<div dir="ltr"><h1 class="">Pál Feri: Az életszentség az önmegvalósításnak is természetes része </h1>
<div class="">2014. október 31. péntek 18:15<br><a href="http://magyarkurir.hu/hirek/pal-feri-az-eletszentseg-az-onmegvalositasnak-is-termeszetes-resze">http://magyarkurir.hu/hirek/pal-feri-az-eletszentseg-az-onmegvalositasnak-is-termeszetes-resze</a><br></div>
<h3 class="">Mivel lép túl a szent a hősön? Hogyan tudunk jól
szembenézni a halállal? <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>Mindenszentek ünnepére és halottak napjára
készülve ezek a témák kerültek terítékre Pál Ferenc atyával</u></span> – közismert
nevén: Pál Ferivel – folytatott beszélgetésünkben.</h3><p><strong><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=56651&img=o_palferimindenszentek2.jpg"><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=56651&p=1&img=c_palferimindenszentek2.jpg" alt="" border="0"></a></strong></p>
<p><strong>– A keresztény emberekre is jellemző sokszor, hogy nem tudnak
mit kezdeni a szóval: életszentség. Elvont eszme ez számukra, nem
annyira kézzelfogható életcél. Hogyan tehető tudatosabbá?</strong></p>
<p>– <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Egy történet szerint a templomban a pap megkérdezi a gyerekektől,
hogy kik a szentek</b></u></span>. Az egyik gyerek azt válaszolja, hogy azok, akiken
átsugárzik a fény, és felmutat a nagy üvegablakokra, ahol hazánk
szentjeinek képén tényleg átsüt a fény. Tulajdonképpen csak átvitt
értelemben használjuk bárkire is a szent kifejezést, mert <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>egyedül Isten a
szent, mi csak valamiképpen részesedünk a szentségből: rajtunk
keresztül a szent Isten megjelenhet.</b></u></span> Általunk tud és akar valamit
megmutatni abból,<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> mit jelent szeretni, megbocsátani, vagy nagyvonalúnak,
önzetlennek lenni.</b></u></span> Amikor valaki életszentségre törekszik, arra
vállalkozik, hogy rajta keresztül a nálánál több meg tudjon nyilatkozni.
Valójában az önmegvalósításnak is része, hogy általam és rajtam
keresztül a nálam több kibontakozhasson ebben a világban. Ez <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>az
önfelülmúlás dimenziója</b></u></span>, amely a mai – és bármely – kor embere számára a
legcsodálatosabb útja annak, hogy kifejezésre jusson, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>milyen hatalmas
lehetőségek vannak az emberi természetben, az emberi életben.</b></u></span></p>
<p>Ha a szent emberrel párhuzamban kellene keresnünk egy, a mai világban
fontos értéket, akkor a hőst mondhatnánk. A hős vagy egy hatalmas
gesztussal, egy cselekvéssel mutatja meg hős voltát, vagy pedig időben
megélve a helytállással, a hősies kitartásával. Így például <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>egy édesanya
a hosszan tartó hősies magatartása révén mutathatja a hős jegyeit,</b></u></span>
<span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>mégis ritkán nevez egy anyát a mai világ hősnek</b></u></span>. Amikor a ma embere – és
a szociálpszichológia – hősről beszél, ebben a tekintetben<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> az anyát két
dolog jellemzi döntően: olyan helyzetekben is cselekvőképes marad,
amikor <span style="background-color:rgb(213,166,189)">a legtöbb ember már nem</span>; és akkor is képes másokkal törődni,
amikor a legtöbben <span style="background-color:rgb(213,166,189)">már csak magukra figyelnek.</span></b></u></span><span style="background-color:rgb(213,166,189)"> </span>Olyan helyzetekben is ezt
teszi, amelyekben maga számára is világos, hogy kockázatos, akár az
életét is fenyegetheti a cselekvése és a másokra irányultsága. Ebből a
szempontból az életszentséget megvalósító ember és a hős nagyon közel
áll egymáshoz, de <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a szentnek van egy döntő sajátossága</b></u></span>: miközben a hős
alapismérvei jellemzik, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>hősies viselkedésével Isten szándékát és tervét
akarja megvalósítani.</b></u></span> Az motiválja, és<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> célként arra irányul</b></u></span>.</p>
<p></p>
<p>A hős lehet nagyon megbecsült, a szó sajátos értelmében sikeres,
éppen azért, mert egy adott társadalomban a kultúra nagy értéknek
tekinti azt, amit tesz, így példaképpé is formálódhat. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Amikor valaki
szent lesz, előfordulhat, hogy ez egyáltalán nem történik meg vele, nem
biztos, hogy példakép lesz, nem is válik híressé, nem jelent a többség
számára követendő életformát, de mégiscsak övé lesz a dicsőség.</b></u></span> Érdemes
<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>megkülönböztetni a sikert <span style="background-color:rgb(255,255,0)">a dicsőségtől</span>.</b></u><u><b> Sikeres az, akinek a földön
tapsolnak az emberek</b></u></span>, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>és dicsőségre jut az, akinek a mennyben tapsolnak
az angyalok.</b></u></span></p>
<p><strong>– Mégis mintha úgy állnánk hozzá, hogy rendben, tapsoljanak a
mennyben az angyalok, de itt lenn is jusson ki számunkra a taps. A
szentség távolinak tűnik még a gyakorló katolikus emberek számára is.</strong></p>
<p>– Ez döntően azon múlik, hogy <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>milyen életcélok</b></u></span>at tűzünk ki. <span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>Minél
rövidebb távú vagy csak középtávú életcéljaink vannak – ami egyébként
jellemzi a ma emberét</b></u></span> –, akkor természetesen<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> a mennyei taps</b></u></span> olyan<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> távoli
dolognak tűnik</b></u></span>, amiért nem érdemes tenni, vagy ha érdemes is, nem
látjuk, hogy ebből itt és most mi következik számunkra. Ám ha hajlandók
vagyunk életre szóló vagy halálon túlmutató életcélokat kitűzni magunk
számára, majd ezekhez rendelünk közép- és rövid távú célokat, akkor
mindez életszerűbbé, élményszerűbbé válik. Akkor azok az apró lépések,
amelyeket megteszek, már magukban hordozzák annak az örömét, hogy abba
az irányba haladok, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>ami az életre szóló, halálon túlmutató életcélom.
