<!DOCTYPE HTML PUBLIC "-//W3C//DTD HTML 4.0 Transitional//EN"><html><head><meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=UTF-8"><style></style></head><body style=" lang=HU link=blue bgColor=#ffffff vLink=purple;"><h3 class="cikkcim"><font face="Arial" size="3">Kedves Barátaim az Úrban!</font></h3><p>Az alábbi cikket nem ma írta meg Végh Alpár Sándor.</p><p>A helyzet azóta sem változott, tehát ma is aktuális. A világhálón fellelhető a cikk, amit idemásoltam...<br></p><p>SZERINTEM nagyon jó írás!<br></p><h3 class="cikkcim">http://mno.hu/migr_1834/vuin-neru-szerencseje-709784<br></h3><h3 class="cikkcim">Vuin Neru szerencséje</h3><p></p><h5>Lopva és orgazdáktól vásárolva gyűltek a műtárgyak Európa nagy múzeumaiban</h5> <div class="cikk_info"> <div class="author"> <div class="fleft"> <strong>Végh Alpár Sándor</strong><br> <br> 2003. május 03., szombat 00:00 </div> </div> </div> <div class="lead">Arról az Európáról fogok beszélni, amely abból élt és gazdagodott, hogy kifosztott másokat, most pedig abból, hogy a kifosztottaknak leckét ad az általa elképzelt demokráciáról. Ez több mint arrogancia.</div> <div class="cikk_body"> <i>Tizennégy darab a nagyszentmiklósi leletegyüttesből. 1799. szeptember 18-án Neumann abbé, a Császári és Királyi Régiségtár igazgatója kérte, hogy a császár intézkedjék, mert a Bánátban páratlan aranykincs került elő, s ennek megszerzésére a régiségtárnak „mindenek előtt joga van”</i><br><br>Igenlő barátaim: a ti Európátokról fogok beszélni. Arról, amelyről minden brüszszeli propagandista hallgatott, s nagyon is érthető, hogy hallgatott. Egy család sem szokott büszkélkedni azzal, hogy a nagypapa rabló volt, urambocsá!, tolvaj, netán orgazda, és az ebédlő berendezése, beleértve az ezüst étkészletet, lopásból származik. <br>Csodálkoznak, hogy így beszélek? <br>Ha igen, akkor rossz az emlékezőtehetségük. <br>Elfelejtették például, hogy ujjongott a magyar sajtó, mikor Ausztriától tavaly megkaptuk pár hetes láttatásra a nagyszentmiklósi kincseket. Mentünk a kasszához, leszurkoltuk a csinos jegyárat, hogy csurgathassuk a nyálunkat az előtt, ami valójában a miénk. Nem tévedés, barátaim, az a kincs minket illet. <br>Ausztriának egyszerűen nincs joga, hogy megtartsa a huszonhárom aranyedényt, hiszen még csak nem is fizetett érte. Egyszerűen felpakolta, és elvitte tőlünk. Amit egyenjogú viszonyok közt rablásnak hívnak; hiszen minket Bécs előtte odakötözött a birodalom fájához. Fontolgatom, hogy be kéne perelni érte. Nekem vagy másnak, valójában mindegy. Az a fontos, hogy elkezdjük. <br>Úgy, ahogy Melina Mercouri tette, mikor tetemre hívta az angol királyságot. Ismerik a történetet? Ó, fölöttébb pikáns história. Ha leveszem a zakómat és a nyakkendőt, akkor azt mondom: mocskos história. Elmondom egészen az elejétől, mert az Elgin-márványokról kevés szó esett felénk. <br><hr> <br>A dolog kétszáz éve kezdődött, mégpedig azzal, hogy Thomas Bruce-t, Elgin hetedik lordját 1799-ben az udvar követté nevezte ki Athénba, ahová őlordsága még abban az évben megérkezett. Görög földön azonban az élet cseppet sem a kívánatos rend és mód szerint folyt, mert már jó ideje bekvártélyozta magát a török, s hogy ez mivel járt, jól tudjuk: nálunk is időzött másfél évszázadot. <br>A