<div dir="ltr"><h1>Evangelii Gaudium - VII. Isten egész népe hirdeti az evangéliumot (nr. 111–134)</h1>November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápa <i>Evangelii Gaudium </i>kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az
Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi
folytatásokban adjuk közre.<div><div><div> </div>
</div>
</div>
<p><span style="background-color:rgb(255,255,0)">„Az
evangelizálás az Egyház feladata. Azonban az evangelizálás alanya jóval
több egy organikus intézménynél és hierarchiánál, hisz az sokkal inkább
egy nép, amely úton van Isten felé”</span> (nr. 111). Ezzel az alapvető, a II.
Vatikáni Zsinatot visszhangozó meglátással kezdi Ferenc pápa az
evangélium hirdetéséről szóló III. fejezetet az Evangelii Gaudium című
apostoli buzdításában.<br><br>Az Egyháznak tudatosítania kell önmagában
ezt a „nép-szerűségét”, hiszen így érti meg, hogy <span style="background-color:rgb(255,255,0)">a mindenkit üdvözíteni
akaró Isten közösségeként neki is minden emberhez, minden néphez szóló
küldetése van. Hisz Jézus nem elitet akart magának! Ferenc pápa ezért is
mondaná szívesen a még nem hívőknek: „Az Úr téged is hív, hogy része
légy népének, s ezt nagy tisztelettel és szeretettel teszi!” </span>(nr. 113).
Hogy az Egyházban mindenkinek helye van, az megmutatkozik abban, ahogyan
a Szentlélek minden kultúra minden emberét képes belefoglalni a
krisztusi közösségbe. Ezért „a kulturális sokféleség nem sebzi meg az
Egyház egységét” (nr. 117). Később a szöveg még kitér arra is, hogy
emiatt<span style="background-color:rgb(255,255,0)"> nem csak a személyeket, de a kultúrákat is evangelizálni kell </span>–
emiatt<span style="background-color:rgb(255,255,0)"> fontos az Egyház jelenléte a tudomány, a közgondolkodás, az
oktatás terén (nr. 132–134).</span><br><br>Minden kereszténynek meg kell
értenie, hogy egy ilyen ezerarcú közösség tagja, s hogy osztozik is e
közösség nagy hivatásában: „mindannyian misszionárius tanítványok
vagyunk” (nr. 119–121). Ennek a keresztség szentsége az alapja. <span style="background-color:rgb(255,255,0)">„Minden
megkeresztelt, akármilyen egyházi funkciója vagy hitismeretekben való
jártassága legyen is, az evangelizáció aktív alanya.</span> Helytelen lenne egy
olyan elképzelésre gondolnunk, miszerint szakképesített munkások viszik
előre az evangelizációt, miközben a nép többi tagja egyszerűen csak
befogadja a cselekedeteiket” (nr. 120).<span style="background-color:rgb(255,255,0)"> Minden keresztény el kell hogy
kötelezze magát a Krisztus melletti tanúságtételre.</span><br><br>Az
evangelizáció terén<span style="background-color:rgb(255,255,0)"> külön fejezetet szentel a pápa a népi vallásosságnak</span>
(nr. 122–126), ebben ugyanis „meg lehet ragadni azt a módot, ahogyan a
megkapott hit megtestesült egy kultúrában, és folyamatosan továbbadja
magát” (nr. 123). Bár egyes katolikusok gyanakodva tekintenek a népi
vallásosságra (s e tendencia felerősödött a II. Vatikáni Zsinat után),
Ferenc pápa VI. Pál szavaival arra hív, hogy<span style="background-color:rgb(255,255,0)"> fedezzük fel újra ennek a
jámborságnak az erejét: a népi vallásosság ugyanis „olyan Isten-szomjat
nyilvánít ki, amelyet csakis az egyszerűek és szegények ismerhetnek”</span>
(uo.). Ferenc ezért is kéri, hogy „a jó Pásztor tekintetével”
közelítsünk e jámborsághoz (nr. 125), amelynek kifejezési formái – mint
fogalmaz – loci theologici, azaz teológiai források (nr. 126).<br><br>Az
evangélium hiteles meghirdetésének további tényezője <span style="background-color:rgb(255,255,0)">a személyesség</span>,
amelynek meg kell jelennie az Egyház missziós átalakulásában. <span style="background-color:rgb(255,255,0)">A
prédikáció első pillanata ugyanis „a személyes párbeszéd, amelyben a
másik kifejezi és megosztja örömeit, reményeit, aggodalmait </span>szeretteiért
és számos dologért, ami megtölti szívét” (nr. 128) – mintha csak a <i>Gaudium et spes</i>
kezdetű zsinati lelkipásztori konstitúció bevezetőjének szavait
hallanánk, az evangelizációra alkalmazva. <span style="background-color:rgb(255,255,0)">Ez a személyesség azonban csak
akkor válik éltetővé és termékennyé, ha a Szentlélek karizmái válnak
