<div dir="ltr"><h1 class="">1956 ismeretlen hősei</h1>
<div class="">
<span class="">
2013. 10. 23. 06:00 <a href="http://magyarkurir.hu">magyarkurir.hu</a></span></div>
<div class="">
<div class="">
<div class="">
<p style="text-align:justify"><u><b>1956-ban a tőlünk
1000 kilométere északon élő katolikus litvánok</b></u> – <u>miközben a szovjet
időkben a legnagyobb elnyomás közepette önmaguk is segítségre
szorultak-,</u> a földrajzi távolság ellenére <u><b>kifejezték szolidaritásukat a
magyar forradalmárokkal.</b></u> 1956 <u><b>Mindenszentek ünnepén Vilniusban és
Kaunasban</b></u>, Litvánia második legnagyobb városában is diákok és munkások
tartottak <u><b>szimpátiatüntetés</b></u>t.</p> </div>
</div>
</div>
<p><u><b>Történetünk két főhőse</b></u>: Elena Šuliauskaitė, akit Litvánia-szerte<u><b>
Gerarda nővér</b></u>ként ismernek, és Tomas Venclova,<u><b> az egyik legnagyobb
kortárs litván költő</b></u>.<u><b> Az 1956-os események mindkettőjük életét
megváltoztatták.</b></u></p><p><u><b>Elena Šuliauskaitė 1932-ben született</b></u> a
Marijampolje (Mária-mezeje) melletti falucskában.<u><b> Vallásos családban
nevelkedett</b></u>, gyermekkora óta <u><b>pedagógus szeretett volna lenni.</b></u> Gimnáziumi
éveit követően felvették a Vilniusi Pedagógia Főiskolára ahol <u><b>először
pszichológiát, majd pedagógiát tanult</b></u>. 1956-ban utolsó évesként <u><b>az
illegális diákszövetség vezetőjé</b></u>vé választották.</p><p style="text-align:center"><a class="" href="http://www.magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/gerardanover2_0.jpg" rel="lightbox"><img src="http://www.magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/gerardanover2.jpg" style="margin: 7px auto; display: block;" height="425" width="500"></a><em>Elena Šuliauskaitė, Gerarda nővér</em></p>
<p><u><b>Tomas
Venclova 1937-ben született</b></u> a Balti-tenger-parti nagyvárosban,
Klaipėdában.<u><b> Értelmiségi család</b></u>ban nevelkedett. <u><b>Apja</b></u> Antanas Venclova
<u><b>költő, hithű kommunista,</b></u> aki Litvánia első szovjet megszállásakor
(1939-1941) az Oktatási Minisztérium vezetője, a később „önként”
tagságát kérő Szovjet-Litvánia himnuszának szerzője. <u><b>Tomas</b></u> Venclova
<u><b>1956-ban</b></u> 19 évesen <u><b>első éves bölcsész hallgató</b></u> volt a Báthory István
által alapított Vilniusi Egyetemen, ahol akkor már három éve
korkedvezménnyel tanult.</p><p>Elena az Amerika Hangja hullámain, Tomas
pedig az egyetem falára felírt falfirka nyomán <u><b>hallott</b></u> először <u><b>a
Magyarországon kitört forradalomról.</b></u> Történetük 1956. november 1-én
találkozik. <u><b>Mindketten a vilniusi események szervezőivé, visszatekintve
pedig főszereplőivé váltak.</b></u></p><p>A vilniusi diákok a 11 éve tartó
tiltás ellenére kimentek a Rasos temetőbe, ahol ilyenkor litván szokás
szerint nemcsak a családtagok, hanem a temetőben nyugvó litván
„Kossuthok” és „Széchenyik” sírján is kigyulladnak az emlékezés fényei.
Ezúttal még többről volt szó: a magyar forradalom mellett is ki akarták
fejezni szimpátiájukat. <u><b>A temetőben mintegy 500 diák gyűlt össze.