Visszajelzéseket kapunk: látjuk egy embernek a hálás arcát, valaki
köszönetet mond, valakinek továbbjut az élete, vagy egy gödörből kilábal
azáltal, hogy tudtam neki adni valamit, amire szüksége van.</b></u></span></p>
<p><strong></strong></p>
<p><strong>– A szentségnek halálon túlmutató célja van, hiszen <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>a
keresztény ember számára a halál nem végpont</u></span>, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>hanem átvezet az örök
életre</u></span>. Az egyes ember halálról alkotott képében hogyan tud ez
megjelenni akkor, amikor konkrétan szembesül a halállal? Egyes
keresztények őrlődnek, hogy miként gyászoljanak, hiszen alapvetően
pozitívan, az örök életbe vezető lépcsőfokként kellene látniuk
szeretteik halálát, ugyanakkor <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u>nehéz az elhunytakat elengedniük</u></span>. Hogyan
lehet ezt az összetett élethelyzetet keresztény módon megélni?</strong></p>
<p>– Amikor elveszítjük egy szerettünket, gyászfolyamat veszi kezdetét,
tehát egészen természetes, hogy ilyen kettősség jellemez bennünket; de a
két dolog: <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a gyász és az örök élet reménye nem feltétlenül áll
feszültségben egymással.</b></u></span> Természetes módon éljük meg a veszteséget és az
azzal járó fájdalmat, keserűséget, mert <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>minél inkább szerettünk
valakit, minél inkább megosztottuk az életünket valakivel, ő annál
inkább a saját, önmagunkról alkotott képünknek, sőt az önazonosságunknak
is a részévé vált.</b></u></span> Tulajdonképpen saját magunkra sem tekinthetünk már
úgy, mint ahogyan azelőtt. Ez kifejezetten megterhelő belső érzelmi
munkát igénylő feladatot jelent számunkra, éppen azért, mert <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>az
identitásunk nemcsak individuális, hanem társas természetű. </b></u></span>Másfelől
pedig azt mondjuk, hogy<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> a halál az életnek nem a vége, hanem a része,</b></u></span>
ezért valami meg is őrződik, mert maradandó. Mindez visszahat a
gyászmunkára, annak minőségére, hiszen eleve valamilyen célt és távlatot
ad neki. Azért is élhetem át a gyásznak a mélységeit, mert tudom, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>nem a
halálé, a megváltoztathatatlan veszteségé az utolsó szó, hanem a
reményé és a beteljesedésé, csakhogy oda még el kell jutnom.</b></u></span></p>
<p>Az megint más kérdés, hogy mit kezdek a saját halálommal. Saját
halálunk ma nagyon jellemzően problémaként jelentkezik, mégpedig azért,
mert <span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>az egyes ember hajlamos énközpontúan élni, kultúránk pedig
erőteljesen egyénközpontú.</b></u></span> Ebből következően, ha csak úgy tekintünk a
halálra, mint saját életünk végére, vagy a kultúra úgy tekint rá, mint a
legfontosabb érték megsemmisülésére, persze hogy nem szívesen
találkozunk vele. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Az segítheti a halállal való megbirkózásomat, ha
kinövöm az énközpontúságot, fölfedezem azt, lehet, hogy belőlem
valaminek meg kell semmisülnie, de a személyem maradandó. </b></u></span>Fölismerhetem,
hogy az élet nem az enyém, akkor sem, ha úgy szoktunk fogalmazni, hogy
az én életem. Isten életéből kaptunk, és kapunk a halálunk után is
reményünk szerint. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Az egyes ember tehát másoknak része is, akár a
világnak, akár Isten országának, akár Krisztus titokzatos testének,
Isten életének.</b></u></span></p>
<p>Fotó: Lambert Attila</p>
<p>Agonás Szonja/Magyar Kurír</p>
<a href="http://www.facebook.com/magyarkurir" target="_blank" class="">Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon</a></div>