<div dir="ltr"><h1 class="">Házasság hete – „Az igazi szerelemben nem lehet kérdés, hogy örökre együtt maradunk” </h1>
<div class="">2016. február 8. hétfő 10:51<br><a href="http://www.magyarkurir.hu/hirek/hazassag-hete-az-igazi-szerelemben-nem-lehet-kerdes-hogy-orokre-egyutt-maradunk">http://www.magyarkurir.hu/hirek/hazassag-hete-az-igazi-szerelemben-nem-lehet-kerdes-hogy-orokre-egyutt-maradunk</a><br></div>
<h3 class="">Február 7-én, vasárnap kezdődött az idei házasság hete.
A programsorozat „házaspár arca” idén Hegedűs Endre Kossuth- és
Liszt-díjas zongoraművész és felesége, egyben alkotótársa, Hegedűs
Katalin. Harminchat és fél éve házasok, három gyermekük van. A művész
házaspárral beszélgettünk.</h3><p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3717.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3717.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><em>Február 4-én Budapesten <a href="http://www.magyarkurir.hu/hazai/hazassaghete-2016-szeretet-szenvedelyesdontes">sajtótájékoztatón mutatták be</a> az országszerte február 7-én elkezdődött <a href="http://hazassaghete.hu/">házasság hete</a>
rendezvényt. „A szeretet: szenvedély és döntés” jelmondattal
meghirdetett programsorozat a házasság építésének szükségességére, a
mindenkori megújulás lehetőségére hívja fel a figyelmet.</em></p>
<p><strong>– Az, ha egy gyereknek különleges tehetsége van a zenéhez, nagyon korán kiderül. Gondolom, az Önök esetében is így volt ez…<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> A szüleim zeneszerető és zeneművelő
emberek voltak, Édesapám kiválóan zongorázott, annak ellenére, hogy soha
életében nem vett zeneórát. Pénzt is keresett a zenéléssel,
rendszeresen fellépett a hódmezővásárhelyi tiszti klubban [Hegedűs Endre
Hódmezővásárhelyen született és nőtt fel – <em>a Szerk.</em>], a
tánciskolában, lakodalmakon. Később megtanult fúvós hangszereken
játszani, amikor felvették a vásárhelyi honvédzenekarba. Nagyszerű
trombitás vált belőle. Egyik alapítója volt a makói állami
zeneiskolának. Hangszerelt is örökzöld melódiákat fúvószenekarra, ezért
országos versenyen miniszteri jutalmat is kapott.</p>
<p>Az otthonunkban mindig szólt a zene, már csak azért is, mert a szoba
közepén állt egy nagy, fekete varázsdoboz. Másfél éves voltam, amikor
megkezdtem első sétáimat, és az egyik ilyen próbálkozás rögtön a
zongorához vezetett, belekapaszkodtam a szélébe, felnyúltam a fejem
fölé, és megcsiklandoztam a billentyűket, melyek számomra gyönyörű
hangokon szólaltak meg. Elhatároztam, ha tudok, felmászom a
zongoraszékre, és először két ujjal, néggyel, nyolccal, majd hamarosan
tízzel elkezdtem zongorázni. Az általam hallott, nekem kedves dallamokat
meg tudtam keresni a zongorán, sőt, egyszerű kíséreteket is
szerkesztettem hozzájuk, teljesen ösztönösen. Ötéves koromban már én
voltam Hódmezővásárhely egyik ismert zenész személyisége, bármit le
tudtam játszani hallás után. A zene kezdettől fogva jelen volt az
életemben. Mondom is gyakran, hogy én másfél éves korom óta „<em>egy ügyű”</em> ember vagyok, mindig zongorázni szerettem volna, és a Jóisten megadta számomra ezt a nagy kegyelmet!</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Nálunk is volt otthon egy nagy
zongora. Édesanyám sokat énekelt, édesapám pedig szájharmonikázott.
Négy-öt éves koromban sokat játszottam az utcán a környékbeli
gyerekekkel, főleg a nyári időszakokban. Közben ha megszomjaztunk,
megéheztünk, bementünk a szüleink lakására, mindig máshoz. Emlékszem,
hogy egy Kamarás Éva nevű lányhoz jött a Gebora bácsi tanítani,
tangóharmonikára tanította, én pedig a fülemben lévő dallamokat
megpróbáltam kikeresni a hangszer billentyűin. Gebora bácsi azt mondta a
szüleimnek, nagyon fogékony vagyok a zenére, érdemes lenne tanulnom.
