<div dir="ltr"><div>
<h1>Az összefogás és a szervezettség forradalma</h1><span>2014. október 23., csütörtök 10:06, frissítve: csütörtök 10:07 , forrás: <a href="http://mno.hu/magyar_nemzet/" target="_blank">Magyar Nemzet</a>, szerző: Pap Krisztián<br><a href="http://mno.hu/velemeny/az-osszefogas-es-a-szervezettseg-forradalma-1254859" target="_blank">http://mno.hu/velemeny/az-osszefogas-es-a-szervezettseg-forradalma-1254859</a><br></span>
</div>
<table style="margin:auto" align="center" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0">
<tbody>
<tr>
<td>
<div style="width:100%;min-height:auto;float:none"><img style="float:none;margin:auto" src="http://mno.hu/data/cikk/1/25/48/59/cikk_1254859/1956_forradalom_uj_fekvo_lead.jpg" alt="Az összefogás és a szervezettség forradalma" height="411" width="645"></div>
</td>
</tr>
<tr>
<td>Europress/AFP</td>
</tr>
</tbody>
</table>
<div>
<p>„<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Az egész magyar nép</b></u></span> osztozik a költőkkel
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a főnix titokzatos privilégiumá</b></u></span>ban: <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>saját magát áldozza fel azért, hogy élhessen</b></u></span>.”
Jean Cocteau</p>
</div>
<div>
<br></div><div>Nevezzük akár „konzervatív”, akár
„demokratikus” forradalomnak, megint mások érzékletes kifejezésével
népfölkelésnek az 1956-os eseményeket, azok igen hamar szabadságharcba,
függetlenségi háborúba torkolltak, mert <span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>egy megszálló, idegen hatalom
támadását</b></u></span> <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>kellett kivédeni</b></u></span>, amit<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> csak példátlan összefogással lehetett
megkísérelni</b></u></span>. Hiszen a világ legerősebb szárazföldi hadseregével kellett
szembenézni, még ha ez teljesen reménytelen is volt. Az utóbbi években
Jobbágyi Gábor professzor által (MN., 2011. október 22.) fölvetett
államilag szervezett provokáció lehetősége az események megindításában
nagyon is jogos, hiszen <span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>a bolsevisták igen gyakran éltek ezzel a
módszerrel, ha a nekik nem tetsző egyéneket, csoportokat ki akarták
vonni a közéletből</b></u></span>. (Ha úgy vesszük, <span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>az egész kommunista kísérlet egy
merő provokáció volt az emberiség ellen</b></u></span>.)<br></div><div>
<p><u><b>Az 1956 nyarán leváltott Rákosi helyébe lépő Gerő Ernő</b></u> is érzékelte a
berlini, de főleg a lengyelországi megmozdulások kapcsán, hogy az
összes kommunista megszállás alá került közép-európai országban <u><b>
felütötte a fejét az elégedetlenség, és hogy e társadalmakban rendkívüli
feszültségek halmozódtak föl.</b></u> Itthon <u><b>Rajk László sajtónyilvánosságot
kapott megkínzása, halála és társainak kivégzése váltott ki
közfelháborodást</b></u>, ami <u><b>az októberi újratemetés során spontán
tömegdemonstrációba</b></u> fordult.</p>
<p>Az embereknek egyszerűen <u><b>elegük volt a nyílt és titkos terrorból</b></u>, <u><b>az
állandósult éhségérzetből</b></u>, hogy üresek a boltok polcai, hogy
tervszerűtlenül, kapkodva zajlik az élet, de abból is, hogy egyre-másra
tűnnek el emberek, akik csak évek múlva kerülnek elő meggyötörten,
megkínozva, vagy soha. Ha valaki nem akart is tudomást venni a
mindennapi élet e feltűnő jelenségeiről, azért valamilyen szinten mégis
csak mindenkit nyomasztott, hogy az országban rosszul mennek a dolgok<u><b>.
