<div dir="ltr"><h2>Olofsson Placid, a lelki szakmunkás</h2>
<p class="">
<span>2015. május 05.</span></p><p class=""><span><a href="http://latoszogblog.hu/blog/olofsson_placid_a_lelki_szakmunkas?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201505">http://latoszogblog.hu/blog/olofsson_placid_a_lelki_szakmunkas?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201505</a></span></p><span class="">Szabó Ákos</span>
<div class=""><p class="">történész</p>
</div>
<p class="">
Az 1945-ös magyarországi szovjet megszállás során a polgári lakosság
mérhetetlenül sok szenvedésnek volt kitéve. A győztes Vörös Hadsereg
katonái a meghódított területeken – így hazánkban is – megkezdték a
lakosság javainak zabrálását, széthordását, illetve a nők tömeges
megbecstelenítését. A korszak túlélőiben rettenetes képek maradtak meg
az időszakról: felrobbantott hidak, lótetemek, üszkös romok, útszélén
heverő holtak látványa tárult a túlélők fáradt szeme elé. </p>
<div class="">
<p><img src="http://latoszogblog.hu/files/img/articles/1ed062d2a6b3f4024206eb4fc2c5b5d4/placid_atya.jpg" alt="" height="380" width="700"></p><p>A
Kárpát-medencében a világégés nem ért véget 1945 áprilisában, hiszen a
megszállók tovább folytatták a háborút: több mint hétszázezer személyt
hurcoltak málenkij robotra (kényszermunkára) a Szovjetunióba, ahonnan
csak keveseknek adatott meg a hazatérés öröme. Sokszor a leghétköznapibb
szituációban kerültek emberek a Szibériába tartó marhavagonokba:
valakit a pékség előtti sorból rángattak ki az oroszok, mást a falu
szélén lévő kúttól rángattak fel a teherautóra saját kiskorú gyermekei
szeme láttára. Közéjük tartozott az akkor harminc éves atya, Olofsson
Placid, akit 1939-ben szenteltek pappá, és a fővárosi bencés gimnázium
egyik 68 fős (!) osztályának osztályfőnöke volt.</p><p>1946 tavaszán
tartóztatta le a kommunisták által létrehozott politikai rendőrség, az
ÁVO, azon egyszerű oknál fogva, hogy tanárként és papként is igyekezett a
közéletben a keresztény utat megmutatni a háború borzalmait túlélt
embereknek. Később így vallott letartóztatása utáni pillanatokról, az
Andrássy út 60 pokláról: <em>„Huszonhat éves koromban főtisztelendő
osztályfőnök úr voltam, aztán átléptem ott a küszöbön, és az rúgott
belém, aki akart, ott én már nem voltam ember.”</em> Több hetes
borzalmak, megpróbáltatások – melyek közt mindennaposak voltak a
verések, kínzások – után adták át a szovjet hadbíróságnak, amely tíz év
kényszermunkára ítélte. Először a Conti utcai fogdába került, ahol a
szovjet katonák vécét pucoltattak vele, papi reverendája miatt
sokszorosan megalázták.</p><p>Innen került a Szovjetunió egyik
kényszermunkatáborába a Brjanszk közelében lévő hatalmas erdőségbe, ahol
fakitermelésen dolgozott több száz társával együtt. Letartóztatása után
nem sokkal döbbent rá arra, hogy a Jóisten fontos szerepet adott neki:
tartania kell a társaiban a lelket, bíztatnia kell őket, egyben lelki
támasznak, vagy ahogy ő maga mondta lelki szakmunkásnak kell lennie
ebben a borzalmas helyzetben. A túlélés szabályait négy pontban
foglalták össze rabtársaival együtt, melyek közül a legfontosabb az
volt, hogy nem szabad panaszkodnia az embernek, hiszen ezzel semmi sem
oldódik meg, nem garantálja a túlélést, és ami a legfontosabb, nem
kerülnek közelebb a hazajutáshoz.</p><p>Placid atya nagyon sok embernek
segített túllendülni a nehézségeken, a kilátástalanság miatti
depresszión, illetve azon a tényen, hogy a halál minden nap aratott
köztük. A 876-os nép ellensége, ahogy szólították Placid atyát a gulagon
a mindennapok „örömeire” próbálta felhívni a különböző helyekről
összeszedett rabtársai figyelmét. Ezek között emelte ki azt, amikor a
reggeli létszámellenőrzésnél – ami akár két órán át is tarthatott – nem
verte le az őr a fejéről a sapkát, így nem kellett a mínusz 35 fokos
hidegben fedetlen fővel állnia, vagy, amikor egy egész darab zöldséget
talált a levesében.</p><p>Legnagyobb próbatételét is a szovjet táborban
kellett átélnie: nem volt hajlandó hitét megtagadni, ugyanis festőüzemi
munkásként nem vállalta egy egyházgyalázó plakát elkészítését. Túlélte
ezt a megpróbáltatást, megerősítette a hitében, és könnyebben tudta
magát túltenni a reménytelenség, a hideg, a vicsorgó őrkutyák, és a
féktelenül vallásellenes pribékek jelentette mindennapokon.</p><p>Olofsson
atya papként nézett szembe a kommunizmus borzalmaival, ami számára
sokkal több megpróbáltatást jelentett, mint a civilek számára. A
szovjetek mindenkinél jobban gyűlölték a papokat, igyekeztek a
rabtársaikat feltüzelni a „csuhások” ellen, sok esetben sikerrel. A
vamzereket cserébe olyan előnyökhöz juttatták, mint egy új sapka, vagy
egy nagyobb adag étel, ami ott, a földi pokolban valóságos kincsnek
számított.</p><p>Nem hallgathatjuk el azon tényt sem – amit Placid atya
is megerősített – hogy voltak az embertelenségben önmagukat nem feladó
emberek a hatalom oldalán. Közéjük tartozott a táborparancsnok, aki nem
bántotta a foglyokat, sőt az atyával – a körülményekhez képest –
kifejezetten barátságos volt.</p><p>Olofsson Placid szovjetunióbéli
megpróbáltatásai – amiket fantasztikus akaraterővel, türelemmel viselt –
1955 szeptemberében értek véget, amikor hivatalosan is megtudták a
helyi szervektől, hogy hazatérhetnek. Novemberben érkezett magyar
földre, ahol rövid pesterzsébeti segédmunka után kapcsolódott be –
kényszerűségből – az egészségügy világába beteghordóként, majd
mosodásként.</p><p>Hazatérése után megfigyelték, ráadásul nem kívánt
osztozni a békepapok által szervezett, az Állami Egyházügyi Hivatal
közreműködésével kontrollált egyházi életben, így kényszerből vállalt
munkát az említett területeken.</p><p>Az 1970-es évek közepétől a Budai
Ciszterci Szent Imre plébánián segédkezett Szabó Géza atya mellett, majd
egyre több katolikus körben vált ismertté személye. Placid atya számára
az 1990-es év hozott változást: felmentették a korábbi vádak alól, ám
számára mégsem ez volt a legnagyobb elégtétel: 1996-ban találkozhatott a
Szentatyával, több zarándoklatot vezethetett, illetve élete célját is
sikerült elérnie: segíthetett a fogolytáborokban rabtársai tucatjain.
Nem véletlenül fogalmazott így:<em> „Nem voltam sem vértanú, sem hős, csak túl akartam élni ezt a poklot. Isten segítségével sikerült.”</em></p> </div></div>