<div dir="ltr"><p><a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&amp;view=article&amp;id=1419:az-agyrol-az-ssejtekrl-amerikarol-es-a-csaladrol-mezey-eva-professzorral&amp;catid=52:egyuett&amp;Itemid=79" target="_blank">http://talita.hu/index.php?option=com_content&amp;view=article&amp;id=1419:az-agyrol-az-ssejtekrl-amerikarol-es-a-csaladrol-mezey-eva-professzorral&amp;catid=52:egyuett&amp;Itemid=79</a> <br>

</p><p><u>Mezey Éva 1982 óta az Amerikai Nemzeti 
Egészségügyi Kutatóintézet (National Institute of Health &ndash; NIH) 
Neurológiai Intézeté</u>nek kutatója. Jelenleg elsősorban őssejtkutatással 
foglalkozik. Nagy nemzetközi visszhangot kiváltott a<b> felfedezése, hogy 
az idegrendszer a csontvelő felől is regenerálódik. Ezzel megdöntötte 
azt a korábbi </b>(és még ma is sokak által érvényesnek gondolt)<b> tudományos 
törvényt, amely szerint nincs mód arra, hogy az idegsejtek 
újratermelődjenek</b>.</p>
<p>&nbsp;</p>
<p>&ndash; <u>Szentágothai professzor úr hatására határoztam el, hogy nem 
gyakorló orvos leszek, hanem kutató.</u> Egyik előadásán elmesélte nekünk &ndash; 
és ez az előadás csak erről szólt &ndash;, hogy hogyan találta ki a kisagy 
működési mechanizmusát. (&hellip;) A történet óriási hatással volt rám. Őrzök 
is tőle <u>néhány levelet, amelyben arra biztat, hogy szakadjak el a 
dogmáktól, próbáljak meg józan paraszti ésszel gondolkodni, mert ami 
logikusnak tűnik, az nagyon sokszor valóban igaz.</u><br><u>Gyakran évekre, 
évtizedekre visszaveti a tudomány fejlődését, hogy egy nagy ember egy 
alapvető tankönyvben leír valamit, amit attól kezdve mindenki megtanul, 
és abszolút igazságként kezel. Egy ilyen dogma volt, hogy az 
idegrendszerben nincs regeneráció,</u> azaz szemben a szervezet összes többi
 szövetével, ott egyáltalán nincs mód arra, hogy az idegsejtek 
újratermelődjenek. Ezt <u>évtizedeken keresztül nem vonta kétségbe senki. </u>
<u><b>Szentágothai </b></u>abban volt rendkívüli, hogy a tankönyvekkel szemben mert a 
szemének hinni. Ő tanított meg arra, hogy <u>ne csak nézzek a mikroszkópba,
 hanem lássak is. Merjek látni.</u> És amikor először tapasztaltam valami 
megdöbbentőt, beszéltem is róla a professzor úrral. Ez 1990 körül 
lehetett. (&hellip;) Ő volt az első ember, aki nem azt mondta, hogy ez egy 
komplett őrület, hanem azt, hogy ez rendkívül érdekes. Ugyanakkor 
figyelmeztetett, hogy <u>mivel ez szemben áll az alapvető dogmával, nagyon 
óvatosnak kell lenni, publikálás előtt több irányból be kell 
bizonyítani.</u> Ő azt mondta, hogy teljesen logikus lenne, ha az 
idegrendszerben is lenne valamennyi lehetőség a sejtek megújulására.<br><br><b>&ndash; Ez azzal a dogmával állt szemben, hogy meghatározott számú idegsejttel születünk, és ezek az életünk során csak pusztulhatnak.</b><br>
<br>&ndash;
 Így van. Ha bármilyen fejlődéstannal foglalkozó biológia tankönyvet 
megnéz, abban az áll, hogy az agyban az idegsejtek az embrionális 
fejlődés során alakulnak ki, és az agy gyakorlatilag &bdquo;készen van&rdquo;, 
amikor megszületünk. Semmilyen más szervből utánpótlást nem kap. Az 
idegsejtek között létrejönnek új kapcsolatok, hiszen állandóan tanulunk,
 ami a kapcsolatok újabb és újabb kombinációját jelenti, de nem jelent 