Az elégedetlenség és az állandó stressz ott bujkált a korszak minden
magyarjában</b></u>, <span style="background-color:rgb(213,166,189)"><u><b>leszámítva az ÁVH-s tisztikart</b></u></span>, amit csak tetézett, hogy<u><b> a
megszálló szovjeteket kellett dicsőíteni</b></u>. <u><b>Nagy Imre reformkísérlete</b><b> után
</b></u>a <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>hatalomba visszakapaszkodó Gerő Ernő–Rákosi Mátyás–Piros László-féle
trojka valószínűleg ezt a felgyülemlett feszültséget akarta lecsapolni a
maga primitív módszereivel, és ezért időzíthettek októberre egy nagyobb
provokációt.</b></u></span> Szovjet mintára, vélhetőleg azért, hogy egy nagyobb
zendülés során lecsaphassanak a fő hangadókra, a lehetséges népi
vezetőkre, így <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>újra a megfélemlítés eszközével stabilizálják az
országot.</b></u></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>Gerőék nyilván arra számítottak, hogy a szovjet tankok bevetésével a
tömeg ugyanúgy feloszlatható, mint ahogy ez megtörtént három évvel
korábban Kelet-Berlinben, ahol két nap alatt helyreállították a
hallgatás rendjét</b></u></span>. Akkor közel kétszáz német halt meg fegyverhasználat,
vagy utólagos kivégzés által, tízezreket meghurcoltak, rajtuk kívül
tizennyolc parancsmegtagadó szovjet katonát végeztek ki. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>A tömeg azonban
Budapesten nem szaladt szét olyan könnyen,</b></u></span> a rádiónál és a Parlamentnél
eldördülő lövések elől ugyan fedezékbe kellett menekülni, de néhány
utcával odébb újra összeverődtek az emberek, viszont akkor már
fegyverért kiáltva.</p>
<p>Az államilag szervezett provokáció lehetőségét erősíti az időpont is,
mivel<u><b> a Szuezi-csatorna ügye nem egy spontán nemzetközi konfliktus
volt, az már jó ideje érlelődött a nemzetközi politika homlokterében,</b></u>
amit Gerőék könnyen figyelembe vehettek. <u><b>Az egyiptomi csatorna ekkor
brit–francia fennhatóság alá tartozott, de még 1936. augusztus 26-án úgy
állapodtak meg az egyiptomiakkal, hogy a briteknek pontosan húsz évvel
később kell onnan kivonulniuk.</b></u> Azt is tudni lehetett, hogy a britek nem
akarják feladni előnyös pozíciójukat, ezért is fordulhatott az elő, hogy
az ENSZ már jó előre készült a probléma kezelésére, de nem arra, ami
Budapesten robbant ki. Ez viszont a világszervezet, és a főtitkár, Dag
Hammarskjöld felelősségét a legkevésbé sem kisebbíti a következményeket
figyelembe véve, vagyis hogy nem tettek semmit. A meglepődés azért is
volt szokatlanul nagy, mert <u><b><span style="background-color:rgb(0,255,0)">a világ közvéleménye ahhoz volt szokva, hogy
viszonylag kiegyenlített fegyverzetű ellenfelek csapnak össze a
világban, </span>de nem ahhoz, hogy <span style="background-color:rgb(255,255,0)">egy európai kis nép kiáll a porondra</span>,</b></u> és <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>
követ dob a kolosszus képébe.</b></u></span> Ez egy szokatlan, népmeseszerű fordulat
volt, de az is lehet, hogy egy modern mitológiával, egy mitológiai erejű
fordulattal van dolgunk, ahogy arra a Cocteau-idézet is utalni látszik.</p>
<p><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>1956 októberén egy olyan mérvű, jelentőségű szolidaritás nyilvánult
meg a magyarok részéről</b></u></span>, amely a legkevésbé sem volt elvárható attól a
néptől, amely cirka 40 év alatt több politikai sorsfordulón ment át,
mint más nép 400 év alatt. Azon az őszön a magyar nép drámai körülmények
között ismerte fel egymást és találta meg a közös hangot, a közös
cselekvés hangját. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Ez a megrendítő összekapaszkodás</b></u></span> a külvilág számára
is feltűnően érzékelhető volt, talán mert megérezték, hogy e nélkül nem
lehetett volna meghátrálásra kényszeríteni a fegyverrel föllépő
hatalmat. A magyar október szolidaritása azért is figyelemre méltó, mert
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> alapból cáfolja meg azt a tételt, hogy a magyar <span style="background-color:rgb(255,153,0)">„soha együtt nem tart”,</span></b></u></span><span style="background-color:rgb(255,153,0)"><u><b>
