<div dir="ltr"><div class=""><a href="http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20141217_jelenits_istvan_unnep_az_amikor_kilepunk_a_pillanat_nyomasa_alol">Jelenits István: Ünnep az, amikor kilépünk a pillanat nyomása alól</a><br><br><a href="https://mail.google.com/mail/u/0/#inbox?compose=14a8310740f2232e">https://mail.google.com/mail/u/0/#inbox?compose=14a8310740f2232e</a></div><br><br><div class="">
2014. december 24. 11:48
| <b>Írta: Szilvay Gergely </b> </div>
<p class="">
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Ünnep az, amikor nem csak a pillanat erőfeszítésének,
problémájának nyomása alatt vagyunk és nem csak pihenünk, hanem kicsit
elgondolkodunk múltról, jövőről, emlékeinkről, terveinkről </b></u></span>– mondja
Jelenits István piarista szerzetes a Mandinernek. Az
irodalmár-pedagógussal a karácsony és az ünnep mellett társadalmunk és
településeink állapotáról, az oktatás helyzetéről is beszélgettünk. A
Budapest díszpolgárává avatott volt tartományfőnök szerint ma túlságosan
kampányszerűen hoznak döntéseket, pedig nem ártana némi megfontoltság.
</p>
<div class="" id="articleBillboard">
</div>
<div class="">
<p><strong>Leköszönt az egyetemi katedráról, és nem tanít tovább esztétikát a Pázmány bölcsészkarán. Miért?</strong></p><div>Mert<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>
82 éves vagyok. Kijárni is bajos volt és nem tudok már olyan hangosan
beszélni, hogy mindenki halljon, nem tudok másfél órán át beszélni.</b></u></span>
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Amikor pedig elkezdtem esztétikát tanítani, személyesebb kapcsolatba
tudtam a diákokkal kerülni, el tudtunk menni egy-egy kiállításra,
koncertre, amelyek jó kiindulópontok voltak az előadás számára is.</b></u></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b> A
bolognai rendszer miatt viszont a diákok sokáig nem döntenek arról,
merre tovább, és csak bevezető tantárgyakat vesznek fel. Sokan vannak,
nincs mélyebb elkötelezettségük, és ezt így már nem volt kedvem
csinálni. </b></u></span></div><div> </div><div><strong>Jelenleg nem a humán képzésnek áll a világ. Hogyan látja a bölcsészkarok helyzetét?</strong></div><div> </div><div>Nyilván
jobb karriert lehet csinálni máshol. De akinek humán hajlama van, az
azért próbál ezen a területen boldogulni. A jövőnek csak szüksége van
humán értelmiségre is! <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Az ember mégiscsak fontosabb, mint a többi dolog,
az ember személyiségének a formálásához közelebb vannak a művészetek és
a humán tárgyak. </b></u></span>Azért is nevezzük őket humán tárgyaknak, mert <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>jobban
kapcsolódnak az ember belső világához, személyiségéhez</b></u></span>. Ha az ember nem
akar magáról megfeledkezni, kell hogy legyen valamilyen megalapozottsága
ezen a területen is. </div><div> </div><div><strong>Általában a legtöbb
iskolai évfolyam azt gondolja magáról, hogy ő volt az utolsó nagy
évfolyam és aztán jött a hanyatlás. Mint évtizedeket végigtanító
tanárember, igazat ad a mindenkori végzősöknek, vagy optikai csalódás
áldozatai?</strong></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>Ma szétszórtabb a fiatalok
érdeklődése, mint régen.</b></u></span> Az életünk egy kicsit olyan, mint egy nagy
fogadás, ahol megterítik az asztalt és ki-ki megrakja a tányérját azzal,
amit enni szeretne. Számot kell viszont vetnünk azzal, hogy <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>nem ehetünk
mindenből, és a fontos, hogy jóllakjunk s olyat együnk, amivel meg
vagyunk elégedve</b></u></span>. Ahhoz, hogy mindent kipróbáljunk, kevés egy élet.