új sejteket. Tehát születésünk után az idegrendszerben semmilyen új sejt
 nem keletkezik.</p>
<p><b>&ndash; Nem ijedt meg, hogy ez egy alapvető dogmával áll szemben?</b><br><br>&ndash;
 Nem, mert általam nagyon tisztelt és nagyra becsült emberek azt 
mondták, hogy kövessem ezt a vonalat. <u>Elkezdtem szisztematikusan 
dolgozni, hogy minden oldalról, különböző módszerekkel megpróbáljam 
bebizonyítani</u>. (&hellip;) Az igazgatóhelyettesem, aki támogatott, azt mondta: 
&bdquo;ezt bizony <u>a <i>Science</i>-ben kell leközölni </u>ahhoz, hogy az 
igazgató is elhiggye neked&rdquo;. Így hát, amikor úgy éreztem, hogy 
elkészültem, megírtam a cikket, és elküldtem a <i>Science</i> 
szerkesztőségének. Újabb kísérleteket kértek. Végül <u>a szerkesztő azt 
válaszolta, hogy nem meri a közlést vállalni.</u> (&hellip;) Érthető, hiszen egy 
ilyen tekintélyes lap szerkesztőjének<u> óriási a felelőssége. Ha valamit a
 Science megjelentet, azt majdnem mindenki készpénznek veszi, majdnem 
mindenki elfogadja. (&hellip;) Később mégis leközölte egy másik cikkel együtt,</u> 
amelyet egy másik laboratóriumból kapott, ahol az általunk alkalmazott 
módszerektől teljesen eltérően jutottak ugyanarra a következtetésre.</p>
<p><b>&ndash; Nem volt csalódott? Nem érezte úgy, hogy ez a másfél éves hercehurca elvette öntől az elsőség örömét?</b><br><br>&ndash;
 Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is elvettek volna tőlünk. 
Inkább<u> örültem, hogy igazunkat mások is megerősítették</u>. <u><b>Nem azt tartom 
igazán fontosnak, hogy kinek a neve kerül szóba egy felfedezés kapcsán, 
hanem azt, hogy minél előbb megszülessenek azok az eredmények, amelyeket
 már a gyógyításban is fel tudunk használni</b></u>. (&hellip;)</p>
<p><b>&ndash; Mit szólt a <i>Science</i>-cikkhez az ellendrukker igazgatónő?</b></p>
<p>&ndash; Első reakciójaként elmondta, hogy az elmúlt ötven évben jó néhányszor előfordult, hogy egy eredmény megjelent a <i>Science</i>-ben,
 és később megcáfolták. Ő azóta sem változtatta meg a véleményét. A mai 
napig is egyike azoknak, akik a legkevésbé hisznek az őssejtekben. (&hellip;)</p>
<p><b>&ndash; <u>Mi a funkciója ennek a regenerációs folyamatnak</u>?</b></p>
<p>&ndash; <u>Életünk folyamán megsérülhetünk, beteggé válhatunk, a különböző 
szövetekben lévő regenerációs képesség ezeket a sérüléseket próbálja 
helyreállítani és új sejtekkel kompenzálni.</u> Az elmúlt tíz évben 
megtudtuk, hogy <u>az idegrendszeri őssejtek segítségével az agy is képes 
valamennyire erre. </u>Úgy gondolom, hogy a csontvelői őssejtek az 
idegrendszeri őssejteket képezik újra, és amikor a szükség elérkezik, 
ezekből a<u>z idegrendszeri őssejtekből alakulnak ki az új idegsejtek.</u></p>
<p><b>&ndash; Mégis léteznek az idegsejtek tömeges pusztulásával járó degeneratív betegségek, például a Parkinson- vagy az Alzheimer-kór...</b></p>
<p>&ndash; Valószínűleg ennek a regenerációs mechanizmusnak a kapacitása nem 
elég nagy ahhoz, hogy kompenzálja azt a tömeges pusztulást, ami ezeknél a
 betegségeknél bekövetkezik. (&hellip;) Itt látom egyébként a gyógyítás 
lehetőségeinek titkait. Esetleg fel tudjuk emelni ezt a regenerációs 
kapacitást olyan szintre, ami egy komolyabb sérülés esetén is rendbe 
