<div dir="ltr">Elmélkedés a mai vasárnapi 'Elveszett bárány, elveszett drachma, a tékozló fiú' történetekhez - Lk 15,1-32<br><br> Boldog II. János Pál pápa az isteni irgalmasságról szóló enciklikájában<br> így fogalmazza meg <u>a tékozló fiú hazatérésé</u>nek igazi okát: <u> „Anyagi<br>
körülményeinek sanyarú volta, amelybe könnyelműsége és vétke miatt jutott,<br> megéreztette vele, hogy fiúi méltósága alatt él.</u> Amikor <u>elhatározta, hogy<br> visszatér az atyai házba</u>, kívülről nézve úgy tűnt, hogy a nyomor és az<br>
éhség kényszerítette erre; az igazi ok azonban a nagyobb veszteség<br> megértése volt. A tékozló fiú <u>lelkiismeretében felébredt az elveszett<br> méltóság tudata, azé a fiúságé, amelyben atyjával élt”</u> (Dives in<br>
misericordia 35.).<br> A mai evangélium rövidebb változatában az elveszett bárányról és az<br> elveszett pénzről (drachma) olvasunk, a hosszabb változat pedig kiegészíti<br> ezt az elveszett (tékozló) fiú történetével.<u> A három példabeszéd</u>et az köti<br>
össze, hogy elveszett dolgokról és személyről szólnak és mindhárom az<br> <u> Isten irgalmát mutatja be, aki keresi az elveszett, a bűnös embert. </u> A<br> megtalálás vagy az ember oldaláról nézve a visszatalálás a megbocsátást,<br>
az Isten szeretetébe való visszakerülést jelenti.<br> Egyes gimnáziumokban az irodalom keretében tanítják a tékozló fiú<br> történetét. Be kell vallanunk, hogy irodalmi szempontból is rendkívül<br> figyelemreméltó ez a drámai fordulatokban gazdag, szép kifejezéseket<br>
használó történet. De azért óriási különbség van az irodalmi érték<br> felfedezése és az Isten irgalmának megtapasztalása között! <u>A példabeszédet<br> az érti meg igazán, aki már átélte a tékozló fiú helyzetét. Aki már<br>
elhagyta Istent és aki már visszatalált hozzá. Aki szabadságának<br> köszönhetően <b>elindult a bűn titokzatos útján. Aki a bűn mélységében képes volt visszaindulni Istenhez.</b> Aki már megérezte az Atya ölelését a szentgyónásban. Aki már megérezte, hogy a bűn mélységéből egyedül Isten<br>
képes felemelni az embert.</u><br> Újra és újra elcsodálkozunk <u> a fiatalabb fiú arcátlanságá</u>n, akinek <u> van<br> bátorsága ahhoz, hogy kikérje apjától örökségét, azt a vagyont, ami járna<br> neki apja halála után</u>. A fiú lázadása mögött az húzódik meg, hogy <u> apja<br>
halálát kívánja. Már korábban hozzájuthatott volna örökségéhez, ha apja<br> nem élne, nem létezne.</u> <u><b>A bűn ilyen lázadás Isten ellen. Azt gondolom, hogy könnyebb volna az életem, boldogabb lennék, ha Isten nem létezne.</b></u> Azt <u><b>képzelem, hogy nincs rá szükségem, a magam erejéből is boldogulni fogok. </b></u><br>
Hajlamosak vagyunk arra, hogy bűneink súlyát kisebbítsük. A bűn nem<br> egyszerűen csak tiszteletlenség Istennel szemben. A bűn nem egyszerűen<br> csak sértés Istennel szemben. <u><b>A bűn emberségünk lázadása Isten léte ellen.</b></u> A bűn teljes elszakadás Istentől és szeretetétől. A bűn a szent Isten<br>
megtagadása.<br> Amennyire esztelen és meggondolatlan a fiú magatartása, legalább annyira<br> váratlan atyjának viselkedése is, aki visszafogadja őt. Ezen a fordulaton<br> ismét meglepődünk, hiszen <u><b>az apának nem lett volna kötelessége<br>
visszafogadni a fiút. Megtehette volna, hogy „két kézzel eltaszítja”<br> magától fiát, de ő mégis két karjával magához öleli őt. </b></u> Ez az ölelés<br> egyrészt jelképezi a szeretetébe való visszafogadást, másrészt<br>