Gyertyát gyújtottak, elénekelték a betiltott litván nemzeti himnuszt és a
legkedvesebb Mária éneket (melyek elénekléséért korábban több száz
embert Szibériába hurcoltak)</b></u>. Elena javaslatára <u><b>a magyar fiatalok
példáját követve, kart karba öltve, énekelve a Vilnius szívében lévő
Hajnal-kapuhoz</b></u> igyekeztek. A barokk Óváros kapuja fölé magaslik a híres
Ostra Brama (litvánul: Aušros Vartai), melynek kápolnájában őrzik az
Isteni Irgalmasság Anyjának kegyképét.</p><p><u><b>A karhatalom - értesülve a
megmozdulásról - közbelépett. </b></u>Az Óvárosba vezető kaput bezárták,
teherautóval <u><b>a tüntetők közé hajtottak, a fiatalokat gumibotokkal
szétkergették. Elena az isteni gondviselésnek tudja be, hogy halálos
áldozatok nem voltak</b></u>. A KGB a tüntetésen résztvevők mindegyikét
elhurcolta és kihallgatta, többségüket <u><b>már másnap kicsapták iskoláikból,
így Elenát is, aki a hatvanas évek végéig különböző kétkezi, alkalmi
munkákból élt</b></u>, ezt követően fejezte be az egyetemet.<u><b> Tomas tettét atyai
nyomásra „botlásnak” tekintették</b></u>, és egészségügyi okokra hivatkozva <u><b>egy
évet ki kellett hagynia egyetemi tanulmányaiból.</b></u></p><p style="text-align:center"><a class="" href="http://www.magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/tomas%20venclova_0.jpg" rel="lightbox"><img src="http://www.magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/tomas%20venclova.jpg" style="margin: 7px auto; display: block;" height="334" width="500"></a><em>Tomas Venclova</em></p>
<p>Ma már mindketten vallják: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc döntő változást jelentett életükben.</p><p><u><b>Elena
Šuliauskaitė ezt követően döntötte el, hogy Istennek szenteli életét</b></u>.
Csatlakozott a föld alatti litván egyházhoz, és a Pranciškus Masilionis
<u><b>jezsuita atya által titokban alapított Eucharisztikus Jézus Női
Kongregáció tagja</b></u>ként, felvéve a Gerarda nevet, 1975-ben örökfogadalmat
tett. <u><b>Miután befejezte főiskolai tanulmányait, tanított</b></u>. A hetvenes
évektől Vincentas Sladkevičius, később kaunasi érsek (a "litván
Mindszenty") segítője lett. Ő volt <u><b>a Litvániában szerkesztett, de
külföldön terjesztett <em>A Litván Katolikus Egyház Története</em> című
szamizdat folyóirat szerkesztője</b>, az egyetlen hiteles hírforrásé, amely a
külvilágot a litvániai eseményekről tájékoztatta.</u> A független Litvánia
kikiáltását követően ünnepélyesen megújította fogadalmát. Erejéhez
mérten <u><b>ma is bekapcsolódik az iskolai és plébániai hitoktatásba.</b></u></p><p style="text-align:center"><em></em></p><p><u><b>Tomas
Venclova - miután szembefordult az "emberbarát kommunizmus" hamis
ideájával </b></u>-, eldöntötte: <u><b>az irodalomnak szenteli életét</b></u>. Az egyetemre
már ellenzékiként tért vissza. <u><b>Titokban újságíróskodik, fordít,
</b></u>hosszabb ideig él Leningrádban és Moszkvában, megismerkedik Borisz
Paszternákkal, és a még üldözöttebb Joszif Brodszkijjal is, akit öt
évvel annak kiutasítása után <u><b>disszidensként követ Amerikába. Ma a Yale
Egyetemen az orosz irodalom professzora.</b></u> Számos írása magyar nyelven is
kiadásra került.<em> </em></p><p><em> </em><u><b>Tomas Venclova 1986-ban egy
Bécsi kongresszusra érkezve, november 7-én hírtelen elhatározással
eljött Budapestre</b></u>, emigrálása óta először téve be a lábát a "szocialista
táborba”: <u><b>emlékezni jött 1956-ra, </b><b>virágot hozott a Bem-szoborhoz</b></u>. Erről