Mivel ott volt a zongora, Gebora bácsi elkezdett nekem zongoraórákat
adni.</p>
<p>Hatéves koromban már eljátszottam a zeneiskolában a <em>Für Elise</em>-t,
fel is vettek. Érdekes, hogy kislányként nem akartam zenész lenni, nem
szerettem gyakorolni. Tizennyolc éves koromban aztán egy zongoraóráról
hazafele menet váratlanul belém hasított a felismerés, hogy mindenképpen
zenésznek kell lennem. Emlékszem, otthon sírva borultam apukám nyakába,
hogy nem tudnék más lenni, csak muzsikus. Ezt követően sikeresen
felvételiztem a tanítóképző főiskolára, s miután elvégeztem azt,
bejutottam a Zeneakadémiára karvezető szakra. Két évvel később felvettek
a zongora szakra is. Drága szüleimnek köszönöm, hogy három diplomám
van.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3774.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3774.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Mikor kezdődött a máig tartó szerelmük, szeretet-kapcsolatuk?</strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Mivel együtt jártunk a
Zeneakadémiára, felületesen ismertük már egymást folyosói beszélgetések,
viccelődések szintjén. Máig a fülemben cseng Katica vidám kacagásának a
hangja. Verácska barátnőjével együtt verték fel a Zeneakadémia
folyosóinak csendjét. Eleinte azonban különösebben nem érdeklődtünk
egymás iránt. Egyszer aztán Ránki Dezső koncertjén szorongtunk a második
emeleti karzaton, és miután hatalmas tömegben állva hallgattuk az akkor
hirtelen híressé vált kiváló ifjú művészt, Katica félvén, hogy elveszti
az egyensúlyát, rám támaszkodott, vagy átölelt, megfogta a derekamat,
nem tudom. Ezt bárhogyan mondom, Katica azonnal közbeszól, hogy az nem
úgy volt.</p>
<p>Koncert után felajánlottam neki, hogy hazakísérem. Az biztos, hogy
Beethovenből semmire sem emlékszem, de arra igen, hogy a Zeneakadémiától
villamossal huszonkét megállót utaztunk Budafokra a szülői házhoz, este
tizenegy órakor. Végig beszélgettünk, röpült a lelkünk, sorra vettük
mindazokat a kérdéseket, melyek akkoriban fontosak voltak számunkra.
Pillanatok alatt megteremtődött köztünk a tökéletes harmónia, lelki
egység, boldogok voltunk. Sajnos azonban elérkezett a búcsú ideje, haza
kellett mennem, és akkor az első puszi kicsit hosszabbra sikeredett.
Másnap már délelőtt találkoztunk a Zeneakadémián, mentünk a Városligetbe
sétálni. Egész nap együtt voltunk, csak erre emlékszem. Harmadnap pedig
megkérdeztem: Katica, lennél-e a feleségem? Mire elakadt a lélegzete,
és halkan csak annyit mondott: hát jó…</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Valóban így történt az első igazi
találkozásunk. A Zeneakadémiára együtt jártunk, de eleinte Bandi egy
volt a százötven diák közül. Egyetlen emlékem van csupán a korábbi
időszakból: amikor megnyerte az athéni nemzetközi zongoraversenyt, úgy,
hogy nem adtak ki első díjat, és második lett, akkor gratuláltam neki.
Aztán következett a Ránki-koncert…</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3673.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3673.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Művész úr egyszer úgy jellemezte önmagát, mint aki
melankóliára hajlamos természet. Művésznő viszont szangvinikus. Hogyan
lehet ezt a két, egymással ellentétes személyiséget összehangolni, most
már csaknem negyven éve?</strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Csak azt tudom mondani, hogy a
szeretet az mindent felülír. Szent János azzal kezdi az evangéliumát,
hogy csak a szeretet létezik. Isten a szeretet, Isten a fény, és a fény a
sötétségben világít. Ez a Teremtőtől kapott gyönyörű ajándék. Magunktól
még szeretni sem vagyunk képesek, pedig olyan bőven kaptunk belőle.