Manapság ez a teríték eléggé bőséges, mindenki úgy érzi, hogy bármihez
hozzáfoghat és nehéz valami mellett elköteleződni. <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>Lehet mással is
foglalkozni mellékesen, de a szakmámat meg kell szeretni, akkor is, ha
kényszerűségből választottam, és meg kell próbálnom otthon éreznem magam
benne</b></u></span>. Akárhogy is, de több, ha egy valamiben otthon vagyok, mint ha
sokban bukdácsolok; és negyvenéves koromra még nem döntöttem el, hogy
hol kötelezem el magam.</div><div> </div><div><strong>Sokat hallani ma, hogy nehezebben köteleződünk el, mint régen, bár általában a párkapcsolatokra gondolnak az ezt emlegetők. </strong></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>A
házassággal kapcsolatban is azért nehezebb az elköteleződés, mert
manapság a kenyérkereset ügye sokkal nehezebben dől el, mint régen; és
akkor nem érnek rá a fiatalok azzal törődni, hogy a házasságukat
megalapozzák</b></u></span>. Először eldöntik, mit akarnak csinálni, megszerzik a
megfelelő diplomákat és kiküzdik a magukét, csak addigra megkeményedik a
személyiség, kevésbé lesz alkalmazkodóképes. Ha valaki negyvenéves
korában nősül meg vagy megy férjhez, akkor van egy kialakult
személyisége és kicsit megszokta a magányt. Akkor is, ha egyébként érzi a
társra való igényét, nehezebben tud igazodni.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b> Szerintem a válások száma
is azért nő, mert mellékes érdeklődéssel kötik a házasságokat. Nem az a
fő szempont, hogy megfelelő párt találjanak az emberek, hanem hogy a
megfelelő életpályát futhassák be</b></u></span>.</div><div> </div><div></div><div><strong>Nemrég Budapest díszpolgára lett. Korábban a Heti Válaszban <a target="_blank" href="http://mandiner.hu/cikk/20140508_jelenits_istvan_emlekmu_helyett_tankonyvet?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201412">bírálta</a> az új emlékműveket, az emlékezetpolitikát. Megbékélt már mindezzel?</strong></div><div> </div><div>Egy
konkrét emlékműről van szó, amivel kapcsolatban változatlanul
fenntartom a véleményemet. De amúgy is azt gondolom, hogy nem jó úton
jár az emlékezetpolitika. A város díszei nem arra valók, hogy oktassák
és harsányan befolyásolják az embereket. Diktatúrák csinálták ezt, aztán
a szobraikat ötven év után elvitték a szeméttelepre. A városnak
derűsnek, kedvesnek, szépnek kell lennie, nem pedig leckéket kell
lenyomnia az emberek torkán. Esetleg kaphatna szobrot olyan valaki is,
aki csak keveseknek fontos. Most viszont verseny van, egy konkrét
hatalom felállítja a maga emlékműveit, a többiek meg dühöngenek. </div><div> </div><div><strong>Van olyan, számára kedves személyiség, akinek szobrot állítana?</strong></div><div> </div><div>Én
szeretem az olyan modern szobrokat, amelyek nem talapzaton állnak,
hanem elvegyülnek az utcaképben. Szmrecsányi Boldizsár rolleres
szobránál állandóan fotózkodnak a turisták. Móricz Zsigmondot is jobb
szeretem most úgy látni a körtéren, hogy ugyan egy kis zsámolyon áll, de
elvész az emberek között. Valaki akár a kalapját is a fejére tehetné,
és ezt nem a nemzet meggyalázásának, hanem tréfának kellene tekinteni. </div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><strong>Mit gondol a budai vár felújításáról? </strong></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> </b></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Érdekes,
hogy <span style="background-color:rgb(234,209,220)">a háború, azzal, hogy sok kárt is tett </span>a várban, hasznára is lett a
nemzetnek, mert a barokk házak mögül kibontotta a középkori ablakokat
és boltíveket. A vár gazdagabb lett a pusztulás után. Van mit
megbecsülni: szép, ha újra felfedezzük, vigyázunk rá. Lehet, </b></u></span>hogy
fontosabb helye is lehetne a pénznek, de hogy <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a vár a figyelem
középpontjában áll, az a szívem szerint való.</b></u></span></div><div> </div><div><strong>Általában véve hogyan vélekedik a budapesti változásokról?</strong></div><div> </div><div>Örülök,
hogy számos terünk megújult, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>jobban figyelnek a gyalogosokra</b></u></span>. Azt nem
tudom, hogy kellő előrelátással születtek-e meg ezek a felújítások, vagy
pedig gyors, hevenyészett megoldásokról van-e szó, mert nagyon szépek a
lerakott kőlapok, de hamar elkezdenek billegni, s eső közben hatalmas
tavak keletkeznek. Itt is <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>annak a levét isszuk meg, hogy kicsit