hatékonnyá benne, </span>hiszen „a személyek és közösségek közötti
különbözőségek olykor fárasztóak lehetnek, ám a Szentlélek, aki az
eredete ennek a sokféleségnek, mindenből ki tud hozni valami jót, és át
tudja azt alakítani evangelizációs dinamizmussá, amely a vonzás által
cselekszik” (nr. 131). Ezért az emberi arcú egység, „<span style="background-color:rgb(255,255,0)">az uniformizálás és
az egyneműsítés bevezetése” (uo.) nem segít semmit az Egyház
küldetésében – a Lélekre van itt szükség!</span></p><br><h1>Evangelii Gaudium - VIII. A homília, a prédikáció (nr. 135–175)</h1>
<div>
<div>
<div>
<p>November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápa <i>Evangelii Gaudium </i>kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az
Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését
napi folytatásokban adjuk közre.</p> </div>
</div>
</div>
<p>Az
Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítás szerkezeti középpontjában a
<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>homília, az igehirdetés kiemelt formája</b></u> áll. Ezek a pontok olyan
mélyrehatóak, annyira alaposan járják körül a prédikálás gyakorlatát <u><b>(az
előkészületektől kezdve a megvalósuláson át egészen az egyházi hatások
elemzéséig</b></u>), hogy ennek a szakasznak tananyaggá kell válnia a
szemináriumokban, egyfajta mini-kézikönyvül kell szolgálnia a prédikálás
mindennapos gyakorlatában élő papság számára.<br><br>A pápa legelőször<u><b> a
homília koordinátái</b></u>t vázolja fel. Nem egyszerű „prédikálásról”, szent
témáról szóló beszédről van itt szó. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>A homília egyedi műfaj, minőségileg
több mint egy átlagos értelemben vett igehirdetés vagy szentbeszéd</b></u>. Az
első alapvető meghatározója a liturgikus kontextus (nr. 137–138): ez
determinálja tartalmát (vagy a szentírási szakaszok, vagy a liturgikus
szövegek), de a szóhasználatát, „módszertanát” is. „A homília nem lehet
egy szórakoztató látványosság, <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>nem felel meg a médiaforrások
logikájának, hanem át kell tüzesítenie, értelemmel kell megtöltenie a
liturgikus ünneplést”</b></u> (nr. 138). Épp a liturgia kerete okán rövidnek
kell lennie, nem hasonlíthat előadáshoz vagy hittanórához, nem keverhető
össze a bibliaórával vagy a katekézissel. Ha önállósodik,
terjedelmében, tartalmában vagy stílusában kiválik a liturgia egészének
szövetéből, akkor elfelejti az alapkövetelményt: az ünneplés „részei
közötti harmóniát és annak ritmusát” (uo.). Emellett a prédikációban <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>nem
a dörgedelmes, vagy éppen okos, kioktató pap szólal meg, hanem az
Egyház mint anya</b></u> – aki éppen ezért (a pápa szójátékával élve)
„anya-nyelvet” beszél a homíliában (nr. 139), egyfajta anyai kultúrát
valósít meg. Csak így válhat a szentbeszéd olyan megszólalássá, amely
valóban képes lángra gyújtani a szíveket. Emellett persze szükség van a
homília inkulturációjára is, hogy így végül „az evangéliumi üzenet
szintézisét, s ne különválasztott gondolatokat vagy értékeket”
közvetítsünk (nr. 143).<br><br>A következő szakasz (nr. 145–159)
alapvetően a prédikáló papságnak szól, s a felkészülés, az előkészítés
szempontjait vizsgálja, melyek e helyen csak felsorolásszerűen említünk
meg: a Szentlélek segítségül hívása, az igazság szolgálata (vagyis a
szentírási szakaszok üzenetének figyelmes és alázatos feltárása), a Szó
személyessé tétele (vagyis a prédikátor személyes eggyé válása az
Igével), a lelki olvasás/értelmezés (vagyis nem pusztán nyelvi-teológiai
szövegelemzés), a nép meghallgatása (vagyis a készség arra, hogy a
hívők valóságára reflektáljunk) és a pedagógiai eszközök alkalmazása (a
képek, példák alkalmazása, a helyes nyelvezet, a pozitív tónus). Csak
így tehetünk eleget VI. Pál intésének: „sokat várnak ettől a
prédikációtól, s azért teremnek gyümölcsöt belőle, mert egyszerű,
világos, közvetlen és megfelelő” (nr. 158).<br><br>Az evangelizáció
kapcsán természetesen nem hallgathatunk a kérügmáról, vagyis az
evangélium első, apostoli meghirdetésének a fontosságáról.<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> Nem csak a
homíliában, de a katekézisben, hitoktatásban is kérügmatikusnak kell
