés azonban gyorsan elmúlt. Az ideológia ellenére még a kommunisták és baloldaliak között is erős volt a zsidógyűlölet.”<br /><br />S hogy ez a gyűlölet meddig merészkedett el?<br /><br />„(…) a közvélemény nagy része a kommunista diktatúrát zsidó lázadásként értelmezte. »A kommunizmus most megbukott: ez nem az eszme, hanem a zsidóság bukása.« – írta a baloldallal és kommunizmussal egyébként szimpatizáló Móricz Zsigmond a diktatúra utolsó napján. Két hét múlva, augusztus 12-én így fogalmazott: »Pedig most borzasztóan fel vagyok lázadva a zsidók ellen. És most nem bánom, hogy a keresztények el vannak szánva, hogy most valami belső pogrom által kidobják maguk közül a zsidókat.« Egy hét múlva elvitték a csendőrök. Az író belső pogromot várt. Hamarosan azonban nem csupán a vörösuralom gazdaság- és társadalompolitikájának áldozatai (üldözött földbirtokosok, elcsapott tisztviselők, az erőszakos szövetkezetesítés, a rekvirálások, behívók és a vörösterror által nyomorgatott agrárnépesség) körében törtek felszínre a zsidóellenes indulatok.” (Id.mű.) <br /><br /><a href="/cikk/48884/Turhetetlen_3" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (3.)</h1>
<h2>Álláspont. Az előzőekben azt próbáltam megmutatni, hogy a Tanácsköztársaság korbácsolta fel az országban az antiszemita indulatokat</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.01. 04:06 – </p>
</header><p>Az előzőekben azt próbáltam megmutatni, hogy a Tanácsköztársaság korbácsolta fel az országban az antiszemita indulatokat, s hogy ez alól nem tudták magukat kivonni a legkiválóbbak, legműveltebbek, legtehetségesebbek, leghaladóbb, legnagyszerűbb gondolkodók és alkotók sem. Móriczot hoztam példának, maradjunk még őnála egy rövid ideig. Naplójában egyebek mellett ezt olvashatjuk:<br /><br />„Két zsidó ül a hajón velem szemben. Valami rákényszerít, a most bennem forrongó tűnődések a zsidóság szerepéről, hogy erősen nézzem őket, s megállapítsam a lényüket. Az egyik lehet 62 éves, a másik 36. Lehetnek apa és fiú is, bár a mi gyakorlatlan, keresztyén szemünknek minden két zsidóban van annyi hasonlóság, amennyit ritkán látni ker. családtagok közt. Orruk, fülük nagy, szájuk furcsa, alsó ajkuk előredagad; olyan száj, amelyet mindig undorral láttam, úgy hogy el kellett fordítani róla a szemem. Hányásinger támadt a torkomban ettől a szájtól, s mivel ösztönszerűleg mindig védekeztem attól, hogy a kellemetlen képzetekkel, halál, betegség, undor dolgaival foglalkozzam, nem is tudnám, miért: de most rájöttem, a megfigyelés erőszakja alatt, hogy ez az undor erotikus. Ez a száj erotikus tapadást ígér, s ez homosexuális iszonyt kelt. Szemük apró s olyan szem, amit folyton csipásnak látunk. Vastag szemöldök, középen kettős ránc. Óriási áll a fiatalnál, az öregnél viszont korcs, degenerált kiscsontú áll a lefittyent ajak alatt. A fiatal nagy álla miatt olyan pofoncsapott fej, az öreg pedig egy kis vakarcs héjafej. (…) A zsidó azonnal, egyénileg s rögtön, ebben a percben érvényesülni akar. Várakozás nélkül, türelem nélkül, beosztás nélkül rögtön, mindent, mohón akar bekapni. Nincs ideje ideálokért, eszmékért, ábrándért dolgozni, nincs ideje várni, tűrni, nélkülözni: ő amit rögtön meg tud csinálni, azt rögtön meg is csinálja. Vadul, nyersen, mindenki rovására, tele akarja szívni magát, felfúvódni, élvezni, kiélni, kéjelegni, tobzódni, hányásig zabálni és felpuffadásig uralkodni. (…) Azt mondta egy csaknem százéves paraszt nekem a millennium évében: »aki nem tud tűrni, nem fog uralkodni«. A zsidóság, míg tűrni meg nem tanul ideálokért, távoli célért: addig nem fog az idegen fajú néptömegen uralkodni. A zsidóság a saját faji céljaiért igen, azért tudott tűrni. Csaknem két teljes ezredévet élt át idegen fajok közt szétszórva, és nem olvadt be, nem tűnt el: fenntartotta magát a jövőre, az egész világon, a világ minden népén való uralkodásra. Ma úgy látszik, mintha megjött volna az alkalom az ezredéves álom beteljesedésére: s mikor megjött az idő, kitűnik a cél hiábavalósága. Idegen faj idegen fajon nem uralkodhatik. Azt leigázhatja, lenyűgözheti, kiszipolyozhatja, de nem lesz vezetője.” (Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek, 1919. Bp, 2006., 177–186. o.)<br /><br />Ennek a kétségkívül mélyen antiszemita írásnak a kapcsán teszi fel a kérdést a Népszabadság is, persze még 2005-ben, hogy tényleg antiszemita volt-e Móricz? (Móricz és a zsidókérdés, Népszabadság, 2005. május 6.)<br /><br />A cikk válasza a kérdésre az, hogy nem, és érvelése ismerős. Nézzük!<br /><br />„Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa szerint ezzel a kérdéssel tanulmányok egész sorának kellene foglalkozni, és nem elsősorban irodalomtörténészeknek, hanem történészeknek kellene feltárni ezt a bonyolult kérdést.<br /><br />Móricz ellenérzése a zsidósággal szemben nem volt különös jelenség a múlt század tízes éveiben – egy idő után Ady Endrét is zavarta anyagi függősége Hatvany Lajostól –, mégsem tekinthető egyikük sem antiszemitának. Amikor Móricz papírra vetette fenntartásait, éppen csak véget ért a vörösterror az országban. Hegyi Katalin úgy látja, hogy a zsidókkal szembeni ellenérzés nem jelentett egyet a későbbi zsidótörvények elfogadásával. Sokakat ugyan irritált a zsidók kulturáltsága, gyors polgárosodása, nyelvérzéke, összetartása, de például Móricz az első zsidótörvény után azonnal kárhoztatta a jogszabályt, és mint olvasható, kifejezetten a zsidók mellé állt. 1919-ben Móricz egyetértett Károlyi Mihály földosztó törekvéseivel, brosúrákat adott ki A földtörvény kiskátéja és Népszavazás a földreformról címmel – Horthyék épp ezért meghurcolták, két hétig vizsgálati fogságban tartották. Móricz a fehérterror kiszolgáltatottságának megrázó élményéből írta meg Légy jó mindhalálig című regényét. Tehát A kommunizmus után című napló a vörösterror élményéből fakad, a szépirodalmi mű pedig a fehérterroréból.”<br /><br />Ez világos beszéd. Tehát a Tanácsköztársaság és a vörösterror utáni antiszemitizmus „természetes” és érthető, ami alól magától értetődő módon nem tudta magát kivonni sem Móricz, sem Ady. Rendben van, mi is így látjuk. Csak az nem világos mindezek után, hogy ha a legkiválóbbaknak, legokosabbaknak és legműveltebbeknek megbocsátjuk a vörösterror és a „zsidó lázadás” okozta antiszemitizmust, akkor vajon miért nem bocsátjuk meg ugyanezt a népnek?<br /><br />Rendben. Éppen ezért ideje feltenni a kérdést: vajon miért csodálkozunk azon, hogy az egyszerű parasztember, akinek meghatározó élménye volt, amikor a „zsidók” betörtek a falujába, és agyonverték vagy lámpavasra húzták a papját, a bírót és mindenkit, aki nem tetszett nekik, akit a „zsidók” azzal fenyegettek, hogy a templomából mozit csinálnak, nos, miért tartjuk megdöbbentőnek, ha ez a parasztember húsz évvel később „részvéttelenül” nézte, ahogy a csendőrök elhurcolják falujából a zsidókat?<br /><br />Ez a fontos kérdés, amikor antiszemitizmusról töprengünk, és ez a kérdés sok további kérdést vet fel. Például azt, hogy kinek lehet szobra ebben az országban, és ki döntheti ezt el? <br /><br /><a href="/cikk/48976/Turhetetlen_4" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (4.)</h1>
<h2>Álláspont. A történelem kanonizálása, az emlékezetpolitika, továbbá a nyelvpolitika meghatározó hatalmi tényező.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.02. 01:05 – </p>
</header><p>A Kádár-rendszer mindhárommal élt (magától értetődő módon), és ennek során éppen a Tanácsköztársaság kanonizálásával, heroizálásával, valamint az ’56-os forradalom deheroizálásával és kriminalizálásával merült legmélyebbre a becstelenség, aljasság és hazugság mocsarában.<br /><br />Az volt a tévképzetünk, hogy a rendszerváltást követően ez éppoly magától értetődő módon fog helyre billenni, s az addig hivatalos történelmi és irodalmi kánon, az emlékezetpolitikai és nyelvpolitikai erőtér meg fog változni.<br /><br />Nem ez történt.<br /><br />S ez egyszerűen érthetetlen.<br /><br />Ameddig ez a munka nincs elvégezve, addig a társadalom kollektív tudatában, lelkében, mindezek mélyrétegeiben nem történik meg a rendszerváltás. Holott a rendszerváltás valódi értelme a felépítményen (demokratikus intézményrendszer kiépülése és működése stb. stb.) túl csak ebben találhatja meg igazi értelmét.<br /><br />Rákosiék majd Kádárék piedesztálra emelték a Tanácsköztársaságot, annak minden hóhérát, gyilkosát, csatornatöltelék gazemberét (a franciák ugyanezt megtették a jakobinusokkal!), és ezzel párhuzamosan – hiszen így szükségszerű! – kiátkozták, kriminalizálták, embertelennek nyilvánították és láttatták a Horthy-rendszer egészét. Az egyenlet mindkét oldala szemenszedett hazugság és történelemhamisítás, még sincs semmi változás.<br /><br />A Vérmezőn egykor integető Kun Béla kikerült ugyan a szoborparkba (micsoda vita kísérte ezt a kikerülést már a rendszerváltoztatás hajnalán!), de alapjaiban semmi sem változott.<br /><br />Ma negyvenhat utca őrzi Korvin Ottó emlékét (és egy bezárt kórház).<br /><br />Korvin (Klein) Ottó a Forradalmi Szocialisták nevű mozgalom egyik vezetője, később, a Tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosságot vezeti. Ő és László Jenő utasítja a Forradalmi Törvényszéket, hogy hozzon halálos ítéleteket számos „polgári elem” ellen. A hírhedt Cserny-különítmény embereit osztják be Korvin alá a politikai nyomozó osztályon.<br /><br />Korvin Ottó egy gyilkos. A patkánylázadás egyik vezetője, ikonikus alakja, véreskezű hóhéra. Ennek ellenére magától értetődő, hogy utcák tucatjai őrizzék becstelen emlékezetét.<br /><br />Szabó Ervin nevét őrzi a főváros könyvtára.<br /><br />Szabó (Schlesinger) Ervin már 1901-től a Fővárosi Könyvtár munkatársa, és semmi kétség, ő indította el a könyvtári hálózat kiépítését, és igyekezett a műveltséget elterjeszteni a legszegényebb néprétegek körében is. Ugyanakkor feltétlen híve volt a kommunista terrornak és a proletárforradalomnak. Szintén tagja volt a Forradalmi Szocialisták nevű csoportnak, s mint ilyen, egyik kitervelője a Tisza István elleni harmadik, sikertelen merényletnek.<br /><br />Minimum kérdéses, hogy Szabó Ervin életútja elég feddhetetlen-e ahhoz, hogy egy könyvtár állítson neki emléket. De ez a kérdés még csak fel sem merült soha.<br /><br />Sallai Imre nevét is utcák őrzik a mai Magyarországon.<br /><br />Sallai Korvin Ottó „jobbkeze”, a Tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályát vezeti. Pusztán ebbéli stalluma bizonyítja, hogy egy gyilkossal van dolgunk. Moszkvába emigrál, ahonnét Kun Béla küldi vissza Magyarországra, hogy folytassa a kommunista mozgalom szervezését. Sallait tévesen, koholt vádak alapján végzik ki, mondván, részt vett a biatorbágyi merényletben. Mikor kivitték a bitó alá, Kun Bélát éltette. Koholt vádak alapján történt kivégzésén kívül mi indokolja vajon, hogy utcák őrizzék nevét és emlékét?<br /><br />S mi indokolja a Galilei Kör tagjainak, a forradalmi szocialistáknak mai napig tartó kultuszát? A magyarországi baloldal miért ragaszkodik ezeknek az alakoknak „dicsőséges emlékezetéhez”, mi fűzi össze őket ezekkel a gyilkosokkal, valamint Duczynska Ilonával, Kelen Jolánnal, Kelen Józseffel, Komját Aladárral, Révai Józseffel, Sinkó Ervinnel, Demény Ottóval és Demény Pállal?<br /><br />Vajon miért van utca elnevezve ma is Mosolygó Antalról, például Nyíregyházán?<br /><br />Kínzó és megválaszolatlan kérdések ezek, de messze nem a legkínzóbbak!<br /><br />Az igazán kínzó kérdés, hogy miképpen lehet elegendő a teljes kiátkozáshoz az „antiszemitizmus” vádja, még akkor is, ha nem csupán vád, és miért nem számít, ha valaki valódi gyilkos volt, amennyiben „baloldaliként”, kommunistaként vált gyilkossá?<br /><br />Hogyan lehetséges, hogy a magyarországi baloldal a mai napig engesztelhetetlenül gyűlöli Herczeg Ferencet, Tormay Cécile-t, Nyirő Józsefet, Wass Albertet, Szabó Dezsőt, Prohászka Ottokárt, de még Mindszenty Józsefet is? Gyűlölik az emléküket, gyűlölik az életművüket, de Korvin Ottóval nincsen semmi bajuk. S valószínűleg Kun Bélával és Szamuelyvel sincs, csak ezt nem merik még hangosan kimondani, s ez lenne a rendszerváltoztatás sikere…<br /><br />A legárulkodóbb momentum pedig Lukács György feltétlen tisztelete.<br /><br />S ezek a kérdések merülnek fel újra és újra, és ezekkel a kérdésekkel nem tudunk, vagy nem akarunk mit kezdeni, inkább hagyjuk, hogy mérgezzék a lelkeket, és továbbra is belebetegedjünk a kibeszéletlenségbe. S mindennek legkézzelfoghatóbb példája a Hóman-szoborral kapcsolatos ügy. Hóman és Lukács párhuzamba állítása pedig választ ad sok mindenre. Ezzel folytatjuk. <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (5.)</h1>
