<div dir="ltr"><p><a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1419:az-agyrol-az-ssejtekrl-amerikarol-es-a-csaladrol-mezey-eva-professzorral&catid=52:egyuett&Itemid=79" target="_blank">http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1419:az-agyrol-az-ssejtekrl-amerikarol-es-a-csaladrol-mezey-eva-professzorral&catid=52:egyuett&Itemid=79</a> <br>
</p><p><u>Mezey Éva 1982 óta az Amerikai Nemzeti
Egészségügyi Kutatóintézet (National Institute of Health – NIH)
Neurológiai Intézeté</u>nek kutatója. Jelenleg elsősorban őssejtkutatással
foglalkozik. Nagy nemzetközi visszhangot kiváltott a<b> felfedezése, hogy
az idegrendszer a csontvelő felől is regenerálódik. Ezzel megdöntötte
azt a korábbi </b>(és még ma is sokak által érvényesnek gondolt)<b> tudományos
törvényt, amely szerint nincs mód arra, hogy az idegsejtek
újratermelődjenek</b>.</p>
<p> </p>
<p>– <u>Szentágothai professzor úr hatására határoztam el, hogy nem
gyakorló orvos leszek, hanem kutató.</u> Egyik előadásán elmesélte nekünk –
és ez az előadás csak erről szólt –, hogy hogyan találta ki a kisagy
működési mechanizmusát. (…) A történet óriási hatással volt rám. Őrzök
is tőle <u>néhány levelet, amelyben arra biztat, hogy szakadjak el a
dogmáktól, próbáljak meg józan paraszti ésszel gondolkodni, mert ami
logikusnak tűnik, az nagyon sokszor valóban igaz.</u><br><u>Gyakran évekre,
évtizedekre visszaveti a tudomány fejlődését, hogy egy nagy ember egy
alapvető tankönyvben leír valamit, amit attól kezdve mindenki megtanul,
és abszolút igazságként kezel. Egy ilyen dogma volt, hogy az
idegrendszerben nincs regeneráció,</u> azaz szemben a szervezet összes többi
szövetével, ott egyáltalán nincs mód arra, hogy az idegsejtek
újratermelődjenek. Ezt <u>évtizedeken keresztül nem vonta kétségbe senki. </u>
<u><b>Szentágothai </b></u>abban volt rendkívüli, hogy a tankönyvekkel szemben mert a
szemének hinni. Ő tanított meg arra, hogy <u>ne csak nézzek a mikroszkópba,
hanem lássak is. Merjek látni.</u> És amikor először tapasztaltam valami
megdöbbentőt, beszéltem is róla a professzor úrral. Ez 1990 körül
lehetett. (…) Ő volt az első ember, aki nem azt mondta, hogy ez egy
komplett őrület, hanem azt, hogy ez rendkívül érdekes. Ugyanakkor
figyelmeztetett, hogy <u>mivel ez szemben áll az alapvető dogmával, nagyon
óvatosnak kell lenni, publikálás előtt több irányból be kell
bizonyítani.</u> Ő azt mondta, hogy teljesen logikus lenne, ha az
idegrendszerben is lenne valamennyi lehetőség a sejtek megújulására.<br><br><b>– Ez azzal a dogmával állt szemben, hogy meghatározott számú idegsejttel születünk, és ezek az életünk során csak pusztulhatnak.</b><br>
<br>–
Így van. Ha bármilyen fejlődéstannal foglalkozó biológia tankönyvet
megnéz, abban az áll, hogy az agyban az idegsejtek az embrionális
fejlődés során alakulnak ki, és az agy gyakorlatilag „készen van”,
amikor megszületünk. Semmilyen más szervből utánpótlást nem kap. Az
idegsejtek között létrejönnek új kapcsolatok, hiszen állandóan tanulunk,
ami a kapcsolatok újabb és újabb kombinációját jelenti, de nem jelent
új sejteket. Tehát születésünk után az idegrendszerben semmilyen új sejt
nem keletkezik.</p>
<p><b>– Nem ijedt meg, hogy ez egy alapvető dogmával áll szemben?</b><br><br>–
Nem, mert általam nagyon tisztelt és nagyra becsült emberek azt
mondták, hogy kövessem ezt a vonalat. <u>Elkezdtem szisztematikusan
dolgozni, hogy minden oldalról, különböző módszerekkel megpróbáljam
bebizonyítani</u>. (…) Az igazgatóhelyettesem, aki támogatott, azt mondta:
„ezt bizony <u>a <i>Science</i>-ben kell leközölni </u>ahhoz, hogy az
igazgató is elhiggye neked”. Így hát, amikor úgy éreztem, hogy
elkészültem, megírtam a cikket, és elküldtem a <i>Science</i>
szerkesztőségének. Újabb kísérleteket kértek. Végül <u>a szerkesztő azt
válaszolta, hogy nem meri a közlést vállalni.</u> (…) Érthető, hiszen egy
ilyen tekintélyes lap szerkesztőjének<u> óriási a felelőssége. Ha valamit a
Science megjelentet, azt majdnem mindenki készpénznek veszi, majdnem
mindenki elfogadja. (…) Később mégis leközölte egy másik cikkel együtt,</u>
amelyet egy másik laboratóriumból kapott, ahol az általunk alkalmazott
módszerektől teljesen eltérően jutottak ugyanarra a következtetésre.</p>
<p><b>– Nem volt csalódott? Nem érezte úgy, hogy ez a másfél éves hercehurca elvette öntől az elsőség örömét?</b><br><br>–
Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is elvettek volna tőlünk.