tudja hozni az agyat. Tehát <u>ha elérnénk, hogy több &bdquo;gyógyító&rdquo; őssejt 
keringjen a vérben, és azokból többet tudnánk becsalogatni az agyba, 
akkor több új sejt keletkezhetne az agyban.</u></p>
<p><b>&ndash; Az őssejterápiától ma csodákat várunk. Mit gondol erről, 
nem lehet, hogy túl nagyok az elvárások, és a végén csalódás lesz 
belőle?</b></p>
<p>&ndash; Én azt hiszem, hogy mint minden korábbi, hirtelen felbukkanó és 
divatossá váló téma esetében, <u>az őssejt</u>ektől is sokkal többet várnak, 
mint amennyit a valóság hoz majd. <u>Messze nem fog mindent megoldani, de 
képes lesz olyan betegségek gyógyítására, amelyekkel szemben eddig 
tehetetlenek voltunk. (&hellip;) </u><br><u>Szeretem az embereket, és azért 
választottam az orvosi pályát, hogy segíthessek. Mindig szem előtt 
tartottam, hogy amit csinálunk, az belátható időn belül hasznos legyen a
 betegek számára.</u></p>
<p>&bdquo;Visszatekintvén tudományos pályafutásomra, 
nyilvánvalóvá vált számomra,  hogy - h<u>asonlóan egy gyerek neveléséhez - 
egy kutató neveléséhez is egy  egész falura (az én esetemben két városra
 és kontinensre) van szükség.&rdquo;  </u>(Dr. Mezey Éva)</p>
<p><br><b>&ndash; Egy korábbi beszélgetésben nehezményezte, hogy egyik 
napilapunkban magyar származásúnak titulálták, holott <u>magyarnak tartja 
magát</u>. Ha ez ilyen fontos önnek, akkor <u>nem lehetett könnyű döntés, hogy 
Amerikában maradjon.</u></b></p>
<p>&ndash; <u>Amerikában sokkal jobbak a kutatási feltételek, és óriási előny, 
hogy az NIH-ben minden szakterületről dolgoznak olyanok, akik a világ 
legjobbjai között vannak. Bárkihez átsétálhatok, és beszélhetek vele, ha
 arra van szükségem. Tehát azt hiszem, hogy ha itthon maradok, ugyanezt 
az eredményt soha nem értem volna el.</u> De valójában azért maradtam 
Washingtonban, mert férjhez mentem, és <u>a férjem amerikai. Az összes 
többi előny nem lett volna elég ahhoz, hogy kint maradjak.</u> Én <u>nagyon 
magyarnak érzem magam, borzasztóan szeretem a magyar irodalmat, a 
verseket, nagyon nehéz, hogy időnként eszembe jut egy idézet, és nincs 
kinek elmondanom. Soha nem fogom Amerikát otthonomnak érezni, de 
megszoktam az ottani életet.</u> <u>Gyermekemet megtanítottam magyarul</u>, vele 
tudok magyarul beszélni. <u>Sok olyan fiatal magyar kutató </u>jön az NIH-be, 
akikkel kapcsolatban vagyok, nyomon követem az itthoni eseményeket, 
minden évben legalább egyszer hazajövök. Amerikában más, nagyon más az 
élet, de megszoktam. Kényelmes, támogatnak...</p>
<p><b>&ndash; Sokan azt tartják a legnagyobb nehézségnek, hogy az 
amerikai társadalom sokkal önzőbb, sokkal individualizáltabb, mint a 
magyar. Alig van szomszédolás, pletykálkodás, kötetlen beszélgetés.</b></p>
<p>&ndash; Washington környéke nemzetközi terület. Az igaz, hogy a személyes 
kapcsolatokban nagyon nehéz kialakítani azt a típusú barátságot, ami 
itthon megvan. Ha Budapesten az éjszaka közepén lerobbanna az autóm, 
akkor még ma, húsz év után is van négy-öt olyan ember, akit nyugodtan 
felhívnék, és tudnám, hogy eljön értem. Amerikában a közvetlen 
családtagjaimon kívül nem hívnék fel senki mást. Azt viszont, hogy az 
ember mennyire épül be a közösségbe, szerintem irányítani lehet. 