<h2>Álláspont. 1885-öt írunk. Ebben az évben két gyermek születik Budapesten, akiknek sorsa, pályája és utóélete meghatározó fontosságú jelen értekezésünk szempontjából.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.03. 02:51 – </p>
</header><p>1885-öt írunk. Egy német gyökerű, felső középosztálybéli családban fiúgyermek születik. A keresztségben a Bálint nevet kapja. 1885-öt írunk. Egy zsidó gyökerű, felső középosztálybéli családban fiúgyermek születik. A György nevet kapja. Hóman Bálintról és Lukács Györgyről van szó.<br /><br />Egyikük történész lesz, a másik filozófus. Mindjárt az elején szögezzük le: szakmai, eszmei, értelmiségi tevékenységüket egy évszázad elteltével sem vitatja senki. (A legújabb kori, a Hóman-szobor okán fellángolt vitákban egyesek ugyan megkísérelték Hóman történészi teljesítményét megkérdőjelezni, de ez egyáltalán nem számít, ugyanis ezek a paprikajancsik semmit sem tudnak Hóman történészi teljesítményéről, ez irányú megnyilvánulásaik kizárólag politikailag motivált aljasságnak minősülnek.)<br /><br />Megszületik a két fiúgyermek, egy keresztény és egy zsidó.<br /><br />A keresztény Hóman – tudós apja nyomdokain járva – bölcsészdoktori diplomát szerez, s már 1916-ban egyetemi magántanár. A Széchényi Könyvtár igazgatójává is kinevezik, majd ’23-tól a Nemzeti Múzeum igazgatója. Már 1929-ben rendes tagja lesz a Tudományos Akadémiának. Történészi pályájának megkoronázása a Szekfű Gyulával közösen írt hatalmas mű, a Magyar Történet. Vallás- és közoktatásügyi miniszterként – e tisztséget mind a Gömbös-, mind a Darányi-, továbbá a Teleki-, a Bárdossy- és a Kállay-kormányban betöltötte – méltó utóda Klebelsberg Kunónak. Ő viszi keresztül az egységes középiskolai törvényt, amely megszüntette a humán és reálgimnáziumokat, egységesítve őket, illetve létrehozta a szakközépiskolai hálózatot. Oktatáspolitikájának vezérelve az volt, hogy megszüntesse az iskolatípusok közötti különbségeket, szélesítse az oktatásban és a művelődésben résztvevők körét. Szinte mániákusan harcolt azért, hogy a szegény, ám tehetséges gyermekek ne kallódjanak el. Megalapította a Horthy-ösztöndíjat, ezen keresztül évente ezer szegény parasztgyerek tanulását támogatta a középiskolától egészen az egyetemig. Bábáskodott a Bolyai- és a Győrffy-kollégium létrehozásánál, amelyek tandíjmentességet biztosítottak a szegény gyerekek számára. Hóman indította el a nyolcosztályos általános iskolát is, hogy az alsóbb néprétegek általános műveltségét emelje. Hóman Bálint Székesfehérvár országgyűlési képviselője volt. Neki köszönhető, hogy az akkor amúgy is fejlődésben lévő koronázóváros (1938-ban volt a Szent István-emlékév, Hóman 1932-től egészen 1945-ig a város képviselője volt) páratlan fejlődésen ment keresztül. Hóman óvodákat, iskolákat, közművelődési intézményeket alapított, de később világhírűvé vált ipari létesítmények létrehozása is az ő érdeme. Ő alapította mind a Videoton, mind az Ikarus elődjét, valamint a Danuvia Fegyvergyárat és a KÖFÉM-et is.<br /><br />Hóman politikusi pályafutását meghatározta a németbarátság és az antiszemitizmus. Németbarátsága – miképpen ezt a népbíróság előtt tett vallomásában mind Szekfű, mind Kosáry kihangsúlyozta – pusztán reálpolitikai meggyőződés volt, úgy ítélte meg, hogy az európai erőviszonyok ismeretében Magyarországnak muszáj „jóban lennie” Németországgal. Antiszemitizmusa korának antiszemitizmusából fakadt, mint keresztény, felső-középosztálybeli család tagja, ő is megszenvedte a Tanácsköztársaság tombolását, és azt a zsidók bűnének látták és tartották számon.<br /><br />Hóman megszavazta az ország hadba lépését a Szovjetunió ellen, ellenezte a kiugrási kísérletet, és a szövetségesekkel kezdett tárgyalásokat, mindvégig megtartotta képviselői mandátumát, így a Szálasi-féle parlamentnek is tagja maradt. Mindezek ellenére az ország német megszállását hevesen ellenezte, továbbá emberbarátként kifejezetten sajnálta a zsidókkal történteket. Úgy, hogy mindezt megelőzően előkészítője, támogatója és értelemszerűen megszavazója volt a zsidótörvényeknek.<br /><br />A Népbíróság 1946. március 23-án hozott elsőfokú ítéletében egyebek mellett ezt olvashatjuk: „A népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban. Ugyanis az egyik oldalon, kifelé, a legteljesebb németbarátságot, a németek legteljesebb kiszolgálását hirdette, és politikai ténykedése is erre irányult, a másik oldalon pedig nagyon sok embernek segítségére sietett, a hozzá közelállóknak, akik többek között az üldözöttekhez tartoztak, továbbá akik a baloldali gondolat képviselői voltak, semmi tekintetben nem ártott, sőt maga körül ezeket az embereket meghagyta, és rajtuk minden vonatkozásban segíteni akart”.<br /><br />Ugyanakkor Hóman Bálint ezt írta Telekinek még 1940-ben:<br />„A zsidókérdésben végre szakítani kell a kompromisszumok rendszerével. (…) Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek.(…) Ebből nyilvánvalóan következik, hogy zsidókat semminemű hatalmi pozícióban, sem a közigazgatásban, sem a bírói székben, sem az iskolában nem lehet megtűrni, nekik a gazdasági életben sem szabad tanácsadói, irányító, vezető szerepet a kezükben hagyni. A meglévő zsidótörvény rossz. Ezért mielőbb meg kell hozni az új, egy-két szakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik.” <br /><br />Így áll előttünk Hóman Bálint, az 1885-ben keresztény kisfiúként megszülető ember, az iskolaalapító, a szegények támogatója, a közoktatás megreformálója, Székesfehérvár jótevője, a tudós történész, akit antiszemita politikusként és az ország háborúban tartásának híveként komoly felelősség terhel a magyarság huszadik századi tragédiájáért. Parancsot gyilkosságra soha ki nem adott, vér a kezéhez nem tapadt. A népbíróság életfogytig tartó börtönre ítélte, megkínozták, halálra éheztették, akadémiai tagságától megfosztották, a váci fegyházban halt kínhalált 1951-ben. Mindezek után lássuk Lukács György életútját! <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (6.)</h1>
<h2>Álláspont. Hóman Bálint életútja után ismerkedjünk meg Lukács Györgyével.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.04. 02:20 – </p>
</header><p>Lukács (Löwinger) György tehát szintén 1885-ben látta meg a napvilágot egy jómódú, felső középosztálybeli zsidó családban. Apja az Általános Hitelbank igazgatója volt, aki zsidó származása ellenére nemesi rangot vásárolt magának, s lett Szegedi Lukács (Löwinger) József.<br /><br />Lukács György jogi egyetemre járt, Kolozsváron szerezte meg diplomáját, majd külföldön, Berlinben tanult. Már tizenkilenc éves korában beleveti magát a közéletbe, és megalapítja a Thália Társaságot. De alapító tagja a Vasárnapi Körnek és a Galilei Körnek is. Ebben az időszakban szoros kapcsolat fűzi Balázs Bélához, kettejük viszonyát Lenkei Júlia irodalmi „fegyverbarátságnak” nevezi. Balázs Béla 1918 után értetlenül áll Lukács „bolsevik fordulata” felett.<br /><br />Besorozzák 1915-ben, ám 1916-ban felmentik a fegyveres szolgálat alól. (Érdekes, ez valahogy jellemző erre a körre, Korvin Ottó is megússza a katonai szolgálatot.)<br /><br />A Kommunista Pártba 1918-ban lép be, 1919 elejétől a Vörös Újságot szerkeszti. A Tanácsköztársaság elején előbb a közoktatásügyi népbiztos helyettese, majd a Forradalmi Kormányzótanács népbiztosa, végül a Vörös Hadsereg politikai biztosa.<br /><br />Lukács és Szamuely a terror két legfőbb apostola. Lukács szerint „a vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait eltakarítsa a maga útjából”. Egy 1919 tavaszi cikkében pedig, amely a Népszavában jelent meg, egyebek mellett ezt olvashatjuk: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!”<br /><br />Elv- és harcostársa, Szamuely pedig így szónokolt Győrben: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Most szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”<br /><br />A terror, a gyilkosságok, az erőszak elméleti megalapozása mellett Lu-kács György tevőlegesen is részt vesz emberek meggyilkolásában.<br /><br />A magyar csapatok a rakamazi sikeres támadást követően megkísérelték harapófogóba zárni a románokat, ám a román 16. hadosztály és a 20. gyalogos hadosztály katonái megállították az előrenyomulást, majd Tiszafürednél szétverték a magyarok hídfőállását. A visszavonuló katonákat Lukács György Poroszlón sorba állíttatta, majd megtizedeltette őket. Így személyes parancsára nyolc embert lőttek főbe a poroszlói árokparton.<br /><br />Lukács a patkánylázadás után sokáig bujkált, majd Bécsbe, a menekülő kommunisták és terrorlegények, különítményesek Mekkájába emigrált, ahol a város szocdem polgármestere tárt karokkal fogadta őket.<br /><br />Lukács tagja lesz a magyar kommunista párt Bécsben működő Ideiglenes Központi Bizottságának, amelyből 1921-ben kilép. Az úgynevezett Landler-frakció tagjaként vesz részt a III. Komintern munkájában Moszkvában. Megnősül, majd 1926-tól a Marx–Engels–Lenin Intézet tudományos munkatársa. Sok vizet nem zavar, így megússza a sztálini tisztogatásokat, bár 1941-ben az NKVD letartóztatja és Taskentbe száműzik.<br /><br />A háború után visszatér Budapestre. Beválasztják 1948-ban a Tudományos Akadémia rendes tagjai közé, 1949-től országgyűlési képviselő. Erről a tisztségéről 1951-ben lemond, de 1953-ban már újra képviselő. Tart egy előadást 1956-ban a Petőfi-körben, de Nagy Imrével, annak „programnélkülisége” okán nem keresi a kapcsolatot. A forradalom leverése után ő is a jugoszláv követségre menekül, de kijön onnan, és a szovjetek letartóztatják. Romániába viszik őt is, ahonnan hamar, 1957 áprilisában hazatér.<br /><br />1967-ben rehabilitálták, felajánlották neki az MSZMP-tagságot, méghozzá visszamenőleges hatállyal, jogfolytonosan. Ezt Lukács elfogadta.<br /><br />Tanítványai, a „Lukács-óvoda” tagjai közül számosan a rendszerváltás idején az SZDSZ soraiban politizáltak. Ezek közé tartozott Kis János is.<br /><br />Egy korabeli, hetvenes évekbeli, vendéglátó-ipari főiskolásoknak szánt társadalomtudományi jegyzetben olvasható Lukács György egyik tétele: „az ember nem öli meg az anyját, csak ha osztályellenség”.<br /><br />Lukács személyesen járt el annak érdekében, hogy elhallgattassák, tönkretegyék, emigrációba kényszerítsék a magyar szellemi élet olyan nagyságait, mint a filozófus Hamvas Bélát, Kerényi Károlyt, Prohászka Lajost, az írók közül Nemes Nagy Ágnest vagy Weöres Sándort.<br /><br />Nyolcvanhat évesen, 1971-ben halt meg.<br /><br />Thomas Mann – akit Lukács személyesen is ismert – róla mintázta a Varázshegyben Naphta alakját, a zsidóból lett jezsuitáét, aki Settembrinivel harcol Hans Castorp lelkéért.<br /><br />„Sajnálom, hogy nem tetszik, amit mondok, de kötelességünk, hogy a jelenségeket különválasszuk, rendezzük, és a Homo Dei eszméjét ne szennyezzük be tisztátalan alkotóelemekkel. Ti, olaszok feltaláltátok a váltóüzletet és a bankot: Isten bocsássa meg! De az angolok feltalálták a gazdasági alapokra fektetett társadalomtudományt, és ezt az ember géniusza sosem bocsátja meg nekik.”<br /><br />Ezt Naphta mondja a Varázshegyben. S ebben sok az igazság. Nem úgy, mint Lukács György mai megítélésében. Lukácsnak ma szobra áll Budapesten, emlékét feltétlen tisztelettel illik emlegetni. Akadémiai tagsága jogfolytonos. A nimbusza is… <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (7.)</h1>
<h2>Álláspont. Miután vázlatosan megismertük Hóman és Lukács életútját, talán érdemes eltöprengenünk azon, honnan is ered kettejük megítélésének különbsége</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.05. 03:53 – </p>