Inkább<u> örültem, hogy igazunkat mások is megerősítették</u>. <u><b>Nem azt tartom
igazán fontosnak, hogy kinek a neve kerül szóba egy felfedezés kapcsán,
hanem azt, hogy minél előbb megszülessenek azok az eredmények, amelyeket
már a gyógyításban is fel tudunk használni</b></u>. (…)</p>
<p><b>– Mit szólt a <i>Science</i>-cikkhez az ellendrukker igazgatónő?</b></p>
<p>– Első reakciójaként elmondta, hogy az elmúlt ötven évben jó néhányszor előfordult, hogy egy eredmény megjelent a <i>Science</i>-ben,
és később megcáfolták. Ő azóta sem változtatta meg a véleményét. A mai
napig is egyike azoknak, akik a legkevésbé hisznek az őssejtekben. (…)</p>
<p><b>– <u>Mi a funkciója ennek a regenerációs folyamatnak</u>?</b></p>
<p>– <u>Életünk folyamán megsérülhetünk, beteggé válhatunk, a különböző
szövetekben lévő regenerációs képesség ezeket a sérüléseket próbálja
helyreállítani és új sejtekkel kompenzálni.</u> Az elmúlt tíz évben
megtudtuk, hogy <u>az idegrendszeri őssejtek segítségével az agy is képes
valamennyire erre. </u>Úgy gondolom, hogy a csontvelői őssejtek az
idegrendszeri őssejteket képezik újra, és amikor a szükség elérkezik,
ezekből a<u>z idegrendszeri őssejtekből alakulnak ki az új idegsejtek.</u></p>
<p><b>– Mégis léteznek az idegsejtek tömeges pusztulásával járó degeneratív betegségek, például a Parkinson- vagy az Alzheimer-kór...</b></p>
<p>– Valószínűleg ennek a regenerációs mechanizmusnak a kapacitása nem
elég nagy ahhoz, hogy kompenzálja azt a tömeges pusztulást, ami ezeknél a
betegségeknél bekövetkezik. (…) Itt látom egyébként a gyógyítás
lehetőségeinek titkait. Esetleg fel tudjuk emelni ezt a regenerációs
kapacitást olyan szintre, ami egy komolyabb sérülés esetén is rendbe
tudja hozni az agyat. Tehát <u>ha elérnénk, hogy több „gyógyító” őssejt
keringjen a vérben, és azokból többet tudnánk becsalogatni az agyba,
akkor több új sejt keletkezhetne az agyban.</u></p>
<p><b>– Az őssejterápiától ma csodákat várunk. Mit gondol erről,
nem lehet, hogy túl nagyok az elvárások, és a végén csalódás lesz
belőle?</b></p>
<p>– Én azt hiszem, hogy mint minden korábbi, hirtelen felbukkanó és
divatossá váló téma esetében, <u>az őssejt</u>ektől is sokkal többet várnak,
mint amennyit a valóság hoz majd. <u>Messze nem fog mindent megoldani, de
képes lesz olyan betegségek gyógyítására, amelyekkel szemben eddig
tehetetlenek voltunk. (…) </u><br><u>Szeretem az embereket, és azért
választottam az orvosi pályát, hogy segíthessek. Mindig szem előtt
tartottam, hogy amit csinálunk, az belátható időn belül hasznos legyen a
betegek számára.</u></p>
<p>„Visszatekintvén tudományos pályafutásomra,
nyilvánvalóvá vált számomra, hogy - h<u>asonlóan egy gyerek neveléséhez -
egy kutató neveléséhez is egy egész falura (az én esetemben két városra
és kontinensre) van szükség.” </u>(Dr. Mezey Éva)</p>
<p><br><b>– Egy korábbi beszélgetésben nehezményezte, hogy egyik
napilapunkban magyar származásúnak titulálták, holott <u>magyarnak tartja
magát</u>. Ha ez ilyen fontos önnek, akkor <u>nem lehetett könnyű döntés, hogy
Amerikában maradjon.</u></b></p>
<p>– <u>Amerikában sokkal jobbak a kutatási feltételek, és óriási előny,
hogy az NIH-ben minden szakterületről dolgoznak olyanok, akik a világ
legjobbjai között vannak. Bárkihez átsétálhatok, és beszélhetek vele, ha
arra van szükségem. Tehát azt hiszem, hogy ha itthon maradok, ugyanezt
az eredményt soha nem értem volna el.</u> De valójában azért maradtam
Washingtonban, mert férjhez mentem, és <u>a férjem amerikai. Az összes
többi előny nem lett volna elég ahhoz, hogy kint maradjak.</u> Én <u>nagyon
magyarnak érzem magam, borzasztóan szeretem a magyar irodalmat, a