lenni: azaz mindig az üzenetre, a lényegre kell összpontosítani, s azt
egyszerű szavakkal, tanúságtevő magatartással</b></u> kell átadni. Emellett a
katekézis terén fontos még<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> a misztagógikus, a misztériumokba (értsd:
szentségekbe, szentségi életbe) bevezető szemlélet.</b></u> Enélkül semmilyen
hitoktatás nem ér semmit. Hisz a lényeg ez: „a nevelési tapasztalat
szükségszerű lépcsőzetes előrehaladása, amelyben közreműködik az egész
közösség, és a keresztény beavatás liturgikus jeleinek megújult
értékelése” (nr. 166). Azaz: a jó homília és hitoktatás belesző a
közösség szentségi életébe, valóban eleven vesszővé tesz a szőlőtőn.<br><br>Ezért
is fontos, hogy <b><u></u></b> – barát<b><u>minden egyes személy vezetést, kísérést kapjon az
útján, amely adott esetben egészen személyes kell, hogy legyen. Emellett
tudatosítanunk kell önmagunkban, hogy nem csak a prédikálás és a
hitoktatás, de az egész keresztény lét <span style="background-color:rgb(255,255,0)">a Szentírás szüntelen
olvasásából, tanulmányozásából táplálkoziki, közvetlen,
bensőséges viszonyt kell kialakítanunk a Bibliával,</span></u></b> hisz enélkül nem
lehetünk misszionáriusok (nr. 175).</p><p><i>(A dokumentum ismertetését holnap folytatjuk)</i></p><p>Török Csaba/Magyar Kurír</p><h1 class="">Evangelii gaudium - IX. Az evangelizáció társadalmi vetülete – a szegények (nr. 177–216)</h1>
November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápa <em>Evangelii gaudium </em>kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az
Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi
folytatásokban adjuk közre.<div class=""><div class=""><div class=""> </div>
</div>
</div>
<p>Az
Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás IV. fejezete<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> az
evangelizáció társadalmi vetületei</b></u>vel foglalkozik. Ez a
legterjedelmesebb rész a szövegben, s ez is mutatja, hogy <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>ezen a téren
milyen fordulatra, megújulásra van szükség az Egyházban.</b></u> Természetesen
ennek az egész folyamatnak csakis az előzőek során említett kérügma
lehet az alapja, hiszen a hitünk arra adott válasz, és <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>az egész
evangelizáció végcélja, Isten Országa</b></u> is abban tárul fel előttünk. Mivel
pedig az Országnak ez az örömhíre nem csak megszólítja, de át is
alakítja az embert minden kapcsolatával, viszonyával egyetemben,
szükségszerűen társadalmi vetülettel is bír: <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>„…senki sem kívánhatja
tőlünk, hogy a vallást a személyek titkos belső világába utaljuk, a
társadalmi és nemzeti életre való mindenféle kihatás nélkül, anélkül,
hogy aggódnánk a civil társadalmi intézmények üdve felől, anélkül, hogy
megnyilatkoznánk azon kérdések kapcsán, amelyek érdeklik az
állampolgárokat” </b></u>(nr. 183).<br><br>Ennek a „társadalmiságnak” <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>elsődleges
eleme a szegények melletti elköteleződés </b></u>– egy olyan hívő
alap-magatartásforma, amelynek tettekre váltásában Jorge Mario Bergoglio
mindig is jeleskedett: mind jezsuitaként, mind Buenos Aires
főpásztoraként a favellákban, a nyomortelepeken. Hogy korunk helyzetét
leírja, a pápa bibliai képet használ fel: a zsidó nép Egyiptomban
Istenhez kiáltott, s Isten meghallotta az ő kiszolgáltatott és
kétségbeesett kiáltásukat (vö. Kiv 3,7–8.10). Aki hívő ember, az egyesül
Istennel minden egyes emberi kiáltás meghallásában – „Az Egyház
felismerte, hogy e kiáltás meghallásának szükségessége magának a
kegyelemnek a megszabadító működéséből fakad, amelyet mindannyiunkban
kifejt, ezért <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>nem csak párak számára fenntartott küldetésről van szó”</b></u>
(nr. 188). Az egész Egyháznak, <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>minden kereszténynek radikálisan
szolidárissá kell válnia minden emberrel, minden emberi fájdalommal,
szenvedéssel, nyomorral, sőt minden néppel is, amelynek a kiáltása sok
ezer szájból hangzik fel.</b></u> <u style="background-color:rgb(213,166,189)"><b>Ha ezt nem valósítjuk meg, akkor hűtlenné
