<div dir="ltr">2014. április 17. – Nagycsütörtök<br><br>   <span style="color:rgb(204,0,0)"><b>Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus  tudta, hogy elérkezett az óra,  amikor<br>   ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik<br>
   a világban voltak, még egy  végső jelét adta szeretetének. Vacsora  közben<br>   történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon  fiának<br>   szívében a  gondolatot, hogy  árulja  el őt.  Jézus  tudta, hogy  az  Atya<br>
   mindent a  kezébe adott,  s hogy  Istentől jött  és Istenhez  tér  vissza.<br>   Fölkelt  hát  a  vacsora  mellől,   letette  felső  ruháját,  fogott   egy<br>   vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és<br>
   mosni kezdte tanítványainak a lábát,  majd a derekára kötött kendővel  meg<br>   is törölte. Amikor  Simon Péterhez  ért, az  így szólt:  „Uram, te  akarod<br>   megmosni az  én lábamat?”  Jézus  így felelt:  „Most  még nem  érted,  mit<br>
   teszek, de később  majd megérted”.  De Péter tiltakozott:  „Az én  lábamat<br>   ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz<br>   semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat,<br>
   hanem a  fejemet  és  a  kezemet is!”  Jézus  azonban  kijelentette:  „Aki<br>   megmosdott, annak csak a lábát kell  megmosni, és egészen tiszta lesz.  Ti<br>   tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja,<br>
   azért mondta: „Nem vagytok  mindnyájan tiszták.” Miután megmosta  lábukat,<br>   fölvette felső  ruháját,  újra  asztalhoz  ült,  és  így  szólt  hozzájuk:<br>   „Megértettétek-e, hogy mit  tettem veletek? Ti  Mesternek és Úrnak  hívtok<br>
   engem, és jól  teszitek, mert  az vagyok.  Ha tehát  én, az  Úr és  Mester<br>   megmostam lábatokat,  nektek is  meg kell  mosnotok egymás  lábát.  Példát<br>   adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”<br>
   Jn 13,1-15<br><br>   <span style="color:rgb(53,28,117)">Elmélkedés:<br><br>   Egyetlen áldozat<br>   Boldog Kalkuttai  Teréz  anyától  származik a  következő,  papoknak  szóló<br>   figyelmeztetés, felszólítás:  „Úgy végezd  ezt a  szentmisét, mintha  első<br>
   szentmiséd volna! Úgy mutasd  be, mintha utolsó  szentmiséd volna! És  úgy<br>   ünnepeld ezt  a szentmisét,  mintha  életed egyetlen  szentmiséje  volna!”<br>   Istennek  hála  a  papok  többsége  éveken,  évtizedeken  keresztül  végzi<br>
   szolgálatát, s mutatja be mindennap  a szentmisét élete utolsó napjáig,  s<br>   nem csupán egyetlen  alkalommal pappá szentelése  után. Az említett  Teréz<br>   anyától származó jó tanács és kérés  mégis igaz minden szentmisére, s  jó,<br>
   ha minden pap ilyen lelkülettel ünnepli az eucharisztiát, hogy az  valóban<br>   Istennek tetsző szolgálat legyen és a hívek lelki épülését szolgálja.<br>   Jézus nagycsütörtöki  utolsó  vacsoráját joggal  tartjuk  szentmisének,  a<br>
   szentmise mintájának. Ezen vacsora alkalmával a kenyeret az ő testeként, a<br>   bort az ő véreként adta apostolainak.  Ez az első átváltoztatás, amely  az<br>   Úr parancsának megfelelően a felszentelt papság által minden  szentmisében<br>
   megújul, megismétlődik,  Krisztus áldozata  jelenvalóvá válik.  Az  utolsó<br>   vacsora cselekedete Jézus számára az első, az utolsó és az egyetlen  volt.<br>   Éppen annak érdekében rendelkezett  úgy, hogy emlékezetére  megismételjük,<br>
