<div dir="ltr"><h1><font size="4">Rokonszenv és remény</font><br></h1><h1><font><u>1963. június 3-án, ötven évvel ezelőtt halt meg
<font size="4">XXIII. János pápa</font>. A jó pápa</u> –<font style="font-weight:normal"> így nevezték el. Andrea Riccardi
emlékezik meg róla az olasz Corriere della Sera napilapban.</font></font></h1><div><div><div> </div>
</div>
</div>
<font><img src="http://www.magyarkurir.hu/sites/default/files/hirek/Zsuzsa/janospapa_vezer.jpg" style="margin:7px;float:left" height="180" width="140"></font>Elmondja,
<u><b>mekkora fordulatot jelentett</b><b> a megválasztása</b></u> abban a korban:<u><b>
eltávolodott a</b></u> <u><b>katolikus világot </b><b>az utóbbi két évszázadban belengő
pesszimizmustól</b></u>. Érthetőnek tűnt ez a pesszimizmus, hiszen úgy látszott,
a történelem az Egyháztól távol zajlik, egy olyan társadalom épül,
amelyben Isten a peremre szorul. A kereszténység aranykorába vágyódtak
vissza az emberek. A harmincas években erre a nosztalgiára így válaszolt
Etienne Gilson francia filozófus: illúzió azt hinni, „hogy a
kereszténység, amely egy folymatos vallási forradalom a világ szívében,
egyszer csak egy sikerre vitt forradalom lehetne.” Nincs aranykor,
amelyet vissza kellene sírni.<br><br><u><b><font>XXIII. János </font>kemény időben élt.</b></u>
<b><u>Kelet-Európa kommunista rezsimek uralma alatt állt, egyházai
haldokoltak. A gyarmatosítás véget ért. Az Egyháznak el kellett
helyeznie magát a világ új színpadán</u>. </b>A tradicionalisták meg akarták
védeni a gyarmati rezsimeket, úgy érezték, ezen múlik a kereszténység
továbbélése, mert gátat szabnak a kommunizmusnak és az iszlámnak. <u><b>János
pápa</b></u> azonban <u><b>szembeszállt a „balszerencse prófétáival”</b></u>, <u><b>akik egy olyan
múltat sírtak vissza, amely</b></u>ről ő történészként jól tudta, mennyi<u><b>
fájdalommal volt tele</b></u>. Ünnepélyesen <u><b>megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot.
Az Egyház története új irányt vett </b></u>ezzel. <u><b>A pesszimizmus</b></u> <u><b>olykor
védőfalat jelent</b></u> a világ ellen, mert nem vesszük a fáradságot, hogy a
maga összetettségében találkozzunk vele, <u><b>de </b><b>ellenszenvből szőtt háló</b></u>. Ezzel
szemben <u><b>János pápa rokonszenvvel tekintett az emberekre és a népekre</b></u>,
még a hidegháború idején is. Sokféleképpen megmutatta ezt, <u><b>felmutatta az
irgalmasságot, mint az Egyház meghatározó arcvonását</b></u>. Mellékesnek
tűnhet, de a katolicizmus utolsó fél évszázadának lényegi döntése ez.<br><br>Egy
ilyen hosszú távra szóló döntés vajon megtérül? Maga <font size="4"><u><b>VI. Pál </b></u></font>a zsinatot
éppen ennek segítségével értelmezte, amikor lezárásakor ezt mondta: „Mi
történt? Egy összecsapás, egy csata, kiközösítés? Lehetett volna az is,
de nem ez történt… <u><b>Végtelen rokonszenv </b></u>járta át. <u><b>Az emberi szükségletek
felfedezése</b></u>.” Abraliam Heschel, a próféták híres kutatója úgy beszélt
az ebből kialakuló áramlatról, mint <u><b>a rokonszenv vallásá</b></u>ról.<br><br><u><b>János
pápát sokan kritizálták</b></u>.<u><b> A zsinat után nehéz idők következtek, belső
küzdelmek, válság, a gyakorló hívek számának csökkenése, növekvő
szekularizáció…</b></u> Karl Barth evangélikus teológus így fogalmazott: „a
kereszténység albérletben van mások házaiban”. A válság talaján él az
Egyház. De ez nem a véget jelenti.<font size="4"> </font><u><b><font size="4">II. János Pál</font> rengeteg válsággal
nézett szembe, reménnyel és rokonszenvvel.</b></u> Hálával tekintett elődjére,
aki abban <u><b>a lehetetlen geopolitikai helyzetben is hitt a lengyel
katolicizmus jövőjében</b></u>. Bizonyította, hogy <u><b>a rokonszenv nem naiv
önfeladás, hanem annak a megértése, hogy van valami, ami egyesít, nem
pedig megoszt.</b></u><br><br>A remény és a rokonszenv ma is lényeges dolgok.
Fontos itt, a nyugati világban egyre inkább jelentőségét vesztő
Európában. <u><b>Az Egyház úgy döntött, rokonszenvvel fordul az emberek felé,
nem zárkózik be a pesszimizmusba</b></u>. Ma Ferenc pápa szavaival teszi ezt.
Sokan XXIII. Jánoshoz hasonlítják. Az biztos, hogy a zsinati örökséget
hordozza, ez látszik az emberekkel kialakított rokonszenv-kapcsolatából
és a jövőbe vetett tekintetéből is. Kezdettől fogva ezt mondta a
bíborosoknak: „<u><b>Soha nem adjuk meg magunkat a pesszimizmusnak, annak a
keserűségnek, amelyet az ördög mindennap felkínál</b></u>; ne engedjünk a
pesszimizmusnak, az elbátortalanodásnak.” Nem olyan üzenet ez, amelyet
versengve tesznek az újságok címlapjára, de mély folyamatokat indít
útnak, amelyeknek talán még nem tudjuk felmérni a hatását. Olyanokat,
amilyeneket János pápa indított el.<br><br>Magyar Kurír<br></div>