Csodálatos érzés összesimítani ezt a két egymástól nagyon különböző
lelket. Ennek ellenére, úgy illünk egymáshoz, mint kulcs és zárja. Ha
külön tesszük a kettőt, látszólag semmi közük egymáshoz, mégis,
tökéletesen együtt tudnak működni. A mi életünk is egyfajta ragyogásban
telik el, de természetesen nem mindig. A mindig mosolygó emberre azt
mondják, kezeltesse magát, bolond. Aki pedig állandóan mélabús, szedjen
gyógyszert, vagy menjen pszichológushoz. Nyilván a mi életünk is
fentekből és lentekből áll össze, de nem ötven-ötven százalék, nem
fifti-fifti az arány, hanem sokkal több a szépség és a boldogság.
Működik bennünk Isten megtartó kegyelme.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> II. János Pál pápa már krakkói
érsekként is sokat foglalkozott fiatal párokkal. Egyik alkalommal egy
fiatal pár felkereste Karol Wojtyłát, és ragyogó arccal kiáltották:
érsek atya, mi annyira szeretjük egymást! A későbbi pápa azt válaszolta
nekik: inkább mondjátok azt, hogy Isten szeretetéből részesülünk. Ez
engem nagyon megérintett. Erről van szó: a szeretetünk és a szerelmünk
részesedés Isten szeretetéből, amely végtelen. Ha benne igyekezünk
megélni a napjainkat, akkor ez a nagy temperamentumbeli különbség
egyáltalán nem probléma, inkább gazdagodási lehetőség, hajtóerő.</p>
<p><strong>– Annak, hogy ma annyira instabilak a szerelmi kapcsolatok,
kevés a házasságkötések száma, s a megkötött frigyek többsége is
felbomlik, legfőbb oka az Istentől való elfordulás?</strong></p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Ez egészen biztos, s emellett
közrejátszik az önzés is. Robert Sarah bíborosnak jelent meg a
közelmúltban egy csodálatos könyve, amelynek a címe hajszálpontosan
kifejezi a lényeget: <em>Isten, vagy a semmi</em>. Isten az, aki magához
vonz bennünket, Ő az egyetlen lehetőségünk az életre. Ha Őt nem
keressük, akkor előbb-utóbb magunkat kezdjük isteníteni, és akkor jön az
önzés. Az, hogy én akarok boldog lenni, nem a másikat akarom azzá
tenni. Így azonban fölborul a teremtés rendje. Nem olyan túl bonyolult
ez.</p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Ez így van, csak hát az ember, amint
öntudatra ébred, azonnal elkezdi táplálni és fejleszteni az egóját, az
énjét, és ehhez még bátorítást is kap, hiszen egy gyerekben az őt nem
gondos és okos szeretettel körülvevő szülők mit erősítenek? Azt, hogy
igenis ébredjen öntudatra, hogy csakis ő a fontos, senki más! Keményen
harcolja ki a neki fontos dolgokat, hogy úgy boldoguljon az életben,
hogy mások kára akár nem is számít. Nekünk van három gyermekünk, akik
immár felnőttkorba léptek, noha még egyetemre járnak. Mi ketten nagyon
odafigyeltünk arra, hogy a személyiségük egészségesen fejlődjön, de
éppen ilyen fontos volt, hogy mindig Istenhez vezettük őket. Nagy
örömmel mondhatjuk, hogy nem is hagyták el Őt, szeretik a templomot,
részesei az egyház életének. Bízunk benne, hogy a Jóisten megsegíti
őket, megtalálják a párjaikat, és lesznek gyermekeik, és így mi is
boldog nagyszülők leszünk.</p>
<p>Azt látjuk, hogy manapság a dolgok „önátadás része” kezd elveszni a
házasságokban. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy házassági szerződéseket
kötnek. Előre meghatározzák, hogy ki mit vitt bele a frigybe, hogy ha
majd elválnak, ne legyen vita. Ilyen lelkülettel azonban nem lehet
nekimenni a házasságnak. A szeretet az örök. Remélem, hogy mindenkinek
jutott legalább egyszer abból a csodából, hogy fülig szerelmes legyen.