   jelenvalóvá tegyük  áldozatát, hogy  az  idők végezetéig  részesüljenek  a<br>   benne hívők a testévé és vérévé változtatott kenyérből és borból, mint  az<br>   örök élet táplálékából.<br>   Amikor Jézus egyetlen  áldozatáról beszélünk, akkor  nem szabad  önmagában<br>
   szemlélnünk az utolsó  vacsorán végzett cselekedetét,  hiszen az  szorosan<br>   összetartozik az ő kereszthalálával, önmaga feláldozásával. Tulajdonképpen<br>   nem is beszélhetünk  két áldozatról,  az utolsó vacsora  áldozatáról és  a<br>
   keresztáldozatról, mert olyan szoros egység van köztük. Jézus áldozata  az<br>   Atyának való önfelajánlás. Miért szükséges az áldozat-jelleg kiemelése? Ha<br>   egy ember valakinek  az életét igyekszik  megmenteni, de ez  az ő  életébe<br>
   kerül, akkor hősnek nevezzük. Ha valakinek kioltják az életét azért,  mert<br>   ragaszkodott egy  igazsághoz  vagy  hitéhez,  és  a  halálos  fenyegetések<br>   ellenére sem volt hajlandó megtagadni  azt, akkor vértanúnak nevezzük.  Ha<br>
   pedig Isten hal  meg az  emberekért, akkor  az valódi  áldozat. Jézust  ne<br>   nevezzük hősnek vagy vértanúnak,  mert az ő  önfeláldozása több ennél.  Ha<br>   csak valóságos  ember lett  volna, akkor  mondhatnánk, hogy  hős volt,  de<br>
   mivel valóságos  Isten is,  helyesebb áldozatról  beszélnünk.  Cselekedete<br>   engesztelő áldozat, amelyet az Atya kér Fiától és a Fiú felajánl Atyjának.<br>   Megváltó áldozat,  amelyben  nekünk  adja  testét  és  értünk  hal  meg  a<br>
   kereszten.<br>   Kezdő papként többször elkövettem azt  a hibát az igehirdetés során,  hogy<br>   pontatlanul fogalmaztam. Például így: „Az Oltáriszentségben az Úr a  saját<br>   testét adja oda. Vagy: Jézus meghalt a kereszten.” Mennyire félrevezető ez<br>
   a megfogalmazás!  Mennyire személytelen.  Mintha  semmi közünk  nem  volna<br>   hozzá. Jézus  meghozza  áldozatát,  az  Atya elfogadja,  és  így  kerek  a<br>   történet. Ez  egy tévedés.  Valójában Jézus  értünk hozza  meg  áldozatát,<br>
   amelyet felajánl  az Atyának,  nekünk  adja testét  az  Oltáriszentségben,<br>   értünk szenved és értünk hal meg a kereszten.<br>   Amikor az  elkövetkezendő  napokban  részt veszünk  a  nagycsütörtök  esti<br>   szentmisén,  a  nagypénteki   szertartáson,  a  húsvéti   vigílián  és   a<br>
   húsvétvasárnapi ünnepi szentmisén, ne  érezzük magunkat kívülállónak!  Úgy<br>   hallgassuk a felolvasott  szentírási részeket,  hogy azokban  mi is  benne<br>   vagyunk. Gondoljunk arra, hogy Krisztus értem halt meg, nekem adja önmagát<br>
   az Oltáriszentségben.</span></b></span><br>   © Horváth István Sándor<br>    <br> <span style="color:rgb(120,63,4)"><b>  Imádság:<br>   Uram, Jézus! Kérdések százai forognak  fejemben, amikor az utolsó  vacsora<br>   asztalánál ülök. Alig fogom fel szavaid értelmét, alig értem cselekedeteid<br>
   jelentését. Szolgaként hajolsz le, hogy  megmosd az apostolok lábát és  az<br>   én lábamat. Saját  testedet és  véredet adod a  kenyérben és  a borban  az<br>   apostoloknak és adod nekem. Olyan dolgokat teszel, amit egyetlen más ember<br>
   nem  tesz.  Isteni  erőddel  szembeszállhatnál  azokkal,  akik   elfognak,<br>   elítélnek, bántalmaznak,  de  nem  teszed, s  én  nem  értem  szelídséged.<br>   Meghalsz a kereszten, de előtte azokért imádkozol, akik megölnek, s én nem<br>
   értem, miért kellett így meghalnod.  Csak annyit sejtek most, hogy  mindez<br>   értem történik. Talán harmadnap mindent megértek.<br><br> </b></span>   <br></div>