követ úrnak túl sok dolga nem akadt, ráérő idejének nagy részét városnézéssel töltötte. Különösen sokat sertepertélt az Akropoliszon, s újra meg újra megállt Pheidiász mester szobrai előtt a Parthenonon. Rousseau óta tudjuk, hogy a legjobb gondolatai séta közben támadnak az embernek, s bár arról nincsenek ismereteink, hogy a lord olvasta-e a jeles francia könyveit, emlékirataiból tudjuk, hogy séta közben döntötte el, megszerzi azokat a pompás szobrokat. <br>Elgin hetedik lordja a tettek embere volt, s ennek jegyében, ha kellett, félretolta a remek neveléséből fakadó aggályait is. Csak így történhetett, hogy az alkut a legócskább kalóztempó szerint kötötte meg a kiszemelt szobrokra: többek között az Erekhtheion egyik kariatidájára, a Parthenon szobordíszeire és a pompás kapuépítmény, a Propüleia frízeire. Aki nem bukott meg művészettörténetből, tudja, hogy ezeknek az értéke pénzben kifejezhetetlen. <br>Az angol követ azért volt sötétebb alak, mint bármely tengeri kalóz, mert az alkut nem a tulajdonossal, Athénnal kötötte, hanem annak leigázójával, a törökkel. Mikor találkozott a szultán helytartójával, két gyarmatosító találkozott egymással, s a lord úgy gondolta, a pasa fütyül azokra a márványvackokra, amik vallása szerint amúgy is istentelenek, hiszen az iszlám tiltja az emberábrázolást. Tévedett. A ráérősen alkudozó pasának jó szeme volt, és látta az angoléban felcsillanni a kapzsi ragaszkodást, közölte hát, hogy a márványok ára 74 ezer fontnál kevesebb nem lehet. Ó, ennél olcsóbban semmiképp nem adhatom, követ úr, mondta mosolyogva, majd intett a mellette álló szolgának, hozzon az angol koronát képviselő lordnak friss gyümölcsöt. Az alig pár szemet csípett a szőlőből, s bár az édes volt, mint a méz, nagyon savanyú képpel bólintott rá az üzletre. A lehető leggyorsabban munkásokat fogadott, akik becsomagolták és kétszáz ládában hajóra rakták a márványokat, amik aztán Pireuszból kihajózva jó széllel indultak el London felé.<br><br>Otthon a kedvező szél megfordult, s vihar fogadta őket: egy másik lord, aki üres óráiban költészettel foglalkozott, bizonyos Byron, becstelen, harácsoló vandálnak nevezte az athéni követet. Elgin lordja kínos helyzetbe került. Hogy kimásszon belőle, zsákmányát felajánlotta az államnak. No, nem ingyen: épp annyiért, amennyit ő fizetett érte a Portának. Évekig tartó alkudozás után az angol parlament 1813-ban úgy döntött, csupán a kért összeg felét hajlandó megadni, amitől az egykori követnek ugyanúgy elfancsalodott a képe, mint tíz évvel korábban a szőlőcsipegetés perceiben. Visszakozni már késő volt, azt mondta, legyen. A szobrokat hamarosan elhelyezték a British Museumban, máig ott vannak, és látásukért a görögök ugyanakkora belépődíjat fizetnek, mint bármely más náció tagjai. <br><hr> <br>No. Eddig a történet első része. A másodikat egy görög asszony írta, egy markáns arcú színésznő: Melina Mercouri, aki 1981-ben Görögország kulturális minisztere lett. Sokan felkapták a fejüket, mikor Papandreu kinevezte, ami nem csoda, hiszen a mi sajtónkat máig jobban érdekli, hogyan főzi valamelyik tévé-Manci a túrógombócot, mint az, hogyan lehetett egy színésznő, hipp-hopp, hangadó politikus. Felénk csak annyit engedtek tudni róla, hogy ő játszotta a vásznon