Nekünk ez megadatott, és akkor ott nem volt méricskélés, nem volt
időgazdálkodás. A szerelmesek minden időt egymással akarnak tölteni, nem
tudnak elég időt arra szakítani, hogy beszélgessenek, mert minden idő
kevés. Ez a fajta feltétel nélküli önátadás azt a célt is tartalmazza,
hogy a másikat akarom boldogabbnak látni, hogy az én boldogságom a másik
mosolya és öröme is. Ha ez kölcsönös, akkor megvalósul valami olyan
egység, ami boldogságot ad, és rámutat arra a másik világra, ahol ez a
szeretet teljes lesz.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Milyen szép az is, hogy az Isten
megadja azt a kezdő lökést, ajándékot, amikor két emberben fölgyullad
valami egymás iránt. Minden időt vele szeretnék tölteni, nem fogyok ki a
témából. Isten megajándékoz minket ezzel az érzéssel, de a mi dolgunk,
hogy megőrizzük, ne hagyjuk kialudni a lángot. Mi a kezdet kezdetén
eldöntöttük, hogy örökre együtt szeretnénk maradni. Az igazi szerelemben
ez nem lehet kérdés. Ha meghozunk egy döntést, akkor ahhoz mindig
ragaszkodnunk kell! Talán a kezdeti időkből lehet erőt meríteni a
jövőre, hogy mennyit voltunk együtt, mennyit beszélgettünk, nevettünk,
mennyire szerettük egymást.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3627.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3627.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Feltételezem, hogy Önök is szoktak vitázni…<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Ajaj, persze…</p>
<p><strong>– Művész úr egyszer azt mondta, én nem tudom boldoggá tenni a feleségemet, csak a bennem élő Krisztus képes erre…<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Így igaz. Te tedd boldoggá Katicámat,
Istenem, és add, hogy segítő munkatársad lehessek ebben. Ezt kérem
mindennapi imáimban az Istentől.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Két ember köti össze az életét a
házasságban, egy férfi és egy nő. Istenre, a végtelenre teremtett lények
vagyunk. Ha pedig így van, akkor egyedül Ő az, aki igazán ki tudja
teljesíteni az életünket. Ebben vagyunk társak, egymás kiteljesedésében.</p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Karinthynak van egy nagyon kedves
mondata: „Egy emberpár nem tudja egymást boldoggá tenni, lehetetlen,
mert mind a kettő mást akar. A férfi a nőt, a nő meg a férfit.” A vicces
mondás mögött hatalmas rejtett tartalom van, mert tényleg, csak
együttesen megy ez, és együttesen vagyunk emberek. Tizennégy éves
koromtól kezdve több lánnyal is jártam, mindegyikbe szerelmes voltam, és
mindegyiket el is akartam venni feleségül. A lányok megijedtek ettől a
hőfoktól, vagy túl korainak gondolták a házasságot, és minden esetben
számomra szomorúan végződött a kapcsolat: a lányok sorra otthagytak.
Amikor pedig lánymentes időszakok voltak, akkor nagyon is megéltem a
féloldalasságomat. Hogy milyen rettenetes dolog, hogy nincs mellettem az
a bizonyos másik pólus, akivel együtt létrejön a harmónia, az egység, a
nagybetűvel írt Ember.</p>
<p>Az is bizonyos, hogy Katicával mi ketten vagyunk egyek, de hármasban,
velünk az Isten! Mindennap megtapasztaljuk az Ő kegyelmét, nem győzzük
megköszönni azt a sok ajándékot, amit ad nekünk. Kezdve azon, hogy Isten
annyira szeretett minket, hogy nem akarta, hogy ne létezzünk,
létrehozott bennünket a semmiből. Ez kimondhatatlanul nagy csoda. Isten
nekünk adta ezt a fantasztikus kalandot, ami az élet, amit csak együtt
érdemes megélni. Természetesen nem mindenkinek ez az út jut, hiszen ott
vannak a papok, a szerzetesek, ott vannak azok, akik valamilyen oknál
fogva nem házasodtak meg. Az ő életük is lehet teljes, de ez általában
az önátadásban valósul meg, amikor az ember nem magát építi, hanem
szétosztja szeretetben.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> A házasságot ketten kell, hogy