</header><p>Miután vázlatosan megismertük Hóman és Lukács életútját, talán érdemes eltöprengenünk azon, honnan is ered kettejük megítélésének különbsége, miért lehet egyikük tagja a kánonnak, miért állhat szobra köztéren és a Corvinus egyetemen is, míg a másiknak nem?<br /><br />Az életút ismeretében kimondhatjuk: Hóman iskolaalapító volt, emberbarát, a szegények pártfogója és istápolója, reformer, Székesfehérvár felvirágoztatója (ezért akarták ott felállítani a szobrát), ezen felül tudós történész. Ugyanakkor antiszemita politikus, a zsidótörvények előkészítője és támogatója, aki mindvégig, a józan ész határain messze túl támogatta Magyarország második világháborús részvételét, és kitartott akkor is tév- és rögeszméi mellett, amikor már nem lehetett kitartani.<br /><br />Lukács György szintúgy tudós filozófus, világhírű gondolkodó. Ugyanakkor egész életében egy gyilkos eszme és ideológia lelkes híve, támogatója, sőt ideológusa. Élete egy szakaszában pedig valódi terrorista, gyilkos, akinek kezéhez nem áttételesen, hanem a legvalóságosabban is vér tapad. Még az 1956-os tisztítótűzben sem merítkezett meg, inkább utóbb elfogadta ’56 leverőinek és vérbefojtóinak kinyújtott jobbját, belépett közéjük, és élete végéig – igazi szellemi verőlegényként – azzal volt elfoglalva, hogy „kiirtsa”, eltüntesse a magyar szellemi életből a „polgári” elemeket, gondolkodókat, írókat és alkotókat. Hóman Bálint és Lukács György ugyanannak a kornak – rettenetes kornak – voltak gyermekei.<br /><br />Társadalmi státusuk – születésük pillanatában – azonos. Mindketten a felső-középosztályból érkeznek, bár egyikük keresztény, másikuk pedig zsidó. De a zsidó asszimilálódott, polgári zsidó, aki már nemesi oklevelet, kutyabőrt is vásárol magának, s ezt nagyon fontos megjegyeznünk, majd később látni fogjuk, miért.<br /><br />Hóman és Lukács politikai szerepvállalása, a politika színpadán játszott szerepük, viselt dolgaik minden józanul gondolkodó ember számára elfogadhatatlanok. Hóman Bálint és Lukács György egyaránt elkövette az egyik legnagyobb bűnt: hittek a kollektív bűnösségben, és résztvevői voltak a kollektív bűnösség alapján alkalmazott büntetéseknek, megtorlásoknak, igazságtalanságoknak. Hómant is elsodorta a Tanácsköztársaság, a patkánylázadás kiváltotta általános antiszemita hullám, s a zsidók általános bűnösségét hangoztatva, faji alapon a kirekesztés álláspontjára helyezkedett, és magyar állampolgárokat kívánt kirekeszteni a társadalomból.<br /><br />A zsidó Lukács ezzel szemben ideológusa lett egy embertelen, terrorista eszmerendszernek, amely csak fegyver és vér által tudta elképzelni az emberi haladást, amely abban hitt, hogy az emberiség végső boldogságához hullahegyeken át vezet az út. Lukács nem faji, hanem osztály alapon gondolta kirekeszteni, sőt, kiirtani az emberek egy részét, s – ellentétben Hómannal! – ideológiáját tevőlegesen is képviselte, vagyis részese volt személyesen is emberek meggyilkolásának. S Lukács élete végéig kitartott az eszme mellett, s embertársai tönkretételét élete végéig gyakorolta. Hómant, a keresztény történészt a háború után háborús bűnösként elítélték, akadémiai tagságától megfosztották, a szó legszorosabb értelmében halálra kínozták, holttestét jeltelen tömegsírba hajították a váci rabtemetőben. Lukácsot, a zsidó filozófust élete végéig a legnagyobb megbecsülés övezte. Világhírén csorba nem esett, ha saját elvtársai olykor mellőzték egy kicsit, az csak jót tett neki és nimbuszát növelte. Kommunista kultúrpolitikus lett 1945 után, iskolájában nőtt fel a rendszerváltás nemzedékének egyik markáns ága (ami sok mindent megmagyaráz a rendszerváltással kapcsolatban is). Lukács akadémiai tagsága jogfolytonos, Budapesten szobra áll, a hivatalos kánon egyik legmegbecsültebb, leginkább kikezdhetetlen alakja.<br /><br />Huszonhat évvel a rendszerváltoztatás után ideje feltenni a kérdést: rendben van ez így? Nem. Nyilván nincs rendben. Ma vannak, akik csak a keresztény történészt tagadnák ki továbbra is a kánonból, hajítanák emlékét és szobrát a szemétre. Vannak – kevesebben – akik Lukács emlékezetével és szobrával tennék ugyanezt, és vannak, akik mindkettejüket a szemétre vetnék. Érdekes írás jelent meg ebben a tárgykörben a Népszabadságban, még 2015 nyarán, Bodnár Dániel tollából: „Végezetül érdemes néhány mondatban kitérni arra a nagyfokú tájékozódásképtelenségre, ami ennek az abszurd folyamatnak az örvén újra a felszínre került. Abba a korlátozott hatókörű diskurzusba, amely meglehetősen egyoldalú módon zajlott a konzervatív sajtóban, természetesen beköszönt a relativizálás szelleme is. Lukács György, a nyolc ember halálát követelő poroszlói tizedelés egyik elrendelője 1948-as akadémiai tagsága máig fennáll, és ennek »botránya« kerül összevetésre Hóman 1929-ben elnyert, majd 1946-ban visszavont tagságának kérdésével. Szükséges rögzíteni, hogy Lukács (fel nem mentve őt aljas tettei alól, és nem kitérve a szellemi diktatúrában vállalt szerepére) az 1918-tól a háború végéig terjedő időszakot nagyobb részt elvtársai által elrendelt számkivetésben, a háború utáni időszak egy jelentős részét indexen, szellemi száműzetésben töltötte. Hóman életútjának legnagyobb részében ezzel szemben hatalmi pozícióból hajtotta végre sokszor vállalhatatlan tetteit. Az, hogy Lukács Györgynek, a magyar nyelven (is) egyetlen ténylegesen világhírű, huszadik századi humántudományos gondolkodónak helye van a nemzeti intellektuális kánonban, éppoly megkérdőjelezhetetlen, mint Hóman hasonló pozíciója. Az azonban, hogy bármelyiküket politikailag vagy jogilag rehabilitálni kellene, önmagában is tisztességtelen felvetés. Egy erkölcsileg feddhetetlenként nyilvántartott intézmény, az Akadémia tagságának nyilvánvalóan rossz szándékú kérdése így egyedül úgy vethető fel: van-e helye Lukács Györgynek – és erről akár nyilvános vita is kezdeményezhető – benne. De olyan felszólításként semmi esetre sem, hogy Hómannak legyen újra helye a tagok között.” <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (8.)</h1>
<h2>Álláspont. Létezhet felelős gondolkodás és megoldás is.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.07. 03:04 – </p>
</header><p>Például az, ha Hóman és Lukács érdemeit egyaránt elismerjük, ezzel együtt pedig nem hallgatjuk el egyikük bűneit sem. Leginkább az okulásunk okán. S akkor szobraik felett ott lebeghetne az örök figyelmeztetés: Erényeiket elismerjük és tiszteljük, bűneiket megvetjük és örökre elvetjük.<br /><br />De valami akadályozza ezt a természetesnek és egyszerűnek tűnő megoldást, ezt a lehetőséget. Kár lenne, ha örökre így maradna. Több okból is. Először azért, mert egy esetben már sikerült konszenzusra jutni egy történelmi személyiség megítélésében. Nagy Imre ez a személyiség.<br /><br />Amikor készültem erre a cikksorozatra, tudtam, hogy őróla muszáj lesz írnom. De Sebes Gábor megelőzött, és olyan tökéletesen írta meg mindazt, amit ebben a tárgykörben meg kellett írni, hogy nem marad más hátra, mint az ő gondolatait megismételni ezeken a hasábokon is:<br /><br />„Ha valaki azt hiszi, hogy a baloldalt nem a kormány lejáratásának szándéka vezeti, hanem valamiféle elmaradt »emlékezetmunka« elvégzése, a történelmi személyiségek és események árnyalt és a valóságnak megfelelő értékelése, az nagyon el fog szomorodni, mire írásom végére jut. Be fogom ugyanis bizonyítani, hogy a baloldali emlékezetpolitika nem áll a jobboldalé fölött, hanem cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló, kizárólag politikai eszköz.<br /><br />Budafok-Téténynek, ahol önkormányzati képviselő vagyok, jelentős német nemzetiségű (sváb) lakossága volt, hiszen ők alapították Budafokot, és Nagytétényben is sokan laktak. Kitelepítésük évfordulója kapcsán bukkantam arra, hogy Nagy Imre, mint a kommunisták által delegált belügyminiszter nyújtotta be 1945. december 22-én a kormány elé a jogfosztó rendelettervezetet, majd ő adta ki a végrehajtási utasítást is. Nagy a német nemzetiségűek kitelepítését »magyar nemzeti kötelezettségnek« nevezte. Mintegy 180.000 embert fosztottak ki, majd deportáltak Magyarországról, szörnyű körülmények között. Nagy Imre egyébként mind az 500 ezret ki szerette volna telepíteni.<br /><br />Érdekelni kezdett Nagy Imre életútja. Nagy nem egyik pillanatról a másikra vált ennyire kegyetlenné, hiszen 1944-ben olyan ország állampolgáraként és ügynökeként jött Magyarországra, ahol már jóval a nácik előtt kitalálták az »ellenség« kifosztását, koncentrációs munkatáborokba gyűjtését, majd megölését.<br /><br />Nagy Imre 1918-20 között vörösgárdista, csekista, részt vett az orosz polgárháborúban. 1921–22-ben a szovjet belügyi népbiztosság, az NKVD kötelékében, majd a Vörös Hadsereg hírszerző csoportfőnökségén szolgált. Rövid magyarországi tartózkodás után, 1930-ban a Szovjetunióba emigrált, azonnal, önként jelentkezett az NKVD-nél besúgónak. Legalább 203 embert jelentett fel, közülük 12-őt kivégeztek. 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, amitől soha nem vált meg. Nagy Imre 1938. június 30-i keltezésű, saját kezűleg írt önéletrajzában büszkén írja: »Hosszú ideje odaadóan és tisztességesen együttműködök az NKVD-vel a népellenség minden fajtájának megsemmisítéséért vívott harcban.«<br /><br />Nagy 1950. júniustól 1952. júliusig az MDP KV Adminisztratív Osztályát vezette. Mivel ez felügyelte a fegyveres szervezetekben a »pártmunkát«, a szovjetek feltétlen bizalma és támogatása kellett ehhez a poszthoz. 1950-ben, a legsötétebb időszakban begyűjtési miniszter (1951-ben az addig legszigorúbb rendeletet is ő nyújtotta be!). Hogyan tett eleget feladatának? A történészek szerint 1948-1956 között a »közellátás veszélyeztetéséért« 193 826 főt ítéltek el a bíróságok, 1951-53 között egyedül több mint 120 ezret. Egyes adatok szerint legalább száz eljárás halálos ítélettel zárult. 1950-53 között több mint 600.000 termelő hagyta el a mezőgazdaságot, közülük 220.000 1952-ben hagyott fel a termeléssel.<br /><br />1953-ban miniszterelnök-helyettesként Nagy szólította fel az országgyűlést Sztálin emlékének a törvénybe iktatására: »Lélekben mi is ott állunk az emberiség nagy halottjának ravatala mellett, hogy a fájdalmas csapás nehéz óráiban legbensőbb részvétünkkel osztozzunk a nagy szovjet nép mélységes bánatában.« 1953-ban a szovjetek csináltak belőle miniszterelnököt. 1956. október 24-én – már kormányfőként – statáriumot hirdetett, és fegyverletételre szólította fel a forradalmárokat. A következő napokban csak sodródott, tanácsadói és az őt felkereső küldöttségek pillanatnyi hatására hozta meg döntéseit, amelyeknek a forradalom menetére semmiféle hatása nem volt. November 4-i búcsúja a legszörnyűbb: »Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van«, jelentette be a rádióban, majd azonnal a jugoszláv követségre menekült. A pesti srácok, akik hittek neki, meg harcoltak és meghaltak értelmetlenül.<br /><br />Snagovi fogságában még azon aggódott, a kádári MSZMP vajon fenntartja-e párttagságát. »Én magam a párttól elszakított kommunistának tartom. Nem tudom, minek tartanak mások, minek tart a párt. Nem ismerem, hogyan látja a helyzetemet az MSZMP Központi Bizottsága, nem tudom, mi a véleménye, lehetünk-e tagjai ennek a pártnak, vagy se« – áll a lehallgatási jegyzőkönyvben.<br /><br />És most térjünk vissza az emlékezetpolitikához. Nagy Imre a forradalom mártír miniszterelnökeként van számon tartva. Az országban legalább 15 utca, tér van róla elnevezve. Budapest központi terén szobra áll, ahová Gyurcsány Ferenc jár dörgölőzni. »Vajon te, Imre, mit tennél a helyemben?« – kérdezte a besúgó, deportáló, padláslesöprő sztálinista szobrától. Na hiszen!<br /><br />Gyurcsánynak és az akkor a vezetése alatt álló MSZP-nek vajon szembe kellett-e néznie azzal a váddal, hogy a sztálinizmust-rákosizmust akarják restaurálni? Számon kérték rajta a magyar felelősséget a németek kitelepítésében? Felrótták neki, hogy a magyar közigazgatás hathatós részvétele nélkül nem lehetett volna 180.000 embert deportálni? Hogy Nagy magas posztokat töltött be a Rákosi-diktatúra alatt? Hogy Nagy Imre gaztetteit nem ellensúlyozza, hogy a saját elvtársai kivégezték? A válasz: nem. Nem hogy az nem merült fel, hogy Nagy Imre érdemtelenül, tudományos teljesítmény nélkül megszerzett akadémiai tagságát ideje lenne törölni, hanem egyenesen az MTA tartja fenn az Orsó utcai (zsidóktól elrabolt) Nagy Imre-emlékházat. Vessük mindezt össze a Hóman-szobor körüli vitákkal. (Hóman egyébként személyesen mentett zsidókat a vészkorszak alatt, szemben Naggyal, aki hóhérkézre adta jó néhányukat.)” (Sebes Gábor: Emlékezet és cinizmus). <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (9.)</h1>