Gyermekem iskolájában focicsapatot szerveztem a lányoknak, és én voltam 
az edzőjük, néhány évig én vezettem az úszócsapatot, tehát ha az ember 
jelen van ezekben a közösségi programokban, akkor a mindennapi 
szomszédolás és pletykálkodás &bdquo;megoldható&rdquo;. <u>Nagyon szeretem a 
gyerekeket. A lányomon keresztül minden olyan aktivitásban részt veszek,
 amelyben gyerekek vannak.</u> Azt hiszem, gyakorló orvosként a 
gyermekgyógyászatot választottam volna.</p>
<p><b>&ndash; Nem szeretett volna több gyereket?</b></p>
<p>&ndash; <u>Ehhez már túl öreg vagyok. Anna is elég későn született, </u>egyszerűen
 úgy alakult az életem, és azt hiszem, ez így volt jó. Amikor ugyanis 
befejeztem az egyetemet, és elkezdtem kutatni, tizenöt-tizenhat órát 
dolgoztam naponta. Ha akkor gyermekem lett volna, talán &ndash; akár tudat 
alatt &ndash; úgy éreztem volna, hogy visszatart. De amikor Anna megszületett,
 már birtokában voltam egy fontos ismeretnek: nagyon szép és <u>nagyon 
érdekes a tudomány, de ha valami borzasztó fontos, és én nem fedezem 
fel, majd felfedezi valaki más. A gyerekem viszont csak az enyém</u>. (&hellip;)</p>
<p><b>&ndash; Azt mondják, a tudományban nagyon <u>sok a napi rutin, a &bdquo;kulimunka&rdquo;</u>. És nagyon kevés az igazán boldog pillanat...</b></p>
<p>&ndash; Én <u>az egész emberi szervezetet rendkívül csodálatosnak tartom, és 
azt hiszem, hogy minden ember, még a beteg ember is, egy két lábon járó 
csoda.</u> Ha végiggondoljuk, hogy milyen rendkívül bonyolult egyetlen sejt 
is, és hogy az emberi léthez hányféle sejtnek és szövetnek kell 
koordináltan együttműködnie, akkor elképesztő, hogy mennyi egészséges 
ember van! Engem ez érdekelt mindig, és <u>a mindennapjaimban szinte semmit
 nem tartok rutinnak. Ahányszor csak belenézek a mikroszkópba, mindig 
óriási örömmel és elképesztő csodálkozással látom, hogy a sejtek hogyan 
helyezkednek el, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogy egy betegség mit
 és hogyan változtat meg egy sejtben.</u> Szinte minden alkalommal, amikor 
belenézek a mikroszkópba, valami újat tanulok.</p>
<p><br><i>Gimes Júlia a Kossuth Rádió Kutatók világa című műsorában 
beszélgetett Mezey Évával. Ennek rövidített változatát közöljük a Magyar
 Tudomány c. folyóirat 2005/4. száma alapján.</i><br><i>A teljes interjú<a href="http://www.matud.iif.hu/05apr/15.html" target="_blank"> itt </a>olvasható.</i></p>
<p><i>Kép <a href="http://www.nidcr.nih.gov/imagegallery/people/EMezey.htm" target="_blank">innen.</a><br></i></p>
<br></div>