építsük. Az, hogy az egyik egészen odaajándékozza magát, a másik viszont
nem, hosszú távon biztos, hogy nem működhet. Minden házasságot meg
lehet menteni, akármilyen mély kútba került, akármilyen mély válságban
van, ha azt mindketten akarják. Ha azonban csak az egyik fél dolgozik
rajta, a másik viszont nem akarja, akkor sajnos menthetetlenek. Nagyon
sok esetben így van. Gyakori az is, hogy belép a képbe egy harmadik. Hol
van már az, amikor boldogok voltunk együtt… És akkor elég elmenni azzal
az új másikkal egy kis kávézásra, s elérkezhet az a pont, amikor már
nincs visszaút. Egyáltalán nem szabad egyik házasfélnek sem megengedni,
hogy legyen bármiféle kikacsintás a kapcsolatukból. Ám ehhez az kell,
hogy mindkét félnek egyformán fontos legyen a közös lét.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3649.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3649.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Azért a művészvilágban elég gyakori a kikacsintás. Hogyan tudtak ezek ellen védekezni, pláne, hogy sikeresek, népszerűek?<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Ez így van. Itthon voltam a három
gyerekkel, Bandi gyakran volt távol, heteket töltött Amerikában,
Japánban. Telefonon keresztül persze folyamatosan kapcsolatban voltunk,
ma pedig, az internet világában ez már egyáltalán nem gond. Bandiért
odakint rajongtak, a játéka mellett azért is, mert jóképű és nagyon
kedves személyiség. Ennek ellenére egészen biztos vagyok benne, hogy
soha nem csalt meg, de még abban is, hogy meg sem környékezték.
Visszahallottam, hogy állandóan rólam beszélt, engem dicsért, így nem is
volt lehetőségük más hölgyeknek nála, mert egy pillanat alatt
lepattintotta őket ezzel. Ha ilyen szeretettel beszél a több ezer
kilométer távolságban lévő feleségéről, akkor kár próbálkozni. Fordítva
ugyanez volt a helyzet, soha még csak eszembe sem jutott, hogy
kárpótoljam magam, amiért ilyen sokáig itt hagyott a férjem.</p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Itt megint visszajutunk oda, hogy ami
embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Mint mindenben, ebben is
szükség van az isteni kegyelemre. A Jóisten azt szeretné, ha mi
együttesen lennénk boldogok. Egymás mellett a helyünk, és ez lelki
rokonság, egyezség is, mert akkor is egyek vagyunk, amikor térbelileg
távol vagyunk egymástól.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3699.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3699.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Belevésődtek egymás lelkébe?<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Így van, pontosan.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Ez volt az említett első találkozásunknál is, összeért a lelkünk.</p>
<p><strong>– Többször is hivatkoztak Isten kegyelmére. Napjainkban
viszont az emberek döntő többsége Istennel szemben vagy ellenséges, vagy
közömbös. Úgy élnek, mintha Isten nem is létezne, természetes hát, hogy
önerőből akarják megoldani válságba került kapcsolataikat,
házasságukat. Ez viszont általában válással végződik.<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Ezt a lelkiállapotot nem nagyon
ismerem, soha nem jutottam el a nihilizmus azon fokára, hogy ne higgyek
Istenben. A kérdésére Barsi Balázs ferences atyának az egyik
eszmefuttatása jut eszembe: a langyos katolikusoknál sokkal többre
becsüli a meggyőződéses ateistákat. Az ateista, aki nagyon keresi az
igazságot – amennyiben átlátja, hogy ő milyen tökéletesen istentagadó –,
akkor vagy öt percen belül megőrül, vagy talál egy másik istent.
Esetleg észreveszi a lelkében lévő elképesztő űrt. Van ott egy rész,
amelyet Isten magának tart fent, írja Balázs atya. A mi lelkünkben ez az
űr foglalt, átadjuk Istennek, és cserébe kapjuk a rengeteg kegyelmet.