<h2>Álláspont. Az előző részben hosszan idéztem Sebes Gábor Emlékezet és cinizmus című írásából a Nagy Imrére vonatkozó részt.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.08. 04:05 – </p>
</header><p>De tisztánlátásunkat nagyban növeli, ha a szerző tanulmányának többi részét is elolvassuk:<br /><br />„A minap a német megszállás Szabadság téri emlékműve előtt vezetett az utam. Mélyen megdöbbentett az emlékmű előtt összehordott kavicsok, bőröndök, fényképek és az Orbán-kormányt gyalázó szövegek bazári látványa. Sokan azt hiszik, hogy »a zsidók« tiltakoznak az emlékmű ellen. De éppen ellenkezőleg: a zsidók csak egy cinikus játszma részei. Mint minden zsidónak, nekem is haltak meg rokonaim a Holokausztban, de hogy a halálukat több mint 70 évvel később a demokratikusan megválasztott kormány elleni harcban használják ütőkártyának, azt blaszfémiának tartom.<br /><br />1947-ben a magyar neológ zsidóság rabbijai március 19-ét, a német bevonulás napját »örök időkre« böjttel egybekötött gyásznappá nyilvánították. Ők csak tudták, miért nem Horthy születésnapját vagy a deportálások megkezdésének napját választották. Az emlékművön a héber szöveg szándéka szerint illően emlékeztet arra, hogy a német megszállás a magyar zsidóság számára is szörnyű következményekkel járt.<br />Miután az Orbán-kormány határozott az emlékmű megépítéséről, a kirekesztés elleni harc dzsihadistái komoly nyomás alá helyezték a MAZSIHISZ-t, mintegy kollaborációval vádolva, ha nem áll melléjük a teljesen elégő áldozatok újrahasznosításában. Mint mondják, az emlékmű mentegetni igyekszik a magyar szerepvállalást a Holokausztban, mert a német sas az ártatlanságot szimbolizáló Gábriel arkangyalra csap le. Magyarország német megszállása következtében az ország hadszíntérré vált, az egyik leghosszabb ostrom a II. világháborúban Budapesté volt. A harcoknak és a bombázásoknak több tízezer civil áldozata volt. Ők sem voltak ártatlanok? Hogyan kellett volna a német megszállást ábrázolni: a német sas lecsap a zsidókat sanyargató Molochra? Az nem lett volna történelemhamisítás? A magyar zsidóság hivatalos képviselői – nem először – ellökték a kormány kinyújtott kezét, és inkább a baloldalt támogató politikai akciózásba kezdtek, semhogy közösen gyászoljanak.<br /><br />Amennyi rosszindulattal az emlékmű mondanivalóját és esztétikai kvalitásait balról támadták, annyival a világ összes emlékművéről le lehet szedni a keresztvizet. Hol derül ki a berlini vagy a budapesti, a Duna-parti cipős holokauszt-emlékműből, hogy ki és miért volt felelős, ki a tettes és ki az áldozat? Vagy, az 56-osok terén az '56-os emlékmű (a »vaskefe«) miért úgy néz ki, mintha győzött volna a forradalom? Miféle történelemhamisítás ez?! Hol az áruló Kádár, hol vannak a szovjet megszállók, hol a pesti srácok? A rozsdás vasakba rejtve?<br /><br />Az Orbán-kormányt sokszor megvádolták azzal, hogy restaurálni vagy rehabilitálni igyekszik a Horthy-korszakot, »nem néz szembe a magyar felelősséggel«. A »szembenézés« tárgyában külön kiemelik, hogy a teljes magyar közigazgatás részt vett a zsidók deportálásában, és a lakosság jó része legalábbis passzív, de inkább aktív haszonélvezője volt jogfosztásuknak és kirablásuknak. A restaurálási- rehabilitálási vádaskodásra az emlékművön kívül jó alkalom volt például a Kossuth tér átépítése, a Hóman elleni népbírósági ítélet hatályon kívül helyezése vagy a szoborállítási kísérlet, Horthy-szobrok felállítása magánterületen és egyáltalán bármi, ami ha erőltetetten is, de felhasználható. Azt azonban soha nem mondják meg, hogy Orbán konkrétan mit is állítana vissza a Horthy-korszakból: a birtokviszonyokat? A közigazgatást? A kultúrpolitikát? A külpolitikát? Ugyanis akkor azonnal kiderülne, milyen abszurd ez a vád. (…)<br /><br />A múlttal szembenézni, felelősséget vállalni, bocsánatot kérni mindig csak a polgári kormányok tagjainak kell, olyan eseményekért, amelyek sok évvel születésük előtt történtek. A baloldali kormányok tagjaival szemben nincs ilyen követelmény, még azokkal a tettekkel kapcsolatban sem, amit saját maguk követtek el. Azt is itt kell megemlíteni, hogy zsidó munkaszolgálatosok mintegy 40 százaléka a szovjet hadifogolytáborokban halt meg. Ezt hozzá szokták csapni a Holokauszthoz, ez nem a kommunisták bűne, ezért senki vagy a németek felelősek. Ha csak azokkal az áldozatokkal érzünk együtt, akikkel a fennen hangoztatott együttérzés jelen idejű politikai haszonnal jár, az képmutatás. Ezért írtam, hogy a baloldalnak az emlékezetpolitika csak cinikus, a kettős mércén és az áldozatok iránti teljes közömbösségen alapuló eszköz a kormány elleni harchoz. Idén lesz a forradalom 60. évfordulója. Ideje rendet tenni.”<br /><br />Sebes írásával az a legnagyobb baj, hogy igaz, s talán ennél is nagyobb baj, hogy tényeken alapul, tényeket sorol. Ez az egyetlen oka, hogy a másik oldal nem is szállt vele vitába, ugyanis ha a másik oldal igazsággal és tényekkel kerül szembe, akkor többnyire hallgatni szokott.<br /><br />Ezért helyes, ha mielőtt tovább haladnánk cikksorozatunk tárgyában, megismételjük Sebes állításait pontokba szedve: 1. Az elpusztított zsidókat felhasználni a kormány elleni harchoz: blaszfémia. 2. A vészkorszakot túlélő magyar zsidók a német megszállás napját tették örök gyásznappá 1947-ben, vagyis a túlélők maguk úgy gondolták és érezték, hogy a német megszállás volt a magyarországi zsidóság sorsában a tragikus fordulópont. Erről (is) szól a megszállási emlékmű, ami ellen a „dzsihadista” zsidók és csatolt részeik oly’ hevesen tiltakoznak. 3. A magyar zsidóság hivatalos képviselői – mint mindig – most is ellökték a polgári kormány kinyújtott kezét, és a közös gyász és emlékezet helyett a politikai konfrontációt választották, politikai okokból. 4. A múlt bűneiért mindig csak a jobboldalnak kell bocsánatot kérnie. Nos, ideje, hogy mindez ne így legyen. Akár a magyar zsidóság hivatalos képviselőinek részvételével, akár nélkülük, de ezt meg kell változtatni. És meg is fogjuk változtatni. <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (10.)</h1>
<h2>Álláspont. Olykor az az érzése támad az embernek, hogy az emlékezetpolitikában és a bűnök megítélésében is jelentősége van annak, hogy valaki zsidó vagy sem.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.09. 01:39 – </p>
</header><p>Magyarán, faji alapon ítélődnek és ítéltetnek meg bűnök, erények, mintha ez számítana. Mintha EZ számítana. Méghozzá oly módon, hogy a zsidó származás egyfajta menlevél az elkövetett bűnökre, míg a zsidósággal szemben elkövetett bűn súlyosbító körülménynek számít.<br /><br />Ez mindjárt felveti az örök kérdést is: összemérhető, összehasonlítható-e a nácizmus és a kommunizmus iszonyata, összemérhetők-e a huszadik század két szörnyideológiájának bűnei.<br /><br />Mainstream európai értelmiségi körökben már a puszta felvetés is ősbűnnek, eltévelyedésnek számít, és a kánonból való azonnali kitaszítás ódiumát vonja maga után.<br /><br />Tzvetzan Todorov Franciaországban élő filozófus már érzékelte ezt a problémát, és a következő tételt állította fel:<br /><br />A kommunizmusnak és a nácizmusnak is vannak áldozatai és bűnösei, s ez a négy csoport (illetve az idő múlásával egyre inkább leszármazottaik, akiket determinál a történelmi és családi örökség) a következőképpen viszonyul a kérdéshez:<br /><br />A nácizmus áldozatai (döntő többségükben zsidók) tiltakoznak az ellen, hogy a náci bűnöket összehasonlítsák a kommunista bűnökkel, mert ez az összehasonlítás csökkenti saját mártíromságukat, megkérdőjelezi szenvedéstörténetük egyediségét és kivételességét.<br /><br />A nácizmus bűnösei helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez némi felmentésül szolgál az ő számukra, elveszi bűnük kivételességét, egyediségét, amelyet éppen az áldozatok hangoztatnak és hangsúlyoznak szenvedélyesen.<br /><br />A kommunizmus áldozatai szintén helyeslik az összehasonlítást, hiszen ez vádként szolgál számukra, és saját szenvedéstörténetüket, mártíriumukat emeli.<br /><br />A kommunizmus bűnösei pedig ellenzik az összehasonlítást, hiszen ez vádként hull vissza rájuk, és bűneiket felemeli az egyedi és kivételes bűnök szintjére.<br /><br />S lám, így kerülnek egy platformra a nácizmus áldozatai a kommunizmus bűnöseivel, valamint a nácizmus bűnösei a kommunizmus áldozataival.<br /><br />Egy platformra kerülnek akkor is, ha amúgy semmi közük egymáshoz, bár a képet erőteljesen befolyásolja az a tény, hogy a nácizmus áldozatainak és a kommunizmus bűnöseinek van egy nagy közös halmaza: ez pedig a zsidóság. S talán éppen ebből következik a kiindulópontban megfogalmazott állítás, nevezetesen, hogy az emlékezetpolitikában és a bűnök megítélésének kérdésében jelentősége van a származásnak, és a származás, a zsidó származás felmentésként szolgál, miközben a zsidók ellen elkövetett bűn súlyosbító körülmény.<br /><br />Nézzünk egy példát.<br /><br />Solomon Morel lengyel zsidó volt, aki túlélte a náci megszállást. Családját elpusztították különféle haláltáborokban. A háború után Morelt kinevezték egy németek és lengyelek számára készült haláltábor parancsnokává. Amikor a foglyok újabb csoportja megérkezett a lágerbe, Morel a következő szavakkal fogadta őket: „Engem Morelnek hívnak, és zsidó vagyok. A mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit a családommal csináltatok”. És még hozzátette: „Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvittem Schwientochlowitzban.”<br /><br />S szavai nem puszta fenyegetések voltak! Morel nekilátott. Minden idők egyik legkegyetlenebb, legszadistább lágerparancsnoka volt, aki kéjjel, saját kezűleg kínozta és ölte a foglyait. John Sack Szemet szemért: Elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című kötetében (amelynek megjelenését minden lehetséges eszközzel megpróbálták megakadályozni amerikai zsidók) a következőket olvashatjuk Morelről és a táborról, túlélők visszaemlékezései alapján:<br /><br />„Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítették a nőket és a gyerekeket, és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre verték vagy agyonverték (…) Megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak (…) Az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát vernie, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme (…) . Rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorban állva vártak a sorukra (…) Egy 14 éves fiú szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána egy zárt intézetben élte le egész életét (…). Az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket”.<br /><br />Mindezen szörnyűségek egyik elkövetője Morel volt, akit 1989-ben egy lengyel újságírónő felkutatott Katowicében, és feljelentette. Morel kisvártatva Izraelbe menekült. A lengyelek is és a németek is többször kérték a kiadatását Izraeltől, de a zsidó állam ezt következetesen és mindvégig megtagadta. Morel végül 2007-ben halt meg Tel-Avivban, és soha nem kellett szembenéznie az igazságszolgáltatással. És erre még ideológiát is sikerült gyártani! 2005-ben a Népszavában Rózsahegyi Péter írt hosszú cikket róla, ebben a következőket olvashatjuk:<br /><br />„Lehet-e egyenlőségjelet tenni Charles Zentai (Zentai Károly) és Solomon Morel közé? Vajon Izrael valóban kettős mércével mér-e azokkal kapcsolatban, akiket emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak? Az Ausztráliában élő Zentai Károly ellen nyomozás folyik – itthon és külföldön egyaránt – háborús bűnök elkövetésének alapos gyanúja miatt csakúgy, mint Solomon Morel ügyében, akit kínzással és emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak. Zentai esetében az Utolsó esély akció keretében kezdődött az adatgyűjtés. Morellel kapcsolatban a lengyel hatóságok rendeltek el nyomozást, egész pontosan az a különleges ügyészség, amely a II. világháború és a kommunista rezsim ideje alatt a lengyel nép ellen elkövetett háborús és emberiségellenes bűntetteket vizsgálja. Lengyelország az elmúlt években többször is kérte Izraeltől Solomon Morel kiadatását, mindhiába. Morelt ugyanis bíróság elé akarják állítani szülőföldjén, akárcsak Zentait, hogy feleljen elkövetett bűneiért. Zentai és Morel esetében nagyjából eddig vonható párhuzam. Az Ausztráliában élő magyar származású férfit ugyanis azzal vádolják, hogy 1944-ben – a nyilasuralom alatt – részt vett egy 18 éves zsidó fiú, Balázs Péter meggyilkolásában. Morelt, aki viszont lengyel származású zsidó és az izraeli Tel-Avivban él, azzal gyanúsítják, hogy 1945-ben, a háború után a lengyel biztonsági szolgálat magas rangú tisztjeként egy tábort vezetett. A táborban úgynevezett „nácitalanítási program” folyt, melynek következtében több mint kétezer ember halt meg. Morelt közvetlenül csaknem ezerhatszáz fogoly haláláért teszik felelőssé a hatóságok. Ám Solomon Morel cselekedetei némiképp magyarázhatóak – ha meg nem is bocsáthatóak, és el nem is fogadhatóak – mindazzal, ami vele történt a II. világháborúban.” <br /><br />(Folytatjuk)</p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (11.)</h1>