kampányszerűen történnek ezek a dolgok, ahelyett,</b></u></span> h<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>ogy nagyobb
bölcsességgel, megalapozottabban hajtanák mindezt végre. </b></u></span>Nekünk
piaristáknak van egy szakmunkásképzőnk Gödön, én voltam a
tartományfőnök, amikor ezt megalapítottuk. Akkor azt reméltük, hogy jól
képzett kisiparosokat tudunk nevelni. Manapság hiányoznak a kisiparosok,
de nem is nekik áll a világ. Ma már a kőműves is szinte gombokat
nyomogat, de azért még vannak falak, amiket kézzel kell rakni, vannak
régi házak, amiket kézzel kell rendbe hozni, amihez, akár egy utca
befedéséhez is, nem baj, ha rendelkezésre állnak egyedi megoldásokkal
előálló szakemberek. Sietve igyekeznek megoldani a szakmunkásképzést,
ezért a rutinfeladatokat mindenki kirázza a kisujjából, de a kreatív
megoldásokat igénylő problémákat nem oldják meg. Németországban
érettségi után hat hónap alatt elsajátítanak egy szakmát – a gépek
kezeléséhez értenek, de egyedi helyzetek kezeléséhez nincs
tapasztalatuk. </div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><strong>Milyen perspektívák vannak a szakmunkás-képzésben?</strong></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> </b></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>Amikor
a gödi szakmunkásképző</b></u></span>t elindítottuk, egyszer csak jelentkeztek<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>
Észak-Olaszországból az ottani márványbányák,</b></u></span> amelyek a rendszerváltás
után Magyarországon is jelen voltak. Elmondták, ők pontosan tudják, hogy
Budapesten melyik ház lépcsőháza épült az ő márványukból. Ezért aztán a
sérült lépcsőket ők ki tudnák javítani, mindenhova ugyanolyan márvány
kerülne, mint volt, és így nem kellene kicserélni-felújítani az egész
lépcsőházat. <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>Felajánlották, hogy ha megtanítjuk olaszul a diákjainkat,
akkor kimehetnek hozzájuk két évre, és utána Budapesten kizárólag ezek
az emberek foglalkozhatnak az ő köveikkel. Mindezt nem tudtuk akkor
vállalni, mert a diákjaink nem voltak ilyen elszántak, pedig szép
perspektíva lett volna a számukra és megalapozták volna a jövőjüket.
Ilyen szakikra lenne szükség. </b></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> </b></u></span></div><div><strong>Differenciálni kell a diákok közt?</strong></div><div> </div><div>Van,
akinek ilyen-olyan okból nem megy jól a tanulás, de például
hozzászokik, hogy másodszorra, az utolsók közt átengedik – megkapja az
általános iskolai végbizonyítványt, de teljesen megutálta a tanulást.
Veszélyes őt még 16 éves koráig az iskolapadban tartani, de ha
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>odaengedjük a gyalupadhoz és megszereti a fát, akkor remekelni tud, és
azt veszi észre, hogy értékes ember. Nem az iskolai elméleti tudása,
hanem a műhelyben megszerzett gyakorlati ismeretek miatt.</b></u></span> Megjön az
önbecsülése, elvégzi azt a szakmát, aztán motivált lesz, hogy az
asztalosüzeme megnyitásához esetleg megtanuljon egy nyelvet és
elmélyedjen a matematikában is. Külön élettörténetek vannak, és
veszélyes, ha egy társadalom eleve egy pályára akarja nevelni az
egyenlőség nevében a gyermekeit és egyformaságot hirdet. Egyenlőek
vagyunk, de nem egyformák. Az egyenlő megbecsülés pedig éppen azt
jelentené, hogy mindenkinek adjuk meg azt a lehetőséget a
kibontakozásra, ami számára valódi lehetőség. S ezt keresni kell,
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>sokrétűvé kell tenni a közoktatást és a tankönyveket.</b></u></span></div><div> </div><div><strong>Ismeri az új tankönyveket?</strong></div><div> </div><div>Egy
ötödikes irodalom tankönyvről írtam is a Vigíliában. Teljesen rossz.
Huszonhét tankönyvet adtak ki, az egyikről elismerő kritika jelent meg,
elhiszem hogy az igaz. Februárban határozták el, hogy a következő évre
ki kell adni új tankönyveket. Nos, ennyi idő alatt nem lehet jó
tankönyvet írni. Szerencsés esetben valakinek van egy félig megírt
tankönyve, amit már csak be kell fejezni, de ez puszta szerencse.
Ráadásul fiatalabbaknak adták ki a tankönyvírás feladatát, akik lehet,
hogy a tudományukhoz értenek; de ha nem láttak gyereket, akkor nem
tudnak jó tankönyvet írni. </div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><strong>Mi a probléma az ötödikes irodalom tankönyvvel?</strong></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b> </b></u></span></div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>Például
hogy a családról szóló fejezet mind csupa szerencsétlen családról szól</b></u></span>.