Phaedrát, és énekelte rekedtes hangján Hadzsidakisz dalát, a Vasárnap sohát, pedig mindez Mercouri életének csak az egyik fele. A kevésbé lényeges. A tartalmasabb részt egy előkelő családból hozta, amelyben szinte mindenki politizált. Nagyapja Athén népszerű polgármestere volt, ő maga mindvégig jó barátságot ápolt a száműzött királlyal, ezért mondom, hogy csak nálunk volt meglepő, amikor egy kemény akaratú asszony görög patriótaként közhírré tette: élete fő célja nem az Oscar-díj vagy más csillogó hiábavalóság, hanem az, hogy visszaszerezze, amitől hazáját az angolok megfosztották: az „Elgin-márványokat”. <br>Mercouri ismerte a hatáskeltés eszközeit, és rögtön ahhoz nyúlt, amivel a legnagyobb port lehet kavarni. Megjelent az Európai Unió külügyminisztereinek tanácskozásán, ahol mindenki őt csodálta, csak akkor fagyott rá az arcokra a mosoly, amikor a gyönyörű asszony közölte, vissza fogja szerezni „az álnok Angliától”, amit az elhurcolt annak idején Athénból. Jogalap rá az a törvény, amely kimondja: az illetéktelenül külföldre juttatott kulturális kincseket vissza kell szolgáltatni annak az országnak, ahonnan elvitték őket. <br>Ó, persze, ismerjük azt a törvényt, nagyon jó törvény, mondták az angolok kórusban, s a kórust Sir David Wilson, a British Museum soros igazgatója dirigálta remek ritmusérzékkel. Akkor intett, hogy elég, és akkor szólt mosolyogva, udvariasan, ahogyan egy angol szól, mikor már biztos lehetett a dolgában. Figyeljük csak, mit mondott: A miniszter asszony tárgyalásaink során figyelemre méltóan tájékozott volt régészeti kérdésekben. A márványokért folytatott keresztes háborújától függetlenül, úgy érzem, hogy nagy színésznő és kitűnő úrhölgy volt. Rettentően fog hiányozni nekünk. <br>Mikor mondta mindezt a direktor úr? Melina Mercouri halála után. Míg ellenfele élt, a legkörmönfontabb módon bizonygatta: azért volt jogos az antik szobrok Londonba vitele, és ugyanezért jogos az ott-tartásuk, mert Görögországban veszély fenyegette őket. Előbb a törökök, később a náci németek, utána a kommunisták, aztán a junta: mind meganynyi lehetséges átok a felbecsülhetetlen értékekre. Angliában nem voltak kitéve semmi bajnak, jobb hát, ha ott maradnak, egy civilizált országban sokkal nagyobb a kincsek biztonsága. Finom biccentés, finom meghajlás, bye, bye, az athéni szobrokról pedig több szó ne essék, azok helye immár végérvényesen London. <br>Így fest ez a pompás Európa. Így fest az erkölcse, így fest az álnoksága, így „udvariassága”, így érvelése, amiket ha aláhúzunk és összeadunk, az jön ki belőle, hogy a kontinens civilizáltnak mondott része, magyarul: a gyarmatosítók, a kis népeket eltiprók, miután kifosztották a kevésbé erőseket, most, utóbb előadást tartanak számukra, miért volt úgy jó, ami történt. <br>A másik példa erre a német Schliemann, de vele még várjunk, nem fejeztük be a nagyszentmiklósi kincs dolgát, sőt igazából el sem kezdtük. <br><hr> <br>A görög példára azért volt szükség, hogy észrevegyük, a képlet csaknem ugyanaz. Adott egy falu, közel a Tiszához és a Maroshoz, Nagyszentmiklós a neve. Élt ebben a faluban egy szerb parasztember, bizonyos Vuin Neru, aki 1799 nyarán árokásásba fogott, mert már erősen dőlt a kerítése, ami mégse járja. S akkor, ami csak