<h2>Álláspont. A tűrhetetlen kettős mérce kevésbé „hangos”, ám ugyanilyen plasztikus példája a numerus clausus megítélése.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.10. 02:56 – </p>
</header><p>Az előző részben láthattuk, hogy a hivatalos kánon szerint az egy rendbeli gyilkossággal vádolt Zentai Károlyt mindenképpen meg kell büntetni, mert egy zsidót ölt meg a vád szerint a vészkorszak idején, ám a tömeggyilkos Solomon Morelt Izrael nem adta ki, és Rózsahegyi Péter szerint Morel és Zentai nem is tehető egy lapra, mert Morel bűne „érthető” azok után, ami vele történt a világháború alatt.<br /><br />A tűrhetetlen kettős mérce kevésbé „hangos”, ám ugyanilyen plasztikus példája a numerus clausus megítélése.<br /><br />A numerus clausus (zárt szám) elnevezésű törvényt 1920-ban hozták meg. A törvény okairól Varannai Zoltán ezt írta a Rubicon 1997/1. számában:<br /><br />„A törvényt 1920-ban hozták, de már 1928-ban módosították: emelték a »zárt számokat«. Vajon miért volt szükség erre a diszkriminációra, s ha már szükség volt, miért kellett enyhíteni? A válaszok a Horthy-rendszer nemzetközi meghatározottságának és a zsidósághoz való ambivalens viszonyának a megértéséhez visznek közelebb. A 20. század elején Európa-szerte jelentősen megnőtt az egyetemekről kikerülő diplomások száma, s ez sok országban gondot okozott, mivel a magasabb képzettséget igénylő állások mennyisége nem változott ezzel arányosan. A problémát a felsőoktatási intézmények felvételi keretszámainak korlátozásával próbálták orvosolni. E tendencia Magyarországon már az első világháború előtt mutatkozott, a helyzet azonban csak 1918 után vált igazán válságossá. Az elcsatolt területek közalkalmazottai és a magyar származású értelmiség jelentős része az anyaországba áramlott, amelynek felvevőképessége ezen a téren az államterület csökkenésével és a gazdaság összeomlásával minimálisra szűkült. A menekülteken kívül a frontról visszaérkezett, politikailag jelentős mértékben radikalizálódott diákok is megjelentek az egyetemeken. A kiéleződő konkurenciahelyzetben a keresztény-nemzeti középosztályhoz tartozó diákok – tanáraik és a közhangulat hathatós támogatásával – zsidó származású társaik ellen fordultak.”<br /><br />Ez a szöveg viszonylag korrekt – a cikk többi része már nem az –, és híven tükrözi a valóságot. Mindenesetre a numerus clausust a mai napig úgy kell emlegetni, mint a holocaust bevezetőjét, a zsidóság elleni törvények első és szintén kivételes, egyedülálló példáját.<br /><br />Akkor lássuk a tényeket. A numerus clausus egyetlen szóval sem említi a zsidóságot, kizárólag magyarországi nemzetiségekről beszél. Továbbá azt se feledjük el, hogy Bethlen – egyre fokozódó nemzetközi nyomásra – 1928-ban eltörli a törvény zsidóságra vonatkozó részét.<br /><br />„…másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.” (1920. évi XXV. tc)<br /><br />Ez volt a „világbotrány”, emiatt vagyunk a zsidóüldözések első számú bűnösei mind a mai napig. 1920-ban a zsidók számaránya Magyarországon 5,8 százalék. Az egyetemeken számarányuk a következőképpen alakul 1920 és 1935 között, ha csak az átlagokat tekintjük: 1920-ban 10,4; 1921-ben 11,6; 1922-ben 11,2; 1923-ban 10,4; 1924-ben 9,5; 1925-ben 8,9; 1926-ban 8,2; 1927-ben 8; 1928-ban 8,4; 1929-ben 9; 1930-ban 10; 1931-ben 11,9; 1932-ben 12; 1933-ban 11,1; 1934-ben 9,7; 1935-ben 8,1 százalék. Ezekhez az átlagokhoz persze tegyük hozzá, hogy az orvosi és jogi karokon a zsidó diákok számaránya meghaladta a harminc százalékot! És ez nem a zsidók rendkívüli képességeinek tudható be, hanem annak, hogy anyagilag képesek voltak gyerekeik taníttatására, ráadásul anyagi képességükön kívül a szándék is megvolt bennük erre. Mindenesetre ha a tizenöt év átlagát tekintjük, a numerus clausus gyakorlatilag alig korlátozta a zsidók számarányát a felsőoktatásban. De ennél is fontosabb, hogy –miközben óriási nyomás nehezedik Magyarországra a numerus clausus törvény miatt – ugyanilyen korlátozást vezetnek be és alkalmaznak számos más helyén a világnak!<br /><br />Az Egyesült Államokban – ott mindig így intézték az ilyen „ügyeket” – 1918 és 1950 között szinte az összes magánegyetemen alkalmazták a numerus clausust. Olyan rendelkezéseket hoztak, amelyek alapján százalékos arányban határozták meg a hallgatók számát azok vallása és származása („faja”) alapján. Így a zsidók aránya a Harvardon 28-ról 17 százalékra, a Columbián 33-ról 14 százalékra zuhant! Ugyanígy korlátozták a zsidók arányát az orvosi és a fogorvosi képzésben, minek következtében a zsidók aránya a Cornell Egyetemen 40 százalékról 3 százalékra, míg a Bostoni Egyetemen 48-ról 12 százalékra zuhant! Lengyelországban 1937-ben vezettek be egy intézkedést, amely tíz százalékban határozta meg a felvehető zsidók arányát. És ugyanilyen rendelkezéseket vezettek be akkoriban Kanadában, Oroszországban, Romániában és természetesen 1933-ban Németországban. Tehát a magyar numerus clausus „egyedülállósága” és „kivételessége” egész egyszerűen hazugság, s hatását tekintve nyomába sem ér például annak, ahogyan az Egyesült Államokban kiszorították a zsidókat a felsőoktatásból.<br /><br />De ezeknél is lényegesen fontosabb, hogy a numerus clausus a második világháború után is folytatódott Magyarországon, csak átkeresztelték, és faji alapokról származási, osztály alapokra helyezték. Így a Rákosi- majd a Kádár-rendszerben mindvégig érvényben voltak olyan szabályozások, amelyek kizártak a felsőoktatásból és bizonyos pályákról olyan fiatalokat, akiknek nem volt „megfelelő” a származása, akik nem megfelelő osztályban születtek. A bélistázás, a felsőoktatásba jelentkező hallgatók vizsgálata azok osztályhelyzete alapján nem más, mint a numerus clausus folytatása. És azt se felejtsük el, hogy a Kádár-rendszer legvégéig érvényben volt az a szabály, amely bizonyos pályákról kirekesztette azokat a diákokat, akik egyházi középiskolában végeztek.<br /><br />Mégsem emlegeti senki ezeket az intézkedéseket egy lapon a numerus clausus-szal, mert itt is érvényesül a kettős mérce: A zsidók ellen elkövetett bűnök kivételesek és megbocsáthatatlanok, a nem zsidók ellen elkövetett bűnöket (különösen, ha a bűnösök zsidók) értsük meg, felejtsük el, és ne emlegessük („zárjuk már le a múltat!”). <br /><br /><a href="/cikk/49838/Turhetetlen_12" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (12.)</h1>
<h2>Álláspont. Ezra Pound kétségtelenül a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb költője, egy zseni, továbbá nagylelkű mecénás – és egy fasiszta antiszemita.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.11. 01:11 – </p>
</header><p>„Léthe képmása, / és a bágyadt, / De arany fényben / fürdő mezők, / Szürke sziklák / és alattunk / Egy tenger / Gránitnál keményebb, / békétlen, sosem-nyugvó; // Fennkölt formák / isteni mozdulatokkal, / Veszélyes látvány; / s egyikük így szólt: / »Ez Akteón.« / Arany-lábvértű Akteón! // Szép réteken át, / E mező hideg arcán keresztül / Ősi nép hadai, / Békétlen, folyvást-mozgó / Hangtalan díszkiséret.” A költeményt Eörsi István fordította. És Ezra Pound írta. A zsidó Eörsi vagy nem tudta, kinek a művét fordítja éppen, vagy tudta, de fontosabbnak tartotta az életművet, a zsenialitást, mint Ezra Pound politikai szerepvállalását.<br /><br />Ezra Pound kétségtelenül a 20. századi világirodalom egyik legnagyobb költője, egy zseni, továbbá nagylelkű mecénás – és egy fasiszta antiszemita. Az Egyesült Államokban született Pound először 1907-ben tett nagyobb utazást Európában, Franciaországot és Olaszországot is bejárta, majd Londonba költözött. Megismerkedett James Joyce-szal, T. S. Eliottal, Yeatsszel, ez idő alatt szerkesztette a Poetryt és a chicagói Little Rewiew című folyóiratokat. És írta a Cantókat, a huszadik századi egyetemes líra csodáit. Megalapította az imagista, majd a vorticizmus nevű irodalmi irányzatokat.<br /><br />Pound 1928-ban az olaszországi Rapallóban telepedett le, és itt élt 1944-ig. Itt alapította meg az Exile című lapot. Bár Hemingway óva intette, 1933-ban mégis találkozott Mussolinivel, és különösen annak gazdaságfilozófiája miatt a fasizmus lelkes és feltétlen híve lett. Miután kitört a háború, hazatért, hogy megakadályozza Amerika hadba lépését. Mivel ezt nem sikerült elérnie, visszatért Olaszországba, és a római rádióban Amerika-ellenes beszédeket tartott, 1944-ben hazaárulás miatt le is tartóztatták, hazaszállították, ám nem állították bíróság elé, mert azt állapították meg, hogy elmeháborodott. A St. Elisabeth elmegyógyintézetbe zárták, ahonnan Hemingway, Eliot és mások közbenjárására 1958-ban szabadon engedték.<br /><br />Már 1949-ben megkapta a Bolingen-díjat, 1964-ben beválasztották az Amerikai Költők Akadémiájának tagjai közé. Miután kiszabadult, azonnal visszatért Olaszországba, ahol fasiszta karlendítéssel üdvözölte az újságírókat. Rapallóban és Velencében élt, itt is halt meg 1972. november 1-jén. A San Michele-szigeten nyugszik, sírja zarándokhely.<br /><br />Amikor Arthur Millert 1956-ban az Amerika-ellenes Bizottság elé állították, a következőket mondta (idézi Lengyel László az Írástudók felelőssége? című cikkében): „Valószínűleg egyike voltam azon kevés amerikaiaknak, akik valóban hallották Ezra Pound egy rádióadását a fasiszta Olaszországból. Azt hittem, amerikai adót hallgatok, amíg a hang arról nem kezdett beszélni, hogy miért szükséges a zsidókat megölni. Olyan higgadtan fejtegette ezt az elképesztő szörnyűséget, hogy először azt hittem, egy kétségbeesett komikus ócska és ízléstelen viccelődését hallom. De a férfi vidám, túláradó lelkesedése fokozatosan meggyőzött, és ekkor elszörnyedtem. Európa, magyarázta vígan, amely szoros rokoni kapcsolatban lévő népekből áll, egymagában könnyedén megoldhatja a problémáit; tisztán a zsidók műve, hogy ez a háború bekövetkezett, ugyanis a zsidók megesküdtek, hogy bosszút állnak a keresztényeken, és közben tervüket megvalósítva átveszik az uralmat az egész világon. Az egyetlen megoldást – Istennek hála – Hitler megmutatta, ő bölcsen felismerte, hogy egyszer s mindenkorra meg kell semmisítenie ezt az alattomos nációt.”<br /><br />1972-ben a Hamilton College felterjesztette Poundot az American Academy of Arts and Sciences Emerson-Thoreau Medál díjára, de ezt még – Pound fasiszta múltja miatt – leszavazták. Carrol F. Terrel professzor viszont 1979-ben megalapította az Ezra Pound Társaságot, amely társaság a mai napig évente a legjobb könyv, illetve a legjobb tudományos cikk díját adományozza azoknak az irodalmároknak, akik Ezra Pound költészetével foglalkoznak.<br /><br />2004. augusztusában Ezra Poundnak odaítélték az English Heritage emlékplakettjét. A Liotera így számolt be a jeles eseményről:<br /><br />„A Guardian beszámol arról, hogy az ünnepségen, amelyet az amerikai költő egykori londoni otthonában tartottak – ahol 1909–14 között számos költő, köztük Yeats, Robert Frost, D. H. Lawrence és Rabindranath Tagore is megfordult –, az egyik felszólaló »már rég esedékesnek« nevezte az elismerést. T. S. Eliot »a 20. századi költészeti forradalom legjelentősebb alakjának« tartotta Poundot. (…) Mary De Rachewiltz, a költő 78 éves lánya azt nyilatkozta: apja mindig abban hitt, hogy az igazságosság mindenkit megillet. Emily Cole az English Heritage-től elmondta, hogy sok vita előzte meg az elismerést, ám azt senki sem vitathatja, hogy Pound óriási szerepet játszott az angol nyelvű költészet alakításában.”<br /><br />Olaszországban több városban is utca őrzi Pound emlékét, így Rómában, Leccében és Tirolóban is van Ezra Pound utca. Tirolóban van a Brunnenburg vár, Pound itt élt, most itt egy Ezra Pound-gyűjtemény látogatható. Londonban emléktábla áll a házon, ahol élt. Az ausztráliai Perth-ben egy étterem őrzi a költő nevét.<br /><br />És Pound csak az egyik példa arra, hogy megoldható a nagyság, a tehetség, az életmű és a politikai szerepvállalás szétválasztása! S hogy létezik nagyság az antiszemitizmus és fasizmus és nácizmus vádja mellett is… <br /><br /><a href="/cikk/49962/Turhetetlen_13" target="_blank"><em>(folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (13.)</h1>