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Csak Arany János Családi köre képviseli a szép családi viszonyokat.
</b></u></span>József Attila Mama című verse mellé nincs magyarázat, pedig egy mai
tízéves gyermek nem tudja, mi az a mosónő és hogy miért megy a költő
anyukája fel a padlásra, amikor lent sír a gyereke. Persze rá lehet ezt
bízni a tanárra is, de a tanár nem azért van, hogy ezeket elmagyarázza. A
vers mellett van egy mai pszichológus szövege, ami arról szól, hogy
miként kell bánni a gyerekkel, ha magával viszi a szülő bevásárolni és
az okvetetlenkedik, hogy csokoládét szeretne. Ez egy szülőknek szóló
szöveg lenne egyébként. A gyereknek úgy tűnik, hasonló a két helyzet. De
a mama azért ment a padlásra, hogy kiteregesse a frissen mosott ruhát s
megkeresse gyerekei számára a kenyérre valót. A gyerek nem érti az
alapvető különbséget. Ráadásul ez emlékező vers, a felnőtt költő idézi
fel a jelenetet, mert most már érti, mit miért tett az anyukája.<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> Egy
irodalomtankönyvnek nem az életbe való bevezetésnek kell lennie
elsősorban, hanem irodalomtankönyvnek. Emellett egy ötödikes gyerek nem
szereti, ha lelkiznek vele, és inkább figyel az irodalomra, mint hogy az
órán a szüleivel való problémáit feszegessék</b></u></span>. Lehet foglalkozni a
szülő-gyermek kapcsolattal is, de nem frontális kérdésfelvetéssel, hanem
suttyomban. Hála az égnek kinőttünk a marxista tankönyvekből, de mintha
az újak mögött nem lenne szakmai tapasztalat. </div><div> </div><div><strong>Sokan
vannak, akik szerint a szakmunkásképzésre helyezett hangsúly a cigányok
hátrányos helyzetét betonozza be. Eközben Kazincbarcikán sikeres
szakmunkásképzőt <a target="_blank" href="http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20131009_abraham_bela_az_eletenek_tobb_ertelme_van_a_hetkoznapoknal?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201412">üzemeltet</a> a szalézi rend, ahová hatszáz cigány jár, és Forgács István romaügyi szakértő is <a target="_blank" href="http://mandiner.blog.hu/2014/12/16/szuk_utcaba_fordulva_ciganysag_kozmunka_szakiskola?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201412">úgy gondolja</a>, a szakmunkásképzés kitörés lehet rengeteg cigánynak. Ön szerint hol az igazság?</strong></div><div> </div><div>Utóbbival
értek egyet, csak fontos lenne, hogy nagyobb körültekintéssel járjunk
el, mint a tankönyvek esetében. Én is azt gondolom, hogy<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> a cigányok
számára jó volna, ha meg tudnánk szerettetni velük egy-egy szakmát. Nem
hiszem, hogy ha valakiből nagyon jó asztalos meg kőműves lesz, akkor
szégyenkeznie kellene amiatt, hogy a másiknak mondjuk doktorátusa van.
Hasznos tagja lesz a társadalomnak, meg fogják becsülni őt; és az orvosa
úgy fog rá tekinteni, amikor segítségre szorul, hogy a saját
asztalosának segíthet, aki oly remekül megcsinálta a bútorait.</b></u></span></div><div> </div><div><strong>Nemrég volt <a target="_blank" href="http://mandiner.blog.hu/2014/12/13/arnyekbokszolas_a_puszta_szegregacio-ellenesseg?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201412">újabb forduló</a>
a nyíregyházi, Huszár-telepi görög katolikus iskola perében, amelynek
ugyan magas színvonalát a perlők, a Mohácsi Erzsébet-féle Esélyt a
Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány is elismeri, de mivel spontán
szegregáció tapasztalható az iskolában, be akarják záratni. A kormány
válaszként azt tervezi, hogy az illetékes miniszter kivonhat iskolákat a
törvényi szegregáció-tilalom hatálya alól. Ön hogy foglal állást az
integráció-szegregáció vitájában?</strong></div><div> </div><div>Én is
azt gondolom, hogy ezt nem ideológiai megfontolások, hanem a gyakorlat
elfogadásával kell megoldani. A különböző helyzetben lévő állampolgárok
közti együttműködést is az segíti, ha ezt a különbséget nem vesszük
hallatlanra és nem kényszerítjük egy település polgárait, hogy olyan