a mesében fordul elő, hirtelen koccant az ásó, és alig fél láb mélységben egy gyönyörű aranykorsóra lelt, majd sorban huszonhárom hasonlóra. Szaladt, hívta az asszonyt, a kincset bevitték a házba, majd a gazda hívott két görög kereskedőt, akik meggusztálták a portékát, és fizettek érte a szerb embernek egy nagy sapka pénzt. A két kupec becsomagolta az aranyakat, és uzsgyi Pestre, ahol egy bécsi handlé kínálta érte a legtöbbet, neki adták hát tovább. <br>Eddig a történet leírása világos, ám itt hirtelen gellert kap, és maszatossá válik. Azt írja könyvében László Gyula, hogy a fantasztikus ötvösmunkákat Boráros János polgármester „szedte össze”, s azért kerültek Bécsbe, mert Neumann abbé mint a Császári és Királyi Régiségtár igazgatója audiencián kérte a császárt, intézkedjék azonnal, hogy a lelet mielőbb hozzájuk kerüljön, mert ahhoz a régiségtárnak „mindenek előtt joga van”.<br><br>Elég rendes kutatómunkát végeztem, hogy nyomára jussak, mit takar az a kifejezés, hogy Boráros – aki mellesleg akkor még csak főbíró volt – „összeszedte” a kincseket. Kétségtelen, hogy a Petőfi híd pesti oldalán lévő tér névadója görög kereskedőcsaládból származott, és vérében lehettek bizonyos készségek, de tíz kiló aranyat még e készségekkel sem lehet, úgymond, öszszeszedni. Ehhez több kellett. Talán az, hogy hírt adjon Bécsnek, amire rögvest választ kapott. Mondjuk Neumann abbétól. De az se lehetetlen, hogy magától a császártól. S a válasz parancs lehetett. <br>Bármiként történt, a huszonhárom színarany ötvösremeket, amelynek súlya tíz kiló volt, megtalálása után alig három héttel már beírhatta a leltárkönyvbe az abbé, s az a beírás azt jelentette, hogy Magyarországot, ahol a kincset föllelték, megfosztották attól, ami az övé. <br>De megfoszthatták-e végleg? <br>S most jön az a kérdés, amelyet csak ennyi sok előzmény ismertetése után lehet föltenni, mégpedig az, hogy visszakövetelte-e valaha is Magyarország, ami őt illeti. <br>Ne tessenek izgulni, a válasz rövid lesz: soha. Mentalitásunkat ékesen tükrözi a drága jó László Gyula egyik mondata. A jeles régész ezt írja könyvében: „Nyugalommal tölthet el minket: amit egykor elrejtettek, az meg is van!” <br>Óriási! Ünnepeljünk! Gyújtsunk örömtüzeket, hiszen amit elorzott tőlünk Ausztria, volt olyan kedves, és megőrizte Bécsben, s ha leszurkoljuk a csinos belépődíjat a Kunsthistorisches Museum kasszájánál, láthatjuk minden időben, kivéve a hétfőt, mert az ott is szünnap. <br>Pedig hát volna okunk a dobverésre. Már csak azért is, mert a megtalálás helye, Nagyszentmiklós duplán fontos nekünk: ez a szülőhelye ugyanis Bartók Bélának. De lendületet vagy indíttatást egyik politikusunk sem kapott e ténytől: hallgatnak, s ha a Lajta túlpartjáról rájuk mosolyog egy politikus, majd elolvadnak. Ilyen olvadós képeket tucatjával tudnék mutatni, amelyek láttán mindig az jut eszembe, mennyire ismeretlen felénk a kemény Melina Mercouri patriotizmusa. Miért hiányzik a bátorság? Miért kell a civil kurázsinak figyelmet keltenie, s belefognia abba, ami a politikus dolga? <br><hr> <br>És most folytassuk Schliemann-nal, akinek a nevét minden nyugati nyárspolgár ismeri, bár legtöbbjük csak annyit tud róla, hogy ő az a német, aki kiásta Kis-Ázsiában Trója romjait, s ez is