<h2>Álláspont. Céline, Hauptmann, Hamsun. Ők hárman következnek a sorban.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.12. 01:12 – </p>
</header><p>Louis-Férdinand Céline 1894-ben született Courbevoi-ban, Franciaországban. Orvos és író. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy orvosi diplomamunkáját Semmelweis Ignác munkásságáról írta. Az első világháborúban súlyosan megsérült, kitüntették. Utazás az éjszaka mélyére című regényét 1934-ben adták ki, ami egy csapásra világhírűvé tette. Megkapta a Renaudot-díjat, és a Goncourt-díjra is őt várták, ám azt végül nem neki ítélték oda.<br /><br />A harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vichy-kormánnyal, mindezért kollaboránsnak számított. A háború után Németországba(!) majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le. Egyéves börtönbüntetésre ítélték, de amnesztiát kapott, majd 1951-ben visszatért Franciaországba, letelepedett Meadonban. Otthona a beatnemzedék egyfajta zarándokhelye lett, felkereste többek között William S. Burroughs és Allen Ginsberg is.<br /><br />„A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gallimard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszégyenült egzisztenciája. Megbocsáthatatlan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megengedhetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad, még ha a szerző alakját két részre szakítjuk is” – írta Mirko Kovac szerb író.<br /><br />„Céline után már nem lehet úgy írni, mint lehetett előtte. Az életmű és a szerző személye közötti elviselhetetlen ellentét leginkább úgy oldódik fel, hogy a figura mintegy zárójelbe kerül, majd szinte teljesen elfelejtődik; ezt látjuk például Aragon, Jean-Paul Sartre, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet vagy időben még közelebb Jack Kerouck, John Updike, Philippe Sollers esetében. (…) A legpontosabban azonban Philip Roth fogalmazza meg a Céline-paradoxon feloldásának módozatait: »Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t, az embert aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az antiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul«” – írta Szávai János egyik tanulmányában.<br /><br />„2011-ben (Céline halálának 50. évfordulója) Franciaországban botrányt váltott ki, hogy a kulturális minisztérium által kiadni tervezett évkönyvben, melyben a nemzet büszkeségeinek tartott évfordulós szerzőktől válogatnak be műveket, Céline-t is meg akarták jelentetni. Serge Klarsfeld (a Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete képviselője) tiltakozására Frédéric Mitterand kulturális miniszter első vonakodása után az akkori államfő, Nicholas Sarközy visszavonatta a kiadványt. E döntés komoly vitákat váltott ki a francia értelmiség körében. Cikkek sorozata jelent meg, melyekből az a tendencia látszódik, hogy Céline írói nagyságát egyre inkább elismerik és Marcel Proust mellett a XX. századi francia irodalom másik meghatározó szerzőjének tartják. (…) Szávai János az Élet és Irodalomban 2011-ben megjelent cikkében írja: »Céline közéleti szereplése visszataszító. (…) szimpatizált a nácizmussal, pamfletjeiben pedig eszelősen antiszemitának mutatkozott«. A jelenségre szerinte kétféle válasz adható: 1: Az életművet és a szerzőt magát egészben tekintetni és mindenestül vagy elfogadni vagy visszautasítani, vagy 2: Külön tekinteni az írót, regényeit elfogadni, és a pamfletekről nem tudomást venni.” Az írás végén a második választást tekinti lehetséges megoldásnak.<br /><br />Henri Godard 1994-ben azt írja: „Céline örökre kizárta magát mindennemű hivatalos ünneplésből”. 2011-ben ő válogatta a már említett ünnepi kötetet, amelyben Céline is szerepelt volna. Ekkor így fogalmazott: „A virulensen antiszemita Céline mindig gondosan távol tartotta magát a hivatalos kollaborációtól”. Marc Weitzman egy cikke címében a dilemmát így fogalmazta meg: „Ünnepelni Céline-t? Nem. Inkább tanulmányozni”.<br /><br />Esterházy Péter egy könyvkritikára reagálva 2008-ban így írt: „Céline egyszerűen szólva zseniális szerző, a XX. századi regényírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölködő, uszító stb. (…) Az antiszemita pecsét egyedül nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai helyzet van: egy nagyon nagy író, aki eltévedt”.<br /><br />Karafiáth Judit irodalomtudós tanulmányában arról ír, hogy a „jó” Céline és „rossz” Céline felosztás nem tartható, ugyanúgy, mint a teljes elutasítás sem. Pamfletjeit is elemző írásában leírja, hogy Céline ideológiájának gyökerei a századfordulós francia antiszemitizmusban keresendők, melyhez az orvosi pályán szerzett tapasztalati is hozzájárultak. A Népfront és Léon Blum hatalomra kerülésével és a közeledő háború miatti fenyegetettségérzés növekedésével alakult ki Céline-ben a félelem szülte és paranoiás antiszemitizmus, melynek alapján születtek meg pamfletjei.<br /><br />2008-ban kiadták Céline dániai börtönben írt naplóját, amelyből az derül ki – írja Karafiáth –, hogy Célin szerencsétlen, beteg, szenvedő fogoly, aki nem érti a helyzetét. „Meg akartam akadályozni a háborút, ennyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem” – írta az író. Philipe Sollers szerint Céline nem látta be, hogy a társadalom sokkal inkább nem bocsátja meg a rossz szavakat, mint a rossz cselekedeteket.<br /><br />Céline írói nagysága vitathatatlan, de „pamfletírói tevékenysége örökre besározta nevét. Nem kell tehát kedvelnünk magának az írónak a személyét, hogy regényeit, másik, alkotói énjének termékeit becsülni és élvezni tudjuk” zárja tanulmányát Karafiáth Judit.<br /><br />Egy kis utcát lehet találni a Párizs melletti Camart kisvárosban, amely a Rue Céline nevet viseli.<br /><br />Jólesne ennyi megértés Hóman és a többiek esetében is… <br /><br /><a href="/cikk/50052/Turhetetlen_14" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (14.)</h1>
<h2>Álláspont. A huszadik századi drámairodalom kiemelkedő alakja Gerhart Hauptmann.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.14. 03:30 – </p>
</header><p>„Olyan korszak, mely nem találja meg a maga hősét, beteges: lelke rosszul táplált, és mintegy »krónikus dyspnoé«-ben szenved. Alig találta meg azt az embert, aki mindazt kimondja, amire szükség van, hirtelen új sav árad szervezetébe, a dyspnoé eltűnik, a vérkeringés szabályozódik, és meggyógyul. A lángelmék minden korszakban azok a kisszámú emberek, akik beszélni tudnak. A többiek némák vagy dadognak. Nélkülük semmit sem tudnánk az elmúlt korokról, csak idegen ékírásaink volnának, amelyek megzavarnának és kiábrándítanának bennünket. Kulcsra van szükség ehhez a titkosíráshoz. Gerhart Hauptmann a költőt egyszer olyan hárfához hasonlította, amelyet minden szellő megzendít. Ha megmaradunk ennél a hasonlatnál, azt mondhatnók, alapjában véve minden ember ilyen érzékeny húrú hangszer, de legtöbbnél az események lökése a húrokat csak megreszketteti, és csak a költőnél kerül sor csengésre, melyet mindenki meghallhat és megérthet.”<br /><br />Egon Friedell szavai ezek, és bizony Hauptmann, a naturalizmus következetes képviselője maga is olyan költő volt, akit megzendített minden szellő. A nácizmus szellője, vihara is. A Nobel-díjas Hauptmann ezt írja 1933. július 20-án: „Az én korszakom 1870-nel kezdődik és a Reichstag felgyújtásával fejeződik be”. Majd hazament, agnetendorfi házára kitűzte a horogkeresztes lobogót, és otthon maradt. Elfogadta a náci rendszer minden elismerését, és hagyta, hogy a nácik propagandacélokra használják a nevét, drámáit, tehetségét. Nem emigrált, mert mint mondta, „gyáva vagyok”. Nyolcvanadik születésnapján a hivatalos náci Németország köszöntötte és ünnepelte, és ezt ő szerény félmosollyal tűrte és elfogadta.<br /><br />Hauptmann személyiségéről Hendrik Höfgen juthatna eszünkbe, ha nem tudnánk, hogy Höfgenben a Mephisto rendezője, Szabó István önmagát alkotta meg. Így maradjunk annyiban, hogy Hauptmann egyszerűen Hauptmann, aki műveivel, tehetségével, tekintélyével, befolyásával és Nobel-díjával mindvégig legitimálta, és minden látható, hallható, olvasható ellenállás nélkül elfogadta Hitler rendszerét.<br /><br />Hauptmannt soha nem vonták felelősségre, drámáit a mai napig műsorra tűzik a világ színházai, emlékét a Hauptmann Társaság, múzeumok és emlékházak sora, szobrok, utcák és emléktáblák garmadája őrzi, 2012-ben Németországban Hauptmann-emlékévet rendeztek, 1985-ben még egy krátert is elneveztek róla a Merkúron, 150. születésnapjára különleges bélyeget adtak ki a tiszteletére.<br /><br />Knut Hamsun szintén Nobel-díjas, norvég író. Bejárta Amerikát, majd hazatérve megírta az Éhség című regényét, amely világhírnevet hozott számára. A Nobel-díjat 1920-ban kapta meg az Áldott anyaföld című regényéért. Hamsun a második világháború alatt feltétlen németbarátságot tanúsított. Amikor a németek megszállták Norvégiát, Hamsun arra buzdított írásaiban, hogy a norvégok adják fel az ellenállást és támogassák a német „missziót”. „A németek mindannyiunkért harcolnak és megtörik Anglia zsarnokságát fölöttünk és minden semleges hatalom felett” – írta. 1943-ban Nobel-díjának érméjét nagyrabecsülése és tisztelete jeléül elküldi Goebbelsnek, mert – mint írja – senki sem tett többet Európáért és az emberiségért. Mindvégig Quislinget támogatta. 1945. május 7-én így búcsúztatta Hitlert: „Katona volt, az emberiség védelmezője, a népek jogairól szóló evangélium hirdetője, egyike a legnagyobb reformátoroknak. A történelmi végzet úgy akarta, hogy példátlanul kegyetlen korban kelljen tevékenykednie, és ez a kegyetlenség végül őt magát is leterítette. A nyugat-európai embernek így kell látnia Adolf Hitlert, és mi, hűséges követői halála napján meghajtjuk előtte fejünket”.<br /><br />Mindezekért a háború után hazaárulásért perbe fogták, de nem siettek az ítélettel, mert a norvégok abban bíztak, hogy a közel kilencvenéves író meghal, és így nem kell elítélniük. Végül a norvég legfelsőbb bíróság a háború után, figyelembe véve, hogy Hamsun többször közbenjárt halálraítéltek ügyében, és Hitlerrel is szenvedélyesen összeszólalkozott, a 87 éves írót két és fél éves házi őrizet és vizsgálat után 325 000 korona pénzbírságra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Norvégiában 1988-ban létrehozták a Hamsun Társaságot. E társaság szerint ma az országban tizenegy településen van utca vagy tér elnevezve róla, kilenc szobor, emlékmű vagy emléktábla őrzi emlékét. Oslóban is van három szobra, egyik sem közterületen. A norvég nemzeti bank ezüstérmét bocsátott ki emlékére. A sarkkörön emlékközpontot avattak a tiszteletére.<br /><br />A norvég kormány 2009-ben emlékmúzeumot épített Hamsun tiszteletére. A zsidók azonnal tiltakozásba kezdtek, az ügy még diplomáciai botrányt is kavart, Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter tiltakozott az író születésének évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek és a múzeum miatt. A norvég kormány a következőket válaszolta: „Lehet ünnepelni az írót anélkül, hogy elfogadnánk politikai nézeteit, és meg is lehet különböztetni az írói munkásságot a politikai szerepvállalástól”. Ennek szellemében döntöttek a hivatalos megemlékezések megtartása mellett. Nos, nekünk is ennyit kell megjegyeznünk és megszívlelnünk. Mert nemcsak az írók, de a történészek esetében is meg lehet különböztetni a munkásságot és a politikai szerepvállalást. És ideje szakítani azzal, hogy mások írják a kánont és a múltat minekünk, és mások mondják meg, mit szabad gondolnunk és mit nem. <br /><br /><a href="/cikk/50127/Turhetetlen_15" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (15.)</h1>