válunk az evangéliumhoz, s bizony – a páli szófordulattal élve (vö. Gal
2,2) – hiába fáradozunk, fölöslegesen „futunk”</b></u>. Az erre vonatkozó
hitbeli tanítás „annyira világos, annyira közvetlen, annyira egyszerű és
beszédes, hogy semmiféle egyházi értelmezésnek nincsen joga
relativizálni azt” (nr. 194).<br><br>Így <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>tehát Isten népének rá kell
ébrednie arra, hogy a szegényeknek kivételes helye van a soraiban.</b></u> Ez
nem jelentheti azonban csupán azt, hogy olykor anyagi segítséget
nyújtunk – bár ez hasznos támogatás, önmagában mégis kevés a hit
szempontjából. „Elköteleződésünk nem kizárólag a segítségnyújtás és
támogatás akcióiban vagy programjaiban áll, a Szentlélek <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>nem féktelen
aktivitást indít el bennünk, hanem elsősorban a másik felé forduló
odafigyelést,</b></u> »akit önmagunkkal teljesen egynek tekintünk«” (nr. 199).
<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Ha ez nincs meg bennünk, akkor nem sokat ér a pénzadomány. </b></u>Ferenc pápa
kifejezetten kemény hangon szól a katolikusokhoz: „fájdalommal kívánom
kijelenteni, hogy <u style="background-color:rgb(213,166,189)"><b>a legnagyobb diszkrimináció, amely a szegényeket
sújtja, a lelki odafigyelés hiánya”</b></u> (nr. 200). Ez azért fájdalmas, mert a
szegények lelke kivételesen nyitott Istenre és az evangéliumra – de mi
egyáltalán nem törődünk ezekkel a lelkekkel. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Nem csak a szegények
megélhetésére, de az üdvösségükre is gondot kell viselnünk</b></u>. A pápa
szomorú szívvel mondja ki: „Félek, hogy ezek szavak is csupán néhány
kommentár tárgyát képezik majd, s nem lesz valódi gyakorlati
következményük” (nr. 201). <br><br>Valóban, az Evangelii gaudium
lélekben, látásban, életben, gyakorlatban akar megújítani minket. Ha
csak nagyokat beszélünk a buzdításról, konferenciákon, könyvekben és
okoskodó szószaporítások során vizsgálgatjuk, mint a lepkegyűjtő a
hálójába került zsákmányt, akkor Ferenc pápa kezdeményezése kudarcot
vall bennünk. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Át kell alakulnunk. Milyenné? „Kicsikké, de erősekké Isten
szeretetében” </b></u>(nr. 216). Hisz „minden keresztény meghívást nyert arra,
hogy gondot fordítson azon nép és világ sebesültségére, amelyben élünk”
(uo.).</p><p><em>(A dokumentum ismertetését holnap folytatjuk)</em></p><p>Török Csaba/Magyar Kurír</p><p></p><p></p><h1 class="">Evangelii gaudium - X. Az evangelizáció társadalmi vetülete – a közjó és a béke (nr. 217–237)</h1>
<div class="">
<div class="">
<div class="">
<p>November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápa <em>Evangelii gaudium </em>kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az
Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését
napi folytatásokban adjuk közre.</p> </div>
</div>
</div>
<p>A
Szentírás <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>a Szentlélek adományai között kiemelt helyen</b></u> jelöli meg <font size="4"><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>a
béké</b></u></font>t (vö. Gal 5,22). Társadalmi szinten ez soha nem fogható fel
„irénzimusként, az erőszak puszta hiányaként, amelyet az egyik
csoportnak a másik fölé helyezésével érnek el” (nr. 218). A béke a
köznyelvben ugyanis túl sokszor jelenti a szegények elhallgattatását, az
erősek és privilegizáltak nyugalmát, valamiféle felülről vezérelt
elfojtást, amely kiiktatja azokat a hangokat, amelyek zavarják a
„nagyokat” (uo.). E kérdés kapcsán <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Ferenc pápa meglepő nyíltsággal és
közvetlenséggel, keménységgel szól.</b></u><br><br>Gondolatmenetének azonban van
teológiai mélysége is. Együttesen vizsgál ugyanis két fogalmat: <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>a
teljességet és a határt,</b></u> a korlátot. Az első mindig időben érkezik el, a
jövő felé irányít – a másik a jelenben van. Az első az időre, a második
a térre vonatkozik. Márpedig – a hitbeli szemlélet alapján, így
megközelítve a dolgokat – az idő felette áll a térnek. Mit is jelent ez?