jelzi, milyen jótékony hatást gyakorol az idő a csúfságokra és sárpettyekre. Szép lassan lemossa a gyalázatot, s marad az a hiedelem, hogy akinek a nevét ismerjük a múltból, bizonnyal nagy ember volt, különben nem emlegetné a világ. <br>Erre a jótékony feledésre épít a mai Európa, bocsánat: „Európa”. Mert aki igennel voksolt, valószínűleg csak a makulátlan képződményt ismeri. Neki mindig csak arról beszéltek a tévécsatornák papagájai, annak a zászlaját lobogtatták előtte a tizenkét aranycsillaggal, amely ragyog. Senki nem szólt, hogy azt a zászlót mi is ragyogtatjuk, ahogy korábban a görögök: ők a Parthenon szobraival, mi a nagyszentmiklósi kinccsel, de a leghíresebb ragyogtató mégiscsak Heinrich Schliemann. Lássuk hát, ki ez az ember! <br>Valószínűleg egy zseni. Vagy olyan, akinek Isten mindvégig fogta a kezét, ami végül is ugyanaz. Schliemann kereskedőként kezdte: bármibe fogott, mindenből pénzt csinált, s 1863-ra már óriási vagyona volt. Ezután történt az, ami kiváltotta a világ csodálatát. Volt egy álma, s hogy megvalósíthassa, végleg hátat fordított az üzletnek. Ifjúkorában örökké az Iliászt bújta, s úgy gondolta, Homérosz nyomán egyszer majd megtalálja Trója romjait. <br>Negyvenöt éves milliomosként beiratkozott a Sorbonne-ra, s mellette iszonyú tempóban tanulta a nyelveket. Saját módszerével hat hét után már olvasott és levelezett, és 1870-ben, mikor úgy gondolta, belevághat, tizenöt nyelven tudott beszélni és vitatkozni. Az utóbbi volt a fontosabb. <br>Kiröhögték és őrültnek tartották, mikor száz munkással nekiállt túrni a földet Kis-Ázsiában, beleölve minden vagyonát, de neki lett igaza. Megtalálta Trója falait, majd hat évvel később Mükénében Agamemnón sírját. <br>Ez a dolgok egyik oldala. <br>A másik az, amiről Ceram ír A régészet regényében. Föltesz ugyanis egy meghökkentő kérdést: tolvaj volt-e Schliemann? A kérdés nem véletlen. Az amatőr német régész 1873. június 15-én akarta abbahagyni az ásatást, ám mit ad isten, egy nappal előtte megcsillant a földben valami. Görög feleségével rögtön hazaküldette a munkásokat, s ők álltak neki, hogy kikaparják tíz körömmel, amit Priamosz király kincsének hittek. <br>Több ezer ékszert hordtak be estig a házukba. <br>A török kormánnyal kötött megállapodás szerint minden leletet be kellett jelenteni a hatóságoknak, ám ezeket Schliemann jobbnak látta elrejteni, hogy megmentse őket a „maga és az európai tudomány számára”. Ceram szerző úr könyvében érezhetően mentegeti Schliemannt, s gondolom, nem véletlenül lett a mű mottója egy Goethe-idézet. A költő szerint „nincs hazafias művészet, sem hazafias tudomány. Mindkettő, csakúgy, mint minden, az egész egyetemes világ tulajdona…” <br>Hogyne. Ezt mondják az erősek. A civilizáltak. A fosztogatók. Azok, akik mára teletömték múzeumaikat görbe úton megszerzett műkincsekkel. <br>De jó, tegyük fel, hogy amit Goethe pedzeget, helytálló és igaz. Akkor viszont miért nem adják vissza az angolok a görögöknek a Parthenon szobordíszeit, az osztrákok a nagyszentmiklósi kincset nekünk, vagy a németek azt a 8833 darabból álló ékszergyűjteményt, amelyet Schliemann csempészett ki Törökországból, és vitt Berlinbe „ajándékul” az ő népének. (Ez utóbbit persze ma már nehéz volna visszaszármaztatni, a Vörös Hadsereg negyvenötben kifosztotta a berlini múzeumok legtöbbjét, és utána nyoma veszett a kincseknek. 