verseket, nagyon nehéz, hogy időnként eszembe jut egy idézet, és nincs
kinek elmondanom. Soha nem fogom Amerikát otthonomnak érezni, de
megszoktam az ottani életet.</u> <u>Gyermekemet megtanítottam magyarul</u>, vele
tudok magyarul beszélni. <u>Sok olyan fiatal magyar kutató </u>jön az NIH-be,
akikkel kapcsolatban vagyok, nyomon követem az itthoni eseményeket,
minden évben legalább egyszer hazajövök. Amerikában más, nagyon más az
élet, de megszoktam. Kényelmes, támogatnak...</p>
<p><b>– Sokan azt tartják a legnagyobb nehézségnek, hogy az
amerikai társadalom sokkal önzőbb, sokkal individualizáltabb, mint a
magyar. Alig van szomszédolás, pletykálkodás, kötetlen beszélgetés.</b></p>
<p>– Washington környéke nemzetközi terület. Az igaz, hogy a személyes
kapcsolatokban nagyon nehéz kialakítani azt a típusú barátságot, ami
itthon megvan. Ha Budapesten az éjszaka közepén lerobbanna az autóm,
akkor még ma, húsz év után is van négy-öt olyan ember, akit nyugodtan
felhívnék, és tudnám, hogy eljön értem. Amerikában a közvetlen
családtagjaimon kívül nem hívnék fel senki mást. Azt viszont, hogy az
ember mennyire épül be a közösségbe, szerintem irányítani lehet.
Gyermekem iskolájában focicsapatot szerveztem a lányoknak, és én voltam
az edzőjük, néhány évig én vezettem az úszócsapatot, tehát ha az ember
jelen van ezekben a közösségi programokban, akkor a mindennapi
szomszédolás és pletykálkodás „megoldható”. <u>Nagyon szeretem a
gyerekeket. A lányomon keresztül minden olyan aktivitásban részt veszek,
amelyben gyerekek vannak.</u> Azt hiszem, gyakorló orvosként a
gyermekgyógyászatot választottam volna.</p>
<p><b>– Nem szeretett volna több gyereket?</b></p>
<p>– <u>Ehhez már túl öreg vagyok. Anna is elég későn született, </u>egyszerűen
úgy alakult az életem, és azt hiszem, ez így volt jó. Amikor ugyanis
befejeztem az egyetemet, és elkezdtem kutatni, tizenöt-tizenhat órát
dolgoztam naponta. Ha akkor gyermekem lett volna, talán – akár tudat
alatt – úgy éreztem volna, hogy visszatart. De amikor Anna megszületett,
már birtokában voltam egy fontos ismeretnek: nagyon szép és <u>nagyon
érdekes a tudomány, de ha valami borzasztó fontos, és én nem fedezem
fel, majd felfedezi valaki más. A gyerekem viszont csak az enyém</u>. (…)</p>
<p><b>– Azt mondják, a tudományban nagyon <u>sok a napi rutin, a „kulimunka”</u>. És nagyon kevés az igazán boldog pillanat...</b></p>
<p>– Én <u>az egész emberi szervezetet rendkívül csodálatosnak tartom, és
azt hiszem, hogy minden ember, még a beteg ember is, egy két lábon járó
csoda.</u> Ha végiggondoljuk, hogy milyen rendkívül bonyolult egyetlen sejt
is, és hogy az emberi léthez hányféle sejtnek és szövetnek kell
koordináltan együttműködnie, akkor elképesztő, hogy mennyi egészséges
ember van! Engem ez érdekelt mindig, és <u>a mindennapjaimban szinte semmit
nem tartok rutinnak. Ahányszor csak belenézek a mikroszkópba, mindig
óriási örömmel és elképesztő csodálkozással látom, hogy a sejtek hogyan
helyezkednek el, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogy egy betegség mit
és hogyan változtat meg egy sejtben.</u> Szinte minden alkalommal, amikor
belenézek a mikroszkópba, valami újat tanulok.</p>
<p><br><i>Gimes Júlia a Kossuth Rádió Kutatók világa című műsorában
beszélgetett Mezey Évával. Ennek rövidített változatát közöljük a Magyar
Tudomány c. folyóirat 2005/4. száma alapján.</i><br><i>A teljes interjú<a href="http://www.matud.iif.hu/05apr/15.html" target="_blank"> itt </a>olvasható.</i></p>
<p><i>Kép <a href="http://www.nidcr.nih.gov/imagegallery/people/EMezey.htm" target="_blank">innen.</a><br></i></p>
<br></div>