tanúskodik <em>Útmutató </em>című költeménye Halasi Zoltán fordításában:</p><p><i>Útmutató / Tomas Venclova</i><br></p><p class="" style="text-align:left"><em>Repülővel egy óra sincs, és ott vagy. </em><em></em><em> <br>
</em></p><p class="" style="text-align:left"><em>a határőr</em><em> simán átenged: ráérősen lapozgatja útleveled</em><br><em>(örökös háborúban az egyetlen fegyver),</em><br><em>aztán int; mehetsz. Persze, sok minden megváltozhat</em><br>
<em>évek, hónap, akár egy perc alatt;</em><br><em>de a kockázat így se nagy. Falak rozsdállanak,</em><br><em>a Mayerling-kor lakó-odvai. Ünnep. Kirakatokban</em><br><em>évtizede nem látott arcok. Zászlódísz, transzparensek.</em><br>
<em>Ilyenkor a legjobb jönni, lazít az ország; a hatalom</em><br><em>víkendezik, az archívumok zárva, a kiskatona</em><br><em>csak tessék-lássék tiszteleg; nyilván a börtönökben is</em><br><em>csak két-három őr marad, akikben ég</em><br>
<em>a hivatástudat. Ilyenkor az egyszeri pilóta is</em><br><em>végigrepülhet, anélkül hogy lelőnék, az ország fölött,</em><br><em>hol több urán s acél, mint gabona; leszállhat a városban,</em><br><em>ahová te már aligha térsz vissza. Igaz, ő bátrabb.</em><br>
<em>November, sötét körutak, valaki biztos les az árkádok alól,</em><br><em>mint álmaidban annyiszor. Egyébként is, az egész olyan álomszerű.</em><br><em>Ködben a hegy. Mindegy, nem kell megmásznod.</em><br><em>Mintha egy hegy volna csak itt. Különben sík, sík, sík a Dnyeperig,</em><br>
<em>az Urálig, s azon is túl a Góbiig. A híd után jobbra fordulj!</em><br><em>Vak üveg-pompa, fényszórók hunyta, szecessziós vaskerítések,</em><br><em>ódon mecsetek kísérnek majd. Járókelők alig. </em><br><em>Azok se vesznek észre. Eső szitál már napok óta.</em><br>
<em>Völgy tárja torkát mélyes-mély lagunaöbölként.</em><br><em>Kapuboltokon kőcsigák, párkányokon polip, </em><br><em>vízililiom; a folyó is szürke, héjatlan puhány.</em><br><em>Nem ér véget – sose fog véget érni. Falusi asszony</em><br>
<em>virágot árul az utcán. Egy szál szegfű elég lesz.</em><br><em>Innen már nincs messze. A szobrot általában őrzik;</em><br><em>a vigyázók – elkobozni a virágokat. Csakhogy ma ünnep van.</em><br><em>Nekik is dukál egy kis pihenés. Épp harminc éve, hogy</em><br>
<em>itt a téren összegyűltek (ezren? kétezren?) – ötezren el se férnek),</em><br><em>egyesek szegfűvel, a zöm jobbára üres kézzel.</em><br><em>Ami azután történt, megírták sokan.</em><br><em>Hogy elolvashasd e könyveket – el kellett hagyni a hazád.</em><br>
<em>Néhol kövek emelkedtek magasba, mondják,</em><br><em>ott feltépték a gránitlapot, amott csorba lett egy épület sarka,</em><br><em>de annyi év után kísérő nélkül tán nem is értenéd.</em><br><em>…
Sehol egy lélek. Helyezd el a szegfűt: boruljon lábaihoz</em><br><em>a világ, mint mikor a csillag önnön méhe vonzásának enged.</em><br><em>A kontinens a völgytorokba roskad, a völgy a városi kása-ködbe,</em><br><em>a köd a térre, a tér teljes súlyával a szoborra.</em><br>
<em>Mindennek középpontja – a szegfű. Tömör, neutron-lüktetésű.</em><br><em>Két órával később, ahogy arra sétálsz,</em><br><em>még mindig ott fekszik a talapzaton. Úgy rémlik legalábbis.</em><br><em>Mihaszna gesztus. Vártál rá harminc évet.</em><br>
<em>Országot cseréltél, sorsot, barátokat – de amit akartál, meglett.</em><br><em>Ők, akik e téren összegyűltek (nem mind tért haza),</em><br><em>száz évet vártak. Még többet: száznyolcat. Hiába, no:</em><br><em>alföldek, sztyeppék, ködök már csak ehhez szoktak: várnak.</em></p>
<p>Kuzmányi István/Magyar Kurír</p></div>