hogy egy széthúzó nemzetről van szó</b></u></span>. Ugyanakkor igaz, hogy a „féldecis”
Kádár-kormányzatnak nagyon sokáig és erőteljesen kellett rombolnia a
magyar társadalom közerkölcsét, jó ízlését és általános hangulatát, hogy
abban tényleg felüthesse fejét a kicsinyes irigység, a korrupció, a
nemzeti eszmények teljes elhanyagolása. Tisztelet a kivételnek, akiket
viszont igyekeztek elszigetelni. A magyar október a széthúzás
ellenpéldája, de az is igaz, hogy a népnek időre és intő példákra volt
szüksége ahhoz, hogy kiismerje magát a ráerőszakolt, a nyakába szakadt
politikai rendszerek viszonyai között. Mert a<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> magyar temperamentum és
tehetség mindenkor, a legnehezebb helyzetekben is képes volt komoly
szervezőerőt felmutatni, és hogy az ’56-ban megmutatkozó szervezettség
nem egyedi eset volt, azt mutatja az 1848–49-ben történtek is, amikor
szó szerint a semmiből kellett létrehozni a különböző fegyver-, muníció-
vagy ruhagyárakat, a nemzeti valutát</b></u></span> stb.</p>
<p>Bármennyi nehézségen esett is át a magyar társadalom az ’56-ot
megelőző évtizedekben, az akkor elszenvedett sérelmek, elfojtások végül
elemi erővel törtek föl. Különösen a felkelést megelőző tíz év volt
embert próbáló, amikor egy őszinte szót nem lehetett hallani sem a
hatalom birtokosaitól, sem az ország valódi hangulatáról. Ezért miközben
Budapesten világtörténelmet írtak egy normálisabb élet reményében,
azalatt nemcsak a magyar főváros reakciója okozott kínos meglepetést a
bolsevisták számára, hanem<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> ami vidéken történt</b></u></span>. Mert egészen rendkívüli
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>gyorsasággal kezdte el magát megszervezni az ország</b></u></span>, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>még a legkisebb
településen is azonnal forradalmi bizottságok és munkástanácsok</b></u></span>
alakultak, mintha előzőleg összebeszéltek volna, azon nyomban
megszervezték a maguk életét, ugyanakkor bekapcsolódtak az országos
hálózatba, mindezt néhány nap alatt. Mint<u><b> Rainer M. János fogalmazott
egy alkalommal: „A vidék nem felrúgni akart valamit, hanem átalakítani.
Ők harc helyett – atrocitásokra nem került sor, mert falun nem is volt
ellenfél – elkezdték lebontani a tanácsrendszert, és nekiláttak
létrehozni az önkormányzati rendszert. Még sarkosabban úgy lehetne
fogalmazni, hogy míg Budapesten szabadságharc zajlott, vidéken
társadalmi forradalom.”</b></u> El lehet gondolni, mennyi sérelem és mekkora
elégületlenséggel vegyes várakozás, ha úgy tetszik: éhség volt az akkori
magyarságban, ha ilyen magas szintű szervezettséggel reagált a központi
hatalom összeomlására. A magyar vidék tehát azonnal szervezésbe fogott,
és azt is tudták, hogy az ország sorsa a fővárosban fog eldőlni, a
világ főleg arra figyel, ezért az élelmiszer-utánpótlást is megoldották.</p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>Gerőék mesterkedése bármilyen mértékű volt is, </b></u></span><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>egész váratlan arányú,
spontán népfelkelést eredményezett, egy valóban tiszta, széles körű
nemzeti összefogást.</b></u></span> A magyarok egységes, egyöntetű rendszer elleni
fellépését kétségtelenül megkönnyítette, hogy pontosan tudták, kik ellen
kell fordítaniuk haragjukat, erejüket, tudták, hogy mit kell máshogy
csinálni, mert tíz év alatt kiismerték a bolsevista rendszer útvesztőit.
Ahogy mondjuk az 1990 utáni Magyarországon is kellett vagy 10-20 év
(attól függ, honnan számoljuk), amíg a nemzet kiismerte magát egy
megváltozott világ eltérő érdekektől vezérelt pártpolitikai erőviszonyai
között. Akárhogy is, 1990-ben fordulat történt, sok minden
megváltozott, és <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>ma talán a fő kérdés az, hogy mi mellett tudunk
felsorakozni, mit és mennyit tudunk felvállalni a közös ügyekből, s nem
az</b></u></span>,<u><b> hogy mi ellen kell protestálni.</b></u> Mer<u><b>t a jóhoz és a rosszhoz való
viszonynak legfeljebb az aránya változott meg, de az értékek és az
elvárások nagyjából ugyanazok, mint ötvennyolc évvel ezelőtt.</b></u><br><br><i>A szerző könyvtáros</i></p> </div></div>