1996-ban tűntek fel újra, mégpedig a moszkvai Puskin Múzeum tárlóiban, de jutott belőlük Szentpétervárnak s talán nem véletlenül Isztambulnak is.) <br>E visszaszolgáltatásokból akkor lesz valami, ha a kirabolt országok hallatják a hangjukat. Hiszen nem másról van szó a két évszázada folyó műkincsháborúban, mint pénzről, ezért s nem másért mondott nemet Sir David Wilson Melina Mercourinak. <br><hr> <br>S ezért történik, ami történik ma Irakban, ahová már a háború előtti napokban megérkeztek a külföldről irányított, kitűnő képzettségű fosztogatók, s ahogy elkezdték szórni bombáikat Bagdadra az amerikaiak, megindultak ők is. Hogy micsoda gyalázat folyik az úgynevezett művelt világban, jelzi az a körmönfontság, hogy azonnal eltűnt a bagdadi múzeum 1920 óta vezetett leltára, valamint az, hogy a bunkerraktárhoz a bűnbandák egyikének kódja és kulcsa volt. <br>McGiure Gibson, a Chicagói Egyetem Orientalisztikai Intézetének professzora szerint szinte biztos, hogy az iraki műkincsek egy része hamarosan fel fog bukkanni dúsgazdag New York-i műgyűjtők körében, akik befolyásosak, és olyan ügyvédek veszik körül őket, akik minden visszaszerzési kísérletet hárítani tudnak. <br>Egy német művészettörténész a bajor televízió kamerái előtt felelőssége teljes tudatában kijelentette, hogy az amerikaiak háborúja a világ kultúrtörténetének legnagyobb katasztrófájához vezetett. A megszállók legfőbb célkitűzése az volt, nehogy baj érje az olajlétesítményeket, ami érthető, hiszen az elnök családja olajban utazik, és kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem az emberiség pótolhatatlan kincseit őrző bagdadi múzeumok védelméről gondoskodjanak. S ha utánagondolunk, ez nem is történhetett másként, hiszen a hadműveletekről döntő ifjabb Bush sokkal inkább eligazodik a whiskymárkák között, az asszír-babilóniai birodalom kultúrtörténeti jelentőségéről legfeljebb sejtése van. <br><hr> <br>Tévedés ne essék, az idézőjel nélküli Európa és tudósai rengeteget tettek a kultúra értékeinek megmentéséért. Schliemann zsenije mellett említendő az angol Arthur Evans neve, aki kiásta nekünk a krétai kultúrát; a francia Champollion, aki megfejtette a hieroglifákat, a szintén francia Botta, aki az asszír birodalom legfényesebb palotáját tárta fel, az angol Layard, akit a legszerencsésebb archeológusnak tartanak, aki valaha létezett, hiszen ő bukkant rá Aszurbanipal ékírásos agyagtábláira. <br>Nagyszerű férfiak mind, akik legtöbbje szinte egész életét áldozta rá lehetetlennek tűnő vállalkozására. Mélyen meghajtom a fejem előttük, de rögtön ökölbe szorul a kezem, ha a zsiványságokat az ő példájukkal takargatják. <br>Ha e téren nem lesz változás, ha a kifosztottak nem kapják vissza, ami őket illeti, Európa annyit jelent a jövőben, hogy ez lesz az a földdarab, amelynek pénzesebb fele nemsokára újabb értékek felkutatásába fog majd, és elveszi tőlünk azt is, amiről azt hisszük, hogy képtelenség elvenni: szellemünket és lelkünket. <br>A munkálatok már elkezdődtek. <br>De erről majd legközelebb. </div><br>--<br>Ambrus Károly<br>30/919-0439<br>ambruskarcsi@freestart.hu<br>ambruskarcsi@gmail.com<br><br><br></body></html>