<div dir="ltr"> 2014. április 18. – Nagypéntek<br><br> <span style="color:rgb(204,0,0)"><b>Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol<br> egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is,<br>
aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott<br> egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és<br> kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus<br>
tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit<br> kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így<br> szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt<br>
mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra<br> megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti<br> Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát<br>
engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban<br> megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.”<br> Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott<br>
vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus<br> rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a<br> kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”<br> Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és<br>
megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki<br> abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb,<br> ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte<br>
Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal<br> a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik<br> tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban<br>
őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben<br> megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő<br> azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek<br>
tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és<br> melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust.<br> Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a<br>
zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása<br> van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd<br> azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket<br>
mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így<br> szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul<br> szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?”<br>
Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz.<br> Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle:<br> „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A<br> főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét,<br>
megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét<br> tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas.<br> Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A<br> zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és<br>
elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és<br> megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem<br> volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta:<br>
„Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A<br> zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így<br> beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog<br>
meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és<br> megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt:<br> „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt<br>
felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe.<br> Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból<br> való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének,<br>
hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.”<br> Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod,<br> hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy<br>
tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a<br> szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus<br> újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok<br>
benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak.<br> Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét<br> kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt.<br>
Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. Akatonák tövisből koszorút<br> fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje<br> járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul<br>
verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek<br> vezetem őt, hogy megtudjtok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött<br> Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az<br>
ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek:<br> „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek,<br> feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a<br>
zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell<br> halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még<br> jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust:<br>
„Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt<br> mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra,<br> hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt<br>
mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad<br> volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.”<br> Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók<br>
azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja.<br> Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E<br> szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe<br>
ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti<br> készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a<br> királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!”<br>
Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok<br> azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre<br> kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék.<br> Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért<br>
az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott<br> keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust<br> meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez<br>
volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan<br> olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel<br> volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok<br>
kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A<br> zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam,<br> megírtam.”<br> A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit,<br>
négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse<br> következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így<br> szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié<br>
legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat,<br> s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették.<br> Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás<br>
felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a<br> tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!”<br> Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva<br>
házába fogadta őt a tanítvány.<br> Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így<br> szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy<br> szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte<br>
az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét.<br> A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem<br> maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre<br>
feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat<br> ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a<br> lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek.<br>
Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték<br> meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába.<br> Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és<br>
az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is<br> higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot<br> ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra,<br>
akit keresztülszúrtak.”<br> Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való<br> élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus<br> testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött<br>
Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy<br> száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel<br> együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a<br>
helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új<br> sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók<br> készületi napja miatt oda temették Jézust.</b></span><br>
Jn 18,1–19,42<br><br> Elmélkedés:<br><span style="color:rgb(142,124,195)"><b> Nagypénteki csend<br> Nagypénteki gondolatainkban, elmélkedésünkben óvatosnak kell lennünk.<br> Megvan bennünk ugyanis a hajlandóság, hogy Jézus kereszthalálát önmagában<br>
szemléljük és ennek következtében tragédiaként, negatív eseményként éljük<br> meg. Szerencsésebb, ha az Úr keresztáldozatát úgy szemléljük, mint földi<br> életének betetőzése, végső fejleménye, illetve a feltámadás fényében<br>
tekintjük.<br> A kereszthalál és a feltámadás időrendisége nyilvánvaló, a halál<br> következik be először, aztán a feltámadás kis idő múlva. Ha csak az<br> időbeli kapcsolatot nézzük, könnyen abba a hibába esünk, hogy túl kell<br>
lennünk a kereszten a feltámadás érdekében. A nagypénteket átvészeljük<br> valahogy, talán a szigorú böjtöt is megtartjuk, amit az Egyház ajánl e<br> napra, de jöjjön gyorsan a feltámadás szép húsvéti ünnepe! A lehető<br>
leggyorsabban szűnjön meg a világra és gondolatainkra boruló nagypénteki<br> sötétség, hogy minél hamarabb örvendezhessünk annak, hogy Krisztus<br> feltámadt és mi találkozhatunk vele. Felejtsük el az egész szörnyű és<br>
botrányos kereszthalált és koncentráljunk a feltámadásra! Ez a<br> gondolkodásmód és sietős szándék azonban egy kicsiny, látszólag<br> jelentéktelen dolgon megbukik: a feltámadt Krisztus testén látszanak a<br>
sebhelyek és éppen ezekről ismerhető fel, hogy ő az. A feltámadt<br> Krisztussal való találkozások történeteiben az evangélisták azzal a<br> szándékkal említik meg e sebeket, hogy senki ne gondolja azt, hogy a<br>
kereszthalál egy múltbéli esemény, amelyet elfelejthetünk, és most már<br> csak a jelenre és a Feltámadott jelenlétére kell figyelnünk. A feltámadt<br> Krisztus megmutatja sebhelyeit, hogy apostolai meggyőződhessenek arról,<br>
hogy valóban az ő Mesterük áll előttük, aki meghalt a kereszten.<br> A kereszthalál és a feltámadás között nem csupán időbeli kapcsolat van,<br> hanem Jézus Krisztus személye köti össze a két eseményt. Ő halt meg a<br>
kereszten és ő támadt fel. Aki meghalt, az részesült a feltámadásban.<br> Szent Pál apostol így fogalmazza meg ezt az igazságot a korintusiakhoz írt<br> első levelében: „Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint,<br>
eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint” (1Kor 15,3-4).<br> Az események másik összekötő kapcsa az Isten megdicsőítése. Jézus élete,<br> halála és feltámadása megdicsőíti az Atyát, dicsőséget szerez Istennek.<br>
Hiába gondolják egyesek, hogy legyőzhetik Istent, mert szégyent vallanak.<br> Nem a gonosz győz, hanem Isten. Nem győzedelmeskedik az emberi gonoszság<br> és gyűlölet, még ha nagypénteken úgy is tűnik egy rövid időre, hanem Isten<br>
győzelme válik nyilvánvalóvá. Jézus tökéletes engedelmessége, a szenvedést<br> és a halált is vállaló engedelmessége, dicsőséget szerez az Atyának, mert<br> ennek köszönhetően valósul meg a megváltás isteni terve. A megdicsőülést<br>
azért is érdemes kiemelnünk, mert emberileg kudarcként értékelhető a<br> kereszthalál. Hiába tanított csodálatos módon Jézus, hiába tett csodákat<br> isteni erejével, hiába hittek benne oly sokan, az élete, a munkája<br>
kudarccal végződött. Azt is mondhatnák egyesek, hogy hiába volt vele Isten<br> egész életében, a legfontosabb pillanatban mégis elhagyta és nem mentette<br> meg a haláltól. Ha így gondolkozunk és így szemléljük a nagypénteki<br>
eseményt, csak erősödik bennünk a tudat, hogy a jó elkerülhetetlenül<br> kudarcra van ítélve a világon, mert az emberi rosszindulat és gyűlölet<br> könyörtelenül elnyom minden jó kezdeményezést. A kereszthalált és a<br>
feltámadást összeköti a csend. Abban a pillanatban, amikor Jézus kileheli<br> lelkét, a világ elnémul. Isten Fia szenvedése, az ártatlan halála láttán<br> az ember elnémul. Most emberi szó felesleges. Csendesedjünk el, hogy a<br>
feltámadás az öröm szavait adja ajkunkra harmadnapon.<br> </b></span> © Horváth István Sándor<br> <br> Imádság:<br><span style="color:rgb(106,168,79)"><b> Megfeszített és feltámadt Urunk! Értünk szenvedtél, értünk haltál meg.<br>
Irántunk való szeretetből vállaltad a szenvedést és irántunk való<br> szereteted nagy jele a kereszt. Utam a kereszthez vezet, amely szereteted<br> bizonyítéka. Letérdelek, leborulok kereszted előtt, s némán szemlélem a<br>
megváltás titkát, a szeretet titkát, a halál titkát, az újjászületést és<br> feltámadást rejtő titkot.</b></span></div>