„…azzal kell foglalkoznunk, hogy folyamatokat indítunk el, s nem azzal,
hogy tereket birtoklunk” (nr. 223). <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>A jövő, a teljesség a vezérfényünk,
nem az itt és most uralma.</b></u><br><br>Ugyanilyen alapelv az egység elsősége
a konfliktussal szemben, amire az Egyháznak mintát kell adnia:
„…lehetséges a közösség kialakítása a különbözőségben”, aminek
előfeltétele, hogy <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>„túlhaladjunk a konfliktusos felszínen, s a másik
embert a legmélyebb méltóságában szemléljük</b></u>” (nr. 228). <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Ez az evangélium
útja, az igazi béke útja</b></u>. „A béke hirdetése nem egy kialkudott békére
vonatkozik, hanem azt a meggyőződést hirdeti, hogy <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>a Lélek egysége
harmóniába kapcsol össze minden különbözőséget</b></u>” (nr. 230). Ferenc pápa
alapelvei sorában ott találjuk még a következőket: a valóság fontosabb
az ideánál (nr. 231–233), az egész felette áll a résznek (s nem azonos a
részek puszta összegével, minőségileg több annál, nr. 234–237).<br><br>Mi
bontakozik ki itt a szemeink előtt? Egy dinamikus, a lelkipásztori élet
gyakorlatában, tapasztalatában megérlelt, valóban katolikus (azaz egész
szerinti, a teljeset a szem előtt tartó) társadalomszemlélet<font size="4"><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>. Egy olyan
pápa tanítása, aki megismerte a borzalmas jobboldali diktatúrát, de
utána része volt a politikai liberalizmus hitellenességében is. Aki
átélte a jólét, de a gazdasági összeomlás, az államcsőd korszakait is.
Megismerte a helyi problémák világát, s ezzel együtt a globalizáció
veszélyeit is. Így forrott ki benne a legjobb, a legértékesebb
„keresztény realizmus”, </b></u></font>amelynek alapelvét megtalálhatjuk az apostoli
buzdítás szövegében: „<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>A valóság felette áll az ideának. Ez a kritérium
az Ige megtestesüléséhez s gyakorlatba való ültetéséhez kötődik (…) A
valóság, a már megtestesült és folyton újra megtestesülni akaró Ige
kritériuma lényegi fontosságú az evangelizáció számára”</b></u> (nr. 233). Ezen
alapelv miatt olvassuk az Egyház történelmét kegyelem-történetként, „az
üdvösség történeteként” is. De ami még fontosabb: „…ez a kritérium <font size="4"><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>arra
ösztönöz minket, hogy gyakorlatra váltsuk az Igét, végbevigyük az
igazságosság és szeretet tetteit, amelyekben az Ige termékennyé lesz”</b></u></font>
(uo.). Enélkül csak homokra építenénk, s minden (bármily szépnek tűnő)
evangelizációs dinamizmus szükségszerűen terméketlen lenne.<br><br><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Ha a
kereszténység valóban átalakul e négy kritérium (időbeliség–jövő felé
fordulás, egység, valóság, egész-szerűség) szerint, akkor hiteles tanúja
lesz Krisztus evangéliumának. </b></u>Ezzel pedig szükségszerűen együtt jár az
is, hogy mind jobban be fogja tölteni azt a szerepét a világban, a
társadalomban, amelyet Jézus maga jelölt ki számára: kovász, só,
világosság lesz. S ha ez megtörténik, akkor az Ország örömhíre valóban
eljut az emberi valóság legtávolabbi szegleteibe, <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>s megszüli Isten
csodálatos ajándékát:</b></u> a <font size="4"><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>békét.</b></u></font></p><p><em>(A dokumentum ismertetését holnap folytatjuk)</em></p><p>Török Csaba/Magyar Kurír</p></div>