<h2>Álláspont. A kommunizmus nem a második világháború után kezdődött, és nem 1919. március 21-én kezdődött.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.16. 04:01 – </p>
</header><p>A kommunizmus akkor kezdődött, amikor a közgondolkodásban felbukkantak a kommunista eszmék, amikor a lelkekben és az agyakban gyökeret vert a felforgatás, az osztályharc és a terror (mint a szép új világ eljövetelének eszköze) ideája.<br /><br />„A lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva vad reálpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a »NE ÖLJ!« abszolút parancsát kell megszegni.” Ezt írta Lukács György, és senki, azóta senki sem tette fel a kérdést, hogy ezekkel a gondolatokkal miképpen lehet helyet foglalni a szellemi pantheonban, miképpen lehet kiérdemelni a tiszteletet és a megbecsülést. Senki sem tette fel a kérdést, hogy aki a „NE ÖLJ!” abszolút parancsát szegi meg (Lukács nemcsak beszélt róla, meg is szegte, amikor nyolc embert főbe lövetett!), és aki e parancsolat megszegésére buzdít, az hogyan eshet más megítélés alá, mint a nácik.<br /><br />Vajon miért nem teljesen mindegy, különösen az áldozatok szempontjából, hogy valakik faji vagy osztályalapon akarják megszegni az abszolút parancsot, faji vagy osztályalapon állnak neki kiirtani a társadalom egy részét? Ebben nem lehet különbséget tenni, hacsak nem gondolja valaki, hogy a zsidó élet többet ér, mint a nem zsidó élet. Ráadásul még ez a felosztás sem állja meg a helyét, ugyanis a kommunista terror apostolai a Tanácsköztársaság idején óriási szorgalommal irtották és gyűlölték a polgári zsidó elemet is!<br /><br />A korábban már idézett, Forradalmak kora: antiszemita pogromok és atrocitások 1918–19-ben című, Kádár Gábor és Vági Zoltán által írt tanulmányban erről a következőket olvashatjuk:<br />„A vörösök sok helyen nem kímélték a zsidókat. Gyöngyösön a márciusban megalakult kommunista forradalmi direktórium azonnal betiltotta a »zsidó újságokat«, kisajátította és elkobozta (hivatalosan szocializálta, azaz köztulajdonba vette) a zsidók üzleteit, bankjait. Az új urak nyilvánosan alázták meg a helyi gazdagokat: sokukat – köztük jó néhány zsidót – utcaseprésre kényszerítettek. A vörösök és a zsidó polgárság közötti ellentétekre több jel is utalt: a gyöngyösi kommunisták által szedett 14 túsz között négy gazdag zsidó volt, és a helyi ellenforradalmi szervezkedésben is vettek részt zsidók. Végül a vörösök Welt Ignácot, a román megszállók több más zsidót végeztek ki.<br /><br />Több prominens, gazdag zsidót (például Kornfeld Pált) börtönbe vetettek. A zsidó nagytőke szimbólumának tekintett Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, amikor államosították csepeli gyárbirodalmát. Stern Samu udvari tanácsos, a zsidó közélet egyik központi alakja Bécsbe menekült a kommunisták elől. Az egyházakkal szembeni fellépés jegyében a Tanácsköztársaság be kívánta záratni a neológ rabbiképzés központját, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézetet is.<br /><br />A terror egyaránt sújtott zsidókat és keresztényeket. Szamuely áldozatai között Csornán ott volt Glaser János földbirtokos, Kalocsán pedig Kálmán József nagykereskedő. A vörösök szolnoki vérengzései során Österreicher Sándor borkereskedőt saját háza előtt, felesége és gyermekei szeme láttára brutális módon megkínozták majd ledöfték. Mellinger Izidor kereskedő a Szamuelyék által levert lázadásban részt vevő Fehér Gárda tagja volt. A Lenin-fiúk győzelmét követően eltűnt. Fia, a 16 éves Endre apját keresve egyenesen Szamuelyhez ment és kérdőre vonta apja eltűnése miatt. A vörös vezér nem tűrte a »pimaszságot«: a fiút egy órán belül kivégezték. Gunszt Sándornét összeverték, mert »burzsuj« volt. Weisz Dezsőt, a Nemzeti Szálloda tulajdonosát hasba döfték. Számos zsidó kereskedőt, boltost árurejtegetés, árufelhalmozás vádjával bebörtönöztek. Zsidó ügyvédek, kereskedők, bankárok, földbirtokosok, vállalkozók, iparosok fizették ki a Szolnokra kirótt hárommilliós hadisarc mintegy felét.<br /><br />Egerben letartóztatták és összeverték Kánitz Dezső bankigazgatót, hitközségi elnököt, öccsét, dr. Kánitz Gyula ügyvédet, dr. Setét Sándor ügyvédet (az Egri Újság főszerkesztőjét), Alföldi Mór nagykereskedőt, Goldberger Rudolf iparost és a négy további zsidót. Kánitz lakását a vörös különítményesek foglalták el. Mindkét egri zsidó hitközséget alaposan kifosztották. Miskolcon ellenforradalmi tevékenységért kivégezték Klein Béla kolozsvári orvost, Lefkovics Bernát földbirtokost és Rózsavölgyi Béla orvostanhallgatót. Budapesten a kórházigazgató gyermekorvost, Dr. Berend Miklóst is megölték. Egy étteremben ebédelt, majd kiment levegőzni a Duna partjára. Amikor kirázta a zsebkendőjét, hogy kifújja az orrát, egy vöröskatona lelőtte. Nem azért, mert zsidó volt, hanem mert azt hitte, hogy Berend a fehér zsebkendőjével a fehéreknek akart jelt adni. (…) Váry Albert ügyész adatai szerint a vörösök által statáriálisan kivégzett 590 ember közül 44 (7,4%) volt zsidó. Ilyen körülmények között érthető az a furcsának tűnő tény, hogy a később negyedszázadig Magyarországot kormányzó Horthy nemzeti hadseregében sok zsidó tiszt szolgált, az aradi és a szegedi zsidók pedig nagy összegekkel támogatták az ellenforradalmat”. <br /><br /><a href="/cikk/50242/Turhetetlen_16" target="_blank"><em>(Folytatjuk)</em></a></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (16.)</h1>
<h2>Álláspont. Ott hagytuk el az eredeti gondolatmenetet, hogy nem lehet különbséget tenni a között, hogy faji vagy osztályalapon akarják-e kiirtani a társadalom egy részét.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.17. 01:59 – </p>
</header><p>S ebből következően Lukács György, aki szerint a lélek felszabadításához úgy jutunk el, ha megszegjük a „Ne ölj!” abszolút parancsát, nos, ez a Lukács György semmiben sem különbözik Hitlertől. Vagy Goebbelstől. Emlékeznek még? Lukács György azt írta és hirdette, hogy az ember nem ölheti meg az anyját, csak akkor, ha az osztályárulóvá válik. Miben különbözik ez az iszonyat például attól, ahogy a Goebbels házaspár, mielőtt öngyilkosságot követett el, megmérgezte hat gyermekét? S azt se felejtsük el, hogy Goebbels a szocializmus, a szocialista eszme híve volt, az NSDAP-ban a szegények pártját látta, és a tőkések ellen akart harcolni, még úgy is, hogy e „szent harchoz” a bolsevikokkal szövetkezik! Féktelen zsidógyűlölete is innen ered: hiszen a „burzsoázia”, a „gazdagok” Németországban is jelentős részben zsidók voltak. Ugyanezen okból ölték a Tanácsköztársaság zsidó vezetői és terrorlegényei is a magyar burzsoázia zsidóit, ahogy erre Kádár Gábor és Vági Zoltán is felhívja a figyelmet:<br /><br />„Ha a Tanácsköztársaság valóban »a zsidók diktatúrája«, akkor feltételezhető lenne, hogy politikájában is zsidó érdekeket képvisel. Ehelyett azt látjuk, hogy a vörösterror kiemelt célpontjai (más csoportok mellett) a nagytőkések, nagypolgárok, kereskedők voltak. Ezekben a rétegekben pedig igen magas volt a zsidók aránya. »Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát« – foglalta össze tömören a vörösterror »filozófiáját« Szamuely. Mivel Magyarországon a burzsoázia, a polgárság gerincét zsidók (is) alkották, ezt nehéz lett volna különösebben zsidóbarát programnak értékelni.”<br /><br />Egy szó, mint száz, a terror, a kiirtás, az osztályharc kommunista ideológiájának legközelebbi rokona a terror, a kiirtás és az osztályharccal kombinált „faji” harcot hirdető nácizmus.<br /><br />Ám mind a mai napig főbenjáró bűnnek számít ennek kimondása.<br /><br />És ez tűrhetetlen.<br /><br /><br /><br />Tűrhetetlen –miképpen erre Kövér László felhívta a figyelmet a Korvin Ottóék által meggyilkolt Incseli Szőts András emléktáblájának avatásán –, hogy szinte semmi sincs feltárva múltunknak ebből a részéből.<br /><br /><br /><br />„A magyar eszmetörténet mai napig fennálló adóssága annak pontos feltárása, hogy a huszadik század elején a kommunista terror ideológiája kik által, és miként rakhatott magának fészket a magyar közgondolkodásban. A magyar politikatörténet pedig lassan száz esztendeje adós azzal, hogy részletesen és összefüggéseiben is feltárja, hogy egy körülbelül ezer főből álló kommunista terrorcsapat 1919. március 21. és augusztus 1. között miként gyűrhette maga alá az ezeréves magyar államot, miként ejthette túszul az önvédelemre képtelen, megbénított teljes állami intézményrendszert” – mondta Kövér az emléktábla-avatáson, s bizony, ez valóban súlyos és elengedhetetlen adósság. Igen, hiszen még azt sem tudjuk pontosan, mi is történt a patkánylázadás idején az Országházban!<br /><br /><br /><br />Megdöbbentő tény, hogy Magyarország első kommunista politikai rendőrsége pont az Országházban volt képes felverni főhadiszállását. A Főrendi Házban telepedtek meg ezek a gyilkosok, de arról, hogy mit is tettek, szinte semmit sem tudunk. Mindössze azt tudjuk, hogy a kommunista gyilkosok és terrorszervezetek a Tanácsköztársaság idején hatszáz embert öltek meg szerte az országban. Illetve hatszáz meggyilkolt ember adatait ismerjük! Ám a többi meggyilkolt magyar emberről nem tudunk semmit! Igen, még azt sem tudjuk, mi történt az Országházban 1919 márciusa és augusztusa között. Néhány korabeli forrásból annyi tudható, hogy a Korvin Ottó vezette politikai rendőrség ötszáz embert hurcolt az Országházba. A korabeli sajtó és a korabeli közbeszéd tudta, hogy az Országházban embereket kínoztak és gyilkoltak meg, ám egyedül Incseli Szőts András holtteste került elő. Ám rendelkezésre állnak kordokumentumok, amelyek a mentalitástörténet törvényszerűségei alapján bizony az egykor volt igazságról beszélnek.<br /><br /><br /><br />A Budapesti Közlöny 1919. augusztus 14-i számában ezt olvashatjuk:<br /><br /><br /><br />„A főrendiház alsó helyiségei megteltek behurcolt emberekkel, kínzókamrákat létesítettek, a kamrákban sok szerencsétlen ember halt meg a Lenin-fiúk kezei között, akiknek holttestét a Parlament lépcsőjéről a Dunába dobták. Formális kivégzés itt nem történt. <br /><br />Rohamkéssel és revolverrel nem egy embert tettek el láb alól, nem egy szerencsétlen ember lelte halálát a fojtogató kezek között, azonban szabályszerű kivégzéséket itt nem hajtottak végre.”<br /><br />Tormay Cecil pedig így ír ugyanerről a Bujdosó-könyvben:<br /><br />„A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Kleinnek az »anyagot«. A bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki, aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából. <br /><br />Az autók ilyenkor parancsszóra berregni kezdenek és a szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és halálordítást. (…) A fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépesek távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat, és középütt nem megy többé senki.”<br /><br />De korabeli rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek is igazolják, hogy Korvinék az Országházban több gyilkosságot is elkövettek. Kövér László az avatóbeszédében erről így beszélt:<br /><br />„Egy 1919. augusztus 16-án kelt rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvben az országházi túszok őrzésével megbízott katona beszámol arról, hogy Incseli Szőts András halála után az Országház kommunista gondnoka, egy bizonyos Englender nevű ember kijelentette egy Palis nevű vörösőr parancsnoknak, hogy – idézem – »ha nem jönnek az színész hullájáért, úgy őt az éjjel folyamán a többi hullákkal egyetemben a Dunába dobja.« <br /><br />A Duna pedig, amiként 1944-ben, úgy 1919-ben sem állított ki halotti bizonyítványokat…” <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (17.)</h1>
<h2>Álláspont. A széles olvasóközönség még csak nem is hallotta – mert nem hallhatta – Incseli Szőts András nevét</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.18. 02:10 – </p>