Ezzel együtt léteznek az örök emberi értékek, melyekben egy ateista is
hihet. Egy teljesen extrém példával megvilágítva ezt: egy istentagadó
ember is segít a harcmezőn megsebesült bajtársának, igyekszik
biztonságos helyre vinni, kockára téve a saját életét. Természetesen egy
Istenben nem hívő ember is élhet mások javára. Élhet teljes életet,
házasságban is. Sok példa van erre.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Mi kapaszkodunk Istenbe, és ez
nekünk rengeteget segít. Igyekszünk benne élni, a házasságunkat benne
gondozni. Ám az tény, hogy sok hívő pár házassága felbomlik, ezzel
szemben sok nem vallásos házastárs szépen, hűségesen és tisztességben
leéli egymás mellett az életét. Alapvető és nemes emberi tulajdonságokra
van szükség, hűségre, tisztességre, az adott szó betartására. A baj az,
hogy napjainkban a relativizmus uralkodik, ahogy arra már a korábbi
pápa, XVI. Benedek is figyelmeztetett. A világ ettől beteg, mert egy idő
után eljutunk oda, hogy én majd megmondom, mi az igazság, és mi a
hamis, mi a jó és mi a rossz. Persze a pillanatnyi érdekemnek
megfelelően. Ha önző módon, magamat istenítve állok hozzá bármiféle
kapcsolathoz, akkor az csak felbomlással végződhet.</p>
<p>A másik válaszom pedig a kérdésére, hogy mit mondjunk a
házaspároknak, akik nem élnek istenhitben... ott vannak a szerteágazó
családterápiás foglalkozások. Rengeteg lehetőség van a segítségkérésre.
Azt azonban tudatosítani kellene magunkban, hogy felelősek vagyunk
egymásért. Nem lehetünk közömbösek egymás iránt. Ha azt látom, hogy egy
családos férfi közelében settenkedik egy nő, akkor kell, hogy legyen
bátorságom ahhoz, hogy szóvá tegyem: vigyázz, itt mindenki sérülni fog!
Ez törvényszerű, ha valaki kilép egy házastársi-családi közösségből. Itt
felvetődik még a barátság kérdése is. Ennek lényege, hogy nagyon
figyelünk egymásra.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3588.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3588.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Ha azt látom, hogy a barátaimnál valami nem stimmel, akkor
finoman megkérdezem, hogy mi a gond. Az önök házasságában voltak-e
válságos időszakok?<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Az 1990-es években három évet
töltöttünk Japánban, ami engem kissé megviselt. Bandi ünnepelt művész
volt, reggeltől estig tanított, fellépett, én meg ott voltam először
két, majd három gyerekkel. Ez az időszak megtépázta a házasságunkat.
Magányosnak éreztem maga, a tűz lángolása kicsit alábbhagyott. Amikor
hazajöttünk, a barátainknak is feltűnt, hogy valami nincs rendben
velünk. Én voltam az, aki inkább panaszkodott. S akkor a barátaink azt
javasolták, hogy menjünk el a Házas Hétvége lelkigyakorlatára. Itt
teljes őszinteséggel feltártuk egymásnak a gondjainkat, és újra
fellobbant bennünk a láng. Itt is az történt, hogy a barátaink mankót
adtak a kezünkbe segítségül. Nem arról volt szó persze, hogy felvetődött
volna bennünk a válás gondolata, de nehézségeink azok bizony voltak
azokban az időkben.</p>
<p><strong>– A Házas Hétvégével kapcsolatban művész úrnak van az a szlogenje, hogy „papa-mama szerviz”. Ez mit jelent?</strong></p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> A gyermekeink számára pattant ki a
fejemből ez a kifejezés. Amikor nagyon kicsik voltak, nem szerették
volna, hogy este elmenjünk. Havonta egyszer kiscsoportos találkozókon
veszünk részt a Házas Hétvége keretében. Együtt imádkozunk, utána pedig a
házastársak közös problémáiról tartunk előadásokat, majd beszélgetünk
ezekről. Számunkra ez nagyon fontos volt mindig, a gyerekeink viszont
azt szerették volna, ha otthon maradunk. Toporzékoltak, hogy ne
menjünk el! Hirtelen fogalmazódott meg bennem, hogy azt mondjam:
tudjátok, mi most papa-mama szervízbe megyünk, és ez azt jelenti, hogy
holnap majd nem fogunk veszekedni a mamával. Ez meggyőzte a