felfedezhetjük e mozdulatban a támogatást, <u><b>hogy a fiú új életet<br> kezdhessen, helyrehozhassa bűnét.</b></u> Mintha csak ezt mondaná az apa: <u><b>a fiamnak tekintelek és segítek neked, hogy a fiamnak tekintsd magadat.</b></u><br>
Amikor részesülünk <u><b>a bűnbocsánat szentségben</b></u>, pontosan ezt érezhetjük.<br> Isten kinyilvánítja, hogy eddig is a fiának, a gyermekének tekintett<br> bennünket, és továbbra is így tekint ránk. Ő nem tagadja meg hozzánk<br>
fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor <u><b>megadja nekünk a segítséget, hogy bűneink megbánását és alázatos megvallását követően újra Isten gyermekének érezzem magam. Mert amíg a bűnben éltem, addig nem éreztem ezt. Amikor azonban Isten megbocsát, magához ölel, akkor újból érzem, hogy hozzá tartozom.</b></u><br>
Segítsen minket a Hit éve abban, hogy rátaláljunk <u><b> az irgalomban gazdag<br> Istenre, aki úgy indul utánunk, mint a pásztor az elveszett bárány után;</b></u><br> aki úgy keres minket, mint az asszony keresi elveszett pénzét, és aki <u><b>úgy<br>
vár minket, mint a tékozló fiút várta az ő szerető atyja.</b></u><br> © Horváth István Sándor<br> <br> Imádság:<br> Irgalmas Atyám! Beismerem, hogy sokszor eltékozlom a tőled kapott kegyelmi<br> kincset, kegyelmi örökséget. Elszakítom magamat tőled és szeretetedtől.<br>
Elveszítem istengyermeki és emberi méltóságomat. A lelki sötétség<br> pillanatában és a tőled való elszakítottság állapotában sem akarok<br> elfeledkezni arról, hogy a gyermeked vagyok, mert mindig annak tekintesz.<br>
<u><b>Adj erőt, hogy visszainduljak hozzád, akinél megtalálom a biztonságot, a boldogságot és a szeretetet! </b></u> Ölelj magadhoz, <u><b>Uram! Bocsáss meg nekem, Istenem! A te gyermeked vagyok. Hiszek, Uram,</b></u> erősítsd bennünk a hitet!<br>
<br>
<br>
<b style="color:rgb(255,255,255)"> Elmélkedés:<br>
Boldog II. János Pál pápa az isteni irgalmasságról szóló enciklikájában<br>
így fogalmazza meg a tékozló fiú hazatérésének igazi okát: „Anyagi<br>
körülményeinek sanyarú volta, amelybe könnyelműsége és vétke miatt jutott,<br>
megéreztette vele, hogy fiúi méltósága alatt él. Amikor elhatározta, hogy<br>
visszatér az atyai házba, kívülről nézve úgy tűnt, hogy a nyomor és az<br>
éhség kényszerítette erre; az igazi ok azonban a nagyobb veszteség<br>
megértése volt. A tékozló fiú lelkiismeretében felébredt az elveszett<br>
méltóság tudata, azé a fiúságé, amelyben atyjával élt” (Dives in<br>
misericordia 35.).<br>
A mai evangélium rövidebb változatában az elveszett bárányról és az<br>
elveszett pénzről (drachma) olvasunk, a hosszabb változat pedig kiegészíti<br>
ezt az elveszett (tékozló) fiú történetével. A három példabeszédet az köti<br>
össze, hogy elveszett dolgokról és személyről szólnak és mindhárom az<br>
Isten irgalmát mutatja be, aki keresi az elveszett, a bűnös embert. A<br>
megtalálás vagy az ember oldaláról nézve a visszatalálás a megbocsátást,<br>
az Isten szeretetébe való visszakerülést jelenti.<br>
Egyes gimnáziumokban az irodalom keretében tanítják a tékozló fiú<br>
történetét. Be kell vallanunk, hogy irodalmi szempontból is rendkívül<br>
figyelemreméltó ez a drámai fordulatokban gazdag, szép kifejezéseket<br>
használó történet. De azért óriási különbség van az irodalmi érték<br>
felfedezése és az Isten irgalmának megtapasztalása között! A példabeszédet<br>