iskolába járassák gyermekeiket, ahol 30 százalék cigány van. Ha 2
százalék cigány van, akkor ők igyekeznek alkalmazkodni a többséghez. Ha
azonban sokan vannak, magukkal rántják az osztályt, és megharagszik
rájuk a közösség. S ekko<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>r hiába igyekeznek bölcsen és okosan viselkedni a
tanárok. A széllel nem lehet szembe menni. Tudomásul kell venni egy
természetes nyomást vagy feszültséget. Az elvek megvalósítása érdekében
akár olyan megoldásokat is el kell fogadnunk, amelyeket nem tartunk
tökéletesnek, de alkalmazkodnak a viszonyokhoz.</b></u></span></div><div> </div><div style="text-align:center"><img alt="" src="http://kereszteny.mandiner.hu/gallery/IMG_9455.JPG" align="middle" height="280" width="560"></div><div> </div><div><strong>Hogy ünnepel a piarista szerzetesközösség karácsonykor?</strong></div><div> </div><div>Mi
nem önmagunk miatt vagyunk, hanem szolgálunk. Például elmegyünk éjféli
misét mondani olyan helyre, ahol nincs pap, aztán lefekszünk, hogy
reggel újra misézhessünk. Elsősorban nem a saját karácsonyunk meghitt
megünneplésén munkálkodunk, hanem igyekszünk a pap nélkül maradt
közösségek segítségére sietni. Ahol ugyanis egy pap több közösséget lát
el, éjféli miséből ott is csak egyet lehet mondani, és ugyan lehetne egy
éjféli misét este tízre is tenni, de az emberek jobban szeretik, ha az
éjféli mise éjfélkor van. Ilyenkor kérnek meg minket, hogy segítsünk.
Akik pedig nem tudnak közülünk mozogni, azok itthon a társalgóban
felállítanak egy karácsonyfát, elbeszélgetnek, imádkoznak, meggyújtanak
egy gyertyát. </div><div> </div><div><strong>Mi az ünnep ön számára?</strong></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Ünnep
az, amikor nem csak a pillanat erőfeszítésének, problémájának nyomása
alatt vagyunk és nem csak pihenünk, hanem kicsit elgondolkodunk múltról,
jövőről, emlékeinkről, terveinkről, arról, amik az életünk kincsei, s
beszélgetünk. Az ünnepkor megnyílik egy gazdagság a pillanat feladatain
túl.</b></u></span></div><div> </div><div><strong>A kereszténység kezdeteikor inkább
városi vallás volt, ma viszont úgy tartjuk, a falvak a még meglévő
bástyái; habár közben egyre több élő keresztény kisközösség van a
városokban. Városban élő szerzetesként hogy látja kereszténység, falvak
és városok viszonyát ma?</strong></div><div> </div><div>A falvak
veszélybe kerültek, hiszen a falvak kultúrája sokkal inkább elpusztult,
mint a városé, és így még inkább fogyasztókká váltak a falusiak. Nem
mesélnek, nem a népdalaikat éneklik vagy beszélgetnek, hanem mondjuk
csak leisszák magukat. Már a mezőgazdaság gépesítésével megkezdődött az a
folyamat, hogy egyre könnyebben meg lehetett élni a mezőgazdaságból a
korábbihoz képest, és egyre többen mentek el a városba dolgozni. Későn
értek haza, csak aludni vagy csak hétvégére, és a többi falusihoz kötődő
viszonya meglazult. Nehéz a falunak a jelenlegi lehetőségek közt
megtalálni az életformáját. Ez a lelkipásztorkodásban is nehéz, hiszen
kevés a pap, egy városban még mindig többen vagyunk, és ha a pap sok
falut lát el, de nem él ott, akkor örökké rohangál, nincs ott az
emberekkel, csak egy faluban tud a közösség része lenni talán; és olyan
lesz a pap, mint egy szolgáltató, akit elhívnak misézni, ő jön, aztán
továbbáll. </div><div> </div><div><strong>Van még egy-két tudományos terve, mint egy interjúban említette. Mik ezek?</strong></div><div> </div><div>Igen,
ezek elmaradtak eddig, és még tovább halogatnom kell őket valószínűleg,
mert sok diákom volt, és most, hogy nincsenek körvonalazható
tennivalóim, lekötnek az ilyen kapcsolataim. Egy délelőtt hat-hét
telefont kapok és azok elgondolkoztatnak, így nem tudok a könyveimmel
foglalkozni, egy-egy gondolatot végigvinni. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Érdekel a középkor, és volt
pár dolog, amibe belekezdtem korábban, például a Gellért-legendával
kapcsolatban, s ezeket folytatnám, de az emberek igényei sürgetőbbek.</b></u></span></div> </div></div>