</header><p>Mivel a széles olvasóközönség még csak nem is hallotta – mert nem hallhatta – Incseli Szőts András nevét, illendő és helyénvaló, hogy megismerjük az emléktáblájának avatásán elhangzott beszéd rá vonatkozó részét. Kövér László beszéde amúgy más tanulságokkal is szolgál!<br /><br />„Tisztelt Hölgyeim és Uraim!<br /><br />Egy gyilkosnak és áldozatának összefonódó emberi sorsa sokszor jobban megvilágít egy történelmi korszakot, mint a hivatalos történelemírás, különösen akkor, ha azt a történelmet évtizedeken keresztül a gyilkosok eszmei utódai írják.<br /><br />Incseli Szőts András és Korvin Ottó kortársak voltak.<br /><br />Szőts András 1881-ben, augusztus 4-én született Kolozsváron, Korvin Ottó pedig Klein Ottóként született 1894-ben a kárpátaljai Nagybocskóban.<br /><br />Az Incseli nemesi előnevet Szőts András felmenői II. Lipóttól nyerték el 1791-ben, miután 1764-ben a bánffyhunyadi Szőts András Bánffy Elek bárónál önmagát és fiait ezer magyar forintért kiváltotta a jobbágyi sorból.<br /><br />Az egyik felszabadított fiú 1809-ben Erdély főorvosa lett Kolozsváron, így került a Szőts család Kolozsvárra.<br /><br />Korvin Ottó szülei a 19. század végén vándoroltak be Magyarországra és telepedtek le Kárpátalján, s költöztek később Máramarosszigetre.<br /><br />Ottó ott járt iskolába, majd a család 1906-ban Budapestre költözött, ahol Ottó 1919-ben a Klein családi nevet a Korvin családi névre cserélte.<br /><br />Incseli Szőts András a kolozsvári érettségi után 1903 és 1906 között elvégezte a budapesti színiakadémiát.<br /><br />Ezután tartalékos tiszti kiképzést kapott, és 1909-ben tartalékos hadnaggyá léptetették elő a nagyváradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezred állományában. Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra jelentkezett, és bevonult a szabadkai 6. honvéd pótzászlóaljhoz. 1915-ben főhadnaggyá léptették elő. Végigharcolta az első világháborút, utolsó szolgálati helye 1918-ban a boszniai Bosna Brod-i állomásparancsnokság volt. Szolgálata elismeréseként a harminchét esztendős Szőts Andrást Bronz Katonai Érdeméremre terjesztették fel.<br /><br />Korvin Ottó 1912-től édesapja kárpátaljai fakitermelő telepének a vezetője volt. Gerincproblémája miatt a katonai szolgálat alól mentesítést szerzett. 1917-től Budapesten banktisztviselőként dolgozott. Szabó Ervin előadásait hallgatta a Galilei-körben; háborúellenes tüntetéseket szervezett; huszonnégy esztendősen ő lett a hadban álló Magyarország hátországát bomlasztó illegális antimilitarista mozgalom, az úgynevezett forradalmi szocialisták irányítója, a Magyarországi Kommunisták Pártjának egyik megalapítója 1918 novemberében, majd 1919 márciusában a Tanácsköztársaság politikai rendőrségének vezetője. A gyilkossá lett kommunista filozófus, Lukács György így jellemezte a bolsevik terrorizmus egyik első magyarországi képviselőjét, Korvin Ottót: »Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyéhez közel álltak (…) Hősies elvtárs volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.«<br /><br />Incseli Szőts András négy esztendő frontszolgálat után hazatért, és nem bírta tétlenül elviselni azt az országromboló és nemzetroncsoló tevékenységet, amit Kun Béla, Lukács György, Korvin Ottó és társaik műveltek. 1919 júniusában tagja lett annak a Lemberkovics Jenő százados által vezetett ludovikás felkelésnek, amely a Tanácsköztársaság megdöntésére irányult.<br /><br />A felkelést leverték, Lemberkovics századost a helyszínen agyonlőtték, a százados bizalmasának számító Incseli Szőts Andrást pedig a kommunista politikai rendőrség székhelyére, az Országházba hurcolták, ahol az áldozat és gyilkosának életútja találkozott. A harmincnyolc esztendős Incseli Szőts András agyonvert élettelen testét 1919. június 26-án találták meg a ma avatandó emléktábla mögötti világítóudvarban. Fél esztendővel később, 1919 decemberében a huszonöt esztendős Korvin Ottót és nyolc társát gyorsított bűnvádi eljárásban halálra ítélték, az ítéletet december 29-én végrehajtották. 1919-ben, halottak napján, az Országház épülete előtt, a Duna-parton az emberek gyertyákat gyújtottak a kommunizmus országházi áldozatainak emlékére. Incseli Szőts András emlékét a Nemzeti Színház kegyelettel megörökítette, arcképét megfestették, és 1920. november 30-án a színház társalgójában komoly ünnepély keretében felavatták.<br /><br />Tisztelt Emlékezők!<br /><br />A magyar történelemben azonban gyakori, hogy – ugyan soha nem végérvényesen, de néha elviselhetetlenül sokáig – az idő nem az áldozatok és az igazság, hanem a gyilkosok és a hazugságok érdekében szolgál.<br /><br />Incseli Szőts András arcképe eltűnt a Nemzeti Színházból – magát a Blaha Lujza téri épületet 1964-ben fel is robbantották –, a katonai személyi lapjai elvesztek az irattárakból, napjainkra őt és társait a köztudat elfelejtette.<br /><br />A kommunista terrorista Korvin Ottó nevét viszont ma is negyvenhat utca viseli Magyarországon, a kommunista gyilkos filozófus Lukács Györgynek köztéri szobra van, nevét ma is ott olvashatjuk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, a kommunista terror másik ideológusának, Szabó Ervinnek a nevét pedig a fővárosi könyvtár viseli.<br /><br />A mai naptól, Incseli Szőts András emléktáblájának felavatásával mi, mai magyarok törlesztünk egy keveset a múltunk iránti nyomasztó erkölcsi adósságainkból. E vonatkozásban is sok teendőnk maradt még.<br /><br />Kegyeletet a múltnak, bátorságot a jelennek és reményt a jövőnek!” <br /><br /><em>(Folytatjuk)</em></p>
<header>
<h1>
<span class="author">Bayer Zsolt</span>Tűrhetetlen (18.)</h1>
<h2>Álláspont. E szembenézéseknél mennyivel egyszerűbb eltüntetni a kánonból és az emlékezetből mindenkit.</h2>
<p class="meta">
<a href="/tart/kereses?HNDTYPE=SEARCH&name=doc&page=1&fld_in_content=1&fld_title=&fld_sort=score&fld_keyword=&fld_author=8">Bayer Zsolt</a> – 2016.03.19. 01:17 – </p>
</header><p>Mindenkit, aki nem illik oda valamiért a hivatalos kánonírók és emlékezetpolitikusok szerint.<br /><br />Mennyivel egyszerűbb eltüntetni és gyalázni Tormay Cécile-t, Herczeg Ferencet, Nyirő Józsefet, Klebelsberg Kunót, Wass Albertet, Hóman Bálintot, Donáth Györgyöt – és mindenki mást. Igen, ne feledjük: ugyanazok, akik ma ezeket az embereket tagadják ki a hivatalos kánonból, negyven éven át Márai Sándort is kitagadták…<br /><br />„A múltat be kell vallani”… Hát valljuk be! Mert eleddig a múlt nem volt és nincs bevallva. Ami be van vallva, az a múlt egy része csupán, és annak az egy résznek a fele legalább szintén nem bevallva van, hanem elhazudva.<br /><br />A bevallott és elhazudott múltdarabok pedig egy szándék szerint bevallottak és elhazudottak. Egyetlen szándék érvényesül ebben a hazug és részleges emlékezetpolitikában, nyelvpolitikában, hivataloskánon-írásban: az, hogy a kommunizmus bűnei le legyenek tagadva, el legyenek hallgatva, vagy ha már sem letagadni, sem elhallgatni nem lehet, hát akkor legalább fabrikáljunk hozzájuk felmentéseket. Felmentéseket, magyarázatokat, megértéseket. S a legtöbb megértést, magyarázatot és felmentést a zsidó bűnelkövetőknek kell kapniuk, ehhez pedig az is szükséges, hogy a nem zsidó bűnelkövetők bűnei és a zsidók ellen elkövetett bűnök egyedülállónak, kivételesnek, utolérhetetlenül szörnyűnek és egyedül emlékezetre méltónak legyenek maszkírozva.<br /><br />Ez pedig tűrhetetlen.<br /><br />Korvin Ottóval kezdtük ezt a cikksorozatot, hát álljon itt a példa kedvéért a végén is ő.<br /><br />A galiciáner zsidó Korvin (Klein) Ottó banktisztviselő volt, apja meg üzletvezető, innen, a jómódú középosztályból lett gyilkos és hóhér, kommunista ideológus és terrorlegény. Gondoljanak bele: 1894-ben születik Nagybocskón, Kárpátalján, „Kazárföldön”, ahogy Bartha Miklós nevezi a vidéket, Bartha, aki nem is hajlandó zsidónak nevezni a Korvinékhoz hasonló betelepülőket, hanem csak galiciánereknek vagy kazároknak nevezi őket, többek között azért, hogy megkülönböztesse ezeket azoktól a polgárosult, asszimilálódott magyar zsidóktól, akiknek a Korvin-félék éppen úgy az életükre törtek. Szóval 1894-ben megszületik Korvin Ottó Kárpátalján, 1917-ben már banktisztviselő Budapesten, és 1919-ben pedig felgyűrt ingujjal akasztja és irtja a magyarokat. Csak a jobb érthetőség és a példa végett: képzeljék el, hogy egy arab család, mondjuk Abdulék huszonöt évvel ezelőtt, 1991-ben letelepednek Franciaországban. Megszületik a kis Ali, aki huszonegy évesen, 2012-ben már Párizsban banktisztviselő, és 2015-ben felgyűrt ingujjal franciákat irt és bombákat robbant forgalmas párizsi köztereken.<br /><br />El tudják képzelni, hogy Ali Abdulnak kilencvenhét év múlva, azaz 2113-ban utcák őrzik majd a nevét Franciaország-szerte, és emlékét bizonyos körökben tisztelettel emlegetik ? Persze, el tudják képzelni, abban az esetben, ha Franciaország 2113-ban már nem lesz francia, hanem arab lesz. Akkor Alinak talán szobrot is fognak emelni. Sőt biztosan…<br /><br />Korvin Ottónak ma Magyarországon negyvenhat utca viseli a nevét. Mint említettük már korábban, Szabó Ervin nevét pedig a főváros könyvtára őrzi, Lukács Györgynek szobra van, és neve csak áhítatos tisztelettel említhető. Lukácsé, aki szerint Korvin Ottó „Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyéhez közel álltak (…) Hősies elvtárs volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.” Lukácsét, aki szerint fel kell mondani a „ne ölj!” abszolút parancsát, aki szerint ölni kell, és aki ölt is. Lukácsét, akinek soha vissza nem vont mondata tanúsága szerint az ember az anyját is megölheti, ha az osztályárulóvá válik.<br /><br />Ez tűrhetetlen.<br /><br />És nem is tűrjük tovább.<br /><br />A nem tűrésnek első lépése pedig az, hogy nem akarunk megfelelni az eddigi kánonírók és emlékezetpolitikusok elvárásainak. Vagyis felállítjuk mindazon szobrainkat, amelyeket fel akartunk állítani, de valami ostoba megfelelési kényszer és tűrhetetlen félelem miatt mégsem állítottunk fel, vagy felállítottunk ugyan, de nem mertük felavatni. Mert az amerikai elnök ideböffent, hogy Hóman Bálintnak nem lehet szobra? Emlékezzünk bátran: miközben az amerikai numerus clausus alapján például a bostoni orvostudományi egyetemen a húszas években negyvenkilencről tizenkét százalékra, a Cornell orvosi karán pedig negyvenről három és fél százalékra szorították le a zsidó hallgatók arányát, közben a Népszövetség naponta dörgedelmesen figyelmeztette Magyarországot a numerus clausus miatt. Pont ennyit számít, mit üzen Obama…<br /><br />Vallom, hogy szobrainkat fel kell állítanunk, és azt is vallom, hogy nem tűrhető tovább ebben az országban egyetlen Korvin Ottó utca sem, a Szabó Ervin könyvtár sem, miképpen Lukács György áhítatos tisztelete sem. Ezennel tehát mozgalmat indítok a Korvin Ottó utcák és a Szabó Ervin könyvtár neve ellen. Egyúttal javaslatot teszek arra, hogy hozzuk létre a kitagadottak szoborparkját. Ennek helyéül pedig Nagygécet javaslom.<br /><br />Nagygéc, a román határ menti ősi magyar falu, amelyet Kádár rendszere meg- és kitagadott a magyar közösségből. Az árvízi veszélyre hivatkozva kitelepítették a falut, és sorsára hagyták, Árpád-kori templomával együtt. Szorgalmaztam, hogy Nagygécet mentsük meg, és mentsük meg a templomot is, és legyen ez a templom a Megmaradás temploma. Ez a vágyam pedig valósággá vált, a templom felújítva várja a látogatókat, miképpen a köré épült emlékpark is. És egyszer talán a falu is benépesül újra. Hitem szerint itt, az egykor kitagadott faluban méltó helye lenne a kitagadottak emlékparkjának, és egyszersmind így Nagygécet kinevezhetnénk Nemzeti Emlékhelynek is végre. Azt a Nagygécet, ahol az emberek körbevették a szekeret, amikor elhurcolták Schwarc bácsit, a közkedvelt magyar zsidót, és nem akarták engedni, hogy elvigyék a csendőrök. Az öreg zsidó pedig elszavalt egy verset. Kisfaludy Károly versét:<br /><br />„Szülőföldem szép határa!<br />Meglátlak-e valahára?<br />Ahol állok, ahol megyek,<br />Mindenkor csak feléd nézek.”<br /><br />Itt a helye a kitagadottaknak. Itt majd<br />„A harcot, amelyet őseink vívtak,<br />békévé oldja az emlékezés<br />s rendezni végre közös dolgainkat,<br />ez a mi munkánk; és nem is kevés.”<br /><br />Ámen. <br /><br /><em>(Vége)</em></p>