kicsinyeinket: jó, akkor menjetek! A veszekedéseink egyébként
folyamatosan csökkennek, de nem maradnak el, mert az a házasság,
amelyben a két fél mindig mosolyog, az halott dolog, csakúgy, mint
amikor mindketten lehorgasztott fejjel, bánatosan élik az életüket. A
házasság hullámokban valósul meg, mint ahogy az emberi élet, és a
muzsika is. Ami lényeges, hogy többet legyünk fent, mint lent, és ezt a
házasság megadja nekünk.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Nagyon fontos az is, hogy
mindkettőnk számára ott van Michael atya, a lelkivezetőnk, Krisztus
Légiójának papja, most már sok éve. Rendszeresen élünk a szentségekkel,
gyónunk, áldozunk. Élet fakad mindezekből. Számunkra ezek csodálatos
lehetőségek, mint ahogy az is, hogy vannak közösségeink. Rendkívül
fontos, hogy a családban legyen összetartás, de nem szabad, hogy
teljesen bezárkózzunk, és ez a házaspárokra különösen is igaz. Vannak
olyan házastársak, akik például azért nem akarnak gyereket, mert attól
félnek, hogy az megzavarná a kettőjük szerelmi kapcsolatát. Ők a
barátaiktól is elzárkóznak, ez a „csak mi” gondolkodás azonban
besavanyodáshoz vezet. Ha viszont kapunk elgondolkoztató impulzusokat
kívülről, akkor azt beépítjük a kapcsolatunkba, amely ezek révén
gazdagodik, és így mi is fényesebben sugározzuk a szeretetet mások
irányába.</p>
<p><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&img=o_IMG_3623.jpg" rel="lightbox['g67439']"><img style="display: block; margin: auto;" src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=67439&p=1&img=c_IMG_3623.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Gyakran elhangzik ma, hogy többek között azért is születik
olyan kevés gyerek, mert ez nehezen összeegyeztethető a karrierrel.
Önöknek viszont három gyermekük van, és a karrierjük is töretlenül ívelt
a magasba. Ezek szerint mégis összeegyeztethető ez a két dolog?<br></strong></p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> A közelmúltban beszélgettem Várnagy
Andreával, Farkas Zsolt feleségével, ők is mindketten zongoraművészek,
velük szoktunk nyolckezesezni is. A legteljesebb mértékben
egyetértettünk abban, hogy feleség és anya vagyunk, s ez nincs egy
szinten azzal, hogy emellett zongoraművészek is, vagy bármi más. A
feleség és anya szerepe följebb van. Ezért nekem nem is volt kérdés,
hogy melyik legyen az első. Emlékszem, egyszer felajánlottak egy
félállást számomra az egyetemen, de nem fogadtam el, mert már megvolt a
három gyerekünk, akiket nem hagyhattam magukra. A másik lényeges
szempont, hogy amikor az első gyermekünket, Marcit megszültem, akkor azt
mondtam: most már valóban elmondhatom, hogy nő vagyok!</p>
<p><strong>Hegedűs Endre:</strong> Néri Szent Fülöp mondta, hogy
legyetek jók, ha tudtok. A másik, ami eszembe jut, hogy drága Szűcs
Ervin barátom, amikor halálos betegen feküdt a kórházi ágyán, és
meglátogattuk az utolsó alkalommal, ránk nézett, nem szomorúan, de
egyfajta távolságból, mint aki már közeledik ahhoz a másik világhoz, és
azt mondta: higgyétek el, hogy minden kiég, minden elvész, csak a
szeretet marad. Valóban, a szeretet az örök, mindig velünk van, ha
tiszta szívvel közeledünk egymás felé, ha tudjuk, hogy ezt ajándékba
kaptuk, és tovább kell adnunk, mert magától nem marad meg, hanem
megromlik. Ezt megtartva Isten céljai szerint élünk. A mi dolgunk, hogy
naponta keressük, naponta megtaláljuk Őt, és tovább adjuk az embereknek.</p>
<p><strong>Hegedűs Katalin:</strong> Ott van a Szent Pál-i
Szeretethimnusz. Ez Krisztusról szól, Ő a tökéletes szeretet. Sok
esküvőn is felolvassák e csodálatosan szép szöveget a Szentírásból. Ma,
amikor olyan sokan visszaélnek a <em>szeretet</em> szóval, nem árt, ha
eszünkbe jut, hogy milyen is az igazi szeretet: türelmes, a rosszat nem
rója fel, örül az igazságnak. Mindennap elbukunk, de ettől még
törekednünk kell a tökéletes, isteni szeretet elérésére.</p>
<p><br>Fotó: Lambert Attila</p></div>