az érti meg igazán, aki már átélte a tékozló fiú helyzetét. Aki már<br>
elhagyta Istent és aki már visszatalált hozzá. Aki szabadságának<br>
köszönhetően elindult a bűn titokzatos útján. Aki a bűn mélységében képes<br>
volt visszaindulni Istenhez. Aki már megérezte az Atya ölelését a<br>
szentgyónásban. Aki már megérezte, hogy a bűn mélységéből egyedül Isten<br>
képes felemelni az embert.<br>
Újra és újra elcsodálkozunk a fiatalabb fiú arcátlanságán, akinek van<br>
bátorsága ahhoz, hogy kikérje apjától örökségét, azt a vagyont, ami járna<br>
neki apja halála után. A fiú lázadása mögött az húzódik meg, hogy apja<br>
halálát kívánja. Már korábban hozzájuthatott volna örökségéhez, ha apja<br>
nem élne, nem létezne. A bűn ilyen lázadás Isten ellen. Azt gondolom, hogy<br>
könnyebb volna az életem, boldogabb lennék, ha Isten nem létezne. Azt<br>
képzelem, hogy nincs rá szükségem, a magam erejéből is boldogulni fogok.<br>
Hajlamosak vagyunk arra, hogy bűneink súlyát kisebbítsük. A bűn nem<br>
egyszerűen csak tiszteletlenség Istennel szemben. A bűn nem egyszerűen<br>
csak sértés Istennel szemben. A bűn emberségünk lázadása Isten léte ellen.<br>
A bűn teljes elszakadás Istentől és szeretetétől. A bűn a szent Isten<br>
megtagadása.<br>
Amennyire esztelen és meggondolatlan a fiú magatartása, legalább annyira<br>
váratlan atyjának viselkedése is, aki visszafogadja őt. Ezen a fordulaton<br>
ismét meglepődünk, hiszen az apának nem lett volna kötelessége<br>
visszafogadni a fiút. Megtehette volna, hogy „két kézzel eltaszítja”<br>
magától fiát, de ő mégis két karjával magához öleli őt. Ez az ölelés<br>
egyrészt jelképezi a szeretetébe való visszafogadást, másrészt<br>
felfedezhetjük e mozdulatban a támogatást, hogy a fiú új életet<br>
kezdhessen, helyrehozhassa bűnét. Mintha csak ezt mondaná az apa: a<br>
fiamnak tekintelek és segítek neked, hogy a fiamnak tekintsd magadat.<br>
Amikor részesülünk a bűnbocsánat szentségben, pontosan ezt érezhetjük.<br>
Isten kinyilvánítja, hogy eddig is a fiának, a gyermekének tekintett<br>
bennünket, és továbbra is így tekint ránk. Ő nem tagadja meg hozzánk<br>
fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor megadja nekünk a segítséget, hogy bűneink<br>
megbánását és alázatos megvallását követően újra Isten gyermekének érezzem<br>
magam. Mert amíg a bűnben éltem, addig nem éreztem ezt. Amikor azonban<br>
Isten megbocsát, magához ölel, akkor újból érzem, hogy hozzá tartozom.<br>
Segítsen minket a Hit éve abban, hogy rátaláljunk az irgalomban gazdag<br>
Istenre, aki úgy indul utánunk, mint a pásztor az elveszett bárány után;<br>
aki úgy keres minket, mint az asszony keresi elveszett pénzét, és aki úgy<br>
vár minket, mint a tékozló fiút várta az ő szerető atyja.</b><br>
© Horváth István Sándor<br>
<br>
Imádság:<br>
<br>
Irgalmas Atyám! Beismerem, hogy sokszor eltékozlom a tőled kapott kegyelmi<br>
kincset, kegyelmi örökséget. Elszakítom magamat tőled és szeretetedtől.<br>
Elveszítem istengyermeki és emberi méltóságomat. A lelki sötétség<br>
pillanatában és a tőled való elszakítottság állapotában sem akarok<br>
elfeledkezni arról, hogy a gyermeked vagyok, mert mindig annak tekintesz.<br>
Adj erőt, hogy visszainduljak hozzád, akinél megtalálom a biztonságot, a<br>
boldogságot és a szeretetet! Ölelj magadhoz, Uram! Bocsáss meg nekem,<br>
Istenem! A te gyermeked vagyok. Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!</div>